December 13. Hétfő – Három nap van már csak hátra Paolo Sorrentino új filmjének a premierjéig, amely az Isten Keze címet kapta.
December 15. egy ünnepélyes nap lesz, mert Sorrentino minden alkotása akkora inspirációs injekció a néző számára amelynek jótékony hatása jó ideig vele marad.
Így kell mozit írni, rendezni ahogyan azt ő teszi és tudja– felejthetetlen jeleneteket komponálva. Mitől felejthetetlen az olasz mester minden egyes filmje? Mert végtelenül hiteles. Mert árad belőle az élet szeretete. Vagy ha fájdalmat látunk, azt is annyira, de annyira emberi módon dolgozzák fel a karakterei. Mert olyan festményszerűen megkomponált víziókat látunk a képein, amelyhez hasonlót ritkán látunk más filmekben. Mert imádja, rajong Olaszországért és minket is magával ragad a rajongása. Mert olyan témákról forgat, amelyekből az ő identitása is táplálkozott, fejlődött, hogy végül az legyen aki – Paolo Sorrentino a rendező.
Úgy döntöttem ideje ráhangolódni a premierre, minden nap meglepem magam filmográfiájának egyik állomásával és megnézem valamelyik filmjét. Ezen a hideg, hétfői napon megnézem a Nagy Szépséget, amely az eddigi kedvencem Sorrentino-tól. Jól áll neki amikor bevezet minket nézőket, az esendő emberi lét nagy kérdéseibe és belső küzdelmeibe.
A film kezdő képsorain látunk egy idősödő, jóképű írót, egy körberajongott művészt aki a római társasági élet és parti világának megkerülhetetlen ikonja. Jep, akit mindenki ismer, akinek mindenki a közelébe szeretne lenni, akit manapság a facebook-on csak az élet császára jelzővel illetnének. Egy művész aki úgy éli a mindennapjait mint egy menő videoklip, vagy egy insta képsorozat. Hanyag eleganciával jár-kel entellektüel társaságával privát klubokból, partikon át az éttermekbe, hajnalig elmerülve a filozofálgatásokba és gasztro élményekbe. Jep tehát egy nagybetűs hedonista életforma éllovasa.
Egyvalamit viszont senki sem tud legyőzni. Az időt, ami bizony telik kíméletlenül és monoton tempóban fogyassza el napjainkat, közelítve a végső számvetésig. Jepet is megérinti az alkony szele, egyik pillanatról a másikra átkattan valami legbelül. Elkezd merengeni saját létén. Hová tart, hogyan tovább, miért létezünk, mi ennek az egésznek az értelme? Egyáltalán mi a valódi érték és mi az ami igazán fontos ebben a rövid életben amit kapunk? Körbe nézve a felszínes környezetében – elkezd mögé látni a sznob társaságának tagjainak álarca mögé. Cinizmussal szemlélni az álarc mögött, az egyébként magányosan reszkető, depresszióval és szomorúságban élő embereket. Érdekes dolog ez a számvetés. Nem kell félni tőle, de jobb ha minél előbb elővesszük és barátkozunk vele.
Gyönyörű képek, 10-15 perces nagyívű jelenetek, amelyek folyamatosan felülmúlják az előzőt,
Róma szépsége, arisztokrácia, divat, katolikus egyház, naplementék, hajnali fényben éledő
város, sok sok szépség és mély gondolat. Ez a film maga a nagy szépség.
December 14. Kedd – Holnap premier, a ráhangolódás következő állomása legyen az Ifjúság. Ez volt az a film, amelyet először láttam a rendezőtől és olyannyira letaglózott a szó pozitív értelmében, hogy másnap újra megnéztem, sőt rá egy hétre még egyszer. Szerintem ez a film is egy mestermű. Lassan, monoton ritmussal halad a film, de persze a lassú tempó jólesően mélyít el minket, nézőket. A varázslatos helyszín, a svájci elvonuló szanatórium/luxus hotel magával ragad a furcsa szereplőivel együtt. Sorrentinora jellemző hosszan kibontott jeleneteket látunk, amelyek között átvezetőként működnek a vissza-visszatérő dramaturgiai elemek mint például a rövid, esti performanszok a klinika udvarán, vagy az esténként a szobájában lassan táncoló lány, vagy Diego Maradona irreálisan elhízott, önmaga árnyékára emlékeztető karakterének kisebb epizódjai. Maradonához hasonlóan a film két főszereplője is saját ifjúságának elmúlásán, tehetségük megfakulásán elmélkedik. Ahogyan a Nagy Szépségben, itt is megjelenik mondanivalóként az élettel való számvetés, átitatva persze a Sorrentino féle iróniával, cinikus humorral.
