Aretha Franklin és zenéje már több zenei korszakot elemző cikkünkben került említésre, ma azonban kizárólag az ő munkásságára koncentrálunk, azon belül is egy korszakos sláger, a „Respect” című dal születésére, valamint a későbbi modern zenére gyakorolt hatására. Ráadásul ennek a számnak köszönhetően vált tinédzser gospel énekesnőből néhány évvel később a „Soul-zene Királynőjévé”. Több alapművet is felhasználtam a cikk írásakor, de a fő biográfiai forrásom David Ritz olvasmányos könyve, a „Respect: The Life of Aretha Franklin”, illetve Matt Dobkin „I Never Loved a Man the Way I Loved You” című kötete, míg édesapjának sztoriját Nick Salvatore „Singing in a Strange Land: C. L. Franklin, the Black Church, and the Transformation of America” című oknyomozó könyvéből summáztuk.
Az áldozat, aki nem volt hajlandó beszélni a bántalmazásokról
Aretha Franklinnel kapcsolatban szinte minden portréban, visszaemlékezésben és memoárban szerepel, hogy bántalmazott nő volt és rengetegen mesélnek arról, hogy élete során szörnyen szenvedett. Ő maga azonban nem tekintette magát áldozatnak, ráadásul sohasem volt hajlandó nyilatkozni a magánéletéről. Éppen ezért a tizennyolcszoros Grammy-díjas dalszerző/énekesnő magánéletéből csak azokra a részletekre szorítkozunk, amelyek elengedhetetlenek a mai zeneszámunk körüljárása során, vagyis tiszteletben tartjuk az akaratát, már csak azért is, mert a „Respect” című számot vettük ma mikroszkóp alá.
Egy tiszteletre véleményes módon méltó tiszteletes lánya
Aretha Franklin életének sarokkövei már a születése előtt be lettek betonozva, hiszen édesapja C. L. Franklin tiszteletestől örökölte áldásként a zenei tehetséget és az éneklés iránti leküzdhetetlen vágyat, míg ugyanakkor az erőszakos férfiak iránti vonzódást átokként kapta hagyatékul. Életútjának megértését így az apja bemutatása nélkül nem is lehet értelmezhető kontextusba helyezni, tehát innen indulunk.
C.L. Franklin egy rendkívül szegény családban nőtt fel Mississippi államban egy farmon, ahol nevelőapja napestig dolgoztatta, így az általános iskolát sem tudta befejezni. Ez különösen sajnálatos, mivel hihetetlenül intelligens volt és amikor csak tehette lovasszekéren elcaplatott a legközelebbi – mintegy harminc kilométerre lévő könyvtárba – és elolvasott minden könyvet, amit csak be tudott szerezni. 16-éves korában volt egy isteni látomása, melynek hatására elhatározta, hogy vándorló prédikátor lesz. Ezt követően nyakába vette a vidéket és minden kis megyei templomban közösséget szervezett a prédikációira. A korabeli baptista hittérítőkkel ellentétben Franklin nem látta elválaszthatatlannak a spirituális és a materiális világot ezért úgy gondolta, hogy a gospel mellett a szintén fekete gyökerű blues zenét is be lehet vinni a templomokba.
A prédikátor a helyi kisvárosokat körbejárva, néhány naponta más-más templomban tartott zenés istentiszteletet. Húszévesen megházasodott, de pár hónappal később el is vált, majd 1936-ban elvett egy rendkívül intelligens, tanult nőt, az akkoriban ismert gospel énekest Barbara Siggerst, akitől sajnos nem maradt fent ugyan egyetlen dal sem, de többen is a korszak egyik legjobb énekesnőjeként emlékeznek vissza rá, többek között Franklin tiszteletes későbbi élettársa, Mahalia Jackson. Tőle talán a legismertebb dal a „You’ll Never Walk Alone”, amelyet jó néhány évtizeddel később a Gerry & The Pacemakers is feldolgozott, majd ezt követően lett a világ egyik legnépszerűbb futballcsapatának, a Liverpool FC csapatának himnusza.
