Mi is az a juggalo – eszik, isszák, vagy egyszerűen csak élik?
A „juggalo” (női megfelelője: juggalette, spanyolul juggala) a detroiti Insane Clown Posse (ICP) hiphop-duó, illetve a Psychopathic Records kiadóhoz köthető előadók rajongóit jelöli. A mozgalom az 1990-es években született, de követői ma is tömegesen vannak jelen, sőt, zenei szinten is él és virágzik.
A juggalók nem tipikus rajongók, vagy groupie-k. Inkább egyfajta szoros, a zenén keresztül összekapcsolódó nagy családot alkotnak. A koncerteken gyakran arcfestéssel jelennek meg, amely a kölcsönös hűséget és összetartozást jelképezi az ICP, valamint egymás iránt. Nem mindenkinek van azonban bohócsminkje – Anybody Killa (ABK), a Psychopathic Records egyik markáns alakja például indián harci festést visel, és rajongói is követik ebben a mintát.
Az egész jelenségnek van egyfajta hiphop-cosplay hangulata: egyszerre bizarr, kedves, ijesztő
és mélyen emberi. A juggalók világa túlmutat a klasszikus rapkultúrán – saját univerzumot
teremtettek maguknak, önálló nyelvvel, szlenggel és szimbólumrendszerrel.
Bár sokan azt gondolnák, hogy az internet korában eltűntek a szubkultúrák, a juggalók élő bizonyítékai annak, hogy a közösségi identitás nem múlt el – csak maszkot öltött. Van saját underground vurstlijuk, hiphop cirkusz rap bohócoknak. Képletesen és szó szerint.
The Gathering
A „Gathering of the Juggalos”, magyarul „A Juggalók Találkozója”, vagy egyszerűen csak The Gathering, 2000 óta évente megrendezett esemény, amely a juggalo közösség számára igazi örömünnepnek számít – a kívülállók pedig leginkább egy különleges zenei fesztiválként írhatják le. Bár a rendezvény középpontjában a Psychopathic Records előadói állnak, a színpadon rendszeresen feltűnnek más nagy nevek is a hiphop világából: Busta Rhymes, Ice Cube, MC Hammer, Naughty by Nature, Ill Bill vagy éppen Necro.
Mégis, a Gathering igazi varázsa nem pusztán a fellépőkben rejlik, hanem abban a felszabadult, testvéries közösségi élményben, amit a résztvevők egymás társaságában átélnek. A juggalo fesztivál leginkább egy bohóc szekta rituális összejövetelét idézi, némi redneck beütéssel. Az első tizenegy évben – 2000 és 2010 között – a rendezvény mintegy 150 000 látogatót vonzott, évente átlagosan tízezer főt, 2010-ben pedig elérte csúcsát: 20 000 rajongó vett részt rajta. Egy közepes méretű fesztiválról van tehát szó, ahol azonban mindenki pontosan tudja, miért jött – és ez adja az egész varázsát. Itt mindenki a maga tükörképét látja a másikban, és ez a felismerés felszabadító.
A Gathering tökéletesen megtestesíti a juggalo- és hillbilly kultúra sajátos metszéspontját: nemcsak koncertek zajlanak, hanem olyan attrakciók is, mint az iszapbirkózás, a kesztyű nélküli boksz, vagy a malacon rodeózás. A hangulat inkább egy vándorcirkuszra vagy falusi búcsúra emlékeztet, mintsem hagyományos fesztiválra.
A Complex magazin találóan így írta le a látványt: „Több hektárnyi fehér srác asszonyverő atlétában, kék farmerben és kamionos sapkában csujjogat, miközben a másik fele őrült bohócnak öltözött. Egyszerűen nem tudod hova tenni az egészet.”
A jelenség 2012-ben még nagyobb figyelmet kapott, amikor a Vice Media leányvállalata, a Noisey bemutatta Sean Dunne dokumentumfilmjét, American Juggalo címmel.
American Juggalo I Trailer
The Juggla – ahonnan minden ered
A juggalo kifejezés megszületése egészen 1994-ig nyúlik vissza, az Insane Clown Posse korai koncertjéig. Az egyik fellépésen, amikor a duó előadta The Juggla című dalát, Violent J spontán módon „juggalókként” szólította meg a közönséget. A reakció elementáris volt: a rajongók azonnal magukra vették a nevet, amely néhány koncert alatt összetartozást kifejező jelképpé vált.
Innentől kezdve Violent J és Shaggy 2 Dope nemcsak magukat, hanem barátaikat, családtagjaikat és rajongóikat is így nevezték – a Psychopathic Records előadóit is beleértve. A szó egy egyszerű megszólításból lassan mitológiává, majd teljes értékű kulturális univerzummá nőtte ki magát.
