Nagy hangfalba vágtuk a fejszénket. A modern elektronikus tánczenével kapcsolatos filmeket ajánlani ugyanis egyáltalán nem egyszerű. Pont azért, mert ez a világ elképesztően sokszínű, folyamatosan változik, és mára gyakorlatilag végtelenre nőtte ki magát. Valahol mégis el kell kezdeni, mert van miről beszélni, azaz hallgatni, illetve nézni.
„Adjatok egy fix pontot, és kifordítom sarkaiból a Földet” – mondta Arkhimédész. Mi most fix filmeket mutatunk, amik kifordítanak téged.
Dok-dok-dok-dok, doksik
Rögtön az elején belenyúlunk az elektromos darázsfészekbe. Ugyanis doksikból szinte végtelen a választék. Könnyűnek tűnhet a recept: menj el néhány buliba, készíts hangulatos vágóképeket, kérdezz meg pár DJ-t és néhány lelkes arcot.
A németek, hollandok, belgák és a britek például egészen elképesztő klub- és fesztiválkultúrát építettek fel az elmúlt évtizedekben. A belga techno-, rave- és elektroszíntérről önmagában is lehetne egy külön cikket írni. Ezek az országok messze nagyobb hatást gyakoroltak az elektronikus zene fejlődésére, mint azt elsőre gondolnánk. Mi most csak magokat vetünk el, hogy kikeljen a kultúra. Szóval nem fogjátok megszívni – ez jó forrás, csak minőségi cuccot hozunk.
Hanghullámok – Modulations (Cinema for the Ear, 1998)
A Modulations tökéletes alapozó dokumentumfilm, amely végigvezeti a nézőt az elektronikus zene gyökereitől egészen a rave-kultúra megszületéséig.
Iara Lee rendezése a huszadik századi elektronikus zene fejlődését mutatja be az avantgárd úttörőktől a detroiti technón át egészen a kilencvenes évek rave-kultúrájáig. Mindezt úgy, hogy közben egy pillanatra sem válik száraz történelemórává. Sokkal inkább egy lüktető, kísérleti vizuális esszé, amelynek vágása és ritmusa folyamatosan alkalmazkodik a bemutatott műfajok – legyen szó technóról vagy jungle-ről – pulzálásához.
A film egyik legnagyobb erőssége, hogy egyetlen alkotásban szólaltatja meg az elektronikus zene legfontosabb alakjait. Megjelenik többek között Karlheinz Stockhausen, Robert Moog, Giorgio Moroder, a Kraftwerk tagjai, Moby és a The Prodigy is.
A Modulations remekül ragadja meg az elektronikus zene egyik alapvető gondolatát: a gép és az ember együttműködését, valamint azt az eszképizmust, amely a hétköznapokból a tánctér kollektív eufóriájába repít. Egyetlen gyengesége talán éppen abból fakad, hogy túl nagy területet próbál lefedni. Az egyes alműfajokra sokszor csak néhány perc jut, így inkább egy átfogó hangulati korrajz, mint részletes enciklopédia. Ettől függetlenül a Modulations megkerülhetetlen alapmű. Több mint egyszerű alapozás – nagyjából ugyanazt a szerepet tölti be ebben a cikksorozatban, mint egy jó warm-up egy egész éjszakás buli előtt.
Modulations – Cinema for the Ear
Better Living Through Circuitry (1999)
Kiváló betekintést nyújt az amerikai underground rave-szcénába és a hozzá kapcsolódó szubkultúra filozófiájába. Az egyik első egész estés dokumentumfilm, amely közvetlen közelről, hitelesen mutatja be a kilencvenes évek amerikai rave- és elektronikus zenei világát. Éppen ezért mára nemcsak filmtörténeti érdekesség, hanem egyfajta kordokumentum is.
Számomra kifejezetten izgalmas élmény volt, ugyanakkor a témában jártas kritikusok gyakran felróják neki, hogy időnként a felszínen marad. Inkább működik a szcéna iránti szeretetből készült rajongói portréként, mint mélyreható társadalmi elemzésként. Emellett sokak szerint túl nagy hangsúlyt fektet a bulik és az ecstasy-kultúra bemutatására, miközben kevesebb figyelmet szentel a mozgalom történelmi és társadalmi hátterének. Mindezek ellenére a műfaj kedvelőinek kötelező darab. Összességében a műfaj kedvelői számára egy kihagyhatatlan „rave-biblia”.
