„A művészet felfedezése óta ez a cella börtönné vált.”
Börtönben alakult zenekarból több is akad, mégis mintha az utóbbi években inflálódott volna a „rács mögötti hitelesség”. Lassan már minden nyikhaj, aki egy pakkot is továbbadott, gengszterrappernek képzeli magát. Elég csak a francia PNL vagy az olasz Baby Gang jelenségére gondolni – a börtönélmény a marketing része lett. Bár úgy látszik, mostanában a börtönben csak trap születik.
Mi nem a pózokra, hanem a súlyosabb történetekre koncentrálunk, ahol a szabadságvesztés nem az imázs része, hanem évtizedekben mérhető valóság. A rap és a börtön viszonya közismert. Jó példa erre Cappadonna esete, aki csak azért nem került bele az alakuló Wu-Tang Clanbe, mert épp Rykers Islanden pihente ki a kábítószer-kereskedelem fáradalmait.
A művészet és a börtön kapcsolatát számos alkotás vizsgálta. A híres Slam – A szó fegyver című, 1998-as Saul Williamsszel készült klasszikusból az is kiderül, hogy a börtönben a slam poetry nem kimondottan az a belvárosi jópofa performansz, amitől a kékharisnyák gettóhangulatba jönnek két fröccs után. Még súlyosabb alkotás a Taviani testvérek dokumentumfilmje, a Cézárnak meg kell halnia. A filmben életfogytiglanra ítélt és másfél évtizede fogva tartott rabok adják elő Shakespeare Julius Caesarját egy szigorúan őrzött római börtönben. Amikor a próbafolyamat végén visszazárulnak a cellák ajtajai, az egyik szereplő kimondja a fenti mondatot. A művészet itt nem menekülés, hanem élesebb látás.
Akit érdekelnek a különlegesebb börtönfilmek, annak ITT tudjuk ajánlani az erről szóló cikkünket, de itt most nem erről lesz szó. Olyan zenekarokat mutatunk be, akik egyértelműen jobb sorsra érdemesek. Hallgatva őket nem azt érzed, hogy lelkes amatőrök, hanem hogy eltékozolt tehetségek, akikről a tetejébe még a hasznot is lefölözték. Ha a Lifers Group miatt vagy itt, akkor ugorj oda, de talán érdekes lehet, hogy mások is voltak hasonló helyzetben.
A kalitkában éneklő jómadarak
The Prisonaires
The Prisonaires név jelentése börtönlakók, és ez nem véletlen, a történetünk filmbe illő. Egészen biztos, hogy az Ó, testvér, merre visz az utad? című Coen-film táplálkozott a történetükből. A filmben a láncra vert rabokból álló Soggy Bottom Boys formációja, amely váratlan rádiós sikerre tesz szert, kísértetiesen emlékeztet a Prisonaires valós történetére. Noha közvetlen bizonyíték nincs arra, hogy a Coen fivérek kifejezetten rájuk építették volna a narratívát, a párhuzam több mint beszédes.
The Prisonaires (Official): Just Walkin’ in the Rain
A Prisonaires amerikai doo-wop együttes volt, amelynek Just Walkin’ in the Rain című dala 1953-ban jelent meg a Sun Records gondozásában – miközben a zenekar tagjai a nashville-i Tennessee State Prison falai között töltötték büntetésüket. A szám kereskedelmileg is sikeres sláger lett. A történetben – ahogyan oly sok hasonló esetben – a megbecsülés és az anyagi haszon nem azoknál landolt, akik a tehetséget adták. A börtönből jött hang egzotikuma jól fogyott, de a rendszer maradt, a hasznot mások fölözték le.
A zenekart Johnny Bragg vezette. Bragg 1943 óta volt fogvatartott: 17 évesen ítélték el nemi erőszak vádjával, hat vádpontban. Az ügy a Jim Crow-korszak déli igazságszolgáltatásának minden terhét magán viselte: gyorsított eljárás, kérdéses bizonyítékok, a faji előítéletek árnyéka. Bragg később következetesen ártatlannak vallotta magát, és ügye sokak szerint tipikus példája volt annak, miként működött a korabeli rendszer a fekete fiatalokkal szemben. (Történeti tény, hogy 1959-ben feltételesen szabadult.) Az időszak abszurditását jól mutatja, hogy Bragg pontos születési éve sem volt egyértelmű: 1925, 1926 vagy 1927 – a források eltérnek. A déli szegénységben, intézményi közönyben felnövő fekete fiatalok adminisztratív láthatatlansága nem volt ritka jelenség. Senki nem tartotta fontosnak a pontos adatot – amíg nem kellett ítéletet hirdetni.