A rajongótábor robbanásszerű növekedése az Insane Clown Posse harmadik stúdióalbumához, az 1995-ben megjelent Riddle Box-hoz köthető. Ez az időszak hozta el számukra a valódi áttörést, és ekkor formálódott ki véglegesen a juggalo-identitás is. A közönség egyre nagyobb tömegekben azonosult az ICP világával – a groteszk, bohócos szimbolikával, a fekete humorral, és azzal a fajta kívülálló büszkeséggel, ami a mozgalmat máig meghatározza.
A megerősödött rajongói bázis inspirálta a duót arra, hogy a 1997-es The Great Milenko című albumukon két dalt is szenteljenek a jelenségnek: a What Is a Juggalo? és a Down With the Clown mára a közösség önazonosságát kifejező klasszikusokká váltak. Ezek a számok nemcsak válaszok voltak a kívülállók kérdéseire, hanem vallomások is arról, mit jelent juggalo-nak lenni – hűség, testvériség és dac egy olyan világban, amely gyakran félreérti őket.
Insane Clown Posse – What is a Juggalo?
Insane Clown Posse – Down with the Clown
A No Depression zenei folyóirat találóan jellemezte a jelenséget, amikor a juggalókat „gót bohócoknak” nevezte – ugyanakkor „őszinte, szenvedélyes zenerajongó közösségnek, amely különös, torz tükröt tart a mai zenei élet elé, és mély kapcsolatban áll a modern hillbilly-kultúrával.”
Shaggy 2 Dope egyszer így nyilatkozott: „A juggalók az élet szinte összes területéről jönnek – szegénységből, jólétből, minden vallásból, minden bőrszínből. Nem számít, hogy ezüstkanállal vagy crackkel a szádban születsz.”
A juggalo mozgalom leginkább Észak-Amerika elhagyatottabb vidékein és iparvárosi peremzónáiban dominál, kölönösen a társadalom szélére sodródott rétegek találnak benne közösségre és önazonosságra. A kanál itt ritkán van ezüstből és leginkább herkát melegítenek benne.
A szubkultúrának megvannak a maga ikonikus kellékei és szimbólumai is. A legismertebb talán az olcsó Faygo üdítőital, amelyet koncerteken rituálészerűen locsolnak a tömegbe – aki ott van, az tudja: ez nem bohóckodás, hanem szertartás. A juggalo zenei irányzata a horrorcore műfajhoz kapcsolódik – a groteszk, sötét témákat feldolgozó, horrorisztikus hiphophoz –, amit az Insane Clown Posse teremtett meg.
A jellegzetes arcfestés, legtöbbször démoni bohóc- vagy hullasmink, a Hatchet Gear és Chapter17 márkájú ruhák, valamint a Twiztid által népszerűvé tett „pókláb” (Spiderleg) hajviselet mind a kultúra szerves részei. És persze ott van a legendás „gonosz bohóc-nézés” – ami tényleg létezik, és amit minden rajongó igyekszik mesterien elsajátítani. A vizuális jelrendszer csúcspontja a kézjelek használata: bal kézzel a „westside”, jobb kézzel a „C” gangsign, keresztbe tett karokkal – ami együtt a „Wicked Clown” (azaz „gonosz bohóc”) szimbólumot adja ki.
A juggalo kultúra vizuális jelrendszere – különösen a kézjelek használata – sokszor félreértésre ad okot. Bár a rajongók által mutatott „C” betű a Wicked Clown (Gonosz Bohóc) rövidítése, az utcai bandák világában egészen más jelentést hordoz. A Crips és Bloods közötti régi ellentét miatt sokan úgy vélik, a juggalók ezzel valamelyik oldalhoz tartoznak.
A közösség alvilági szegmense valóban inkább a Bloods felé húz, míg a Crips tagjai többnyire elutasítják a juggalók katyvasz kultúráját. A Crips szerint a Bloods csak azért tűri meg őket, mert kevesebben vannak, és így toborzási lehetőséget látnak bennük. Az afroamerikai hiphop közegben ezért sokan lenézik a juggalo jelenséget, amelyet alapvetően a fehér, alsó-középosztálybeli raprajongók mozgalmának tartanak.
A legikonikusabb kifejezésük a „whoop whoop”, amely sok mindent jelenthet – köszönést, odaszólást, vagy épp jóváhagyást –, a kontextus dönti el. Aki juggalo, az tudja, mikor mit fejez ki.
A juggalo szó etimológiája is beszédes. Eredetileg a juggler – vagyis zsonglőr – kifejezésből származik, ami találó metafora is egyben: a bohócként, kívülállóként élő ember, aki a nehézségek között is képes egyensúlyozni. A detroiti szlengben ugyanakkor eleinte a „floob” szó terjedt el helyette – ez nem szerepel a szótárakban, de a közösségben a juggalo szinonimájaként élt tovább.