Egy nagy ember még nagyobb botlásai
Franklin-atyának mind zeneileg, mind prédikátorként nagyobb céljai voltak, így – márcsak a három K-s (Ku-Klux-Klan) kretének miatt is – 1939-ben Memphis városába költözött, ahol a New Salem Baptista Templomban vállalt főállást, ahol végre utazgatás nélkül kereshette meg a kenyérre valót. A templomában olyan sikeres volt, hogy a helyieknek hetekre előre le kellett foglalniuk nem csak az ülőhelyeket, hanem az állóhelyeket is. Vallási vezetőként csupa rajongó cikkek jelentek meg róla, intellektusáról, prédikátori képességéről és páratlan énekhangjáról, ugyanakkor ebben az időszakban teherbe ejtett a felekezetéből egy 12-éves szerencsétlen kislányt, aki érthető módon teljesen a befolyása alatt állt. Ez akkoriban még nem volt annyira elítélendő, mint manapság, de azért mégis sokat elárul egy felnőtt férfi jelleméről. Ezen tettét még az sem tudja árnyalni, hogy később részt vett a fekték felszabadítását zászlójára tűző civil mozgalomban és tízezrek, ha nem egyenesen milliók életét változtatta meg ezáltal, de erről majd később.
Akkoriban ez nem volt annyira vérlázító, mint amennyire manapság fegyház járna érte, de nem ez volt az egyetlen botlása Aretha Franklin édesapjának: köztudott volt róla, hogy rendszeresen verte – ráadásul gyakorta nyilvánosan – a nőket, akikkel kapcsolata volt, a felekezet azonban ezen egy vállrándítással felülemelkedett, hiszen mégiscsak egy köztiszteletben álló prédikátorról volt szó.
Barbara Siggers azután is együtt maradt férjével, hogy fény derült arra, hogy teherbe ejtett egy 12-éves kislányt, sőt három gyermeket is szült a férjének, Cecilt, Carolynt és mai főszereplőnket Arethát és egészen addig kitartott házastársa mellett, amíg az el nem költözött Detroitba, ahol a New Bethel Templomban helyezkedett el a híres Hastings Streeten, ami az államban a feketék zenei életének központja volt, amit a legendás blues-gitáros, John Lee Hooker énekelt meg „Boogie Chillen” című számában.
John Lee Hooker: Boogie Chillen
Áramlott a della, az apuka azonban ráfeküdt az énekesnők megfektetésére
C. L. Franklin kivételes prédikátori és zenei képességei miatt elkezdett komoly pénzeket keresni az egyháznál, de főképp a rádióadóktól. Smokey Robinson, a The Miracles alapítója és frontembere énekes/dalszerző, majd későbbi producer és zenei igazgató erre úgy emlékezett vissza memoárjában, hogy: „Lenyűgözött a látvány, ami a Franklin házban fogadott, olajfestmények, bársony falikárpitok, selyemfüggönyök és mahagóni bútorok ezüst és arany bevonással.”
Aretha Franklin szegénységben felnőtt édesapjának azonban ez sem volt elég, a rendszeres hazalátogatás helyett korabeli, híres énekesnőkkel folytatott viszonyt, többek között Anna Gordy-val és Ruth Brownnal. Az ötvenes évek legkiemelkedőbb jazz és blues énekesőjével Dinah Washingtonnal is volt afférja mielőtt felesége úgy döntött, hogy végleg elhagyja. A miheztartás végett azért becsatolunk egy számot Dinah Washingtontól is:
Dinah Washington: Cold, Cold Heart
Célegyenesben vagyunk
És végre ezen a ponton elérkeztünk oda, hogy felépítsük a legendás Aretha Franklin zenei pályafutását és életművét, hiszen a fiatal énekesnőnek épp Dinah Washington, de méginkább apjának egy másik szeretője, következő élettársa Clara Ward volt a legnagyobb inspirációja, amiért az énekesi pályát választotta.
Aretha memoárjában hangsúlyosan említi, hogy akkor döntött úgy, hogy énekesnő lesz,
amikor egy temetésen hallotta akkori nevelőanyját, Clara Wardot elénekelni
Mahalia Jackson „Peace in the Valley” című slágerét.
Clara Ward: Peace in the Valley
Az „anyai” példakép
Aretha Franklin édesanyja, jóllehet egy álammal és néhány megyével arrébb költözött a problémás apától, mégis heti rendszerességgel látogatta és törődött lányaival, ám az énekesnő tízéves korában váratlanul elhunyt szívrohamban. Az igazi női eszményképet és ideállt azonban nevelőanyjától, Clara Wardtól kapta, akinek 1973-as halálakor előkerült naplójából származik a következő „prófétai” idézet: „Az én kisangyalom Aretha, nem is tudja mennyire jó. Kételkedik magában, de egyszer majd a csillagos ég lesz számára a határ. Imádom ezt a kiscsajt!”
