Utazás Cave koponyája körül
Nicholas Edward Cave ausztrál zenész, író, fotós és még ki tudja mi. Esetében valójában teljesen mindegy mivel foglalkozik. Akár puszta véletlennek is tekinthető, hogy a zenét választotta. Személyisége, nickcave-sége mindent a maga képére formál. Ahogy Esterházy mondta, egy jó könyvnek elsősorban nem a története lényeges, hanem a benne szereplő karakterek. Ugyanez igaz erre az interjúkötetre is. Oldavizen járjuk körbe az általános emberi sorsot. Itt minden is szóba kerül.
„Lehet, hogy levedlünk néhány bőrt, de alapvetően ugyanaz a rohadt kígyó vagyunk?”
Sean O’Hagan, aki egyébként jó barátja Nicknek egy őszinte utazásra visz Cave koponyája körül.
A könyv eredeti címe: Faith Hope, and Carnage, ami elég pontosan visszaadja azt az érzést, amit sugall: Hit remény és vérontás.
A szabad, asszociatív beszélgetés természetesen érinti a zenész életét és a muzsikáját, de messze túlmutat az ilyen típusú könyveken. Hirtelen csak az Álmodban ártatlan – Tom Waits interjúkötetet tudnám ezen a szinten emlegetni. Ahogy a fülszöveg is írja: a Hit, remény és vérontás nem hagyományos interjúkötet, mert Nick Cave nem szeret interjút adni, ellenben, ha van rá időd, neki van mondanivalója számodra. Egyes mondatait magaddal viheted, átrághatod, miközben magadon is dolgozhatsz.
„A fiatal Nick Cave megvethette a világot, mert nem tudta, mi következik majd. Most már látom, hogy a világ ilyenfajta lenézése vagy megvetése valamiféle luxus volt, vagy kényelemből, sőt, hiúságból fakadt. Neki még nem volt róla fogalma, hogy az élet értékes és törékeny. Nem tudta, milyen nehéz – de milyen fontos is – szeretni a világot, és kegyelemmel viseltetni iránta. És mint mondtam, nem tudta, mi jön szembe majd az úton.” – Cave.
Kilenc kéve hány kalangya?
„Olvastam valahol, hogy valami történik az agyban, úgy tizenhat és huszonhárom éves kor között, ami szuperfogékonnyá tesz bennünket, különösen a zene iránt, ezért kötődünk annyira azokhoz a zenékhez, amelyeket ebben az időszakban ismerünk meg.” – Nick Cave.
Cave életrajzát, illetve zenei pályafutását nem szeretnénk felszínesen átfutni, hiszen lényegesen többet édemel, mintsem pár idebiggyesztett gondolat. Azonban mindig van olyan olvasó, aki épp most ismeri meg az adott szerzőt, így címszavakban vázoljuk a fontosabb mérföldköveket. Talán a régi rajongóknak is érdekes lehet, hogy 1976-ban Cave festészetet is tanult a Caulfield Institute of Technology-n, de aztán abbahagyta, hogy zenélni kezdjen.
Nick Ausztráliában született, majd a zenekarával 1970-es évek végén Londonba keveredett. A semmiből érkező Birthday Party a város egyik ismert posztpunk zenekarává vált. Aztán a drogok és egyéb veszett energiák szétrobbantották a bandát. 1983-ban Cave megalakította a Nick Cave and the Bad Seeds formációt, ami megannyi tagcserével ugyan, de ma is létezik, és amelyet később a rockzene egyik „folyamatosan legmagasabb színvonalon alkotó” bandájának neveztek.
Cave már a nyolcvanas években is írt. Itt álljunk meg egy szóra. Ő nem egy zenész, aki néha írogat, hanem egy teljes értékű kortárs író. A Red Hot Chili-s Flea a legnagyobb élő dalszerzőnek nevezte.
Az És meglátá a szamár az úrnak angyalát, de a Bunny Munro halála is fontos regény tőle. A film is meglepően hamar megtalálta, vagy ő a filmet, lévén nem csupán zenét, hanem forgatókönyvet is írt. Már 1988-ban szerepelt a Ghosts… of the Civil Dead című ausztrál börtönfilmben, melynek társszerzője is volt.
Cave írta a The Proposition című ausztrál western forgatókönyvét, amelynek filmzenéjét is ő komponálta Warren Ellis-szel közösen. Tán ennek köszönhető, hogy az amerikai western, a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford filmzenéjét is elkészíthette. Egészen érdekes zenei kalandokban is részt vesz, 2014-ben ő írta Nicholas Lens Shell Shock című operájának librettóját.
Cave barlangjában
„De most már biztosan egészen más a szemléleted?”
Kedvenc példám az emberi tapasztalás sajátosságára, hogy az áldozatok, akik akár konkrétan egymás mellett élték meg a haláltáborokat vagy a Gulag borzalmait, mégis más eredményre jutottak. Az egyik ateista lett, a másik hívő, vallásos. Úgy kapcsolódik mindez ide, hogy tele vagyunk önellentmondásokkal, a saját paradoxonjainkkal élünk együtt. Legtöbbünk életében vannak törések, miközben valahogy próbálunk értelmet keresni a káoszban, célt az életben. Nick Cave sem képez ezalól kivételt. Sőt, az élet őt tényleg komoly megpróbáltatások elé állította.
Cave 21 éves volt, amikor apja életét vesztette egy autóbalesetben, majd az évek során két fiát is eltemette. Mint ahogy a könyvben is mondja, ezek annyira sokkoló és egyben értelmetlen halálok voltak, hogy nehéz kizárni a tudatodból, szinte képtelenség feldolgozni, tán nem is lehet, csak valahogy megszokni, hogy ezzel kell együtt élnie. Mint ahogy azzal is, hogy a legszebb éveit, kapcsolatait tette tönkre a heroin.
