A spekuláns mozija
A Cinema Speculation Tarantino debütáló szépirodalmi alkotása, amely egyesíti a filmkritikát, a filmelméletet, a tudósítást és a bensőséges személyes történeteket. Normál esetben nem írnánk filmkritikákról szóló kritikát egy filmkritikust kritizálva, de nyugi, nem a fingot fogjuk tupírozni.
A könyv esszék gyűjteménye, melyben Tarantino gyermekkori mozis élményeiből inspirálódva, mélyrehatóan elemzi a ’70-es évek amerikai filmkínálatát, feltárva annak legmeghatározóbb alkotásait, legyenek azok már-már elfeledett B-kategóriás gyöngyszemek vagy megkerülhetetlen klasszikusok. Mint valamiféle egyszemélyes Pompidou-központ, megmutat mindent, minden cső és vezeték, elvarratlan szál látható. A Cinema Speculation az élet ünneplése, személyes örömutazás filmes oktatás címszó alatt. Soha nem írtam még le ezt a szót, de ide illik: elbűvölő. Olyannyira elvarázsol, hogy azonnal kedved lesz megnézni valamelyiket.
Nem önéletrajz, vagy mégis?
Önéletrajz, csak nem úgy, ahogy gondolnád. Most önéletrajz vagy nem? Hát, élményrajz! Így jó? Miközben olvasod ott vagy vele, belesüppedsz, érzed a zsöllyében a sós pattogatott kukorica illatát, és a vetítő fényének melegét. Belépsz a történetbe.
Kezdetnek érdemes megemlíteni Tarantino és félig ír, félig cseroki indián származású édesanyja közötti kapcsolatot. Quentin nevét Burt Reynolds Gunsmoke című tévésorozata után kapta, ami már önmagában is beszédes jel arra, hogy az anyuka is rajongott a filmekért. Tarantino az apját sohasem ismerte, mivel az születése után elhagyta őket. Gyermekéveit Los Angelesben töltötte, iskoláit nem fejezte be. Ez idő alatt anyja sokféle kapcsolatba bonyolódott, néha még hírességekkel is, de egyik sem maradt fenn hosszú távon.
A gyermekkorom bizonyos tekintetben szinte már-már sitcomnak tűnt. Anyukám a húszas éveiben járt, vonzó fiatal nő volt, legjobb barátnői, Jackie, dögös fekete hölgy, míg Lillian, exotikus mexikói származású lány volt. A 70-es években e három karizmatikus egyedülálló nővel éltem együtt, akik mindig épp randevúztak valakivel, időnként futballistákkal és kosarasokkal is…”
GROSS: „Profikkal is?”
TARANTINO: „Ó, igen, anyukám, randizott Wilt Chamberlainnel is.”
Az apafigura hiánya különösenen érződik abban, ahogy Tarantino kihangsúlyozza a macho, férfias karaktereket. Ez egy ismert jelenség a pszichológiában: azok, akik apa nélkül nőnek fel, gyakran próbálják túlzottan megtestesíteni a férfiasság ideálját.
Érdekes módon sokan elfelejtik, hogy Tarantino már a filmjei megjelenése előtt is két fontos forgatókönyvet írt. 1987-ben a Tiszta románcét, majd a Született gyilkosokét. Az előbbit Tony Scott rendezte meg 1993-ban, utóbbit pedig Oliver Stone 1994-ben. Így feltételezhetően Tarantino íróként, vagy forgatókönyvíróként is sikeresen boldogulhatott volna. A Tiszta románc forgatókönyvét végül ötvenezer dollárért vették meg tőle, ami messze felülmúlta az addigi évi nyolcezer dolláros videótékás bérét. Azonban a tékás korszaka egy életre meghatározó marad számára, ugyanis itt ismerkedett meg későbbi társával, Roger Avary-vel, aki besegített neki forgatókönyvei megírásában. A Ponyvaregény forgatókönyvét eredetileg Roger Avary írta, Quentin csak azután kezdte átitatni tarantinóságával, miután megvette tőle a szkript jogát. Amikor a neve már közbeszéd tárgya lett, a legnagyobb stúdióktól kapott felkérést, többek között a Men in Black megrendezésére, valamint a Féktelenülre is őt kérték fel első körben. Ezeket az ajánlatokat azonban rendre visszautasította, ehelyett a Vészhelyzet egyik epizódját választotta (Anyaság című epizód). Egyébiránt az Alcatraz sztorit feldolgozó Michale Bay film, A szikla forgatókönyvén is dolgozott. Nem véletlen, hogy a Cinema Speculationben benne van a Szökés az Alcatrazból.
Tarantino mozija
„Amikor az emberek megkérdezik tőlem, hogy jártam-e filmes iskolába, azt mondom nekik: „Nem, én filmekre jártam.” – Tarantino.