Better Living Through Circuitry
Tokyo Techno Tribes (2002)
Két igazságtalanságot is igyekszik orvosolni ez a cikk. Az elektronikus zene történetében méltatlanul kevés szó esik a japánokról és a belgákról. Az egyik ország kicsi, a másik messze van – pedig mindkettő jóval nagyobb hatást gyakorolt a műfaj fejlődésére, mint azt sokan gondolják. Már csak egy apró példa: Ken Ishii zenéit a legendás belga R&S Records adta ki, ennek köszönhetően ismerhette meg őt a nemzetközi közönség.
Leegyszerűsítve a japán elektronikus zene története két meghatározó korszakra bontható. Az első az 1978-ban induló techno-pop mozgalom, amely jelentős inspirációt adott a későbbi electro- és technozenének, a második pedig az 1980-as évek végén kibontakozó modern japán technohullám.
Az elektronikus zene nemzetközi fejlődésére óriási hatást gyakorolt a Yellow Magic Orchestra (YMO), amelyet 1978-ban alapított Tokióban Hosono Haruomi, Takahashi Yukihiro és Ryuichi Sakamoto. Bár Japánban techno-popként hivatkoztak rájuk, a YMO volt az első zenekarok egyike, amely széles körben alkalmazott dobgépeket – köztük a legendás Roland TR-808-at –, szekvenszereket és számítógépes programozást a popzenében. Sakamoto 1980-as Riot in Lagos című dala, valamint a YMO korai munkái bizonyítottan inspirálták Afrika Bambaataát, és közvetve a detroiti techno több úttörőjére is nagy hatást gyakoroltak.
A dokumentumfilm, amelyet választottam, egy időutazás. Időkapszula a kilencvenes
évek végéről és a kétezresévek elejéről. A japánok már 1999-ben szinte 2020-ban éltek:
a digitális világ majdhogynem minden előnye és hátulütője ott volt körülöttük, még jóval
azelőtt, hogy a világ többi része hasonló kérdésekkel szembesült volna.
A film a tokiói kiberfiatalságot és az elektronikus zenei szcéna fejlődését követi nyomon a világ egyik legfejlettebb technológiai központjában. „Az információ, amit a szobájukban, a képernyők előtt ülve kapnak, minden gondolatuk és értékük alapja lesz. Ha ez így folytatódik, a jövőben minden az információról fog szólni – és az a valóság, amit az elmédben teremtettél, életre kel.”
Minden kétséget kizáróan léteznek ennél jobb és zeneileg mélyebb dokumentumfilmek is a japán elektronikus szcénáról. A Tokyo Noise, a Denki Groove Documentary, a Maniac Love Documentary vagy a The INSANE Rise of Yousuke Yukimatsu sokkal részletesebben mutatják be a japán elektronikus zene világát. A Tokyo Techno Tribes azonban nem is ezért különleges, hanem azért, mert egyszerre dokumentál egy korszakot és egy generációt. Ez nemcsak a japán techno története, hanem egy olyan jövőképé is, amelynek nagy részében ma már mi is élünk. Ha meg akarod érteni, hogyan találkozott a technológia, az internet és az elektronikus zene a kétezres évek hajnalán, ennél autentikusabb időutazást aligha találsz.
Tokyo Techno Tribes (2002)
High Tech Soul: The Creation of Techno Music (2006)
Alapmű a detroiti techno megszületéséről a belleville-i hármas (The Belleville Three) – Juan Atkins, Derrick May és Kevin Saunderson – történetén keresztül, miközben megmutatja azokat a klubokat, embereket és szituációkat is, amelyekből az egész mozgalom kinőtt.
A detroiti techno gyökerei szorosan összefonódnak a város különleges helyzetével. Detroit egyszerre volt elég nagy ahhoz, hogy pezsgő kulturális élet alakuljon ki, és elég kicsi ahhoz, hogy a zenészek, DJ-k és producerek valóban ismerjék egymást. Az ötletek gyorsan terjedtek, a közösség pedig szinte családként működött.
