Romper Stomper (1992)

Fotó: Peter Lease

Geoffrey Wright Melbourne-ben játszódó drámája, a Romper Stomper 1992-ben debütált az ausztrál mozikban – négy évvel megelőzve Hollywood hasonló tematikájú és ugyancsak megrázó hangvételű filmjét, az American History X-et. Mindkét alkotás a skinhead szubkultúra világába kalauzol, a fiatalok radikalizálódásán keresztül pedig egy egész társadalom vakfoltjaira világít rá. Míg az American History X főszereplői, Edward Norton és Edward Furlong fegyverrel tartották rettegésben környezetüket, addig Wright filmjének kopaszra borotvált galerije ököllel, bakancsokkal, baseballütőkkel és láncokkal vívják meg a harcot. A „technológiai” vérontás hiánya azonban mit sem csökkent a jelenetek intenzitásán és brutalitásán.

Russell Crowe, aki ekkor még pályája elején járt, nyers, ösztönös szuggesztív hevülettel, mondhatni zsigeri erővel alakítja Handót, a neonáci csoport vezéralakját – mintha egy posztpunk változatát látnánk Marlon Brandónak A vad című filmben. Ez a szerep elhozta Crowe számára az Ausztrál Filmintézet (AFI) díját és egyben a jegyét is megváltotta Hollywoodba. A forgatókönyv fejlesztése során Wright és a producer, Daniel Scharf komolyan eljátszottak a gondolattal, hogy Hando vegetáriánus legyen – ezzel is komplexebbé, ellentmondásosabbá téve a karaktert. Végül ezt elvetették, de jól mutatja, mennyire árnyaltan próbálták megformálni a főszereplőt.

„Ez nem a te országod” – hangzik el Hando szájából a film nyitójelenetében. A Footscray vasútállomáson játszódó, vörös és kék fényekkel nyomasztóvá festett képsorban három szubjektív kameraállás teszi a jelenetet szinte fizikai élménnyé. A vietnámi pár szemszögéből láthatjuk, ahogy Hando bandája válogatás nélkül veri őket – mintha mi magunk lennénk az áldozatok.

Több mint 30 évvel a bemutatása után a Romper Stomper ma is letaglózó erővel hat. Ütőereje a karakterdrámán túl abban is rejlik, hogy komoly társadalmi reflexiót kínál: a film fájdalmas tükröt tart az 1990-es évek Ausztráliája elé, rávilágítva a szélsőjobboldali eszmék és a társadalmi kirekesztettség közötti kapcsolat súlyos következményeire, amelyről tudjuk, vagy sejtjük, hogy létezik, mégis szándékosan elfordítjuk róla a tekintetünket. Wright nem romantizálja az erőszakot – sőt, annak nagy része képernyőn kívül történik –, a filmet mégis áthatja egy nyers, szinte testi erejű stiláris energia.

Az ilyen alkotások nem kínálnak megnyugtató válaszokat – helyette kellemetlen, ám elkerülhetetlen kérdéseket vetnek fel, melyekre nincs egyszerű megoldás. A Romper Stomper esetében sincs kapaszkodó, sem megváltás. Megrendítő hatása éppen ebből fakad: nem engedi, hogy biztonságos távolságból szemléljük a gyűlölet, az elidegenedés és az erőszak világát, hanem kegyetlen őszinteséggel vezet végig a társadalom legsötétebb zónáin. A történet során egyszer sem nyílik valódi lehetőség a jóvátételre, és amikor a banda egyszer maga is az erőszak áldozatává válik, a néző nem érzi az igazságszolgáltatás megnyugtató erejét. A brutalitás és a kiszolgáltatottság világában a morális határok elmosódnak.

A veterán filmkritikus, David Stratton annyira megrendült az alkotástól, hogy megtagadta a csillagos értékelést, lényegében nullát adott rá – ezzel szemben műsorvezetőtársa, Margaret Pomeranz öt csillaggal jutalmazta a filmet. Wright két évvel később sajátos módon reagált a bírálatra: egy velencei filmpremieren egy pohár bort öntött Stratton nyakába.

A filmet gyakran hasonlítják Stanley Kubrick Mechanikus narancsához, görög tragédiákhoz vagy az úgynevezett „Ozploitation” filmekhez, ám Wright alkotása ezeknél fojtóbb ritmusával tűnik ki a sorból. Őrült iramú üldözések, szédítő kamerabeállítások, agresszív zenei témák és kaotikus verekedések adják meg a film zaklatott, mégis letaglózó dinamikáját. Wright – aki akkoriban mindössze 31 éves volt – külön köszönetet mondott Brian Robinsonnak, a Swinburne Egyetem forgatókönyvíró és filmtudományi vezető oktatójának, akitől egykor tanult.

„Azt tanította – emlékszik vissza Wright –, hogy a film médiumát folyékony közegként kell értelmezni, amely a mozgás és fény által mesél történeteket mélyen motivált hősökről.”

Ha a Romper Stomper valamiféle üzenetet hordoz, akkor az egy kegyetlenül őszinte, kortárs újraértelmezése annak a motívumnak, amely már az 1950-es évek lázadó ifjúsági filmjeiben – például a Haragban a világgal-ban – is jelen volt: a társadalom peremére sodródott, szeretethiányos közegből érkező fiatalok nem találják helyüket a világban, és dühüket, szorongásaikat egy erőszakos identitásba menekítik. A skinhead létforma ebben az értelmezésben pedig csak egy álca, amire felakaszthatják gyűlöletüket, mely mögött többnyire feldolgozatlan fájdalom, a félelem és a megfelelésvágy bújik.

A fiatal színészgárda a forgatás során annyira beleélte magát szerepébe, hogy a karakterek viselkedése átszivárgott a mindennapjaikba is. Geoffrey Wright rendező nem ellenezte ezt – sőt, tudatosan erősítette a szerepekhez való azonosulást. Ugyanakkor a történethez az is hozzátartozik, hogy Davey megformálója, Daniel Pollock tragikusan fiatalon, a film premierje előtt öngyilkosságot követett el. A szerepe így még megrendítőbbé vált, és sokan a filmbeli belső vívódásait látták visszatükröződni valódi sorsában is.

A film utóélete később megdöbbentően valóságossá vált: 2004-ben egy brit elítéltet rasszista indítékú gyilkosságért ítéltek el – elmondása szerint két nappal azelőtt nézte meg a filmet, hogy halálra verte muszlim cellatársát. Később kijelentette, hogy Hando karakterével azonosította magát. Dylann Roof, a charlestoni templomi mészárlás elkövetője is a film rajongója volt, a személyes honlapján ott virított a haldokló Hando fotója.

Így nem csoda, hogy Romper Stomper máig élénk viták kereszttüzében áll – megosztja a nézőket, a kritikusokat és a társadalomtudósokat egyaránt. Egyesek szerint a film elborzasztó erejével sokkol, sőt, veszélyesen közel engedi a nézőt a gyűlölethez és az erőszakhoz; mások viszont úgy vélik, épp ez a közvetlenség teszi lehetővé, hogy valódi ébresztőként hasson, és szembesítsen bennünket a társadalom peremén meghúzódó, sokszor elhallgatott valóságokkal. Talán a kettő nem is zárja ki egymást…