A legendás aktivista/zenei csillag Sam Cooke is rendszeres látogatója volt Franklin tiszteletes prédikációinak
Néhány hete alapos elemzést írtunk Sam Cooke slágeréről, a „Change is Gonna Come”-ról, ami áttörést hozott a feketék egyenlőségéért vívott kulturális harcában, ám a felemás megítélésű zenei zseni említését már csak azért sem kerülhetjük el ezúttal sem, mert állandó fellépője volt C. L. Franklin atya istentiszteleteinek kórusában, ahonnan később kilépve előbb a The Soul Stirrers gospel együttessel, majd szólóban is óriási karriert futott be. Végezetül, mielőtt rákanyarodnánk Aretha Franklin sztorijára, faterjától búcsúzóúl azért mutatunk egy számot, csak, hogy illusztráljuk, hogy nem esett messze az alma a fájától:
C.L. Franklin – Climbing Higher Mountains
A Franklin-kölykökből egytől-egyig zenész lett
Miután a korszak legnevesebb zenészei rendszeresen jammeltek a Franklin rezidencián, nem csoda, hogy a tiszteletes minden gyermeke zenei pályára lépett. Közülük azonban a legtehetségesebb kétségkívül Aretha Franklin volt, aki nem csak énekhangjával, hanem zongoratehetségével is kiviláglott. Így emlékszik erre vissza Smokey Robinson:
„Volt egy hangversenyzongora a Franklin-család nappalijában, amin sokan elökörködtünk pár ujjal,
de amikor Aretha leült hét évesen ő volt az egyetlen, aki fiatal kora ellenére összetettebb akkordokban
is tudott játszani. Már akkoriban is tudtuk, hogy egy igazi csodagyereket látunk zenélni.”
A kislány-anya, akinek kötelező volt koncerteznie
Aretha Franklin – a családjának előtörténetét ismerve korántsem meglepő módon – 12-évesen esett teherbe, majd a szülés után kicsapták az elemi iskolából, miután apja végigrángatta egy az Egyesült Államokat keresztülszelő koncertkörútján. Gyermekét ezidőtájt nagymamája vette a szárnyai alá és nevelgette. A turné végére Aretha, tizennégy évesen profi énekesnővé vált és egy lemezstúdióban rögzítette első saját zenéit, amit meghallgatva durva, hogy tökéletesen hallani lehetett a későbbi páratlan, kiforrott énekhangját és hangszínét már olyan zsenge életkorban is.
Aretha Franklin – There Is A Fountain Filled With Blood
Egy zseniális producer
John Henry Hammond lemezproducer, polgárjogi aktivista és zenekritikus bukkant rá az igazgyöngyre Arteha Franklin személyében, aki valamicskét konyíthatott a zenéhez, hiszen korábban Bob Dylant, Count Basiet és Billie Holidayt is ő fedezte fel és ő volt az, aki rábeszélte Benny Goodmant, hogy szerződtesse Charlie Christiant és Lionel Hamptont. Fehér létére Hammondnak volt a Columbia lemezkiadónál a legjobb „szeme”, illetőleg füle a fekete zenére és ő értette legjobban az egykori rabszolga folkdalokból származó új zenei stílusokat. A sikeres producernek Major „Mule” Holley, jazz zenész ajánlotta a figyelmébe Aretha Franklin egyedi énekhangját, márpedig Holley értett a zenéhez, hiszen ezidőtájt többek között olyan híreségekkel zenélt együtt, mint Oscar Peterson és Coleman Hawkins. A profi zenész ráadásul annyira hitt Aretha tehetségében, hogy egy komplett albumnyi zenét írt a számára, többek között olyan korabeli slágereket feldolgozva, mint az akkor épp csak tini Aretha idoljának, Sam Cooke-nak a slágere, a „Today I sing the Blues”:
Mindez így hangzott az Aretha Franklin számára készített felejthetetlen átiratban, amiben fiatal kora ellenére hitelesen énekli a Bluest, hiszen tizennégy éves létére ekkor már kétgyermekes édesanya volt.