A filmben olyan meghatározó alkotók mesélnek közvetlenül a kezdetekről, mint Jeff Mills, Carl Craig vagy Richie Hawtin, miközben természetesen a belleville-i hármas története áll a középpontban. A visszaemlékezések kiválóan adják vissza azt a különleges hangulatot, amelyből megszületett a jövő gépzenéje. Itt terminátort esznek a terminátorok.
A techno nem véletlenül Detroitban született meg. A hajdani Motor City az autóipar hanyatlásával egyre inkább posztindusztriális várossá vált, és ez a sajátos környezet mély nyomot hagyott a helyi művészeteken is. A gazdasági visszaesés, az elnéptelenedő városrészek és a futurizmus iránti vonzalom különös elegyet alkotott, amelyből nemcsak a techno, hanem számos más meghatározó zenei irányzat is táplálkozott. A filmben újra és újra előkerül a futurizmus, a sci-fi és a Kraftwerk neve – ezek legalább akkora hatással voltak Detroit hangzására, mint maga a város.
High Tech Soul: The Creation of Techno Music
We Call It Techno! (2008)
„A documentary about Germany’s early techno scene and culture.” A cím és az alcím pontosan azt ígéri, amit a film nyújt. Elmeséli a korai német techno történetét úgy, ahogyan azt a németek látják.
Ha a német techno gyökerei, valamint a berlini fal leomlását követő kulturális eufória érdekelnek, akkor ezt nem érdemes kihagyni. Bemutatja, hogyan formálódott a szcéna Berlinben és Frankfurtban, olyan legendás klubok körül, mint a Tresor vagy az Omen, miközben végigkíséri a Love Parade felemelkedését is. Ráadásul teljes egészében elérhető az Electronic Beats YouTube-csatornáján, így gyakorlatilag nincs kifogás arra, miért ne nézd meg.
Nagy dilemmám volt, mennyire menjek bele a német vonalba, mert erről önmagában is lehetne egy külön cikket írni. Egy filmet azonban még mindenképpen érdemes megemlíteni: a Denk ich an Deutschland in der Nacht (If I Think of Germany at Night) című dokumentumfilmet.
Ha a német underground techno és minimal világa bejön, ez az egyik legeredetibb választás. Olyan ikonikus producerek mindennapjaiba és gondolkodásmódjába enged betekintést, mint Ricardo Villalobos, Roman Flügel vagy Move D. Nemcsak a zenéről mesél, hanem arról is, milyen filozófia, életforma és alkotói szemlélet húzódik meg a repetitív, hipnotikus hangzás mögött.
We Call It Techno! A documentary about Germany’s early Techno scene and culture
TSOB! – The Sound of Belgium (2012)
A belga elektronikus zenei szcénára, a New Beat irányzatra és a klubkultúra történetére fókuszál. Az ajánlók során eddig sem fukarkodtam az olyan jelzőkkel, mint az alapmű vagy a kötelező, de ezúttal tényleg nehéz lenne túlzásba esni. A The Sound of Belgium szinte minden elektronikus zenei filmes listán ott szerepel, és nem véletlenül.
Jozef Devillé dokumentumfilmje egy olyan történetet mesél el, amelyről meglepően keveset beszélünk. A feldolgozatlan, részben elfeledett belga gyökereket emeli vissza oda, ahová valók: az elektronikus zene történetének középpontjába. Szinte csoda, hogy ez a film csak 2012-ben készült el.
A TSOB! a belga New Beat, az EBM (Electronic Body Music) és a korai techno robbanását mutatja be. Igazi hiánypótló történelemlecke, hiszen az elektronikus zene eredetét a legtöbben Detroitnak, Chicagónak, Londonnak vagy Berlinnek tulajdonítják, miközben Belgium igencsak meghatározó szerepet játszott a modern európai rave- és klubkultúra kialakulásában.
A film egyben a New Beat rehabilitációja is. A műfajt sokáig a fősodorbeli média
és a kritikusok is bazárinak vagy komolytalannak tartották, Devillé azonban
tisztelettel és szakmaisággal adja vissza a műfaj méltóságát.
Külön értékelendő, hogy a filmben végig ott lüktet valami sajátosan belga identitás. Nem csupán a zenéről beszél, hanem arról is, hogyan formálta egy kis ország földrajza, az autópályák hálózata, a sörözők kultúrája és a viszonylag lazább szabályozási környezet azt a klubéletet, amely később az egész világra hatással volt.
