Meglehetősen sokáig lamentáltunk azon, hogy egyáltalán érdemes-e írnunk a The North Face-ről, lévén a történet könnyen félreérthetővé válhat, valamiféle burkolt termékmegjelenítés látszatát keltve, holott a san franciscói márka korai évei valódi amerikai sikertörténetet rajzolnak ki, olyat, amely messze túlmutat ruházaton, logókon vagy marketingfogásokon.
Az 1960-as évek végén már tucatjával működtek outdoor- és túrafelszereléseket gyártó cégek az Egyesült Államokban és Európában. A különbség nem pusztán abban állt, hogy mit gyártottak, hanem abban is, miként gondolkodtak a hegyről, a mozgásról és az életformáról. A The North Face korai katalógusaiban – amelyek leginkább művészeti albumokra emlékeztetnek – a hegyi levegőn túl a fűszag is körbelengte a márkát. Hells Angels, rockzene, túrázás, hippik, Frisco, európai stílus – igen, jól olvasod, európai stílus és amerikai vagányság egy sajátos keverékéből született ez a sztori. A cég igazi kaméleon volt, de sohasem köpönyegforgató, maximum vízlepergető.
Prológus, avagy miért jó stoppolni
Douglas Tompkins nem fejezte be a középiskolát, és ezt sosem próbálta megmagyarázni, mivel sportolóként és túravezetőként képzelte el az életét, olyan pályán, ahol a tanterem falait hegyoldalakra cserélik. 1960 és 1962 között sílesiklásban és sziklamászásban versenyzett: nem volt kiemelkedő, de elég jó ahhoz, hogy a középmezőny stabil figurájaként eljusson Coloradóba, Európába és Dél-Amerikába. Ellenben elég okos volt ahhoz, hogy belássa: nem lesz belőle élsportoló. 1963-ban ezért megalapította a California Mountaineering Guide Service-t. A döntés romantikusnak hangzik, a körülmények kevésbé voltak azok. Tompkins ekkoriban anyagilag gyakorlatilag padlón volt: a klasszikus nyugati parti dirtbag életformát élte, félig hajléktalanként, félig megszállott túrázóként. A helyváltoztatás legegyszerűbb módja a stoppolás volt. (A témához külön ajánljuk a Piszkos Fred, a hegyek kapitánya című cikkünket ITT.)
Egy ilyen stoppos út során ismerkedett meg Susie Russell-lel, aki egy kaszinóban dolgozott, és felvette őt az út szélén. A kocsiút az éjszakába annyira jól sikerült, hogy aztán nászút lett a vége. Tompkinsék számára magától értetődőnek tűnt, hogy valamilyen túrázáshoz kapcsolódó vállalkozást hozzanak létre. Több ötlet is megfordult a fejükben, míg végül a gyakorlat irányába mozdultak el: először sífelszereléseket árultak postai úton a Tahoe-tó környékén. Ez a kísérlet – bár kicsiben indult – már előrevetítette azt a felismerést, amely később döntővé vált. Ha igazán komolyan gondolják, ki kell lépniük a hegyek árnyékából, és le kell menniük a városba. Nem sokkal később megszületett a döntés: üzletet nyitnak San Franciscóban.
Az Észak arca nyugati parti
1964-ben Douglas Tompkins és felesége, Susie Tompkins – ekkor már házaspárként – 5000 dollár banki kölcsönt vettek fel, hogy San Franciscóban megalapítsák a The North Face, Inc.-t. Fontos hangsúlyozni, hogy ez még nem a ma ismert márka volt, inkább egy bolt, amely postai rendelésre és kiskereskedelemre épült, és elsősorban sziklamászó-, illetve kempingfelszereléseket kínált. Nem brandet építettek, hanem ellátási pontot: egy helyet, ahol a hegyekhez komolyan viszonyulók megbízható eszközöket találhattak.
Tompkins azonban már ekkor többet látott a felszerelésben puszta tárgynál. Sátrakat tervezett, amelyek szakítottak a megszokottal: nem központi rúddal tartották magukat, hanem hajlítható rudakkal, amelyeket külső hüvelyeken fűztek át. A megoldás – amelyet később iparági standardként másoltak – nemcsak praktikus volt, hanem szerkezeti előnyt is jelentett. A kupolás forma kisebb légellenállással bírt.