A The Prisonaires akkor formálódott valódi együttessé, amikor Johnny Bragg két börtön-gospelénekessel, Ed Thurmannel és William Stewarttal kezdett együtt énekelni a Tennessee State Prison falai között. Mindketten hosszú – 99 éves – büntetésüket töltötték gyilkosságért. Hozzájuk csatlakozott John Drue Jr. (három év lopásért) és Marcell Sanders (öt év gondatlanságból elkövetett emberölésért).
A bandát véletlenül Joe Calloway rádiós fedezte fel, aki hallotta őket énekelni, miközben egy híradást készített épp a börtönből. Felismerte, hogy itt nem egyszerű intézeti kórusról van szó. Elintézte, hogy a zenekar szerepelhessen a rádióban – innen már egyenes út vezetett a Sun Records alapítójához, Sam Phillipshez. Phillips – aki később Elvis Presley, Johnny Cash és Jerry Lee Lewis pályáját is elindította – megszervezte, hogy a Prisonaires tagjait fegyveres őrizet mellett Memphisbe szállítsák felvételre. A legenda szerint a zenekar ekkor komolyan fontolgatta a szökést. A lehetőség adott volt, a szabadság illata ott lebegett Memphis utcáin. Végül azonban a felkínált perspektíva – lemez, siker, esetleges enyhítés – erősebbnek bizonyult a kockázatnál.
Néhány héttel később megjelent a Just Walkin’ in the Rain. A dal több mint 250 000 példányban kelt el – az 1953-as amerikai piacon ez kifejezetten jelentős szám volt, hiszen 1953-ban nem volt mindenkinek lemezjátszója az USA-ban sem.
Olyannyira népszerűek voltak, hogy ún. „egynapos eltávozásokkal” rendszeresen kiengedték őket, hogy
Tennessee államban fellépjenek. A zenekar még Frank G. Clement, Tennessee kormányzójának támogatását
is élvezte. Clement többször fogadta őket a rezidenciáján, és a rehabilitáció példájaként hivatkozott rájuk.
A bandáról más is lehúzta a bőrt. A Just Walkin’ in the Rain szerzője Johnny Bragg volt. Pontosabban: Bragg diktálta a szöveget. A zenekar tagjai ekkor még analfabéták voltak – a déli feketék oktatási helyzete a negyvenes években finoman szólva is korlátozott volt. A dalszöveg így szóban született meg, majd más jegyezte le. (Bragg később megtanult írni és olvasni a börtönben.)
A dal azonban nemcsak a The Prisonaires előadásában futott be. 1956-ban Johnnie Ray is felvette a számot, és az ő verziója még nagyobb kereskedelmi siker lett – a listák élére került több országban. Ray világsztárként komoly bevételt realizált a dalból. A szerzői jogi rendszer és a kiadói struktúra azonban nem a börtönből jött fiataloknak kedvezett. A történet itt is a zeneipar klasszikus mintázatát követi: a tehetség alulról jön, a profit felfelé áramlik. Bragg büntetését 1956-ban enyhítették, és szabadulása után új együttest alapított. A formáció neve The Marigolds lett.
Johnny Bragg & Marigolds: Juke Box Rock & Roll
Összesen nyolc slágerük került fel az amerikai R&B-listára az ötvenes években. Johnny Bragg története azonban nem a felemelkedés klasszikus ívét követte. 1960-ban – a korabeli források szerint vitatott körülmények között – ismét börtönbe került. Mivel visszaesőnek számított, hat és fél éves büntetést kapott. Az ötvenes évek közepén kapott enyhítés és a rövid szabadságidőszak után a rendszer újra bezárult körülötte. Bragg életútja így szinte permanens körforgássá vált: 1943-tól 1977-ig gyakorlatilag ki-be járt a börtön kapuján. Hosszabb, folyamatos szabad időszaka lényegében csak 1956 és 1960 között volt. A többi epizód megszakított kísérlet maradt a civil életre.
Szabadulása után egy ideig sírásóként dolgozott. A történeti dokumentumok alapján nehezen rekonstruálható teljes bizonyossággal, hogy a nemi erőszak vádja egész életét meghatározta – és hozzájárult ahhoz, hogy soha ne kapjon valódi újrakezdési lehetőséget. Annak ellenére sem, hogy ő következetesen tagadta a bűncselekményt, és állította, hogy ártatlanul ítélték el.