Olyan ikonikus nevek és formációk jelennek meg benne, mint a Front 242, a Technotronic, a T99 vagy az R&S Records alapítói. Devillé kutatómunkája végig lenyűgöző. Egészen a 20. század elejéig nyúl vissza, bemutatja a Decap mechanikus táncorgonáit, a hetvenes évek „Popcorn” szubkultúráját, és ebből vezeti le a belga elektronikus zene sajátos fejlődési útját.
A dokumentumfilm tele van kiváló archív felvételekkel, és egy pillanatra sem próbálja megszépíteni a múltat. Nyíltan beszél a korszak árnyoldalairól is: a droghasználatról, az ecstasy megjelenéséről, a klubok bezárásáról és az ezekkel járó társadalmi feszültségekről. Jó cucc, na.
Ha még nem láttad, és azt gondolod, hogy képben vagy az európai elektronikus zene történetével, akkor van egy rossz hírem: még nem vagy teljesen képben. Ezt nézd meg először. A Fuse-ról pedig még egy szót sem ejtettünk… Valamit tényleg tudnak ezek a belgák.
TSOB! – The Sound of Belgium
Raving Iran (2016)
A Raving Iran egy rendkívül feszült és hiánypótló svájci dokumentumfilm, amely Susanne Regina Meures rendezésében két teheráni underground techno DJ, Anoosh és Arash – vagyis a Blade & Beard – történetét követi nyomon.
Ami a világ számos pontján természetes része a zenei életnek, az Iránban hosszú éveken át tiltott luxusnak számított. Az 1979-es iszlám forradalom után a nyugati könnyűzene és az elektronikus zene komoly korlátozások közé került, így egy technobuli megszervezése már önmagában is bátor vállalkozásnak számított.
A dokumentumfilm két fiatal DJ életigenlését és kitartását mutatja be, akik komoly személyes kockázatot vállalva szerveznek illegális technobulikat a sivatagban, miközben arról álmodnak, hogy egyszer szabadon zenélhetnek. Az alkotás igazi ereje a rejtett kamerával készült jelenetekben rejlik. A rendőrségi igazoltatások, valamint a Kulturális és Iszlám Iránymutatási Minisztériumban tett látogatások szinte dokumentarista pontossággal mutatják meg, milyen akadályokkal kellett szembenéznie annak, aki elektronikus zenével akart foglalkozni Iránban. A Raving Iran végső soron nem csupán egy techno-dokumentumfilm, hanem a művészi szabadságról, a kitartásról és a zene felszabadító erejéről szóló történet is.
Raving Iran
BP Underground – Elektronikus zene (2019)
Ha már Magyarországról beszélünk, illik néhány hazai alkotást is megemlíteni. A BP Underground – Elektronikus zene mellett érdemes megnézni a Partik népe és a Techno – Az egyén diadala című dokumentumfilmeket is. Külön említést érdemel a Végtelen zene, amelyben Koblicska László Szalay András és Szalay Sándor munkásságát dolgozza fel – két olyan alkotóét, akik szó szerint átírták az elektronikus zene történetét.
És ott van még a Balaton Method is. Bár csak érintőlegesen kapcsolódik az elektronikus zenéhez, mégis annyira egyedi és szerethető vállalkozás, hogy vétek lenne kihagyni egy ilyen listáról.
A BP Underground afféle vegyes felvágott: egyszerre informatív, személyes és nosztalgikus, miközben hagyja mesélni azokat, akik ott voltak a hazai elektronikus zenei élet formálódásánál. Talán éppen emiatt néhol kissé csapongó és egyenetlen, de hiánypótló vállalkozásként így is fontos darabja a magyar elektronikus zenei dokumentumfilmeknek.
BP Underground – Elektronikus zene
Filmek nem játékból
Human Traffic (1999)
A Magyar Narancs annak idején találóan „walesi bárdolatlanoknak” nevezte a filmet. Valami csoda folytán még a címét sem próbálták meg lefordítani valami értelmetlen magyar változatra. Ez így van jól.
Noha a film zeneileg elsősorban a brit rave, techno, jungle és breakbeat világára épít, valójában az egész kilencvenes évekbeli klubkultúra egyik legfontosabb filmes lenyomata. Sokan örültek volna, ha annak idején nálunk is ez lett volna a lakossági veretés. Nagy-Britanniában viszont pontosan ez történt. Hail UK.
