Egykoron híresek voltak
A szupersztár jelző Byung-Chul Han esetében nem túlzás. Jóformán a semmiből robbant be a köztudatba, így Žižek mellett az utóbbi tíz évben az ő neve szerepel legtöbbet a médiában, ha filozófusról esik szó. Ezért Hant kicsit rosszmájúan celebfilozófusnak is hívják kritikusai. Mondjuk az kétségtelen, hogy Slavoj Žižeken kívül nem igazán tudnék mondani olyan filozófust, akit a nagyközönség így-úgy, de ismer. Noam Chomsky és Jürgen Habermas híresek szakmai, politikai berkekben, de a műveik az olvashatatlanság határán mozognak.
Azon felvetés, miszerint miért kellene egy filozófusnak sztárnak lennie talán csak mostanság tűnik szokatlannak, ugyanis a XX. századig bezárólag, szinte mindig ott voltak a közbeszéd frontvonalában. Descartes-ot, Voltaire-t, Rousseau-t, Pierre Bourdieu-t, Sartre-t, Bertrand Russellt, Hegelt, Nietzschét, Kantot sztárként kezelte a saját kora is, ami jót tett a gondolataik elterjedésének. Karinthy, Kosztolányi a maga idejében az akkori Blikk-szerű kiadványokban is szerepelt néha. Az emberek kíváncsiak voltak rájuk. Ma már egy költő vagy filozófus nem számít „rocksztárnak”. Nem velük azonosítják a lázadást, az egyediséget, az úttörést. Pedig minden bizonnyal jobban járnánk, hiszen a mai kor médiacelebjei valójában a saját egójukon kívül nem sok mindent tudnak adni. Han sikerét a művei pontos tömörségén kívül, rejtőzködő életmódja tovább fokozta. Kíváncsiak lettek az emberek ki ez a fickó, aki szinte soha nem ad interjút. Ha netán mégis megszólal, akkor elég sajátos mondatok hangzanak el a szájából:
„A filozófiát művészetté szeretném alakítani.” vagy „Oly nehezemre esik az utazás, mint a fáknak vagy nővényeknek.”.
„Han-dinasztia” első filozófusa
Byung-Chul Han (ejtsd: bjongcshol) 1959-ben született Szöulban. Sokáig negyven körülinek hitték, holott 64 éves. Bár dél-koreai születésű négy évtizede Németországban él. Éveken át a Berlini Művészeti Egyetem professzora volt, napjainkban azonban már csak alkalmankénti kurzusokat tart, amire szinte rögvest elfogynak a helyek.
Eredetileg kohászatot tanult a szöuli Koreai Egyetemen, majd az 1980-as években teljesen hátat fordított addigi életének és Németországba költözött, hogy filozófiát, irodalmat és katolikus teológiát tanuljon Freiburgban, valamint Münchenben. 1994-ben doktori címet szerzett, Heidegger volt a témája. 2000-ben csatlakozott a Bázeli Egyetem Filozófia Tanszékéhez. Érdeklődési köre a 18., 19. és 20. század filozófiája, etikája. Tágabb értelemben kultúraelmélet, esztétika, vallás, médiaelmélet, ami foglalkoztatja. Kulturális teoretikusként is hivatkoznak rá. Három évig dolgozott kertészként is, már-már a testi kimerülés határáig. Egészen a közelmúltig nem volt hajlandó rádió- és televízióinterjúkat adni, és ritkán árul el életrajzi vagy személyes adatokat magáról, beleértve a születési dátumát is. Életéről keveset tudni, sőt kimondottan sértésnek veszi, ha erről kérdezik. Beszélnek helyette a könyvei, melyek 19 nyelven olvashatók.
Nekünk magyaroknak érdekes lehet, hogy kimondottan jól ismeri a nagyjainkat,
Bartókot hallgat, Nádas Pétert olvas, sőt, idézi is a Rítus eltűnésében. Arra sem mi
kértük, hogy azt mondja, Tarr Béla az egyik kedvenc rendezője. Részben ennek is
köszönhető, hogy bár nagyon kis piac vagyunk, nálunk mégis tartott előadást.
Byung-Chul Han Budapesten / Byung-Chul Han in Budapest
„Müdigkeitsgesellschaft” és egyéb sikercímek
Han több mint húsz könyv szerzője, miközben rá tényleg nem lehet azt mondani, hogy mindent megtett a siker érdekében. Könyveit németül jelentette meg, lehetetlen címeken. Ennek ellenére a téma, amit feldolgoz annyira erős, hogy átüt minden korlátot.
Legismertebbek „a fáradtság társadalmának” (Müdigkeitsgesellschaft), „az átláthatóság társadalmának” (Transparenzgesellschaft) valamint a shanzhai (a kínai hamisítás, másolás kultúrájáról) fogalmáról szóló értekezések. Az utánzás, amelynek gyökerei szerinte a kínai kultúra velejárói, aláássák az eredeti és a hamisítvány közötti különbséget. A másolás és a tanulás szinte ugyanazt jelenti. Az ázsiaiak mást értenek az eredeti fogalma alatt, nem érzékelik olyan erősnek a különbségtételt, amelyeket a nyugati filozófia dekonstruktívnak, rombolónak tart. Vagyis ha valaki hamísít téged, az megtisztelő szerintük.