Johnny Bragg: I’m Free
Ha nem is ez a zenei stílusod, azt érdemes észrevenni, hogy ez a pasi egy istenadta tehetség.
Johnny Bragg: They’re Talking About Me
Az eredeti The Prisonaires-tagok nem voltak ilyen „szerencsések.” William Stewart 1959-ben halt meg kábítószer-túladagolásban egy floridai motelben – alig néhány évvel azután, hogy Tennessee-ben még tapsoltak nekik. Marcell Sanders a hatvanas évek végén fegyveres konfliktusban vesztette életét. Ed Thurman 1973-ban hunyt el egy baleset következtében. John Drue Jr. 1977-ben halt meg rákban. Bragg 2004-ig élt, zenéi azonban örökké velünk maradnak.
The Escorts
A The Escorts, más néven a Legendary Escorts, egy amerikai R&B-banda volt, amelyet 1970-ben alapítottak a Rahway Állami Fegyházban. Ez azért különösen érdekes, mert később innen származott a legendás rapcsapat, a Lifers Group is.
A történet gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza. 1968-ban a Trenton State Prisonben raboskodó Reginald „Prophet” Haynes – a The Prisonaires példájától inspirálva – fogolytársaival doo-wop harmóniákat kezdett gyakorolni. Rahway-ben eleinte kísérőként léptek fel egy börtönök közötti tehetségkutatón. Itt figyelt fel rájuk George Kerr producer, aki a hetvenes évek elején már ismert név volt az R&B és a soul világában. 1973-ban Kerr mobil stúdióval tért vissza a böribe, aminek eredményeként megszületett a zenekar első albuma, az All We Need Is Another Chance.
A lemez meglepően kiforrott hangzással jelent meg. Fontos tény: a komplex hangszerelés nem a fegyház falai között készült el. A vokálokat – minimális zongorakísérettel – Rahwayben rögzítették, a hangszerelést és az utómunkát külső stúdióban fejezték be.
A második album, a Three Down, Four to Go már címében is súlyos önreflexió. A hetvenes évek közepére a formáció gyakorlatilag széthullott: néhány tag szabadult, mások meghaltak – különböző körülmények között, részben természetes okokból, részben tragikus módon. A zenekar története így véget is ért. Zenéjüket hallgatva látszik, hogy igazi tehetségek voltak, tényleg kár értük.
The Escorts: Look Over Your Shoulder
Örökség
A The Escorts zenéje nem maradt a hetvenes évek bakelitjein, olyan hiphop előadók mintázták, mint J Dilla vagy a Public Enemy. Jill Scott a „Look Over Your Shoulder” című számot használta a „Family Reunion” című dalához a 2004-es Beautifully Human című albumán.
A még élő tagok később Legendary Escorts néven turnéztak – részben azért, hogy végre közvetlenül is részesüljenek abból az értékből, amit egykor létrehoztak. A történetük itt sem klasszikus sikersztori, de a számok beszélnek: az 1973-as All We Need Is Another Chance a 41. helyig jutott az amerikai R&B-listán. A Three Down, Four to Go (1974) szintén figyelemre méltó eredményeket ért el. A jogdíjrendszer azonban nem a börtönből jött előadóknak kedvezett – a bevételek jelentős része kiadói és menedzsmentcsatornákon keresztül áramlott el. Reginald Haynes, a The Escorts eredeti énekese később szólókarrierbe kezdett, ami gyorsan felpörgött, és szép lokális sikereket ért el. Reginald Haynes Get Ready To Move 1986-os száma egész frissnek hatott akkoriban.
Lifers Group
A Rahway State Prison falai között a történet nem ért véget. A kilencvenes évek elején ugyanebben az intézményben alakult meg a Lifers Group, amely már a hiphop nyelvén szólalt meg – de ugyanarról beszélt: felelősségről, következményekről, második esélyről.
A Lifers Group mottója:
„Learn the Truth at the Expense of Our Sorrow”
„Tanuld meg az igazságot a mi bánatunk árán.”