Justin Kerrigan filmje öt fiatal hétvégéjét követi nyomon, akik a szürke hétköznapokból Cardiff klubéletébe, a zenébe, az ecstasyba és a végtelen bulikba menekülnek. A történet egyetlen hétvége köré épül, de valójában sokkal többről szól. A szereplők a lélekölő munkából, a bizonytalanságból és a saját szorongásaikból próbálnak kiszakadni, a parti pedig afféle biztonsági szelep számukra.
Igazi cselekmény tulajdonképpen nincs is. A film szerkezete pontosan követi egy klasszikus hétvégi buli ritmusát: a pénteki lázas készülődést, a szombat éjszakai eufóriát – ecstasy, kokain és alkohol kíséretében –, majd a vasárnapi depresszív és enervált lecsengést. Közben szépen kirajzolódnak a szereplők saját problémái is: munkahelyi megaláztatás, szexuális bizonytalanság, féltékenység, családi konfliktusok. A buli itt nem cél, hanem menekülőút.
Ez így elsőre elég lehúzónak hangzik, igaz? Pedig egyáltalán nem az. A Human Traffic elképesztően energikus, színes és szellemes film, tele olyan jelenetekkel, amelyek huszonöt évvel később is működnek. Nem véletlen, hogy számos részletét újra és újra előveszik a közösségi médiában – ma már szinte mémként élnek tovább.
Human Traffic
Non-stop party arcok / 24 Hour Party People (2002)
A 24 Hour Party People – magyar címén Non-stop party arcok – a másik megkerülhetetlen darab ezen a listán. A manchesteri zenei szcéna, a Factory Records és a legendás Haçienda klub felemelkedését, majd lassú összeomlását meséli el. És rögtön az elején le kell írnom valamit: ha innen már nem olvasnál tovább, akkor is tudd, hogy személyes véleményem szerint ez a lista legjobb játékfilmje.
Cannes-ban az Arany Pálmáért is versenyben volt, ami önmagában is sokat elmond róla. Annak ellenére, hogy a film remek kritikákat kapott, a mozipénztáraknál elhasalt. Különös irónia, hogy pontosan ugyanaz történt vele, mint a Factory Recordsszal: művészileg zseniális lett, üzletileg viszont korántsem.
Az évek során a film kultikus státuszba emelkedett, és a hozzá kapcsolódó nosztalgia szinte mitikus rangra emelte Manchestert. A Haçienda ugyan már régen eltűnt – a helyén ma lakópark áll –, de a város ma is zarándokhely a zenerajongók számára. Nem ritka, hogy Japánból vagy Dél-Amerikából is emiatt érkeznek ide.
Michael Winterbottom rendezése teljesen szakított a hagyományos zenés életrajzi filmek sablonjaival. A Steve Coogan által zseniálisan alakított Tony Wilson folyamatosan kiszól a nézőhöz, kommentálja a saját történetét, sőt időnként azt is bevallja, hogy egy-egy jelenet nem egészen úgy történt a valóságban. A film nyíltan felvállalja John Ford híres mondatának szellemiségét: „When the legend becomes fact, print the legend.” Nem dokumentumfilmet akar készíteni, hanem átadni azt a káoszt, humort és kreatív energiát, amely Manchester zenei robbanását jellemezte.
A történet első fele a Joy Division felemelkedésére koncentrál, Ian Curtis tragédiájával együtt egyre sötétebb és nyomasztóbb hangulatot teremtve. A második felében aztán minden elszabadul. Megérkezik a Happy Mondays, a Haçienda, az acid house és a rave-korszak, a film pedig szinte észrevétlenül vált át egy teljesen őrült, drogos, euforikus komédiába.
Nem szeretem ezt a túltolt „néplélekből levezetünk mindent” megközelítést, de itt valahogy működik. Ez tényleg egy igazi „fogd meg a sörömet” típusú angol film. Olyan, mintha azt mondaná: tessék, ilyenek vagyunk, amikor senki sem figyel. Várj…
Non-stop party arcok / 24 Hour Party People
Minden odavan / Nesze neked, Pete Tong! / It’s All Gone Pete Tong (2004)
A film egy fiktív ibizai DJ, Frankie Wilde tragikomikus történetét meséli el, aki karrierje csúcsán fokozatosan elveszíti a hallását, és kénytelen teljesen újratanulni azt, hogyan érzékelje a ritmust és a zenét.