Aretha Franklin: Today I sing the Blue
Hosszú ideig elkerülték a sikerek
Habár az első saját single kiadása után a Down Beat Magazine a legújabb női sztár énekesnő díjat adományozta Aretha Franklinnek, első saját száma a slágerlistákon csak a top 40-ig küzdötte fel magát és az R&B listán is épp, hogy elvergődte magát a top tíz dal közé, pedig hangzásban messze megelőzte a korát. Hallgassátok csak meg az énekesnőt, aki saját magát kísérte a zongorán a „Rock-A-Bye Your Baby with a Dixie Melody” előadása során.
Aretha Franklin: Rock-A-Bye Your Baby With A Dixie Melody
Producer váltás és az első kollaboráció
Aretha Franklin a második albumát már egy olyan producer irányítása alatt készítette, aki nem csak hogy értette a feketék zenéjét, hanem megvolt a képessége arra is, hogy azt átültesse a fehér hallgatóság ízlésére. A szóban forgó Bob Mersey akkoriban a Columbia Records legnagyobb sztárjainak volt a producere, hogy kivonatosan csak pár csillagot említsünk a palettájáról: Barbra Streisand, Andy Williams, Julie Andrews, Patti Page, vagy Mel Tormé. Aretha Franklin pedig pont arra a sikerre vágyott, amelynek a kulcsát az említett előadók rajongótábora biztosíthatta számára. Az első közös munkája az énekesnőnek Bob Mersey-vel Andy Williams „Moon River” című dalának a feldolgozása volt.
Aretha Franklin számos stílusban dolgozta fel az évek során Andy Williams megaslágerét, mi ezek közül most egy pörgősebb, jazzes verziót választottunk.
Aretha Franklin: Moon River
A zenészek előbb fedezték fel, mint a közönség
Bár fellépésein remek hangulatot teremtett a színpadon, sokáig nem volt saját közönsége vagy rajongói, akik csak miatta mentek volna el egy előadásra. A szakmabeliek között azonban viharsebesen kezdett terjedni a híre és egyre több zenész lett kíváncsi a fiatal tehetség különleges előadásmódjára. Dinah Washington és Ted White (Aretha nem sokkal későbbi férje) is ellátogatott egy koncertjére, amelyre utóbbi így emlékszik vissza. „Dinah irtó kritikus volt a konkurenciával kapcsolatban, minden koncerten tette a csípős megjegyzéseket az énekesnők ruhájáról, cipőjéről, frizurájáról, de mindenekelőtt a béna hangjáról vagy előadásmódjáról.
Azonban amikor Aretha Franklin kilibbent a színpadra és felcsendült a csodálatos hangja Dinah-nak egyszerűen
tátva maradt a szája. Soha más előadó fellépésén nem láttam tőle ilyet, hogy csak áll és tátott szájjal figyel.”
Az első lemezsiker
Bár későbbi albumaihoz képest meglehetősen vékonyka sikert hozott harmadik stúdió albuma a „The Tender, the Moving, the Swinging” mégis ezzel a lemezzel vetette meg a lábát a zeneiparban, amely lehetővé tette számára, hogy továbbra is az énekléssel foglalkozhasson, hiszen a korong a Billboard lista 69. helyéig jutott és ez stabil lábakra helyezte az énekesnő egzisztenciáját. Az albumon kellemes dalok találhatók, de semmi korszakalkotó, inkább amolyan biztonsági játék, hiszen jórészt régi sztenderdekből épülnek fel a zenék. Igaz Aretha Franklin csodaszép hangja azért így is extra értéket visz az old school hangzásvilágba. Jó példa erre Jimmy Campbell és Reg Connelly dalának a „Try a Little Tenderness”-nek a feldolgozása:
Aretha Franklin: Try a Little Tenderness
Aretha csodaszép énekhangja újra divatba hozta a régi nótát, amitől később több kortárs zenész is kedvet kapott, hogy elkészítse belőle a saját verzióját. Az énekesnő bálványa, Sam Cooke is felrakta egy válogatáslemezére, de a zseniális Otis Redding is készített egy izgalmas feldolgozást évekkel később.