Tompkins egyik trükkje az volt, hogy módszeresen figyelte a világ hadseregeinek katonai felszerelés és ruházati fejlesztéseit. Amit működőképesnek látott, azt átemelte a civil outdoor világába. A netkorszak előtt ez meglepően innovatív megoldásnak számított.
Ezzel párhuzamosan a bolt polcain Európa is jelen volt. Francia és olasz hegymászófelszerelések kerültek az amerikai piacra – nem feltétlenül azért, mert jobbak lettek volna, hanem mert különlegesek voltak az amcsik számára.
Tompkins korán felismerte, hogy létezik egy felső középosztálybeli réteg, amely státuszszimbólumot csinál még a túrafelszerelésből is.
’66 és a legendás nyugati parti, parti
Egy külső szemlélő számára az este akár bele is simulhatott volna North Beach megszokott ritmusába. A hatvanas évek közepén Friscóban bőven akadtak hasonló éjszakák: egy még lemez nélküli zenekar pszichedelikus rockot játszott, egy folkénekesnő átvágott a tömegen, hogy becsatlakozzon egy spontán jammelésbe, az ajtónál pedig egy környékbeli motoros banda ügyelt arra, hogy illetéktelenek ne zavarják meg az eseményt. A kirakatban a legnagyobb név egy Bob Dylan poszter volt. Minden más – legalábbis első pillantásra – könnyedén összetéveszthető lett volna egy átlagos nyugati parti estével.
Csakhogy akik ott voltak, később egész életükben mesélték ezt az estét. A zenekar ugyanis a Grateful Dead volt. A folkénekesnő Joan Baez (Dylan akkori barátnője). A helyszín pedig nem klub, nem koncertterem, hanem egy bolt: a The North Face nevű, akkor még teljesen ismeretlen szabadtéri felszereléseket árusító üzlet nyitóbulija. Az ajtót biztosító „szelíd” motoros brigád pedig nem volt más, mint a Hells Angels. A legenda szerint a közönség soraiban jelen volt az akkor 16 éves Tom Petty, valamint Kenneth Klopp is, aki egyszer majd ennek a cégnek a tulajdonosa lesz.
1966. október 26-án este a Tompkins házaspár olyan nyitóbulit rendezett, amelyet 50 évvel később is nehéz felülmúlni a cégalapítások történetében. Ma a The North Face globális márkanév, amelynek darabjait a hírességek is előszeretettel viselik. Akkor azonban – 1966 őszén – még csupán egy újonc volt a túrafelszerelések világában. A mindössze 23 éves Douglas Tompkins már kipróbálta magát hegymászóként és kalandorként, de saját cége addig nem volt. Azon az estén lett. Ráadásul a kezdeteknél fontos megemlíteni, hogy a The North Face ekkor még nem gyártott saját termékeket: ez csak 1968-ban következett, amikor a vállalkozás nagyobb telephelyre költözött Berkeley-be.
A North Beachen megnyitott túrabolt ráadásul egy egészen másfajta vadon közepén állt. Szomszédságában egy sztriptízklub, a Condor Club, egy anarchista könyvesbolt, a City Lights, valamint egy bár osztozott az utcán. Az üzlet kicsi volt, így Tompkinsék csupán néhány terméket tudtak forgalmazni – de az emberek betértek, és végső soron ez számított. Az egyik legnépszerűbb árucikk egy új stílusú, műanyag olasz síbakancs volt, amely jóval tartósabbnak bizonyult bőr elődeinél. A szűkös tér hiányát az enteriőr különlegességei ellensúlyozták: zöld szőnyeg borította a padlót, a falakat pajtafából építették, az üvegvitrinekben pedig régi karabinerek és pitonok (fémtüskék) sorakoztak, mintha egy apró, improvizált múzeumba lépett volna az ember. Az ajtó felett egy tábla hirdette: „Hegymászó szakemberek / Mountaineering Specialists.” Egy ideig még az is felmerült, hogy ez lesz a cég neve – sőt, hálózsák forgalmazó vállalkozásként is gondoltak magukra.
Kenneth „Hap” Klopp – a Tompkins család barátja, aki 1968-ban megvásárolta a céget, és közel húsz éven át vezette – később így idézte fel az estét: „Emlékszem, hogy ittunk, de arra már nem, hogy bárki is kiszolgált volna minket. Mindenki sört ivott – de honnan szereztük?” Az emlékezet hézagai is hozzátartoznak az ilyen pillanatokhoz.
