Michael Stipe (Losing My Religion)
Operatőr: Larry Fong
Minden bizonnyal már veletek is előfordult, hogy egy dal a múltból hirtelen bekerül a mindennapjaitok forgatagába, majd még jó ideig ott visszhangzik bennetek. Én legutóbb az R.E.M. klasszikusát, a Losing My Religion-t loopoltam fejben napokig.
És ha már így beragadt, gondoltam, kicsit utánanézek, miért jött ez akkorát anno? 1991-ről beszélünk, harmincöt év telt el azóta. A grunge korszak hajnalán az R.E.M.-et nem igazán tudtam hova tenni. Talán ők se magukat – elég, ha csak azt vesszük alapul, hogy a Shiny Happy People és a Losing My Religion ugyanazon az albumon jelent meg. Ez a lemez (Out of Time) egész egyszerűen nem illett a korszakhoz.
Michael Stipe későbbi nyilatkozatai csak tovább erősítik ezt az érzést. Elmondása szerint ennek a dalnak tulajdonképpen nem is lett volna szabad slágerré válnia. Furcsa szerkezetű, nincs egyértelmű refrénje, a fő hangszere pedig egy mandolin – minden adott volt ahhoz, hogy rádiós szempontból elhasaljon. Ehhez képest azonnal berobbant: két Grammy-díjat nyert, az album világszerte mintegy 18 millió példányban kelt el, a klipet pedig az MTV az év legjobbjának választotta. Egy 1979-ben alakult, négyfős georgiai zenekar pillanatok alatt lépett ki az underground státuszból a globális figyelem középpontjába.
Első koncertjüket 1980-ban egy barátjuk születésnapján adták. Tíz év alatt hat lemezt készítettek, köztük egyet már nagy kiadónál is. A Rolling Stone ekkorra az egyik legjobb amerikai rock ’n’ roll zenekarként hivatkozott rájuk. A folyamatos turnézás és lemezkészítés azonban kimerítette a bandát. Különösen Peter Buck érezte úgy, hogy új irányokra van szükség: akusztikusabb hangzásra, lassabb tempóra, kevesebb elvárásra. Felmerült bennük az is, hogy készítenek egy olyan lemezt, amely gajra vágja a karrierjüket – lezárva egy korszakot, hogy aztán valami egészen mást kezdhessenek.
Ebből a kísérletezésből született meg a dal alapja. Buck kezébe került egy mandolin, hazavitte, skálázgatott rajta, és megszületett az a jellegzetes riff, amely később a szám védjegyévé vált. Később jött rá, hogy a dallam erősen emlékeztet Ryuichi Sakamoto Merry Christmas, Mr. Lawrence című zenéjére. Bill Berry gyorsan összerakta hozzá a dobokat, a basszus is a helyére került – de mindenki tudta, hogy a dal addig nincs kész, amíg Stipe nem talál rá a saját hangjára. És sosem lehetett biztosra venni, hogy egy zenei alap megihleti-e, vagy sem.
Stipe alkotói módszere egyfajta személyes rítussá vált. Egy üres szobában hallgatta a demókat, ahol csak egy diktafon és egy írógép volt. Körbe-körbe járkált, míg meditatív állapotba nem került, majd beleénekelt a diktafonba, és gépelt. Elmondása szerint alig emlékszik arra, hogyan írta meg a Losing My Religion-t – ami jó jel, mert azt jelenti, hogy ösztönösen, csak úgy jött belőle.
A dal mondanivalója még a zenekaron belül is eltérő jelentést hordoz magában. Stipe értelmezésében a viszonzatlan szerelem sebezhetőségéről szól: arról az állapotról, amikor megnyitjuk magunkat valaki felé, miközben fogalmunk sincs, mi lesz belőle. Amikor nem tudjuk, a másik fél egyáltalán észlel-e minket. Amikor mondanál valamit, de nem tudod, hogy az túl sok, vagy nem elég. Ezek a kétségek végig ott vibrálnak a szövegben. (And I don’t know if I can do it / Oh no, I’ve said too much / I haven’t said enough.)
Így tehát a Losing My Religion nem a hit elvesztésére utal. Ez egy régi, az Egyesült Államok déli államaiban használt idiomatikus kifejezés: azt jelenti, hogy valaki elveszíti a türelmét, kibillen az egyensúlyából, frusztrálttá válik. Mondhatjuk úgy is, hogy kitér a hitéből. Ugyanakkor a dal Írországban 1991-ben totálisan más jelentést kapott: sokak számára a vallási hatalommal szembeni tiltakozás hangjává vált, lévén az ír kormány betiltotta a klip sugárzását.
A Tarsem Singh által rendezett klip vallásos képei valójában nem az egyházról szólnak, hanem arról az állapotról, amikor érzelmileg hiszünk valamiben – vagy valakiben –, aki nem válaszol. Miközben a dal nem vallásról beszél, a képi világ mégis azt sugallja, hogy a szerelem pontosan úgy működik, mint egy vallás: dogmák nélkül, de megszállottsággal, önfeladással és alárendeltséggel. Így a klip nem félreviszi a dalt, hanem metaforává emeli.
A koncepció részben Gabriel García Márquez „Vénséges vén apóka hatalmas szárnyakkal” (A Very Old Man with Enormous Wings) című novellájából táplálkozik, amely egy bukott angyal történetét meséli el, akit látványosságként mutogatnak. Stipe rajongott Márquezért, és a megszállottság, valamint a viszonzatlan szerelem gondolata a „Szerelem a kolera idején” lapjairól is visszaköszön. Nem véletlen a regény híres első mondata sem: „Ez elkerülhetetlen volt: a keserű mandula illata mindig a viszonzatlan szerelem sorsára emlékeztette.”
Képi világában semmi köze a rock ’n’ rollhoz és annak megszokott esztétikájához. Nincsenek hangszerek, menő ruhák, jó frizurák vagy közösségi gesztusok. Helyettük vallásos képi utalások jelennek meg, a klasszikus fotográfia kompozícióit idéző beállítások, valamint Caravaggio sötét, drámai fénykezelésének hatása, amely egyértelműen felismerhető – akárcsak a szovjet plakátművészet földszagú ikonográfiája. Nagy orrú, borostás, komor tekintetű, tisztességesnek tűnő emberek néznek a távolba, vagy egy rövid pillanatra egyenesen ránk, a nézőre. A mozgás nem dinamizmust teremt, hanem feszültséget: minden gesztus késleltetett, minden pillantás súlyt kap.
A Losing My Religion talán azért időtálló, mert nem korszakot, nem stílust és nem is állásfoglalást rögzít, hanem egy belső állapotot. A bizonytalanságot, a kimondás előtti pillanatot, azt az érzelmi egyensúlyvesztést, amikor az ember már érzi, hogy túl sokat vagy éppen túl keveset mondott. Több kritikus szerint ez volt az a pont, amikor az alternatív rock végleg komolyan vette saját törékenységét, és megengedte magának a csendet, a lassúságot, a bizonytalanságot. Nem azért lett sláger, mert annak készült, hanem mert igaz volt – és néha ennyi épp elég.