Problémás házasság és civiljogi aktivizmus
Nem sokkal a fentebb említett album megjelenése után jelentek meg az első repedések Aretha és Ted White viharos kapcsolatában. Az énekesnő egyre komolyabb szerepet vállalt a polgárjogi aktivizmusban, ami miatt komoly üzleti lehetőségeket veszítettek el, ami cseppet sem volt a pénzember White ínyére. Nem mintha ellenezte volna a mozgalmat, de ha a színesbőrűek egyenjogúsága és egy pénzzel megtömött bőrönd között kellett volna döntenie, gondolkodás nélkül az utóbbit választotta volna. Aretha testvére, Cecil így emlékszik vissza erre az időszakra:
„Ted White teljesen az uralma alatt tartotta a testvéremet, ő döntötte el, hogy melyik fellépéseket vállalhatja el és azt is, hogy milyen dalokat énekelhet. Azonban apu bármikor felhívta és kérte, hogy lépjen fel jótékonyságból egy rendezvényen vagy Martin Luther King valamelyik nyilvános szereplésén, Aretha azonnal igent mondott még akkor is, ha abban az időpontban jólfizető fellépése lett volna. Büszke vagyok a testvéremre, aki nagy erőssége volt a polgárjogi mozgalomnak és így újra kapcsolatba került apánkkal, aki ekkoriban az idegösszeomlás szélén állt.”
Séta a szabadságért
C. L. Franklin barátjával Albert Cleage tiszteletessel nem sokkal ezt követően szervezte meg Detroitban a híres Walk to Freedom eseményt, amely a főpróbája volt a néhány héttel későbbi híres washingtoni Békementenek. Míg Aretha édesapja visszafogott nézeteket vallott és csak a faji egyenjogúságért harcolt, addig Cleage tiszteletes radikális fekete nacionalista volt. Franklin megközelítése bizonyult azonban jobbnak, hiszen Detroitban számos fehérbőrű, liberális városvezető és politikus is felvonult a mintegy 125 ezer fős békemenetben, köztük a város polgármestere, Jerome Cavanagh. Addig a pontig ez volt a legnagyobb civiljogi demonstráció az Egyesült Államokban, nem csoda, hogy így nyilatkozott erről Martin Luther King: „Ez volt az egyik legcsodálatosabb esemény, ami amerikai földön történt.”
Martin Luther King Detroitban elmondott beszédét később a Motown Records lemezen is kiadta, majd később Washingtonban ugyan ezen gondolatokra építve mondta el híres „Van egy álmom” beszédét.
Aretha eltemette Sarah Vaughan slágerét
Ez idő tájt készíttette el a Columbia Records kiadónál a legjobb lemezét, a jazz sztenderdekre épülő „Laughing on the Outside” című albumot, melyen olyan dögös számok szerepelnek, mint például a „Solitude”, az „Ol Man River” és az „I Wanna Be Around”. A nyitószámmal, a „Skylark”-al kapcsolatban külön érdekesség, hogy a legendás jazz-énesesnő, Sarah Vaughan egyik legnagyobb slágere volt egykor. Barátnője Etta James meg is kérdezte, hogy hallotta-e Aretha Franklint énekelni a dalát? A válasz így hangzott kegyetlen őszinteséggel: „Igen, halottam… és soha többet nem fogom elénekelni azt a dalt.”
Aretha Franklin: Skylark
Tovább a jazzy úton
Míg az új album kedvező fogadtatásra talált a kritikusok körében és a zenésztársak is rajongtak érte, üzletileg nem volt akkora siker, mert a zenerajongók nem kapkodták el. Mersey ekkor úgy döntött, hogy szükség van egy erős irányváltásra és keríteniük kell valakit Aretha mellé, akinek komoly jazz háttértudása van. Ekkor hozta a fedélzetre Bobby Scott jazz zongoristát, aki hangszerelésben és zeneszerzésben is otthonosan mozgott. A korábban Lester Younggal zenélő Bobby így emlékszik az énekesnővel való első találkozásra:
„Nagyon zavart, hogy nem nézett a szemembe mikor magyaráztam neki az elképzeléseimet. Kerülte a szemkontaktust és arra gondoltam, hogy biztosan szégyenlős – ami persze később kiderült, hogy igaz is – ugyanakkor engem baromira irritált. Végighallgatta az elképzeléseimet, majd egyszer csak váratlanul intenzíven a szemembe nézett és azt mondta, hogy tetszenek neki az ötleteim, csak ne felejtsem el, hogy ő slágereket akar.”
Meghalt a királynő, éljen a királynő?