Amikor a buli véget ért, a Tompkinsék vacsorázni vitték a Grateful Dead tagjait egy közeli olasz étterembe. Jerry Garcia zenekara ekkor még csupán egy helyi formáció volt, az első albumuk megjelenése előtt egy évvel. Sok ismeretlen, kezdő fiatal, egy helyen, akik mertek nagyot álmodni. Néha vannak ilyen napok, helyek és történetek.
Megszületik a The North Face és a legendás első katalógus
1967-ben Douglas Tompkins eladta részesedését a cégben Kenneth Kloppnak 50 000 dollárért, majd hat hónapos autós túrára indult, hogy megmássza a Fitz Roy-t Patagónia vadonjában. Akkoriban ez racionális döntésnek tűnhetett; utólag nézve sokak szemében botor lépésnek hat. A kísértés azonban érthető: 50 ezer dollár mai értéken nagyjából 470 ezernek felel meg. Tompkins később úgy nyilatkozott, azért vált meg a cégétől, mert figyelmét a kalandfilmkészítésre akarta összpontosítani – arra a területre, ahol a mozgás, a táj és a történetmesélés összeér. Ennek az útnak a modernkori visszhangja a 2010-ben bemutatott 180 Degrees South: Conquerors of the Useless című dokumentumfilm, amely nemcsak a Fitz Roy felé vezető zarándoklatot idézi meg, hanem azt a természetvédelmi munkát is bemutatja, amely Tompkins életének későbbi, meghatározó szakaszát jellemezte.
180 South | Official Trailer
Tompkins pályája azonban nem távolodott el a vállalkozások világától. Később feleségével együtt megalapította az Esprit divatmárkát. Az Esprit nem ment akkorát, mint a The North Face, de komoly sikert ért el, és stabil anyagi alapot teremtett, így volt mit a tejbe aprítaniuk.
A The North Face – ahogyan ma ismerjük, technikai túramárkaként – 1968-ban született meg, és szinte azonnal kiadott egy olyan katalógust, amely kilógott minden addigi iparági normából. Nem puszta terméklista volt, hanem vizuális és gondolati állásfoglalás. Az ekkor már hegymászóknak szánt cég logója a Half Dome formájából merített ihletet: ez a jellegzetes sziklaalakzat a Yosemite Nemzeti Park területén emelkedik több mint 2700 méterrel a tengerszint fölé. A logó egyszerre volt konkrét és szimbolikus – helyhez kötött, mégis időtlen.
Létezik egy korábbi, ritkábban használt The North Face-logó is, amely időről időre ma is felbukkan, afféle visszautalásként a kezdetekhez. Maga az elnevezés – The North Face, vagyis Az Északi Fal – a hegymászás egyik legkeményebb fogalmát idézi: azt az oldalát a hegynek, amely a legkevesebb napfényt kapja, a leghidegebb, és gyakran a legveszélyesebb. Az Eiger és számos más csúcs hírhedt északi fala évtizedeken át a lehetetlen és egyben a végzet szinonimája volt. Ez a szemlélet már az első katalógusban is jelen volt. Nem csupán felszerelést kínált, hanem egyfajta etikai és esztétikai állítást tett arról, mit jelent szembenézni a heggyel – és mit jelent vállalni annak következményeit.
A cég először többek között olasz Cortina túrabakancsokat, hálózsákokat, különböző hosszúságú utakra tervezett hátizsákokat, hordozható kültéri grillsütőket, sátrakat, mászóköteleket és jégcsákányokat forgalmazott.
Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a The North Face egy trendszetter, kamu túra brand,
ám ez korántsem igaz, hardcore outdoor cég volt a kezdetektől fogva.
Elsődlegesen funkcióban gondolkodtak, nem pedig imázsban.
Ez a szemlélet kristálytisztán megfogalmazódott az első katalógus lapjain is. Douglas Tompkins így írt: „Kifejezett célunk, hogy segítsünk az embereknek megtalálni a számukra legpraktikusabb felszereléseket, amelyek megfelelnek az igényeiknek, és csökkentik a túlzott terhelést.” Majd – a rá jellemző, nyers őszinteséggel – hozzátette: „Önkényesen meghúztuk a határt a marha jó és a marhaság között. Remélhetőleg feltűnik majd, hogy nem forgalmazunk gagyi árucikkeket.”
A cég történetének egyik valóban sorsdöntő pillanata volt, amikor a puszta viszonteladói, kiskereskedői szerepből gyártóvá lépett elő, kialakítva egy olyan vállalat képét, amely mintha sejtette volna, hogy az igazi magashegyi turizmus még csak most fog elindulni.