Lifer’s Group: Belly Of The Beast
A Lifers Groupról túlzás nélkül kijelenthető, hogy minden idők egyik legkeményebb gangsta rap formációja volt. A csoport mindössze egy albumot jelentetett meg: az 1991-es Living Proof a Hollywood Records gondozásában látott napvilágot. A projekt a New Jersey-i büntetés-végrehajtás által támogatott prevenciós program részeként jött létre. A cél nem a bűn romantizálása volt, hanem az elrettentés: a fogvatartottak saját történeteiken keresztül próbálták megszólítani a fiatalokat. A felvételek külső szakmai segítséggel készültek – producerek és hangmérnökök bevonásával –, de a szövegek a rabok saját tapasztalataiból születtek. Na, ez olyannyira jól sikerült, hogy utána lefújták a programot.
Amikor ezek a fogvatartottak leírják mindennapi életük poklát és azt, hogy mi vezetett bebörtönzésükhöz, nyilvánvaló, hogy valójában azt a rémálmot élik, amelyet dokumentálnak. Ez nem stúdiógengszterek csapata volt. A korszak számos rapelőadója a bűn világát stilizálta, dramatizálta, piacosította. A Lifers Group viszont az ítélet végpontjáról beszélt. A dalokban nincs menekülőút, nincs „majd egyszer kiszállok” narratíva. Csak a következmény. Az üzenetük egyértelmű volt – és ma is az: Változtass az utadon, mielőtt olyan leszel, mint mi.
Lifers group: Short life for a gangsta
Mi is ez a halálos Lifers?
A Lifers Group nem egy spontán rapbrigád volt a rács mögött, hanem egy intézményes program mellékterméke – vagy inkább radikális mellékhajtása. A gyökerek 1976-ig nyúlnak vissza, amikor a New Jersey állambeli Rahway State Prisonben elindult a Lifers’ Juvenile Awareness Program. A cél egyszerű és provokatív volt: fiatal, problémás, javítóintézetbe került vagy veszélyeztetett tinédzsereket vittek be a fegyházba, hogy életfogytiglanra ítélt rabok beszéljenek nekik saját történetükről.
A program országos ismertségét a Scared Straight! hozta meg, amely 1978-ban Oscar-díjat nyert legjobb dokumentumfilm kategóriában. A film brutális őszinteséggel mutatta be, hogyan próbálják a rabok – gyakran kifejezetten agresszív retorikával – elrettenteni a fiatalokat a bűnözői pályától. A módszer vitatott volt, de a hatása tagadhatatlan: kulturális jelenséggé vált.
Amikor Maxwell Melvins – aki 1987-ben került börtönbe – 1991-ben részt vett a programban, új ötlettel állt elő: használják a rapet eszközként a fiatalok megszólítására és a program finanszírozására. A hiphop akkor már a gettók első számú kommunikációs nyelve volt. A javaslatból végül megszületett a Living Proof – egy album, amely messze túllépett az iskolai felvilágosító kazetták világán. Nyers, explicit, kompromisszummentes anyag lett, amely bőven kiérdemelné a 18-as karikát.
A Lifers’ Juvenile Awareness Program ekkor már másfél évtizede működött, és a Scared Straight! sikere legitimációt adott a kezdeményezésnek. Ezért mondhattak igent egy ennyire radikális zenei projektre is.
A program lényege az volt, hogy a tinédzserek szemtől szembe találkozzanak azzal a jövőképpel, amely felé tartanak. A Lifers Group tagjai – köztük olyan figurák, mint Crazy Chris (DeLouise) – nem finomkodtak.
A retorika sokszor fenyegető, durva, pszichológiailag is erősen terhelt volt. Amikor egy életfogytos arról rappel, mi vár arra, aki bekerül a rendszerbe, az nem metafora. A rap projekt, amelyhez a Lifers Group tagjait toborozták, a Rahway fegyenceiből állt. A cél az volt, hogy tájékoztassák a fiatalokat; nos, ez elég
Miki egér segít, ha gangsta rapről van szó
Szigorúan őrzött fegyházba civileket beengedni – producereket, technikusokat, külső stábot – önmagában biztonsági kockázat. A kilencvenes évek elején ez még papíralapú kérvények, engedélyeztetések és hosszas egyeztetések útján működött. David „Funken” Klein producer állítólag kreatív módszerhez folyamodott: Disney-levélpapíron küldte a hivatalos kérelmeket az állami és börtönhatóságoknak. Ezt a súlyos albumot ugyanis a Disney adta ki.