Elkezdtek dolgozni az első közös albumon, de csak pár évvel később tudták megjelentetni, mert a híres Dina Washington 1963 decemberében váratlanul elhunyt és Mersey úgy döntött, hogy hiba lenni kihagyni az ebben rejlő lehetőségeket. Tudni kell ehhez, hogy a korabeli zenei kritikusok és a sajtó folyamatosan egymáshoz hasonlítgatta a két énekesnőt, így adta magát az ötlet, hogy gyorsan rögzítsenek egy tribute albumot Dinah legjobb slágereiből. Erről a lemezről szól most a Cold Cold Heart:
Aretha Franklin: Cold Cold Heart
Újabb kudarc
Bár a lemez zeneileg elég jól sikerült, mégis csúfos bukás lett belőle, ami több okra vezethető vissza. A negyvenes és ötvenes években népszerű jazz és R&B énekesnő halála után ugyanis berobbant az Egyesült Államokban a Beatles-láz és Dinah halálával a feketék közösségén kívül teljesen megcsappant az érdeklődés a „régi” zenék és előadók iránt.
A Columbia ekkor szerződtette az énekesnő csapatába Clyde Otist, aki egy független dalszerző és producer volt és korábban írt zenét Dinah Washington mellett Sarah Vaughan és Brook Benton számára is. Bentonnak és Washingtonnak ráadásul egy duettet is írt, a „Baby, You Got What it Takes” című számot.
Csapassunk akkor R&B-t!
Korábban, 1962-ben Clyde Otis 33 olyan dalt írt a Columbia különböző zenészeinek, amelyek felkerültek a slágerlistákra, így adott volt az esély, hogy az isteni Aretha Franklin is végre jegyezzen egy saját megahitet. Clyde ekkor úgy gondolta, hogy a jazz felől inkább a R&B felé kéne elmenni, amibe Aretha rövid hezitálás után végül bele is egyezett. A lemez nagy részére kevésbé ismert korabeli R&B és soul dalokat választott a zeneszerző az igényesebb számok közül, mint például a „My Guy”, az „Every Little Bit Hurts” vagy a „Walk on By”, de a sláger nem ezek közül született meg, hanem egy saját szerzeményből, a „Runnin’ Out of Fools”-ból, amely a slágerlista 57. helyéig verekedte fel magát az R&B charton pedig a 30. helyig jutott:
Aretha Franklin: Runnin’ Out of Fools
Viszlát és kösz a halakat!
Aretha Franklin egyre gyatrábban érezte magát a Columbia kiadónál, ahol lejáróban lévő szerződése előtt megpróbáltak minél több bőrt lerángatni róla és tucatnyi számot énekeltettek fel vele. Az énekesnő azonban arra vágyott, hogy legyen egy saját országos slágere és úgy érezte, hogy ez nem fog összejönni a Columbiánál. Egyre kevesebbszer jelent meg a stúdióba, majd egy egész éven át be sem tette a lábát. Ekkor történt, hogy Louise Bishop tiszteletes (későbbi Pennsylvaniai szenátor), aki akkoriban egy rádiós gospel műsort vezetett felhívta Arethát, akit akkortájt hallott egy fellépésen zseniálisan előadni a „Soul Királyának” Otis Reddingnek akkori slágerét, a „Respect” című számot.
A rádiós szereplésen Aretha előadásmódjával lesöpörte az asztalról Redding éneklését, ami ledöbbentette Bishopot, mert nem hitte, hogy Otisnál jobban bárki el tudja énekelni a dalt. A rádiós a műsor után elbeszélgetett az énekesnővel és amikor megtudta, hogy lejárt a lemezszerződése azonnal hívta barátját Jerry Wexlert, aki már régóta mondogatta, hogy szeretné leszerződtetni az általa az egyik legnagyobb tehetségnek tartott Aretha Franklint.