Melankólikus és magával ragadó film, bármennyiszer meg tudnám nézni, a plakátja pedig
egyenesen telitalálat – ilyen az amikor egy kép mesél, mindent elmond amire számíthatunk.
December 15. Szerda, premier nap – Végre eljött a pillanat, megnéztem a filmet. Az Isten Keze Sorrentino legszemélyesebb hangvételű műve, de ez persze teljesen érthető, a történet önéletrajzi ihletésű.
Érdekes hogy néha egy filmben annyira szuggesztív a helyszín, hogy előlép főszereplővé. Ez az érzésem Isten Keze esetén is, a film abszolút főszereplője maga Nápoly. A város egyszerűen elvonja a figyelmünket megdöbbentően izgalmas tájaival, autentikus városrészleteivel – ide el kell utazni, ezt nem lehet kihagyni! Úgy látszik hogy minden igaz azokból a legendákból amelyek Nápoly városáról terjengenek. Egy város, ahol annak ellenére hogy a szegénység a jellemző állapot, mégis mindenki jókedvű, szenvedélyes és persze minden a csapatról, a fociról szól. Minden szóbeszéd igaz, hiszen egy Nápolyból származó gyerek meséli el nekünk, aki időközben felnőtt és nagyon nagyon megtanult történeteket mesélni. Amellett hogy megismerjük a nápolyi életérzést, láthatunk egy kőkemény felnövéstörténetet is a maga legdrámaibb formájában. Az ifjú Sorrentinot stabil bástyaként veszi körbe a tipikus olasz nagycsalád, aztán mindent megváltoztat egy balszerencséből fakadó dráma. Nem tud már nevetni, nem tudja hogy lesz e egyáltalán még boldog, mi lesz vele az életben?
Sorrentino amikor átvette az Oscar díjat, Diego Maradonának
köszönte meg, amit senki sem értett, hogy miért. Nem túlzás ez?
A filmből erre a kérdésre is választ kapunk, mert bizony nem túlzás. Az is kiderül a filmből – bár ezt nem mindenki látja így – hogy negyven évvel ezelőtt jobb volt a világ. Nincs értelme ebbe mélyebben belemenni, látva a filmet, ez szinte egyértelművé válik. Sorrentino most hogy betöltötte 50. életévét, elérkezettnek látta az időt, hogy szinte terápiás jelleggel, de végre elmesélje történetét és merje felidézni szülei értelmetlen halálát, amit elmondása szerint a mai napig nem tud épp ésszel felfogni. A gyász feldolgozásban szerinte nagy szerepe volt a már említett Maradonának, aki Sorrentino szerint maga az Isten. Nem csak azért mert közvetve de megmentette az ő életét is, hanem mert szerinte Maradona olyan volt mint Jézus Krisztus amikor kilépett a pálya gyepére. Történelmünk legnagyobb mártírja, aki feláldozta önmagát értünk – mint ahogyan azt tette Jézus is annak idején – mi pedig keresztre feszítettük. Sorrentino ebben hisz, ez a hit pedig ugyanolyan mint bármelyik más vallás amiben az emberek hisznek.
Annak ellenére hogy ő egy igazi életszerető olasz fickó, manapság nagyon nem tetszik neki amivé lett a világ. Minden egyre rosszabb és minden fordul ki önmagából. Lesújtó véleménye van a túlzásba vitt politikai korrektségről és arról hogy az irónia életveszélyes lett. Elszomorítónak és a mozi haláltusájának véli azt az attitűdöt, ahogyan egyre többen úgy készítenek filmet, hogy folyamatosan szem előtt tartják, hogy a majdani film minden politikai elvárásnak megfeleljen. Nehogy egy egy humorral, jelenettel megsértsen bizonyos köröket. Sorrentino köszöni szépen, de nem kér ebből. Folytatja ugyanúgy ahogy eddig, ha valamit ezentúl is a szem előtt fog tartani – az továbbra is a saját, őszinte viziói lesznek. Ha sértő lesz, hát sértő lesz. Abban az esetben ha már a világ nem engedi majd nyers stílusát – akkor eljöhet az a pont, hogy inkább abbahagyja a filmezést. Bár elmondása szerint az előbb említett dolgokból inkább Amerikában csinálnak problémát, náluk – olaszoknál, olasz filmeseknél – másképpen mennek a dolgok. Ők katolikus kultúrában élnek, teszik a dolgukat, majd kérik a bűnbocsánatot. Ilyen egyszerű az egész!