Han írásainak nagy részét az a mögöttes aggodalom járja át, amit a mostani késői kapitalizmus gyors ütemű, technológiailag vezérelt állapota szül. Szerinte fel sem fogjuk még igazán, hogy mivel szembesültünk. A világ úgy alakul át körülöttünk, amire eddig a történelem során nem volt példa. Könyvei a kortárs állapotok különféle válságjelenségeit tárják fel: szexualitás, mentális egészség (különösen kiégés, depresszió és figyelemhiányos hiperaktivitási zavar), erőszak, szabadság, technológia és a populáris kultúra változásait.
The Burnout Society
Han a mai társadalmat az idegrendszeri rendellenességek mentén jellemzi. Mi az oka annak például, hogy a depresszió, a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, a borderline személyiségek és a kiégés ilyen gyakoriak? Nem lettünk puhányabbak, tényleg keményen dolgozunk, de javarészt az agyunk van iszonyatosan kifárasztva. Az elviekben elérhető (de gyakorlatilag kivitelezhetetlen) célok és a médiából zúduló „siker” valamint a mérésre épülő technikák fejlődése, a hatékonyságmánia megmérgez mindent. Belépünk a demarkáció, az önkizsákmányolás és az összeomlás örvényébe. De sebaj, mert ezren ugranak a helyünkre. Felcserélhető eszközök vagyunk, és ami még szörnyűbb, hogy magunkat hajszoljuk túl, mert semmi nem elég.
Byung amellett érvel, hogy az alanyok önkizsákmányolókká válnak: „Ma mindenki önkizsákmányoló munkás
a saját vállalkozásában. Az emberek ma már urak és rabszolgák egyben. Még az osztályharc is az önmagunk
elleni belső küzdelemmé alakult át.” Az egyén azzá vált, amit Han „teljesítmény-alanynak” nevez.
Nemcsak negatív erőszak, hanem egyfajta pozitív erőszak is létezik, de ez sem sokkal jobb. Ez a pozitív, magunkra erőltetett erőszak a „túlteljesítésként, túltermelésként, túlzott kommunikációként, túlzott figyelemként és hiperaktivitásként nyilvánul meg”. Han figyelmeztet, hogy ez a pozitivitás erőszaka még katasztrofálisabb lehet, mert bennünk lakozik, így nehezebb elűzni.
Han szerint az átláthatóság diktálta erőltetett, vagy bújtatottan kényszerítő nyitottság már-már diktatórikus rendszert hoz létre. Mindenki megmutatja, hol nyaral, mi vett, mit evett, ez pedig sokakat tudatalatt is frusztrálhat, hogy ő ezt nem teheti meg. De ez csupán egy kis adalék. Önként dobjuk oda magunkat, mert ez a korszellem. Byung mindig a korszellem aktuális trendjeit vizsgálja. Véleménye szerint a fogyasztói társadalom teljes belső logikája hibás, ebben a világban ezért elkerülhetetlen, hogy az ember kiégjen és depressziós legyen. A modern világban, legalábbis annak aktív tagjaként, nem lehet boldognak, pontosabban fogalmazva megelégedettnek lenni, mert mindig van valami, ami egy újabb vágy felé űz.
Eros agóniája
A rítus eltűnése és az Erósz haldoklása melett több művében is a pornó, illetve a mindent megmutatás ellen lép fel. Az intimitás, a rejtély, a titkozatosság, ami csak neked szól, mind-mind lassan eltűnik. A világ varázstalanítása zajlik. Han többek között az emberi lények közötti vágy és szerelem kérdését is vizsgálja.
Társadalmainkat egyre inkább a selfie, a magamutogatás, a nárcizmus és az önreferencia uralja. Ezek a minták.
„Mindenki produkálja magát. Mindenki az Én kultuszának hódol.
Olyan istentisztelet ez, ahol az ember a saját énjének papja.” – A rítus eltűnése.
Még a szerelmet és a szexualitást is áthatja ez a társadalmi változás: a szex és a pornográfia, avagy a kukkolás, kiszorítja a szerelmet, az igazi erotikát, a vágyat. Elveszik a játék, az út, ahogy eljutsz a másikhoz. Arról nem is beszélve, hogy aki állandóan pornót fogyaszt, ha bevallja, ha nem, az ott látottakat nagy általánosságban a nőkre fogja vonatkoztatni. Ennek van olyan mellékszála, hogy sok fiatal, aki ismerkedik a világgal, ezt látja követendő mintának, ami veszélyes. Meg azt se felejtsük el, hogy túl sok nagyon szép testet látsz. Régebben egy átlagos nő, vagy férfi nem látott ennyi meztelen testet. Pontosabban ennyi kisportolt, jól kinéző testet. Mindenki fiatal, szép és gazdag, ja, és meztelen – ha megfizeted. Magasabb fokon, filozofikus szinten, Erósz haldoklása egyben „gondolati haldoklás”.