Az ember, aki minden filmet látott. Kétszer. Ez akár lehetne a cikkünk címe is. Tarantino valójában egyfajta szociológus, kultúrantropológus, bár ritkán említik ebben a minőségében. Mély és átható érdeklődést mutat az országa és az emberek iránt. Néha megkérdezik tőlem, hogy honnan veszek ilyen vagy olyan információt. Elárulom, az ilyen könyvekből, amiből süt, hogy vágja a korszakot, jobban megismered belőle Amerikát és a hetvenes éveket, a feketéket, mint egy szájbarágós kurzusmoziból. Időnként felteszik nekem a kérdést, hogy honnan szereztem az ilyen vagy olyan információt. Nos, az ilyen könyvekből, amiből süt, hogy az író vágja a korszakot, ezáltal jobban megismered Amerikát és a hetvenes éveket, mint egy szájbarágós kurzusmoziból. Egyúttal a kis Quentin gyermekkori élményei betekintést nyújtanak az élet misztériumába. Azokba a filmekbe kalauzol, amelyeket gyermekkorában látott, még akkor is, ha nem is értette teljesen azokat. Mégis részese lehetett annak a misztériumnak, amit felnőtt életnek nevezünk.
„Napközben megengedték, hogy normális (idegesítő) gyerekként viselkedjek. Hülye kérdéseket tegyek fel, gyerekes és önző legyek, mint a legtöbb kölyök. De ha elvittek egy kellemes étterembe vagy bárba (ami előfordult, mert Curt bárzongoristaként dolgozott), vagy egy éjszakai lokálba (amit időről időre szintén megtettek), vagy moziba, vagy dupla randira egy másik párral, tudtam, hogy ez a felnőttek ideje. Ha azt akartam, hogy körülöttük legyeskedhessek a felnőttek ideje alatt, akkor kurvára csihadnom kellett.”
Ebben a hatalmas filmtörténeti ismeretanyagot megmozgató, mégis mindvégig olvasmányos
könyvben ne azzal foglalkozzunk, hogy az adott film jó vagy rossz, hogy spoilerez-e, avagy sem.
Hagyjuk, hogy vigyen magával, meséljen! Tarantino ehhez ért a legjobban.
Magával ragadóan laza stílus és irigylésre méltó profizmus – Tarantino sajátos kor- és életrajzzá összeálló elmélkedéseinek ugyanazok az ismérvei, mint utánozhatatlan filmjeinek. A könyvből világosan látszik, hogy Tarantino pontosan úgy ír, ahogy beszél. Lélegzetelállító lelkesedés és megmagyarázhatatlan harag, szónoki monológok és hatalmas ívű kitérők táplálják ezt a zuhatagot. Gyakran száll vitába azokkal a filmekkel, amelyeket szeret. Igazából most értettem meg mennyire imádja a filmeket. „Ha igazán szereted a filmeket, készíthetsz egy jót.”
Mindent tud. Jeff Bridges majdnem szerepelt a Taxisofőrben. Steve McQueen kis híján a Sundance kölyök lett. Minden film, legyen az kicsi vagy nagy, magában hordozza annak a filmnek a szellemét, amelyik lehetett volna. Tarantino szeret benézni a motorháztető alá, megmutatni, hogyan állítottak össze egy filmet. Elmagyarázza, miként alakulhatott volna másképp, de reálisan. Igazi fun fact bombagyár. A Taxisofőrről meggyőzően megállapítja, hogy a film lényegében John Ford The Searchers című westernjének „parafrázisos remake”-je. Továbbá levezeti, hogy De Niro vagyis „Travis semmiképpen nem volt Vietnamban.” A Taxisofőr azon fáradozott, hogy traumatizált háborús veteránként fesse le antihősét, de Quentin zseniálisan szétszedi az egész korszakot. Ne feledjük, ő maga is folyamatosan koppintott, a Kutyaszorítóban záróepizódja egyszerre idézi a westernek mexikói patthelyzetes kliséjét (amikor körbelövik egymást, nincs győztes), John Woo hongkongi filmjeit, és a francia újhullámot. A Ponyvaregény is egyszerre szürreális, ugyanakkor realista is, ami Kuroszava A vihar kapujábant idéző történetmesélési módszerét is használja. Jackie Brown, Kill Bill szintén ilyen vegyes felvágott. Tarantino zsenijét dicséri, hogy tudsz vele menni, nem érzed se lopásnak, se koppintásnak. Hiteles, mert tiszta forrásból dolgozik. Dirty Harry, Bullitt, Taxisofőr, Szökés Alcatrazból és a többi filmet, amiről beszél szinte ne is filmként fogd fel, hanem egy menünek, egy sztori alapjának, ami az álomgyárat mutatja meg, ahol Tarantino az álomgyár kéményseprője.
Mindazonáltal ez a filmtúra rávilágít a tanonckorára is. Anyja zűrös nevelése folytán kész csoda, hogy nem lett gengszter vagy bármi más necces karakter. Akárcsak az Eltűnt idő nyomában Proust, Tarantino is egy korszak lenyomata. Hogyan került egy fehér fiú a kaliforniai Comptonba, a gettó közepére filmet nézni. Ez már önmagában is egy kaland. Tarantino felidézi a csodát, a veszélyt, a tiltott gyümölcs ízének érzetét. Ezt az élményt keresi a filmjeiben, és azóta is próbálja újra és újra megismételni. Közel járt a filmjeivel. Ezzel a könyvvel ő is közel jár. A Cinema Speculation személyes vallomás a mozi szenvedélyes szeretetéről. Kihagyhatatlan olvasmány nemcsak Tarantino rajongóinak, de úgy általában véve a filmek szerelmeseinek.