Ahogy a cirkuszi zsonglőr több tárgyat tart a levegőben, úgy a juggalo-életérzés is erről szól: folyamatos zsonglőrködés az élet gondjaival, a pénzzel, a túléléssel és önmagukkal. Ez a mozgalom mélyebb üzenete: a humor és a groteszk mögött ott a felismerés, hogy a világ tele van dobáló labdákkal – és aki tudja, hogyan tartsa őket a levegőben, az már nyert egy kört az élet cirkuszában.
A Floob gyökerei – amikor a szegénység stílust szül
A juggalo, vagy eredeti nevén a floob-kultúra gyökerei egészen az 1980-as évek Detroitjáig nyúlnak vissza. Ekkor Joseph Bruce – akit a világ ma Violent J néven ismer – és testvére, Robert Bruce mélyszegénységben nőttek fel. Ruháikat turkálókban szerezték, napi betevőjük pedig gyakran az iskolai konzervgyűjtésekből származott. A Bruce testvérek gyerekkora az amerikai valóság legalsó rétegeiben telt, és emiatt gyakran váltak gúny tárgyává.
Ahelyett azonban, hogy szégyellték volna sorsukat, identitást kovácsoltak belőle. Joe magát „Floobnak” kezdte nevezni – ez a szó az ő értelmezésében egy olyan figurát jelölt, aki a hátrányaiból előnyt farag, a szegénységből stílust teremt, és a túlélésre épít karaktert. Ahogy később fogalmazott: „A Floob ugyanazokat a régi cipőket és vacak ruhákat hordja, mint te, de van saját stílusa… még csak menőnek sem kellett lennie.”
Joe szerint a floob nem pusztán csak őt és testvérét jelentette, hanem mindenkit, aki hasonló körülmények között él, és mégis megőrzi a méltóságát.
Ez az egymás iránti tisztelet és a családias összetartás lett később a juggalo eszme alapja – egy olyan filozófiáé, amely szerint a kitaszítottak is képesek saját közösséget és büszkeséget teremteni maguknak.
Csakhogy a történet akkoriban korántsem tűnt ennyire romantikusnak. Amikor az ICP elkezdte használni a juggalo kifejezést, az amerikai média eleinte elutasította. Ben Sisario, a Rolling Stone újságírója, valamint Stephen Thomas Erlewine (AllMusic) egyaránt bírálta a szót, mondván, hogy hangzásában emlékeztet egy rasszista kifejezésre, a „jigaboo”-ra.
Az Oxford English Dictionary szerint a jigaboo „rendkívül sértő szó egy fekete emberre”, amely valószínűleg egy afrikai eredetű, bantu szócsaládból származik (tshikabo – „aki engedelmesen meghajtja a fejét”).
Insane Clown Posse – az őrület forrása
Ahhoz, hogy megértsük a bohócos szubkultúra mögött rejlő filozófiát és életérzést, vissza kell mennünk a forráshoz: az Insane Clown Posse, vagyis az Örült Bohóc Brigád történetéhez. A rajongók egyszerűen csak ICP-ként emlegetik őket. A formáció 1989-ben, Detroitban alakult.
Az indulás azonban korántsem volt zökkenőmentes. Violent J – polgári nevén Joseph Bruce – 1990-ben fél év börtönbüntetést kapott halálos fenyegetések, rablás és próbaidő megszegése miatt. Ez a tapasztalat alapjaiban változtatta meg: a cellák között jött rá, hogy a bandaélet zsákutca, és ha szabadul, más útra kell lépnie.
A börtön után Bruce előbb show-wrestlerként próbálta ki magát – ám a birkózóipar kulisszái, a manipuláció és a mesterséges dráma elriasztották. Visszatérve az utcára észrevette, hogy a rapzene egyre erősebb hangot kap Detroitban, miközben két barátja már DJ-ként bontogatja szárnyait. Innen már csak egy lépés vezetett a saját csapat megalapításáig: megszületett az Inner City Posse, amelyből később az Insane Clown Posse nőtt ki. Az alapító tagok: Violent J, Shaggy 2 Dope (eredeti nevén Joseph Utsler) és John Kickjazz.
Sokan hajlamosak azt hinni, hogy az Insane Clown Posse mindössze két rapperből áll. Valójában a zenekar körül az évek során több tucat előadó és közreműködő fordult meg, mégis az ICP legismertebb és máig aktív felállását Violent J (Joseph Bruce) és Shaggy 2 Dope (Joseph Utsler) alkotja. A banda története nem mentes a tragédiáktól sem: Kid Villain 2005-ben, John Kickjazz pedig 2015-ben hunyt el. A korai korszak másik tagja, Greez-E, mindössze egy évet töltött velük – 1992 és 1993 között.