A szépség fogalma elhasznált, banális lett, sablonos és giccses. Han szerint a socia média, a fogyasztói társadalom és a szelfik nem csupán a művészetet tették tönkre, hanem azt is, ahogyan a szépségre tekintünk: a szép elveszett, uniformizált lett.
A rítus eltűnése
„A lélek nem imádkozik, szünet nélkül termel.” – Byung-Chul Han.
A rítus eltűnése a megszokott, ismétlődő dolgok biztonságából mutat rá arra, hogy elvettek tőlünk mindent, de semmit nem kaptunk cserébe. Nincs rendszer az életünkben. A teljesítménykényszer elveszi a szabadnapokat, az ünnepek rítusát, és azt, hogy régebben a bolygó összes társadalma tulajdonképpen évszakonként tartott valami közös együttlétet, szertartást, rítust.
„A rítus az idő belakása, a rohanó idő nem lakható.”
„Kommunikáció nélküli közösségeket hozunk létre, miközben ma a közösség nélküli kommunikáció az uralkodó.” – Byung-Chul Han.
Állandóan kommunikálunk. De ez nem kommunikáció, hanem nárcisztikus öntömjénezés. Kollektív nárcizmusra csábítanak, ez az Insta-generáció. A kapitalista pénzfacsarás ezt csak megerősíti. Ha valaki ezt nem érti, elég az hozzá, hogy régebben a kevésbé szép nők, férfiak is lehettek első számú popsztárok. Ma már a szép testek és arcok felülírják a tehetséget.
A rítusok eltűnése mögött valójában a közösség eltűnése áll. Elsőre meglepőnek tűnhet ez a közösségi média virágzásának idején, de Han szerint ez a közösség már nem is igazi közösség. A közösségi média, az egóról szól, nem a közösségről. Like-verseny van és uniformizálás. A „Like kapitalizmusa”, ahogy ő mondja.
Byung-Chul ott válik többé, mint egy általános közérzetet visszaböfögő médiapróféta, hogy új fogalmakat vezet be és zseniálisan vesz észre nagyobb struktúrákat.
Az egyik ilyen fogalom a magyarra is lefordított binge-watching. Sorozatészlelés, bámész-kóma. Felszínesen észlelünk sok mindent, de nem vagyunk képesek koncentráltan, mélyen észlelni. A rítus, az ismétléssel, a meditációval, az imával ezt segíti elő. Folyton szörfözünk, infotainment van a fejünkben. Sőt, amikor beszélgetünk, sorozatot nézünk, közbe is nyomkodjuk a telefont. Hozzáteszem, ebben az is benne van, hogy a sorozataink is olyanok, hogy mellette ez belefér. Han úgy véli, hogy manapság ezért nem értik sokan a 10-20 évvel ezelőtti rendezők nagy filmjeit, mert azok mély figyelmet igényelnek, míg arra egyszerűen még azok sem képesek, akik anno rendelkeztek vele. Hát még a gyerekek.
Aki nem tudja eldönteni, hogy megvegye-e, annak itt hagyunk egy alapos podcastet a témában.
Byung-Chul Han: A rítus eltűnése
Mi történik velünk tulajdonképpen?
Han olyan témákról ír, mint a figyelemhiányos hiperaktivitás, a borderline személyiségzavar, a kiégés, a depresszió, a kimerültség, az internet, a szerelem, a többlépcsős munka, a popkultúra, a hatalom, a racionalitás, a vallás, a közösségi média, a szubjektivitás, a fáradtság, az átláthatóság és az erőszak. Mint a kis pontokból álló rajz esetében, ő egész pontosan tudja összekötni a szálakat, és meglehetősen szabatos és akkurátus. Nem könnyű olvasmány, de nagyon ajánlatos. Sosem szoktam javasolni, hogy valaki ceruzával húzzon alá sorokat egy könyvben, de az ő esetében érdemes ezt bevezetni olvasás közben.
Han szerint a digitalizált, fogyasztás-alapú társadalmakban a tartósság tapasztalata enyészik el, mivel minden időleges és divatszerű. Az elidőzés, a kontempláció, a meditáció vagy csak a punnyadás, szemlélődés, mint magatartásforma az emberré válás kezdete óta kultúránk része volt, de mára ez veszélybe került. Szinte bűn, ha csak egyszerűen létezel és nem csinálsz semmit. „Ha a dolgokat csak elhasználjuk és fogyasztjuk, akkor az elidőzés nem lehetséges. Az okostelefon nem enged elidőzni.” – mondja Han. Figyeljük meg, hányszor kapkodnak az emberek a telefonjukhoz kirándulás, társasjátékozás, gyerekkel játszóterezés vagy baráti sörözés közben – pedig mind olyan tevékenység, amiknek a lényege, hogy ott legyél, minőségi időt tölts el!
„A hivatásom abban áll, hogy a világot világosabbá tegyem.” – vallja a koreai-német filozófus. Nagyot vállal, nagyot akar mondani. Sokakkal ellentétben, azonban neki sikerül is.