Egy hazai olvasó számára talán nem magától értetődő, milyen hátrányból indult a The North Face az amerikai piacon. A hatvanas években már több komoly cég fedte le az outdoor szegmenst. Évtizedes, sőt évszázados múlttal rendelkező cégek uralták a terepet: a Woolrich (1830), a Carhartt (1889), a Filson (1897), az L.L. Bean (1912), az Eddie Bauer (1920) vagy a Columbia Sportswear (1938) már mind ismert és kedvelt vadász-, halász- és túramárkák voltak. Nem mellékes részlet, hogy a keresztbe steppelt, tollal töltött pufi dzsekit maga Eddie Bauer találta fel.
Ebben a mezőnyben a The North Face nem forradalmárként lépett színre. Ha nagyon őszinték akarunk lenni: kezdetben leginkább koppintott. Európai katonai surplus ruházatot forgalmaztak, vagy annak szinte egy az egyben vett változatait, olykor egyszerűen saját logóval ellátva. Ugyanez igaz volt több európai síruha formavilágra is. Az Egyesült Államokban ugyanis – szemben Európával – a szabásminták nem élveznek jogvédelmet.
A teljes képhez azonban hozzátartozik a szándék is. A cél nem az olcsó utánzás volt, hanem a lehető legjobb minőségű túrafelszerelés elérhetővé tétele. Abban az időszakban, technikai értelemben, ez a törekvés működött is.
Az igazi fordulópontot az 1968-as első katalógus jelentette. Ez már világos irányváltás volt: a márka ekkor kezdett kifejezetten komoly hegymászóknak és hátizsákos túrázóknak szánt felszerelések tervezésére koncentrálni. A korai technikai termékeket – például a vázas hátizsákokat és hálózsákokat – letisztult, funkcionális fotókon mutatták be. A képek tárgyilagosak voltak, mégis volt bennük valami szokatlan, posztapokaliptikusan futurista hangulat is.
Képek a The North Face első katalógusából. (1968)
A katalógus az iparművészeti digitális archívumokban is szerepel, sőt eredeti példányait a Utah Állami Egyetemen is őrzik, igazolva kultúrtörténeti jelentőségét. Ezenkívül már a legkorábbi időkben környezetvédelmi üzeneteket fogalmaztak meg. Az első mottó elég jó volt: “Perhaps God can save the Queen, but only man can save the wilderness.”– „Talán Isten megmentheti a királynőt, de csak az ember mentheti meg a vadont.”
A jelenből jelentjük
A márka igazából a kilencvenes években durrant el, vagyis akkorra már lifestyle brand lett, jelentsen ez bármit. Mindenesetre a ruháit nagyrészt városban és épített környezetben hordják. Olyan lett, mint a városi terepjáró, ami jószerivel sosem látott földutat.
1997-re a The North Face vásárlóközönsége már messze túlnőtt a síelőkön, hegymászókon és egyéb szabadtéri tevékenységekhez szükséges technikai ruházatot keresőkön. A márka belépett egy egészen más kulturális térbe, méghozzá nem saját stratégia mentén, hanem alulról, a város felől. A keleti parti hiphop szcéna – a Timberland és a Carhartt kíséretében – látványosan felkarolta a North Face-t. A New York-i rap vizuális nyelve, klipjei, utcai jelenléte sokat tett a márka ismertségéért.
A cég eleinte nem örült ennek, mivel ahogyan a Timberland esetében is, felmerült a félelem, hogy az új közeg, khmm, „befeketíti” az imázsukat. A valóság azonban az, hogy jó néhány brand rengeteget köszönhet a keleti parti hiphopnak. Többek között a New Era, a Timberland, a Ralph Lauren, a Carhartt és a The North Face mind meglehetősen sokat profitáltak ebből a kulturális áttételből. Hasonlóan a Converse-hez, ami a nyugati parton lett gengszter alapruházat –, de New Yorknak mindig is megvoltak a saját mániái.
Innen indult el például a „Nuptse Day” is. Ez a rajongók által szervezett esemény eredetileg a The North Face ikonikus Nuptse kabátját ünneplő találkozókat jelentette New Yorkban. Ma már a jelentése leegyszerűsödött: szabadtéri bulizás, vastag télikabátokban, tetőtől talpig North Face-ben. Elég konzumidióta, de egyben aranyos és vicces is. Általában december 13-án tartják – nyilván sejtetted, hogy nem nyáron.