Fennállásuk alatt az ICP 14 nagylemezt adott ki, köztük több konceptalbumot is, amelyek egy saját, mitologikus univerzum – a „Dark Carnival” – köré épülnek. A duó két platina- és öt aranylemez birtokosa, ami különösen figyelemre méltó egy olyan formációtól, amelyet a mainstream média évtizedekig ignorált. Magyarországon (és általában Európában) csak kevesen ismerik őket, miközben az Egyesült Államokban a juggalo mozgalom szinte vallásos közösséggé nőtte ki magát. A Nielsen SoundScan adatai szerint 2007 áprilisáig az ICP több mint 6,5 millió albumot adott el az USA-ban – független kiadóként ez rendkívüli eredmény.
A zenekar pályája során több névváltozáson is átesett: először JJ Boyz, majd Inner City Posse néven működtek, mielőtt az Insane Clown Posse végleg megszilárdult volna. Dalszövegeikbe horrorisztikus, természetfeletti és groteszk motívumokat építettek, ezzel élesen elválasztva magukat az akkor uralkodó gangsta- és g-funk trendektől. Fontos azonban megjegyezni: bár az ICP gyakran keveredik a horrorcore fogalmával, az ő stílusuk külön irányzat, és nem azonos sem a memphisi phonk, sem a korai horrorcore-rap iskolájával.
A duó az évek során i komplett birodalmat épített fel. Létrehozták saját független lemezkiadójukat, a Psychopathic Records-ot, producerei és főszereplői voltak a Big Money Hustlas és Big Money Rustlas című kultikus filmeknek, valamint elindították saját félprofi pankrációs szervezetüket, a Juggalo Championship Wrestling-et. Ez utóbbi máig sikeres vállalkozás, az amerikai független wrestling színtér egyik látványos szereplője. (Hasonló modellben működik például Westside Gunn 4th Rope nevű promóciója is.)
És bár a GQ magazin egy alkalommal „minden idők legrosszabb rapcsapatának” nevezte őket, a történet valójában ennél jóval összetettebb. Az ICP nem csupán zenei jelenség, hanem kulturális tükör: a társadalom pereméről jött bohócok, akik világszinten milliókat inspiráltak arra, hogy ne szégyelljék, kik ők valójában.
A Dark Carnival az Insane Clown Posse munkásságának központi motívuma, egy átfogó koncepció, amely átszövi szinte a teljes diszkográfiájukat. A duó dalaiban újra és újra visszatér ez a mitológia – egy metaforikus túlvilági karnevál, ahol a halottak lelkei szembesülnek földi tetteikkel. A karnevál a végső elszámolás helyszíne, egy bizarr, cirkuszi túlvilág, ahol a színes sátrak mögött erkölcsi ítélet zajlik.
A mitológia központi elemei az úgynevezett Joker Kártyák – egy-egy album, amely mind tanító példázatként működik. Minden kártya egy történetet mesél el: egy allegóriát az emberi hibákról, bűnről és megváltásról. A cél nem pusztán a félelemkeltés, hanem egyfajta modern moralitásjáték, amely a középkori prédikációk logikáját ülteti át hiphop formába. A Sötét Karnevál így tulajdonképpen a menny és pokol sajátos juggalo változata.
A koncepció születését Violent J egyik álma inspirálta, amelyben egy vándorcirkusz szellemei jelentek meg előtte, hogy az igazság és az őrület határán egyensúlyozva mutassák meg, mi vár az emberre a halál után. Innen indult az ICP saját, apokaliptikus biblia értelmezése – bohócsminkkel, horrorcore ütemekkel és színtiszta morális szimbolizmussal.
Noha a kritikusok gyakran gúnyolták őket – „rossz ízlésű bohócoknak” nevezve a duót –, az tagadhatatlan, hogy az ICP olyasmit alkotott, amit kevesen: komplett mitológiát épített a zenéjük köré. Lehet őket furcsának, harsánynak vagy idegesítőnek tartani, de a Dark Carnival világa bizonyítja, hogy a groteszk mögött gondolat, koncepció és következetes vízió rejlik.
A banda nem bandita, vagy mégis? A juggalo gangek árnyéka
Történetünk eddig egy zenekar köré szerveződő, saját nyelvvel és kultúrával rendelkező szubkultúráról szólt – a juggalókról. Innen azonban a kép kezd kissé eltorzulni. Mert bár a banda nem bandita, és a gang nem gengszter, a valóságban nem minden rajongó gondolja így.
