Barion Pixel

Yardok és emberek – Ernie Barnes az első profi amerikai sportoló, aki festőként is megállta a helyét

Kiss Márk

2024.01.21.

6.5 perc

Ernie Barnes a mozgás megszállottja volt világ életében. Kezdetben tojáslabdával a kezében, majd a vásznon alkotott maradandót, ámde mégis az utóbbi, vagyis a festészet volt az örök szerelem számára, melyhez egész életében hűséges maradt.

Cikkünk főhősének nevét hiába keressük hazai művészeti antológiákban, esetleg tankönyvekben, mivel csak elvétve, vagy egyáltalán nem tesznek róla említést. Mondhatnánk, hogy rosszkor volt rossz helyen, hiszen afroamerikaiként olyan korszakban élt és alkotott, amikor pusztán a bőrszíne miatt nem kaphatta meg azt a figyelmet, mely a tehetsége okán bőven kijárt volna neki. Az idő aztán elhozta számára az úgymond elégtételt, bár talán kicsit megkésve.

Ernie Barnes – 1968

Barnes 1938. július 15-én látta meg a napvilágot az észak-karolinai Durham városában. Édesapja a dohányiparban dolgozott hivatalnokként, míg édesanyja egy jól menő ügyvédnél szolgált cselédként. Az akkori viszonyokat tekintve – sok feketéhez képest legalábbis – viszonylagos létbiztonságban éltek, de persze a luxus azért így is messziről elkerülte őket. Gyerekként egy külön afroamerikaiknak fenntartott, szegregált iskolába járt, ahol korán bűvkörébe kerítette a festészet, illetve a grafikus ábrázolás. Már egészen fiatalon megismerkedett Delacroix és Rubens munkáival, noha múzeumba még csak be sem tehette a lábát származása miatt.

Ez cseppet sem tántorította el, csak némiképp megnehezítette a tanulást számára. Édesanyja a munkáltatójától kapott könyveket hurcolta haza neki, melyeket valósággal egymás után falta be. Nem csupán az olvasmányok tekintetében volt nagyétkű, így kissé túlsúlyos gyerekként gyakorta cikizték osztálytársai. Az olvasás tehát egyfajta menedék is volt számára piszkálódó kortársai elől.

Nem sokkal később aztán nagyot fordult vele a világ, tudniillik 16 éves korára látványosan kigyúrta magát, miközben az ország egyik legjobb középiskolás amerikai focistájaként tartották számon, minek köszönhetően – bőrszín ide vagy oda – nem kevesebb, mint 26 (!) egyetemről ajánlottak neki ösztöndíjat. Festőként ez a szitu egész egyszerűen elképzelhetetlen lett volna…

Nem akart viszont a szüleitől távol költözni, ezért kényelmi szempontokat is figyelembe véve a helyi, Észak-Karolina Egyetemen kötött ki, melynek falai közt képzőművészetet hallgatott, miközben persze magas szinten sportolt tovább. Olyannyira jól ment neki a játék, hogy még mielőtt lediplomázott volna, 1960-ban profinak állt, majd öt évet húzott le az Egyesült Államok második számú amerikaifoci bajnokságában, az azóta jobblétre szenderült AFL-ben.

Ernie Barnes a Denver Broncos színeiben 1964-ben. Fotó: Peach Basket Arts

Naná, hogy játékoskarrierje alatt sem hagyta nyugton kedvenc ecseteit, sőt, egyre többet festett az edzések és meccsek közötti kevéske szabadidejében. Állandó, egyben megunhatatlan témája a csapattársai voltak, akik a szüntelenül pingálgató Barnes-t – stílszerűen – Nagy Rembrandtnak hívták. Fontos megjegyezni, hogy a hatvanas években még közel sem kerestek annyit a profi sportolók, a feketék meg pláne, mint napjainkban, evégett mikor egy súlyos sérülés miatt kényszerűségből visszavonult, alig csörgött némi apró a zsebében.

