Zack de la Rocha (Rage Against The Machine)
Fotó: Marv Watson

A „minden idők leg…” típusú rangsorokat rendszerint fenntartásokkal kezelem, ugyanakkor Tom Morello megnyilatkozása Zack de la Rocha irányába – akit minden idők legnagyszerűbb frontembereként emleget – nem pusztán baráti gesztus: egy korszakos jelenség elismerése, ami rávilágít arra a rendkívüli hatásra, amelyet de la Rocha gyakorolt a kortárs zenére és társadalmi gondolkodásra. Egyúttal remek alkalmat kínál arra is, hogy a poszt alatt kiderüljön, ki mit gondol erről a témáról, és vajon ki érdemelné meg leginkább, hogy a lista élére kerüljön.

„Szerintem ő a valaha volt legnagyszerűbb frontember. Ő a punk rock James Brownja. A nyugati zene történetében nem akad még egy olyan előadó, aki a színpadon olyan teljes, lelki-szellemi odaadással lenne jelen, mint ő.” – teszi hozzá Morello.

A lázadás dalai hosszú ideje szolgálnak hajtóerőként a társadalmi feszültségek idején. Az igazságosság és szabadság iránti soha véget nem érő törekvés – minden rárakódó nehézségével együtt – olyan művészetet szül, amely köré ösztönösen gyűlnek az emberek. Elvégre minden politikai forrongásnak szüksége van egy erőteljes hangra, amely nem csupán visszhangozza a dühöt, hanem irányt is ad neki.

Zack de la Rocha, akit mintha egy hatalomváltás kísérőzenéjének megírására rendelt volna a sors, elemi erővel tört be a köztudatba, hogy provokálja a birodalom őrzőit és haszonélvezőit. A Rage Against The Machine frontembereként vált ismertté: nyers, kompromisszummentes nyelvhasználata, szuggesztív jelenléte és kirobbanó előadásmódja révén többek között a modern kor egyik időtálló himnuszával (Killing in the Name) ajándékozta meg a világot – amelynek sorai még ma is visszhangoznak a polgári engedetlenség tereiben. A dal létrejöttében Tom Morellonak, a zenekar gitárosának is elvitathatatlan szerepe volt, ugyanis az alapmotívum egy általa tartott gitárórán bukott ki belőle.

A fájdalom és a küzdelem mindig is a művészi önkifejezés központi elemei voltak, ám csak néhány évtizede formálódott meg egy olyan kultúra, amely képes volt kilépni a blues keserédes önsajnálatából. A punk és a hiphop egyaránt lázadó alternatívát kínált: nem elég, hogy tudomásul vesszük a szenvedést – ökölbe kell szorítani a kezet, és szembefordulni azokkal, akik a nélkülözésből húznak hasznot.

Zack de la Rocha már a dél-kaliforniai hardcore színtéren eltöltött korai éveiben is ezzel a szellemiséggel lépett fel, mindig is a tartalom embere volt. Nem lehet eléggé kihangsúlyozni, milyen jelentős szerepet játszott a RATM abban, hogy a rockrajongók elkezdtek nyitni a rap felé. Miközben a banda egy klasszikus négytagú rockzenekar felállásában működött, és ily módon is kategorizálták őket, előadásmódjuk és értékrendjük jóval túlmutatott ezen a kereten. És ami igazán összetartotta, valamit lezárta a kompozíciókat, egy egészen más világból érkezett: Zack de la Rocha hangja, ami nem feltétlenül csak magára az énekhangra értendő. Igaz, a Beastie Boys és a Run-DMC már korábban beemelte a rock elemeit a hiphopba, de a RATM fordítva tette ugyanezt – a rapet építette be a rockba.

Az évek során Zack de la Rocha számos emlékezetes együttműködésben vett részt a hiphop világában: dolgozott KRS-One-nal, Chuck D-vel, Black Thoughttal, Pharoahe Monch-csal, a Dead Prezzel, valamint olyan neves előadókkal, mint DJ Shadow, Saul Williams, Deltron 3030 és a Run The Jewels. A „rock MC”-ként ismert de la Rocha-t a hiphop kultúra legnagyobbjai közül sokan tekintik őt valódi szövetségesüknek.