Bár a nyitójelenetek azt sugallják, hogy igaz történetet látunk, valójában egy klasszikus áldokumentumfilmről (mockumentary) van szó. És itt érdemes egy kis rendet tenni, mert a film körül rengeteg féligazság és városi legenda kering. Már maga a cím is egy régi brit cockney szlengre utal: „It’s all gone Pete Tong” annyit jelent, hogy minden elromlott vagy minden félrement. A poén alapja, hogy Pete Tong valóban létező személy: világhírű brit DJ és rádiós műsorvezető, aki a BBC Radio 1 műsorain keresztül óriási szerepet játszott abban, hogy az ibizai klubzene világszerte ismertté vált. Ő maga is feltűnik a filmben, önmagát alakítva. Fontos azonban tisztázni, hogy Frankie Wilde története nem Pete Tong életrajza. Bár Pete Tong valóban beszélt később hallásproblémáiról, a történet egy fiktív karakter köré épül.
A legtöbb elemző szerint Frankie Wilde figurája több valós személyből gyúrt karakter. Leggyakrabban Larry Levan nevét említik, akinek zsenialitása és önpusztító életmódja sok tekintetben visszaköszön a filmben. Emellett számos jelenet egyértelműen az 1990-es évek ibizai klubéletéből merít ihletet, ezért sok néző véli úgy, hogy különböző DJ-k és klubfigurák történetei is beleolvadtak Frankie alakjába. Hogy pontosan kiké? A készítők ezt szándékosan nyitva hagyták.
Annyi biztos, hogy a film talán nem egészen olyan mestermű, mint amekkora kultusz épült köré, de messze nem is érdemli meg azokat a legyintéseket, amelyekkel elintézik. Ha még nem láttad, mindenképpen adj neki egy esélyt. Be fog ütni. Gyors lecsengése van. A szád ki fog száradni. Vizet vigyél, és ne keverd sok alkohollal.
It’s All Gone Pete Tong (2004)
Berlin Calling (2008)
Ha egyetlen technofilmet kellene megnevezni, amelyet szinte minden elektronikus zene iránt érdeklődő látott, valószínűleg ez lenne az. Érdekes kérdés, hogy miért éppen ez vált kultuszfilmmé, hiszen Németországban számos kiváló, elektronikus zenével foglalkozó játékfilm készült. Valamiért mégis a Berlin Calling jutott el a legszélesebb közönséghez.
A film egy sikeres berlini DJ, Ickarus történetét követi nyomon, akit a valódi technoikon, Paul Kalkbrenner alakít. A folyamatos turnézás, a drogok, az alkotói nyomás és a klubélet végül pszichotikus összeomláshoz vezet, miközben a zene marad az egyetlen kapaszkodó az életében.
A Berlin Calling igazi ereje azonban nem feltétlenül a történetben rejlik, hanem abban a hitelességben, amellyel megmutatja a berlini techno világát. Ehhez nagyban hozzájárul Paul Kalkbrenner játéka és az általa komponált filmzene is.
Berlin Calling
Eden (2014)
Mia Hansen-Løve rendező filmje valós élmények alapján idézi fel a kilencvenes és kétezres évek párizsi elektronikus zenei világát, a French Touch felemelkedését, a DJ-k mindennapjait és a house zene térhódítását. Bár játékfilmről van szó, szinte dokumentarista hitelességgel mutatja be azt a korszakot, amelyből később a francia elektronikus zene világsikere kinőtt.
A forgatókönyv különösen személyes: Mia Hansen-Løve saját testvére, Sven Hansen-Løve – egykori DJ és producer – emlékei, tapasztalatai és történetei szolgáltak alapul.
A film Paul Vallée (Félix de Givry alakításában) életét követi végig közel húsz éven keresztül. A történet a párizsi underground rave-korszakban indul, ahol Paul megalapítja a Cheers nevű DJ-formációt, miközben a baráti köréből induló Daft Punk lassan meghódítja a világot. A film két jól elkülönülő korszakra bomlik: a felemelkedés, az euforikus bulik és a végtelennek tűnő éjszakák időszakára, majd a kétezres évekre, amikor megérkezik a kiégés, a felnőtté válás és az elmulasztott lehetőségek fájdalma.