Az Insane Clown Posse soha nem nevezte magát gengszternek, zenéjük mégis elérte az utcát. Az üzenet – az outsider-büszkeség, az összetartozás, a „mi is számítunk” érzés – sokaknak szólt, és néhányan ezt a lojalitást egészen más irányba vitték tovább. Ahogy mondani szokták: nem minden juggalo gengszter, de a gengszterek között szép számmal akad juggalo.
Az évek során több helyen bűnözői csoportok is megjelentek, akik magukat juggalo bandáknak nevezték, és az ICP szimbólumait, kézjeleit használták. A rendőrségi jelentések szerint ezek a csoportok főként az Egyesült Államok nyugati és középső államaiban szerveződtek, és bár a zene inspirálta őket, tevékenységüknek kevés köze volt az eredeti juggalo eszmeiséghez.
A juggalo bűnöző csoportokkal, bandákkal az a fő baj, hogy a juggalo kultúrából származó öltözködési stílust, és a hozzá kapcsolódó életformát élik. Emellett ők is az Insane Clown Posse vagy bármely más Psychopathic Records előadó elkötelezett rajongói. Ennek eredményeként a juggalókat a kormányzati és bűnüldöző szervek, köztük a Szövetségi Nyomozó Iroda, (FBI) és az NGIC (National Gang Intelligence Center/ Nemzeti bűnbanda Hírszerző Központ) bűnszervezetnek tekintik. Ezen kívül Arizona, Kalifornia, Florida, Michigan, Missouri, Pennsylvania, Texas és Utah államokban bűnöző tevékenységet folytató utcai bandának minősítették őket. Legalább 21 államban dokumentáltak juggalo bandatevékenységet, és bűncselekményeket követtek el olyan államokban is ahol még nem tartják őket bűnszervezetnek. Szóval nem egy piti lokális ügyről van itt szó. Rendőr legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni a juggalót, a G-Jugallótól.
Az NGIC (National Gang Intelligence Center) jelentése szerint ez a mozgalom egy „hibrid típusú bűnözői hálózat”, amely a jövőben akár még összetettebb szervezett bűnözői struktúrává is fejlődhet, ha más bandákkal rivalizálásba vagy szövetségbe bonyolódik. A leírás szinte olyan, mintha egy Batman-képregényből lépett volna elő – mint teszem azt a Joker bandája.
Az Insane Clown Posse természetesen határozottan elutasítja, hogy rajongótáborát bűnszervezetként kezeljék. A zenekar nyilvánosan tiltakozott az ellen, hogy az FBI 2011-ben „bűnbandaként” kategorizálta a juggalo-közösséget, és bírósági keresetet is benyújtott a döntés megsemmisítéséért.
Az ügy több éven át húzódott, majd 2017 decemberében az Egyesült Államok Hatodik Fellebbviteli Bírósága végül úgy határozott, hogy az ICP nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani, hogy az FBI-jelentés téves.
A döntés súlyos csapást mért a zenekarra – anyagi és személyes értelemben is. Az addig kultikus, outsider-mozgalomként ünnepelt juggalo identitás hirtelen rendőrségi nyilvántartásokban szereplő kódszóvá vált. A zenekar tagjai és rajongói ezzel a bélyeggel élnek azóta is – miközben ők magukat továbbra is családként, nem bűnszövetkezetként látják.
Az FBI/NGIC becslése szerint az Egyesült Államokban több mint egymillió önként vállalt juggalo él. A szakértők úgy számolnak, hogy közülük 85–90 % békés zenerajongó, akik nem vesznek részt bűncselekményben. Ugyanakkor a maradék 10–15 % már olyan részét képezi a juggalo szubkultúrának, amelyet rendőrségi statisztikák és bűnügyi jelentések összehoztak extrém esetekkel – ide tartozik zsarolás, gyilkosság, fegyveres rablás, autós lövöldözés, kábítószer-kereskedelem és börtön- vagy utcai bandákkal való együttműködés is.
A NGIC azt is megállapította, hogy egyes juggalo bandák kapcsolatban állnak az Bloods utcai szervezettel – legalább egy esetben azért, mert azonos színű (piros) bandajelzést használnak. Emellett olyan amerikai államokban is dokumentálták őket, ahol a Bloods toborzóként használta a juggalo köröket, különösen fehér fiatalok között. Bár az adatokat részben megalapozottnak tekintik, azzal a megszorítással kell élni, hogy a juggalo fogalma rendkívül laza: nincs hivatalos belépési folyamat, nincs tagsági nyilvántartás.