A Rage köztudottan mindig is ellenezte, ha egyszerűen a szórakoztatóipar részeként definiálják őket, mivel már a kezdetektől fogva célkeresztbe állították a rendőrséget, a hadiipart, az imperialista beavatkozásokat és a vállalati kapzsiságot. Tom Morello innovatív gitárjátékával és a megkérdőjelezhetetlen ritmusszekcióval a háttérben, Zack de la Rocha egészen különleges energiával mozgatta meg a tömeget: képes volt egyetlen sort négyszer is elismételni úgy, hogy az minden alkalommal erősebben hatott. Ironikus módon épp ez a lehengerlő előadásmód volt az, ami sok hallgató figyelmét elterelte a mondanivalóról – nem ritkán csak évek múltán kezdték felismerni az ikonikus sorok mögött rejlő tartalmat.

Zack de la Rocha mexikói-amerikai szülők gyermekeként született, akik afrikai, szefárd zsidó, német és ír felmenőkkel is rendelkeznek. Nagyapja egykori mexikói forradalmár volt. Ebből az etnikai és politikai örökséggel átszőtt háttérből emelkedett a világhírnévbe, egy olyan kulturális olvasztótégelyből, melynek minden elemét áthatotta a forradalmi energia.

„Az egyik legnagyobb adottsága – azon túl, hogy meglepően jóképű: a haja, a tekintete, a kisugárzása… az ember óhatatlanul felteszi magának a kérdést: ‘Te valóban létezel? Mintha valami mágikus lény lennél!’” – mesélte Tom Morello.

„Szinte mindenben meg van áldva, ráadásul emberileg is rendkívül szerethető. Megvan benne az a kivételes képesség, hogy a semmiből varázsol elő gyönyörű, ugyanakkor elementárisan erőteljes dallamokat. Emlékszem, amikor Rick Rubinnal dolgoztunk az első albumon, Rick csak ennyit mondott: ‘El sem tudod képzelni, mekkora szerencséd van. Én rengeteg énekessel dolgozom, és szinte mindenkinél nehéz igazi dallamot találni. De ez a srác egyszerűen szórja őket, mintha a levegőből szedné!’

Ugyanaz a lázadó szellem, amely a hiphop születését is táplálta, Zack de la Rocha ereiben is lüktet – egész pályafutását ennek a ritmusában élte meg. Az a villámló, dühös és rebellis hangzásvilág, amelyet ma világszerte tisztelettel öveznek a punk, a metal és a rap rajongói egyaránt, részben abból a faji kirekesztettségből táplálkozik, amelyet Zack de la Rocha latin származása miatt élt meg Orange County fehérek lakta külvárosában. A Rolling Stone magazinnak adott 1999-es interjújában idézte fel azt a megalázó élményt, amikor egy tanára a „wetback” – latin bevándorlókra használt pejoratív, rasszista kifejezés – szót használta, mire az osztálytársai nevetésben törtek ki.

„Emlékszem, ott ültem, és majdnem felrobbantam” – mondta. „Akkor jöttem rá, hogy én nem vagyok közéjük való. Ők nem az én barátaim. Emlékszem, hogy magamba fojtottam az egészet, és mennyire féltem bármit is mondani.”

Attól a naptól kezdve Zack de la Rocha megfogadta, hogy soha többé nem marad csendben a tudatlansággal szemben. Számára nincs tabu: legyen szó kulturális előítéletekről, rasszizmusról vagy bevándorlásellenes eszmékről, de la Rocha bátran kritizál, szembeszáll és kiáll az elnyomottak mellett. Ez a szerep – a hang azoknak, akiknek nincs – talán örökségének legfontosabb eleme.

A lelke mélyén Zack de la Rocha egy Niño Chicano. Egy forradalmár vére hajtja: bal kezében olajágat tart, az igazság és béke jegyében, jobb kezében azonban kalapácsot – azok számára, akik e nemes eszmékkel szembemenni merészelnek