Az Eden egyszerre ragyogó korrajz és generációs dráma. Ha szereted az elektronikus zenét, érdekel a klubkultúra története, vagy egyszerűen vonzanak azok a filmek, amelyek tabuk nélkül, melankolikusan beszélnek az illúziók elvesztéséről, akkor ez kötelező darab.
A legnagyobb erénye azonban éppen az, hogy nem hollywoodi sikertörténetet mesél. A kritikusok is gyakran ezt emelik ki: az Eden valójában egy rendkívül emberi bukástörténet. Arról szól, mi történik akkor, amikor valaki makacsul ragaszkodik fiatalkori álmaihoz, miközben körülötte mindenki továbblép, családot alapít, megkomolyodik, az idő pedig csendben elszalad mellette.
Eden – Official Trailer
Lüktetés / Beats (2019)
A félreértések elkerülése végett érdemes rögtön az elején tisztázni, hogy 2019-ben két említésre méltó Beats című film is készült, és mindkettő a zene és a fiatalság köré épül. Mi most nem az amerikai, chicagói történetről beszélünk, hanem a skót rave-kultúrát bemutató alkotásról.
Brian Welsh filmje egy drámai coming-of-age történet, amely a kilencvenes évek illegális skót rave-szcénájába repíti a nézőt. Két jó barát utolsó közös éjszakáját követjük végig, miközben egy illegális buli felé tartanak – egy olyan éjszakába, amelyről már ők is érzik, hogy életük egyik utolsó gondtalan pillanata lesz.
A Beats valahol elveszett a forgalmazás útvesztőiben. Pedig tipikusan azok közé a független filmek közé tartozik, amelyek jóval nagyobb figyelmet érdemeltek volna. Részben az ilyen alkotások miatt készült ez a lista – és részben ezért létezik a 4BRO.HU is. Bemutatásakor fesztiválkedvenc lett, a kritikusok pedig szinte egyhangú lelkesedéssel fogadták, miközben a mozikban végig rétegfilm maradt. A Rotten Tomatoes oldalán jelenleg is kiemelkedő, 97%-os kritikusi értékeléssel szerepel.
A fekete-fehérben forgatott skót dramedy 1994-ben játszódik. Két tinédzser jó barát (Cristian Ortega és Lorn Macdonald) történetét követi, akik mindent kockára tesznek, hogy eljussanak az egyik utolsó illegális rave-buliba, mielőtt a hatóságok végleg felszámolnák a szcénát. A filmet Brian Welsh rendezte, a forgatókönyv pedig Kieran Hurley azonos című színdarabja alapján készült.
Összességében a Beats egy szűkebb, de rendkívül lelkes közönségnek szóló, magas színvonalú brit underground gyöngyszem. A mozipénztáraknál szinte észrevétlen maradt, a kritikusok és az elektronikus zene rajongói körében azonban az elmúlt években méltán vált kultfilmmé.
Beats – Official Trailer
Sirāt – Tánc a sivatagban (2025)
A lista legfrissebb darabja. Oliver Laxe filmje egy apát és fiát követi, akik illegális rave bulikat járva próbálják megtalálni az eltűnt lányukat. A nyomozás végül egy csapat raver társaságában Dél-Marokkó kietlen vidékeire vezeti őket, egy titkos sivatagi buli felé.
A történetről spoiler nélkül nehéz többet mondani, mert a Sirāt sokkal inkább belső utazás, mint hagyományos cselekményfilm. A rave itt nem célállomás, hanem egyfajta spirituális átjáró. Már a cím is beszédes. Érdekes, hogy a magyar forgalmazó nem próbálta lefordítani Siratóra vagy valami hasonlóra. A Sirāt arab szó, jelentése út vagy ösvény. Az iszlám hagyományban azonban egy másik jelentése vált ismertté: a túlvilági híd, amely a pokol fölött ível át, és amelyen a lelkeknek kell átkelniük a paradicsom felé. A filmet nézve gyorsan világossá válik, hogy nem véletlenül kapta ezt a címet.