A juggalo szubkultúra bűnözői alcsoportjainak megjelenése mély törést és hosszan tartó vitát váltott ki az Egyesült Államok bűnüldöző szervei között. Egyes nyomozók szerint maga a mozgalom beleillik a bűnbanda definíciójába, hiszen vannak tagjai, akik szervezetten, hierarchikus módon működnek és bűncselekményekben vesznek részt. Mások azonban hangsúlyozzák, hogy ez csupán a közösség kis hányadát érinti, míg a juggalo kultúra túlnyomó többsége továbbra is békés, zeneközpontú, alternatív rajongói közösség.
A Rocky Mountain Information Network egyik jelentése így fogalmaz: „Csak azért, mert nem értjük teljesen ezt a jelenséget, bűnszervezeti nyomozóként nem hagyhatjuk figyelmen kívül… Nekünk, a bűnüldöző szerveknél, hajlandónak kell lennünk megtenni azt a plusz lépést a hírszerzés során, hogy kiderüljön, valóban egy bandataggal vagy csak egy ICP-rajongóval van-e dolgunk.”
A montanai büntetés-végrehajtási intézet hivatalos weboldala részletes magyarázatot ad arra, miért sorolták a juggalókat nemzetbiztonsági kockázati kategóriába. A leírás szerint: „A juggalók egy ismert utcai banda, amely soha nem nevezné magát annak. Inkább egy szektához hasonlítanak, amely az Insane Clown Posse zenei formációt utánozza és bálványozza. A zene ösztönzi és elnézi a szélsőséges erőszakot, amelyet egyes juggalók el is követnek… Tagjaik fekete-fehér arcfestést viselnek, feketében járnak, együtt vesznek részt gyakran erőszakba torkolló rave-partikon, és családnak tekintik magukat.”
Bár a hivatalos statisztikák szerint a közösség legfeljebb 10 %-a tekinthető veszélyesnek, egyes rendvédelmi vezetők továbbra is bűnszervezetként kezelik a mozgalmat. Jay Mackanin, a Citrus Heights-i rendőrség parancsnoka például így fogalmazott: „A juggalók egy bűnbanda. Tudom, hogy néha azt mondják, hogy nem azok, pedig mégis azok.”
Ugyanakkor a terepen dolgozó szakemberek közül többen hangsúlyozzák, hogy a helyzet nem fekete-fehér. Michelle Vasey, kábítószer-ellenes nyomozó szerint: „Nem minden juggalo erőszakos vagy bűnöző, és a zene sem feltétlenül hibás. De kétségtelen, hogy van hatása. Rendőrként el kell döntenünk, ki miatt kell aggódnunk, és ki miatt nem – és ez nem mindig egyszerű.”
Az FBI bűnszervezeti besorolása hatalmas zavart és feszültséget szült az Egyesült Államokban. A döntés következményeként sok békés, törvénytisztelő juggalo került ugyanabba a kategóriába, mint az erőszakos bűnözői csoportok tagjai – mind a rendőrség, mind a hétköznapi emberek szemében. Ez a kollektív megbélyegzés nemcsak a rajongók mindennapjait nehezítette meg, hanem komoly gazdasági hatásokat is okozott: több országos áruházlánc beszüntette a Psychopathic Records termékeinek forgalmazását azokban az államokban, ahol a juggalókat jogilag bűnbandának tekintették.
A kialakult helyzet miatt az Insane Clown Posse és a Psychopathic Records pert indított az FBI ellen, a jogtalan általánosítás és a rajongóik kriminalizálása miatt.
Az ügy 2012 decemberében fordulatot vett, amikor a zenekar és a kiadó ideiglenesen visszavonta felperesi részvételét, ám az FBI később közzétett egy újabb jelentést, amelyben megvédte döntését a juggalók bandaként való besorolásáról. Ez az ICP-t nem tántorította el: rövid időn belül bejelentették, hogy folytatják a pert, mivel szerintük a hatóságok súlyos hibát követtek el, amikor egy kulturális közösséget bűnözői entitásként kezeltek.
Az ICP aggodalmát fejezte ki amiatt is, hogy a megbélyegzés valós veszélybe sodorja az ártatlan rajongókat. Több jelentés szerint az egyik legkegyetlenebb latin-amerikai utcai banda, az MS-13, ellenségesen tekint a juggalo-közösségre – számukra „egy kutya mindegyik”. Így a jogi vitákon túl a döntés életeket is veszélybe sodorhatott, mivel a bohócarc immár nemcsak kulturális, hanem célpontként is értelmezhető bizonyos bűnözői körökben.
2014 januárjában az Insane Clown Posse a michigani Amerikai Polgári Szabadságjogok Uniójával (ACLU) karöltve ismét pert indított az FBI ellen. A kereset célja az volt, hogy a juggalókat többé ne tekintsék bűnbandának, és hogy az ügynökség semmisítse meg minden, a rajongókról gyűjtött bűnügyi hírszerzési anyagát. A bíróság azonban 2014 júliusában elutasította a keresetet – az ICP így ismét falakba ütközött.