Az új kiadónál új lendület is jött
Wrexler úgy érezte, hogy ahhoz, hogy az énekesnő kiteljesedjen a soul és R&B számokat kell előtérbe helyezni és a klasszikus jazz vonalat, amit a Columbia Records erőltetett korábban, bizony el kell engedni. Ráadásul remek húzása volt, hogy nem a stúdió new yorki profi zenészeit adta az énekesnő mellé, hanem délről a Mississippi vidékéről hozott helyi countrys-folkos beütésű zenészeket. Az első lemezen kapásból született néhány nagyszerű szám. Az A-oldalon több dal is felkerült a slágerlista top 10-be, és volt amelyik az R&B charton első helyet ért el. Az albumról azonban a legizgalmasabb szám a B-oldalon szereplő „Do Right Woman” ami ugyan csak a negyvenedik helyig jutott a slágerlistán, ám évekkel később megválasztották minden idők egyik legjobb country-soul dalának. A dalban mellesleg húgai Erma és Carolyn, illetve egy közeli barátnője a későbbi kétszeres Grammy-díjas Cissy Houston – egy négyéves kislány, bizonyos Whitney Houston édesanyja – éneklik a vokált.
Aretha Franklin: Do Right Woman
R-E-S-P-E-C-T
Rengeteg csodás zenét tett le az asztalra, melyekkel ő személy szerint is elégedett volt, nem beszélve arról, hogy a vájtfülű közönség, illetve a kritikusok is imádták a zenéjét, de Aretha Franklin boldogtalan volt amiatt, hogy nem jött össze egy igazi number one hit, amit egy egész ország rongyosra hallgat.
És ezennel elérkeztünk a ponthoz, ahol megtörtént az áttörés, az első megaslágere a fentebb már belinkelt Otis Redding „Respect” átdolgozásából született ugyanis.
Aretha majd egy évig dolgozott Otis Redding számának átírásával, rengeteg
változatot készített belőle mire megtalálta a tökéletes hangzást és mondanivalót.
Az eredeti dal szövegében egy domináns férfi követeli a nője tiszteletét, Aretha azonban ezt arra cserélte, hogy egy nő kéri az őt megillető tiszteletet. Mindezt abban az évben, amikor tombolt a vietnámi háború és Lyndon B. Johnson elnök végre ratifikálta törvényben a faji megkülönböztetés szigorú tiltását és épp a nők egyenlőségéért folytatott harc volt politikailag terítéken. Nem csoda, hogy a lendületes sláger akkorát ütött ebben az időszakban (ráadásul pont egy nappal azután az este után debütált a rádióban, amelyen Muhammad Ali nehézsúlyú világbajnok lett), sőt még a következő évtizedek során is, hiszen a feminista mozgalmak himnuszává vált a 70-es években, hiszen mondanivalójával megerősíti a spirituális vezető és filozófus Osho gondolatait, aki úgy fogalmazott, hogy: „A párkapcsolatnak semmi köze a birtokláshoz. A férfi és a nő nem tárgy, akit birtokolni lehet; mindketten emberek, akik tiszteletet érdemelnek.”
Aretha Franklin: Respect
A Soul Királynője színre lép
A „Respect” rögtön két Grammy-díjat is besöpört a következő gálán méghozzá a legjobb Rhythm and Blues, illetve a legjobb R&B énekesnő kategóriában. Az évek során számos elismerést kapott a dal, kezdve attól, hogy a hetvenes években a feminista mozgalmak himnusza volt, majd 1987-ben bekerült a Grammy Hall of Fame-be, 2002-ben pedig az „Évszázad Dalának” választották. Nem csoda tehát, hogy későbbi sikeres előadók garmada dolgozta fel Aretha változatát a dalból, többek között Diana Ross, Kelly Clarkson, Stevie Wonder vagy a The Temptations. Mi Jennifer Hudson feldolgozását választottuk, az Oscar-díjas, kétszeres Grammy-díjas színésznő már csak azért is megérdemli a kiemelést, mert fantasztikusan játszotta el a „Respect” című mozifilmben a fiatal Aretha Franklint.
Jennifer Hudson: Respect
Pavarotti helyett a színpadon
Azt hiszem elég alaposan körüljártuk a „Respect” című legendás szám születését és vele együtt a Soul Királynőjének trónra lépését. Zárszóul azonban spoilerezünk azért egy fantasztikus dalt a Rolling Stones magazin által később minden idők legjobb énekesnőjének választott legenda pályafutásának végéről, egész pontosan 1988-ból, amikor a 40. Grammy Gálán barátja, a megbetegedett Luciano Pavarotti helyett elénekelte – méghozzá nem is akárhogyan – a „Nessun Dorma” áriát. A felvételt meghallgatva azt hiszem nem lehet vitába szállni a Rolling Stones magazin választásával.
Aretha Franklin „Nessun Dorma” Live