A furcsaság mögött valós céges háttér állt. A Living Proof a Hollywood Records alá tartozó Hollywood BASIC gondozásában jelent meg – ez a kiadó a The Walt Disney Company tulajdonában állt. A Disney név természetesen nem szerepelt harsányan a gangsta rap csomagoláson, de a vállalati struktúra szintjén valóban oda vezettek a szálak. A történet abszurditása itt még nem ér véget. A produkcióban két dán producer, Dr. Jam és Phaze Five (koppenhágai háttérrel) is részt vett. Ideiglenes stúdiót állítottak fel a Rahway State Prison zenekari termében, egy nyolcsávos rendszerrel. A vokálok és a szövegek a raboktól érkeztek, a zenei alapok és a technikai kivitelezés pedig külső szakemberek és az elítéltek együttműködésével készült.
A 40 rabló – a tagokról
A Lifers 40 tagot számlált, bár ebben benne van az is, hogy mindenki ott kamillázott valamit. De a zenei részekbe is belefolytak. A fő szervező Maxwell Melvins volt.
Maxwell Melvins 32 évet töltött börtönben, mielőtt 2011-ben szabadult. Életfogytiglani büntetését töltötte emberölésért: 19 éves volt, amikor Camdenben (New Jersey) egy heroinüzlet körüli vita során agyonlőtt egy járókelőt. Amikor 1991-ben előállt a rapalbum ötletével, már hosszú éveket ült.
Az ötlet onnan jött, hogy a fiatalabb rabok rappeltek az edzőudvaron, és
Melvins érezte, hogy ezek a srácok nem rosszak, legalábbis ami a rappet illeti
Meglepő módon nem is a smasszereket kellett meggyőznie, hanem a börtön domináns nehézfiúit.
„Bizonyos értelemben előítéletesek voltunk.” – mondja Abdul Aziz, aki akkor 42 éves volt, és 18 év életfogytiglani börtönbüntetését töltötte emberölésért. „Aggódtunk a rap „negatív konnotációi” miatt.” (Ezen a mondaton a mai napig sírva fetrengek – mondja ezt egy gyilkos életfogytos, hogy aggódik a rap gyerekekre gyakorolt hatása miatt.)
Nem bírtam ki, hogy ne tegyem bele a cikkbe maguknak a nehézfiúknak a kedvenc zenéit. Igen, ez nem kamu, az egyik cikkben ezt a két számot említették kedvenc zenéjükként.
Anita Baker: Sweet Love
The Kinks: You Really Got Me
Goldie Boone – a korszak egyik meghatározó belső figurája, aki 15 év letöltése után feltételes szabadlábra helyezésben reménykedett – végül támogatni kezdte a kezdeményezést. Ha a „belső góré” rábólintott, az többet ért, mint bármilyen hivatalos pecsét. A sitten a legitimáció nem kizárólag intézményi kérdés.
John Chaney – aki egy Jersey Cityben elkövetett gyilkosság miatt kapott hosszú büntetést – így fogalmazott: „Nem tudunk mindenkit megmenteni, ezzel tisztában vagyunk. Az a fontos, hogy valakit megmentsek. Szeretem ezt az ideológiát, mert a Bibliából kapom.”
És itt jön a legkeményebb paradoxon: a fiatalok nem mindig hallgatnak azokra, akik már bent ülnek. Sőt, a Lifers Group két későbbi tagja maga is a programon keresztül találkozott a rabokkal – mégis végül Rahway-ben kötött ki. B-Wise 15 éves volt, próbaidőn autólopás miatt Philadelphiában, amikor az életfogytosok megpróbálták elmagyarázni neki, merre vezet az út. Nem figyelt. Később fegyveres rablásért ítélték el, és így került a rendszerbe. „Keményfejű, arrogáns és pimasz gyerek voltam. Nem figyeltem. Most napi 24 órát vagyok velük együtt” – mondja most, 28 évesen. A tagok közül Crazy Christ már említettük, ő az, aki a legjobb barátod lesz a tusolóban, ha lehajolsz.
Maga a lemez elég kemény élethelyzeteket villant fel. „Láttam egy testvért öngyilkosságot elkövetni, mert az anyja meghalt” – rappel Aleem (#207015) a „The Real Deal” című számban.
Chuck X (#215476), akit kábítószer-kereskedelemért és emberrablásért ítéltek el, a börtönben elkövetett nemi erőszak témáját járja körül – sajátos módon arra figyelmeztet minket, hogy ne kövessünk el nemi erőszakot, mert AIDS-esek is lehetünk. Köszi Chuck a sajátos meglátást!