Három évvel később, 2017. szeptember 16-án, a Lincoln-emlékmű előtt becslések szerint mintegy 1500 juggalo és ICP-rajongó gyűlt össze, hogy egész napos tüntetést tartson a „bandaként” való besorolás és a rendőrségi diszkrimináció ellen. A rendezvény békésen zajlott, a hangulat egyszerre volt fesztiválszerű és tiltakozó, ám a tiltakozás nem hozott valódi változást: a hatóságok továbbra sem módosították álláspontjukat.
A michigani újságíró, Steve Miller „Juggalo: Insane Clown Posse, Their Fans, and the World They Made” című oknyomozó könyvében részletesen bemutatta a rajongótábor és az FBI közötti éveken át húzódó küzdelmet. Miller abszurdnak nevezte a helyzetet: „Ha a logika az, hogy néhány szélsőséges miatt az egész közösséget bűnözőnek kell tekinteni, akkor ugyanígy minden motoros klubot is annak nevezhetnénk – csak mert köztük is akad néhány, aki valóban az.”
A Wired magazin szintén hosszú riportban foglalkozott az üggyel, rámutatva, hogy ez a címkézés mennyire mély és veszélyes megbélyegzést jelent. Ahogy írták: „Ennyi erővel minden hiphop rajongót dealernek lehetne nevezni – csak mert úgy néz ki, mint valaki, aki hiphopot hallgat.”
A juggalók tragédiája paradox módon abban rejlik, ami megkülönbözteti őket: az egyediségükben. A smink, a színek, a szimbólumok – mindaz, ami miatt felismerhetők, egyben célponttá is tette őket. És bár a történet ma sem ért véget, egy dolog biztos: az ICP és rajongói közössége megmutatta, hogy a kitaszítottak is képesek saját kultúrát, összetartást és hitet építeni – még akkor is, ha a világ közben nem érti, amit lát.
Detroiti házibajnokság: a nagy Eminem beef
A fehér, fekete bárányok története. Az Insane Clown Posse pályafutását végigkísérik a gúnyos albumkritikák, a médiabotrányok és az iparági összezördülések. Szinte divat lett rosszat írni róluk: a zenéjüket ízléstelennek, a közönségüket műveletlennek, a stílusukat vállalhatatlannak bélyegezték. Ha valaki nem tartozott a „zenei ízléskommandóhoz”, az könnyen a periférián találta magát. De ebbe most ne menjünk bele — mert van egy történet, ami minden raprajongó számára sokkal izgalmasabb: a valódi, hús-vér Eminem-beef.
És nem is akármilyen beef. Ez azért különösen érdekes, mert Eminemről köztudott, hogy jószerivel senki nem mer neki beszólni, és ha valaki mégis veszi a bátorságot, nagyon keményen visszaválaszol neki, egy rap számba szétoltja. Machine Gun Kelly, Benzino, Nelly, Tyler, The Creator – és a lista még hosszan folytatható. A rapvilágban sokan úgy tartják, hogy Eminem egy tűzköpő diss sárkány, akinek senki sem mer visszaszólni, mert abból mindig karriergyilkosság lesz.
Csakhogy van egy történet, amely valahogy mindig a radar alatt maradt: az Eminem és az Insane Clown Posse közötti, évtizedek óta húzódó viszály. Ez a konfliktus nem egy PR-trükk, nem megrendezett beef, hanem valódi, húsos-vérű Detroit-drámából nőtt ki.
Insane Clown Posse Reveals Intense Eminem Beef Origins & Slim Anus Diss
A történet a ’90-es évek elejére nyúlik vissza, amikor még nem Eminem volt Detroit legnagyobb neve, hanem az akkor már kultikus státuszba emelkedett Insane Clown Posse.
Egy napon a fiatal, ambiciózus Marshall Mathers – aki ekkor még ismeretlen helyi rapperként próbált nevet szerezni – odalépett Joseph Bruce-hoz (Violent J), és átadott neki egy szórólapot. A szórólap Eminem korai albumának, az Infinite megjelenési buliját hirdette, rajta ezzel a felirattal: „Esham, Kid Rock és ICP (talán) fellépése.”
Mivel Bruce ekkor arcfestés nélkül volt, így Eminem először fel sem ismerte, ám a szórólap átadását követően hamar képbe került, ugyanis azonnal Bruce azon nyomban kérdőre vonta: „Miért reklámozod az ICP-t, ha előtte meg sem kérdeztél minket?”
Eminem félválról csak annyit válaszolt: „Azért van odaírva, hogy talán. Lehet, hogy ott leszel – nem tudom.”