A „Nuptse” név tibeti eredetű, jelentése: „nyugati csúcs”. Egy hegyre utal, ahogyan oly sok minden a The North Face univerzumában eredetileg. A különbség csupán annyi, hogy míg egykor ez a szó valódi hegymászók szókincséhez tartozott, ma már egy városi rítus része.
A The North Face a kilencvenes évek New York-i hiphopkultúrájában nem egyszerűen népszerűvé vált, hanem státuszszimbólummá. A márka iránti kereslet a városi utcákon kézzelfogható formát öltött: megszaporodtak a lopások. Fiatalok alufóliával bélelt, úgynevezett „Lizzy Bags” táskákat használtak, hogy kijátsszák az üzletek biztonsági riasztóit. A jelenség azonban nem állt meg a bolti lopásoknál. A kilencvenes években New York utcáin a North Face dzsekit viselők – különösen fiatalok – rendszeresen váltak rablások célpontjaivá. Ez a tendencia nagyrészt a keleti partra korlátozódott.
A 2010-es évek elején Dél-Koreában is hasonló jelenség bontakozott ki. A The North Face a fiatalok körében ott is státuszszimbólummá vált. Ennek következményei pedig kísértetiesen megegyeztek az USA-ban tapasztaltakkal: gyerekeket zaklattak, megvertek, és nem ritkán erőszakkal vették el tőlük a kabátjukat.
Az 1990-es évek végére a The North Face végleg kilépett abból a térből, amelyet addig kizárólag az outdoor sportok iránt elkötelezettek jelentettek. A márka fókusza egyre inkább az utcára tolódott: nem a hegyekből visszatérő embereket akarta öltöztetni, hanem azokat is, akik soha nem indultak el feléjük. A kétezres évektől kezdve már elsősorban az urban/streetwear stílust szimbolizáló márkának definiálják.
A váltás üzleti értelemben is lezárult 2000-ben, amikor a VF Corporation 25,4 millió dollárért felvásárolta a teljes céget, és beemelte a saját leányvállalati rendszerébe. Ettől a pillanattól kezdve a The North Face nemcsak kulturálisan, hanem szervezetileg is egy nagyobb gépezet része lett. A döntés stabilitást, globális terjeszkedést és pénzügyi hátteret biztosított – ugyanakkor végleg elvágta a márkát attól a független, kísérletező pozíciótól, amelyben megszületett.
A vállalat központja korábban Kaliforniában, Alameda városában működött, közös telephelyen testvérmárkájával, a JJanSporttal. Ez a földrajzi és szimbolikus közelség is jelezte, hogy a hegyek kultúrája ekkor még szorosan kötődött a nyugati parthoz. 2020-ban azonban – már a VF Corporation részeként – a központ Denverbe költözött.
A VF Corporation mára nemcsak az Egyesült Államok egyik legnagyobb ruházati cége, hanem globális szinten is meghatározó szereplő. Portfóliója olyan márkákat foglal magába, amelyek önmagukban is teljes univerzumokat jelentenek – és talán éppen ezért megdöbbentő látni őket egyetlen ernyő alatt. A teljesség igénye nélkül: Supreme, Eastpak, JanSport, Kipling, Napapijri, The North Face, Timberland, Vans, Altra Running – mind a VF rendszerének részei.
2008 decemberében a The North Face pert indított az Egyesült Államok Missouri kerületi bíróságán a The South Butt nevű márka alapítója, James A. Winkelmann Jr., valamint a gyártásért és marketingért felelős cég ellen. A vád klasszikus volt: védjegybitorlás, a követelés pedig egyértelmű – azonnali tiltó intézkedés. A történet pikantériája nehezen kerülhető meg: ugyanaz a márka lépett fel jogi szigorral, amely a hetvenes években gond nélkül adaptált – finoman szólva: átvett – európai sí- és katonai formavilágot.
A The South Butt koncepciója egyszerű volt, már-már tankönyvi: a logó, az elnevezés és a vizuális nyelv nyíltan parodizálta a The North Face ikonográfiáját.