Cave megosztja olvasóival saját belső küzdelmeit és vívódásait, legyenek azok alkotói válságok,
személyes tragédiák vagy a hitével kapcsolatos kétségek. Ezáltal nem csupán egy általános értekezés
részesei vagyunk, hanem közvetlen bepillantást nyerhetünk egy kivételes művész belső világába.
Ezek a beszélgetések terápiaként is felfoghatók Nick számára. A művész gyakran küszködve keresi a megfelelő szavakat, hogy hitének, kételyeinek, veszteségeinek, gyászának, szerelmének legmélyebb forrásait megfogalmazza. S bár végül is benne van a könyvben egy bámulatos karrier története is, mégis inkább az érzelmi é szellemi kalandok a lényegesek.
Nick Cave birkózik Istennel
Létezik egy középkori mondás, miszerint: „Ahány lépést teszel Isten felé, annyi lépést tesz az ördög feléd.” Mintha ez pont róla szólna. Nick esetében mindig akad valami, ami a mélybe rántja. Már a korábbi vad, kábítószeres korszakaiban, a Birthday Party alatt is ott volt számára a Biblia mentsvárként, vagy ihlető forrásként. Bad Seeds-nek írt dalszövegeiben aztán egyre markánsabbá válik a transzcendenssel való kapcsolata.
„A kutatás, a semlegesség és a bizonytalanság állapotában élni, túlmutatva a dogmákon és a nagy meggyőződésen, jót tesz a dalszerzésnek és általában az életemnek. Ez az oka annak, hogy minden olyan ideológiát kényelmetlennek érzek, amely „igazságnak” vagy „útnak” tartja magát. Ez nem csak a legtöbb vallást foglalja magában, hanem az ateizmust, a radikális kétpárti politikát vagy minden olyan gondolkodási rendszert, beleértve a „woke” kultúrát is, amely meg van győződve, hogy csak az ő igazsága létezik, az önigazolása hitté válik és az ellentétes gondolkodási rendszerek elnyomásában keresi az energiáját.” – Cave.
Cave mindig is nyíltan beszélt kétségeiről. Amikor 2009-ben arról kérdezték, hogy hisz-e egy személyes Istenben, Cave válasza az volt, hogy „Nem.”. De számít a kérdező is, mert a kedvencem, hogy volt mikor egy rajongójának azt mondta: Hogy higgye el neki, az ő esetében jobb, ha hisz Istenben, mintha nem. Ebben azért van egyfajta csavaros sajátos Cave-es észjárás is.
Azok számára, akik érdeklődnek a művészet, filozófia és vallás iránt, Cave könyve nem csupán egy érdekes olvasmány, hanem egy olyan eszköz is, amely segíthet nekik elmélyülni és új perspektívákból megközelíteni ezeket a témákat. Az alkotói folyamat, a szenvedés és a remény kérdései mind olyan területek, amelyeken Cave saját tapasztalatain keresztül mutat rá, de közben ráébreszt minket arra is, hogy mindannyiunknak megvan a saját útja és értelme az életben. Arra ösztönöz bennünket, hogy merjünk mélyebbre ásni saját belső világukban, és találjunk értelmet és szépséget az életben, akár a sötétség és a káosz közepette is.
Általában ha mélyrehatóbban rákérdeznek, hasonlókat mond: „Nem vagyok vallásos, és nem vagyok keresztény, de fenntartom a jogot, hogy higgyek egy isten lehetőségében; kritikus vagyok, hogy mivé válnak a vallások, minél intézményesültebbek, annál pusztítóbbakká válnak. De úgy gondolom, hogy művészként különösen fontos része annak, amit csinálok, hogy van valami isteni elem a dalaimban.”
Aztán máskor meg azzal érvelt, hogy a vallás és a spiritualitás megszűnése, „ami lehet, hogy jó dolog, de lehet, hogy nem” egy „vákuumot teremtett, amelyet mi teremtettünk, és nem igazán tudunk mit kezdeni vele.”
Nick és zenekara számára kimondott cél is, hogy létrehozzon valami kapcsolatot az elmondhatatlannal, amit nem lehet leírni. Erről beszél is az interjúkötetben.
„-Nemcsak zenekarként, hanem a közönséggel együtt is egy közös cél érdekében gyűlünk össze.
Valamiért, ami egyesít bennünket, és felemeli a lelkünket. Közben megtapasztaljuk az én elvesztését, azt,
hogy elmossa valami hatalmasabb dolog. Mondd, hol élhetjük át ezt az érzést manapság a templomon kívül?”
-Számodra mi a közös cél?
„-Az áhítat. Hogy megtapasztaljuk az áhítat közös érzését. […] Ilyenkor az történik, hogy a zene segítségével, néha csak pillanatokra, ám néha akár egy teljes koncert erejéig, közösen eljutunk egy nagyon lényegi állapotba.”
Bad Seed Boys és egyéb magvetők a Három hollóban
Száz Seeds-nek is egy a vége, érdemes hallgatni, olvasni Cave gondolatait. A Helikon Kiadó gondozásában megjelent kötet bemutatója március 30-án lesz a Három Hollóban. Németh Róbert, Lovasi András és Bihari Balázs beszélgetnek a könyvről. A könyvet a szintén zenész, Németh Róbert (Heaven Street Seven, Pegazusok Nem Léteznek) fordította. A bemutató után a Klinik kiadó művészeiből (Jazzékiel, Anton Vezuv, Musica Moralia, Mezumm, Arons Land Cargo co., Jakab Péter, Németh Róbert) verbuválódott Bad Seed Boys-ra keresztelt, alkalmi formáció játszik el egy csokorral Nick Cave dalaiból.