Ez az arrogáns odavetett félmondat elég volt ahhoz, hogy Violent J dühbe guruljon: „A francba, nem megyek a bulidra. Lehet, hogy elmentünk volna, ha előbb minket is megkérdezel, mielőtt felteszel erre a kib***ott szórólapra.”
Ez volt az a pillanat, amikor a detroiti házibajnokság elkezdődött. A két fél között onnantól évekig tartó üzengetés kezdődött – egymást szurkáló interjúk, gúnyos utalások és persze diss trackek formájában. Az ICP legalább három dalban támadta Eminemet – nem finoman, nem burkoltan, hanem direkt és kíméletlen stílusban.
ICP : Slim Anus
Furcsa módon Eminem soha nem reagált hivatalosan az Insane Clown Posse disszámokra – nem volt sem nyilvános rap-visszavágás, sem szöveges revans.
Ez különösen meglepő, hiszen Eminem hírhedt arról, hogy nem hagyja szó nélkül az ellene irányuló támadásokat: ha valaki beleköt, általában egyetlen versszak alatt porig égeti az ellenfelét. Az ICP-vel szemben azonban mintha tudatosan nem emelte volna tollra a válaszát – és nem azért, mert szégyellte volna magát, hanem mert a konfliktus addigra már túlnőtt a mikrofonon.
A két fél közti feszültség egy ponton fizikai szintre is átterjedt. Egy Michigan állambeli Royal Oak-i autóhifi-üzlet parkolójában Eminem összeszólalkozott az ICP turnémenedzserével, a vita pedig hamar elfajult. Szemtanúk szerint a rapper fegyvert rántott, és megfenyegette a férfit – az incidensből pedig valódi rendőrségi ügy lett.
Eminem végül bűnösnek vallotta magát egy enyhébb vádpontban, és két év próbaidőt valamint 10 000 dolláros pénzbírságot kapott. Ez az epizód végleg megpecsételte a viszonyt közte és az ICP között: a rivalizálás többé nem zenei versengés, hanem személyes háború lett.
2005-ben, a detroiti rap-színtér egyik közös alakja, Proof – a D12 tagja és Eminem közeli barátja – közvetítőként próbált véget vetni a hosszú éveken át tartó ellenségeskedésnek. A két fél közti nyilvános torzsalkodás ekkorra már kifáradt, és a háttérben megkezdődtek a békülés jelei. Bár az Eminem és az Insane Clown Posse közötti viszály hivatalosan soha nem zárult le, Joseph Bruce (Violent J) később kijelentette, hogy részéről a rivalizálásnak vége. Mégis maradt valami rejtélyes csengés a történetben. Eminem híres arról, hogy soha nem fogja vissza magát – ha támadják, visszavág, ha kritizálják, szöveggé formálja. Itt azonban más volt a dinamika. Talán azért, mert ugyanabból a városból indultak, hasonló múltból, csak más álmokkal. És talán azért, mert Eminem tagadhatatlanul mindig is jobb MC volt.
Két bolond ki százat csinált
Kicsit cinikusan, kicsit ironikusan írtam eddig a juggalókról — mert valljuk be, van min nevetni. A bohócsmink, az iszapbirkózás, a Faygo-locsolás, a szürreális fesztiválok: mindez egyszerre groteszk és bájos. De ahogy egyre mélyebbre ás az ember ebben a világban, nehéz nem észrevenni azt, ami a smink mögött van. Valami nyers, őszinte, tisztán emberi.
Ezt talán a legpontosabban egy YouTube-kommentelő fogalmazta meg az egyik juggalo dokumentumfilm alatt: „Valahogy lenyűgöz ez a szubkultúra. Könnyű kigúnyolni őket, de nyilvánvalóan mély köteléket éreznek egymás iránt, és egyfajta teljes elfogadást és egalitarizmust vallanak, ami valójában gyönyörű. A juggalók egy nagyon amerikai jelenség. Teljesen őszinték, naivak, egyfajta antihipszter szett, és ezt üdítőnek találom ebben az állandó, erőltetett trendi, jópofizós korban. Ezek a srácok Amerika alsóbb osztályát képviselik. Sokan közülük valószínűleg úgy nőttek fel, hogy így vagy úgy bántalmazták őket. Kiselejtezettek és oda nem illők, olyan emberek, akiknek nagyon kevés reményük van arra, hogy igazán sikeresek legyenek a modern Amerikában. Nem jóképűek, nem túl okosak, és olyan ízlésük van, hogy libabőrös leszek tőlük — de ott vannak egymásnak, és ez örömet okoz nekik. Mit érdekel, és kit bánt, ha sört és Faygót kortyolgatnak, füvet szívnak és toy graffitiket csinálnak?”