És mivel hirtelen munkanélküli lett, valamihez óhatatlanul kezdenie kellett, hogy eltartsa magát, illetve családját. Gondolt egy merészet, hóna alá csapta legjobbnak ítélt vásznait, és meg sem állt velük Los Angeles határáig. Ott régi ismerősét, az LA Chargers társtulajdonosát, bizonyos Barron Hilton-t kereste fel azzal az egyáltalán nem titkolt szándékkal, hogy eladjon neki néhányat a képei közül. Végül Hilton egyetlen festményt vásárolt meg tőle, igaz azt borsos áron, kerek 1000 dollárért. Ez egyébként meglehetősen szép summának számított a hatvanas évek elején.

Innentől végérvényesen felgyorsultak az események Barnes körül; egyre többen ismerték meg a nevét, de immár elsősorban festőként tekintettek rá, ami tulajdonképpen a megélhetést jelentette számára, hiszen a megkopott focis sztorijaival aligha fizethetett volna a sarki fűszeresnél. A tényleges fordulópontot végül a New York Jets tulajdonosával, Sonny Werblin-nel való találkozása jelentette, mely oly’ jól sikerült, hogy az igencsak befolyásos üzletember egy kerek esztendeig alkalmazta Barnes-t a csapatánál, amolyan házi piktorként. Ezen egy év alatt „potom” 15,500 dollárt ütötte a markát, ami jócskán meghaladta utolsó szezonbéli gázsiját sportolóként.

Weblin tökéletes modern kori mecénásnak bizonyult, hiszen a munkán kívül, kapcsolatait élesítve nagyszabású kiállítást intézett Barnes-nak 1966 derekán New Yorkban. A finoman groteszk, izmaikat megfeszítő, nyakigláb sportolókat ábrázoló képei hatalmas sikert arattak a közönség széles körében. Pár évvel később pedig már országos turnén vett részt műveivel, mely kiállítássorozat a sokat sejtető, Beauty Of Ghetto néven futott. Ekkora már hétköznapi emberek, főképp feketék, na meg muzsikusok, táncoló fiatalok is feltűntek túlzsúfult, színkavalkádban úszó festményein, miközben személyes kedvenceit, a sportolókat sem hanyagolta el egy árva pillanatra sem.

Ernie Barnes – Grand Central Art Gallery, New York, 1966. / Fotó: John Rooney

Később híres zenészek is felfedezték maguknak vérbő, életigenlő művészetét. Először a legendás Marvin Gaye használta fel Sugar Shack című vibráló alkotását az 1976-ben megjelent, All I Want című lemezének borítójaként, amit aztán számtalan egyéb jazz, illetve blues album cover-je követett. Közeli barátja – a szintén zenész – Bill Withers szerint Barnes az alkotásain keresztül szerette volna önismeretre tanítani az embereket a szerinte mindent megmételyező felszínesség, valamint magamutogatás helyett. (És ha már zenészek, 2005-ben, nem sokkal a halála előtt Kanye West, aka Ye kérte fel, hogy fessen neki egy képet 2002-es, kis híján végzetes kimenetelű autóbalesetének mementójaként. A freskószerű festményen védőangyalok nyúlnak le a rapperért az égből.)

Barnes, majd’ 50 évesen ért pályafutása csúcsára, amikor az 1984-es, az angyalok városában megrendezett olimpiai játékok hivatalos festőjének kérték fel. Egykori sportolóként különösen büszke volt erre a megbízatásra, melynek igyekezett a legjobb tudásának megfelelően eleget tenni.

Egészen a 2009-ben, 70 éves korában bekövetkezett haláláig aktívan festett, de művészi hagyatéka mind a mai napig él és virul, sőt mit több, napról-napra nagyobb figyelmemben és elismerésben részesül, mint egykoron, a fekete-fehér délen.

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Davide Bonazzi: kortárs talján grafika nagybetűvel

Rockwell, aki lefestette a boldogságot, de megélni nem tudta

Tavis Coburn: a retro modernitás mestere

Szándékosan véletlen: szürreális Budapest Varga Balázs képein

Vhils, a vakolatvandál

Bicicleta Sem Freio: a fék nélküli brazilok, akik elvarázsolták a világot