A bíróság közvetítést rendelt el, amelynek eredményeként a felek 2010. április 1-jén – nem véletlen dátum – egyezségre jutottak. Az ügy azonban nem zárult le véglegesen. 2012 októberében Winkelmann a bíróság előtt elismerte, hogy ő és apja megsértették a The North Face-szel kötött megállapodást. Ennek következményeként 65 000 dollár megfizetésére kötelezték őket, azzal a sajátos feltétellel, hogy az összeg havonta 1000 dollárral csökken, amennyiben a megállapodást maradéktalanul betartják.
Kevés dolog bizonyítja jobban egy márka kulturális beágyazottságát, mint az, hogy mémmé válik. A The North Face logója és neve ebbe a kategóriába került. Ráadásul már külön bootleg piaca van a nevükkel játszó termékeknek: The Ghost Face és hasonlók.
A VF Corporation égisze alatt a The North Face történetébe óhatatlanul megérkezett a nagyvállalati marketing logikája is – az a fajta kreatív túlmozgás, amely már nem a termékről, hanem a figyelem megszerzéséről szól. A kísérletezés nem új a márkánál, de ebben az időszakban egyre gyakrabban csúszott át trükközésbe.
2019-ben a The North Face nyilvánosan bocsánatot kért, miután kiderült: egy általa megbízott marketingügynökség titokban olyan fotókat helyezett el a Wikipédia népszerű, szabadtéri célpontokról szóló szócikkeiben, amelyeken North Face ruházat volt látható. A szándék egyértelmű volt: kihasználni a Wikipédia keresőoptimalizálási erejét, miközben a platform alapelvei – a semlegesség és a reklámmentesség – épp ennek az ellenkezőjét írják elő.
Ha azonban „legfurcsább” The North Face történetről beszélünk, a legtöbbeknek nem ez jut eszébe, hanem egy 2023-as, vírusként terjedő kampány. A történet szerint egy túrázó kabátja meghibásodott Új-Zéland vadonjában, mire a The North Face – példátlan gyorsasággal – helikopterrel juttatott el hozzá egy pótkabátot, miközben a mentésről készült videó bejárta az internetet. Egy vásárlói panasz hirtelen globális márkamegjelenéssé vált.
Epilógus a hitelességről
Minden ellentmondás ellenére egy dolog nehezen vitatható: Douglas Tompkins és Kenneth Klopp ráéreztek az új idők új (túrázós) dalaira. Hiteles márkát hoztak létre, amit persze monetizált és benyelt egy multi. De ez nem teszi semmissé a kiindulópontot, különösen nem Tompkins esetében, aki magánemberként is komolyan vette azt az eszmét, amely a The North Face legkorábbi mottójában sűrűsödött össze. Nem a későbbi, jól csengő “Never Stop Exploring” volt ez, hanem egy sokkal kevésbé marketing kompatibilis mondat: “Only man can save the wilderness.”
Amikor Douglas Tompkins 2015 decemberében egy kajakbalesetben életét vesztette, páratlan örökséget hagyott maga után: több mint 2,2 millió hektárnyi érintetlen, védett vadont. Az 1990-es években Tompkins – feleségével együtt – több mint kétmillió hektár őserdőt vásárolt meg Chile területén, ezzel a régió legnagyobb magánföld-tulajdonosává, sőt a világ egyik legnagyobb földbirtokosává vált. A cél azonban nem spekuláció volt, hanem megőrzés: a vadvilág helyreállítása, az ökológiai mezőgazdaság támogatása, az aktivizmus és mindenekelőtt a biodiverzitás fenntartása.
Összegyűjtötte a területeket, majd háborítatlanul megőrizte őket – végül visszaadta az államnak. Ennek a munkának az elismeréseként posztumusz chilei állampolgárságot kapott. Kevés vállalkozó mondhatja el magáról, hogy nemcsak márkát, hanem egész nemzeti parkokat hagyott hátra.
Wild Life | Official Trailer
Talán éppen ezért sugárzott hitelességet még a korai promóciós anyagokból is minden. Nem véletlen, hogy ezek a katalógusok ma is működnek. Érdemes rákeresni a régiekre: nemcsak a The North Face, hanem a Patagonia, az Uvex és más túramárkák archív anyagaira is. Tele vannak humorral, esetlenséggel, emberi gesztusokkal – messze nem azok a steril, „NatGeos” tökéletességre polírozott képek, amelyekhez ma hozzászoktunk.
Ki merne ma egy The North Face hálózsák reklámjába pipázó embert tenni?
A végére íme néhány katalógus borítókép az évek folyamán – nem kronológiai pontossággal, inkább hangulatban és szemléletben.