A Sirāt még sok beszélgetés témája lesz. Rejtélyes, nehezen megfejthető alkotás, amely nem ad könnyű válaszokat. Nem véletlen, hogy a 2025-ös cannes-i filmfesztiválon elnyerte a zsűri díját, emellett további fesztiválelismerésekben is részesült, Spanyolország pedig hivatalosan ezt a filmet nevezte a 2026-os Oscar-díj legjobb nemzetközi kategóriájába.
Sírat: Tánc a sivatagban
Rewind selecta!?
Egy ennyire szerteágazó és izgalmas témát lehetetlen néhány oldalon feldolgozni. Valahol muszáj meghúzni a határt, különben ebből nem cikk, hanem könyv lenne. Ettől függetlenül akad még néhány film, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ilyen a legendás trash vígjáték, a Diszkópatkányok, a Go (1999), a Groove (2000), vagy a Spun (Por, 2002). Nem tudom, mit tettek az ivóvízbe Amerikában az ezredforduló környékén, de akkoriban szinte mindenki egy drogos buli köré épülő bűnügyi filmet akart készíteni.
A dokumentumfilmek között is maradt még néhány kihagyhatatlan darab. Azért nem kaptak külön fejezetet, mert akkor ez a cikk túlságosan a német vonal felé billent volna. Ott van például a Sub Berlin – The Story of Tresor, amely a világ egyik legismertebb techno klubjának történetét követi végig a kezdetektől egészen az eredeti Tresor bezárásáig. Vagy a Sound of Berlin, amely lendületesen mutatja be, hogyan vált Berlin az elektronikus zene egyik globális fővárosává, miközben olyan ikonikus klubok világába is betekintést enged, mint a Berghain vagy a Watergate.
Sound of Berlin
A Netflix rövidebb dokumentumfilmje, az Electronic Dance Music: A Top Export from Germany sem rossz választás. Betekintést ad abba, hogyan vált a német elektronikus zene valódi kulturális exportcikké, miközben olyan ismert DJ-ket és producereket követ, mint Alle Farben vagy Paul van Dyk.
A We Are Modeselektor – ahogy a címe is sejteti – a Modeselektor történetét dolgozza fel, és ezt is bátran tudom ajánlani.
A franciákról sem szabad megfeledkezni. A Laurent Garnier életét bemutató Off the Record kötelező darab mindenkinek, akit érdekel a francia techno és house története.
A belga vonalat már korábban is említettük, de a Fuse klub külön dokumentumfilmet is kapott. Nem véletlenül: az európai techno történetének egyik legfontosabb klubjáról beszélünk.
A Northern Disco Lights egészen más irányba visz. A norvég Tromsø városából induló elektronikus színtér történetét meséli el, bizonyítva, hogy a világ egyik legkülönlegesebb dance szcénája akár az Északi-sarkkör közelében is megszülethet.
Sokat vacilláltam azon is, hogy felkerüljön-e a listára a 808. Ez tulajdonképpen nem zenei színtérről, hanem egyetlen hangszer történetéről szól: a legendás Roland TR-808 ritmusgépről, amely alapjaiban változtatta meg a hiphopot, a technót és végső soron az egész modern popzenét.
A másik fontos mellékszál, amely egyszer talán külön cikket is megérdemelne, a női úttörők története. A Sisters with Transistors és az Underplayed olyan alkotók munkásságára irányítja rá a figyelmet, mint Daphne Oram, Delia Derbyshire, Laurie Spiegel vagy Suzanne Ciani – olyan zenészekére, akik nélkül az elektronikus zene egészen másképp alakult volna.
Ha úgy érzed, kimaradt egy kihagyhatatlan film, írj kommentet a cikk alá. Ez a lista nem kőbe vésett, hanem folyamatosan bővülő gyűjtemény. Ha jó ajánlás érkezik, örömmel beépítjük. Célunk egy valóban hiánypótló elektrotánczenei filmajánló összeállítása a világ minden tájáról. A 4BRO.HU számunkra nem egyszerűen egy magazin, inkább egy kulturális bázis. Egy olyan hely, ahová bármikor visszatérhetsz, ha olyan zenékre, filmekre, történetekre vagy gondolatokra vágysz, amelyek a fősodor mellett, alatt vagy éppen fölötte léteznek – de soha nem benne. Ez a 4BRO egyik küldetése. Let’s dance.