B-Wise (#200662), aki hét évet kapott fegyveres rablásért, „acélrudakról és lelki sebhelyekről” rappel. Rocky D az általánosan mindenhol jelenlévő erőszakról beszél. Az akkor 27 éves Knowledge Born Allah, akit egy Asbury Parkban elkövetett emberölésért ítéltek el, arról mesél, hogy megvert egy rabot, aki megpróbálta megerőszakolni, így„administrative segregation”-be, azaz magánzárkába került. A hangszeres közreműködés sem maradt el: Kirk „Sadat” Walker (#76148) trombitán, Marvin „Peanut” Andrews (#78715) basszusgitáron játszott.
„Az utcán sok gyerek dicsőíti a bűnözést – úgy gondolják, hogy ez az élet része. Azt mondják,
szívesebben mennek börtönbe, meg hogy ott naponta háromszor lehet ingyen étkezni. Üzenetünk
éppen az ellenkezője: ez nem az a hely, ahol jó lenni. Bármilyen rossz is odakint, itt még rosszabb.”
Lifers Group: Real Deal
Csicskapuding MTV és a többiek
A Lifers Group nyelvezete nem volt rádióbarát. Nem is akart az lenni. A börtönélet realitását nem lehet kertvárosi anyukáknak tetsző kifejezésekkel visszaadni. A Lifers Group első videója, a Belly of the Beast később legendás lett hiphopkörökben. Akkor azonban egészen más volt a fogadtatása. A kilencvenes évek elején az MTV gyakorlatilag élet és halál ura volt a zenei televíziózásban. Ami ott ment, az számított. Ami nem, az a periférián maradt.
A Lifers Group videóját az MTV nem tűzte műsorra. A csatorna akkori álláspontja szerint a tartalom túlságosan problémás és felelőtlen volt. Az indoklás lényege: nem kívánták platformhoz juttatni elítélt gyilkosok explicit szövegeit. Ez nem underground mítosz, hanem a korszak médiapolitikájának része. A kontraszt különösen éles volt egy olyan időszakban, amikor a gangsta rap már mainstreammé vált – de szigorú szerkesztési keretek között. Snoop Dogg klipjeiben például a seggrázást is kitakarták. Én mindig azt hittem, valami durvább dolog lehet kitakarva, hát nem. A csatorna a provokációt adagolva, kontroll alatt engedte be a nappalikba. A Lifers Group viszont nem volt adagolható. Nem lehetett belőle szalonképes verziót vágni anélkül, hogy az üzenet szét ne essen. Így a Lifers Group nem kapta meg azt a médialöketet, amely akkoriban elengedhetetlen volt az országos áttöréshez. A legendává válás később, retrospektív módon történt meg – amikor a hiphop-történetírás elkezdte újraértékelni a perifériára szorult, de radikálisan hiteles projekteket.
A Lifers utóélete
Amennyiben mi egy nagy büdzsével rendelkező magazin lennénk, és lenne időnk hónapokig előkészíteni egy cikket, írni a börtönarchívumnak, engedélyt kérni stb., utána lehetne menni, hogy kivel mi történt azóta a Lifers Groupból. Ez egyébként egy nagyon jó doksi témája is lehetne.
Az akkori hivatalos kommunikáció szerint a Lifers Group művészeinek jogdíjai a Lifers’ Juvenile Awareness Program javát szolgálták. Magyarán: a rabok közvetlenül nem részesültek a bevételekből. A Living Proof első, mintegy 40 000 példányos nyomása – amelyet a Warner Elektra Asylum terjesztett – elfogyott. Egy prevenciós célú, életfogytosok által készített rapalbum esetében ez figyelemre méltó szám.
1992-ben a Rahway Prison, That’s It című EP-t Grammy-díjra jelölték (a rap kategóriában). A jelölés ténye önmagában kulturális anomália: szigorúan őrzött fegyházban ülő életfogytosok a mainstream zeneipar legnagyobb színpadának közelében. A részvételt azonban a börtönhatóságok nem engedélyezték. A tagok nem jelenhettek meg a ceremónián. A projekt végét hivatalosan azzal indokolták, hogy mintegy 18 000 dollárjába került az intézménynek. A korabeli sajtóban nem kevés irónia kísérte ezt a számot: vajon valóban veszteség volt-e a program, vagy inkább kényelmetlenné vált a túl nagy nyilvánosság miatt? Egy biztos: ha létezik „gengszterrap-album” a szó szó szerinti értelmében, akkor a Living Proof az. Minden más gengszter rapper valahol puding ezekhez a tagokhoz képest. Kivéve Suge Knightot – de az már egy másik történet.
