Suburbia (1983)
Sokunknak alighanem beleégett az emlékezetébe Larry Clark meglehetősen ellentmondásos érzelmeket kiváltó filmje, a Kölykök (Kids), melyben magukra hagyott New York-i fiatalok céltalanul sodródnak egyik napról a másikra, miközben a piálás, a tekerés, a deszkázás és az érzelemmentes aktusok pillanatnyi mámorában keresnek valami kapaszkodót. Clark nem sok távolságot hagy köztünk és szereplői között: kamerája lakásokba, parkokba és az utcára követi őket. Az embernek olyan érzése támad, hogy amit látunk, eredetileg nem nekünk szánták. A Kölykök játékfilm, mégis időnként zavarba ejtően közel kerül a dokumentumfilmhez.

Ez a fajta nyers filmes megközelítés azonban messze nem újkeletű: tizenkét évvel korábban, a kontinens másik oldalán Penelope Spheeris már valami nagyon hasonlót csinált Los Angeles punkjaival. Spheeris nem akarta színészekkel rekonstruálni a Los Angeles-i punkok világát. Néhány kivételtől eltekintve magából a szubkultúrából válogatta szereplőit, a történetbe pedig olyan eseteket szőtt, amelyeket közöttük hallott, vagy személyesen is megtapasztalt. A szereplők között ott találjuk a később a Red Hot Chili Peppersből világhírűvé vált Flea-t is, aki ekkor még maga is az L.A.-i punk színtér aktív résztvevője volt. A játék helyenként esetlen, a jelenetek itt-ott szétesnek, ám mindez csak erősíti azt az érzést, hogy a fikció mögül folyamatosan áttüremkedik a valóság.

Spheeris ráadásul pontosan ismerte azt a közeget, amelybe kamerájával belépett. Két évvel korábban The Decline of Western Civilization című dokumentumfilmjében belülről térképezte fel a Los Angeles-i punk színtér klubjait és zenekarait. A punk számára nem egzotikus szubkultúra volt: saját zaklatott gyerekkorából jól ismerte azt a bizonytalanságot, amely sokakat ebbe a közegbe sodort. Vándorcirkuszt vezető apja miatt családja folyamatosan költözött, majd miután a férfi egy késelésben életét vesztette, anyja még hétszer ment férjhez, többnyire alkoholproblémákkal küzdő, erőszakos férfiakhoz. Spheeris a zenében, később pedig a punk közegben talált menedéket. Pontosan értette, miért kapaszkodnak egymásba azok a fiatalok, akik máshol keresték azt a biztonságot és összetartozást, amit otthon nem kaptak meg.

A The Decline of Western Civilization azonban nehezen talált utat a mozikba. Spheeris visszaemlékezése szerint még azt is a fejéhez vágták, hogy senki sem vesz mozijegyet azért, hogy dokumentumfilmet nézzen, így legközelebb már fikciós történettel állt elő. A Roger Corman produceri támogatásával elkészült Suburbia középpontjába ismét a Los Angeles-i punk szcéna fiataljai kerültek. A koncertjelenetekben olyan zenekarok lépnek fel, mint a T.S.O.L., a D.I. vagy a The Vandals. A film egyik nagy erénye, hogy miközben a punkokról beszél, legalább ennyire szól arról a társadalomról is, amelyből ezek a gyerekek kiszakadtak.

A sztori Evan szökésével kezdődik. Az alkoholista anyjától menekülő fiú végül a T.R., vagyis a The Rejected (Az Elutasítottak) között köt ki. A név nem igényel különösebb megfejtést: a közösséget olyan fiatalok alkotják, akik bántalmazás, mellőzöttség vagy egy élhetetlenné vált otthon elől menekültek.

Már maga a helyszín is szimbolikus. A T.R. tagjai egy elhagyott kertvárosi házban élnek, autópályák és kiürített lakónegyedek között. Mintha beköltöztek volna az amerikai álom romjai közé – amiből nekik amúgy sem sok jutott.

Ez az egyik oka annak, hogy a film több mint negyven év után sem pusztán a punk letűnt világának időkapszulája. A hajviseletek, a ruhák és a zene egy nagyon konkrét korszakhoz kötődnek, az érzés ellenben mit sem öregedett: milyen az, amikor valaki úgy nő fel, hogy nem találja a helyét abban a világban, amelynek elvileg számára is helyet kellene biztosítania.

Spheeris azonban nem farag hősöket ezekből a fiatalokból. A T.R. tagjai lopnak, rongálnak, provokálnak, verekednek, és néha olyan embereket bántanak, akik semmiről sem tehetnek. A film nem állítja, hogy a kitaszítottság automatikusan erkölcsi fölényt jelent. Inkább azt mutatja meg, hogyan termeli újra önmagát a kirekesztés és az erőszak. A környékbeliek veszélyes punkokat látnak bennük, ők pedig minden kívülállóban annak a társadalomnak a képviselőjét látják, amelyből menekülni próbálnak.

Ebben van a Suburbia legkeserűbb iróniája. A fiatalok létrehoznak maguknak egy választott családot, mert az eredeti cserbenhagyta őket, de még ezt a törékeny közösséget sem tudják megóvni attól az erőszaktól, amely elől sokan közülük ide menekültek.

És közben a másik oldalon sem a kertvárosi Amerika gondtalan nyertesei állnak. A T.R. ellen szerveződő felnőttek között ugyanúgy találunk munkanélküli, frusztrált, saját helyzetükből kiutat nem látó embereket. Félnek attól, ami körülöttük történik, dühüknek pedig kézzelfogható célpont kell. Ezt találják meg a punkokban. A két tábor látszólag nem is állhatna távolabb egymástól, valójában azonban jóval több közös van bennük, mint gondolnák: mindkét oldalon ott van a kiszolgáltatottság, a pénztelenség és a tekintéllyel szembeni bizalmatlanság. Ahelyett, hogy felismernék egymásban a sorstársat, egymást teszik felelőssé azért, ahová jutottak.

Spheeris érdemben nem nevezi meg, ki vagy mi tehető mindezért felelőssé. Filmje egyszerre támadja a fogyasztói társadalmat, a család intézményének kudarcát, az osztálykülönbségeket és a kertvárosi lét biztonságának illúzióját, de egyikre sem mutat rá végső magyarázatként. Egyszerűen odaviszi a kamerát ezek közé a gyerekek közé, és hagyja, hogy a kosz, a düh, a humor, a koncertek és az elhagyott házak beszéljenek helyette. A Suburbia szereplői sem értik pontosan, miért kerültek oda, ahol vannak. Csak azt tudják, kit lehet okolni érte.

A háttérben Roger Corman egészen más elképzelései is alakították a filmet. Spheeris társadalmi kitaszítottakról akart felnövéstörténetet készíteni, producere viszont ragaszkodott hozzá, hogy nagyjából tízpercenként jusson valamilyen szexuális vagy erőszakos esemény. Ennek nyomai jól láthatók: bizonyos jelenetek szinte idegen testként ékelődnek Spheeris jóval érzékenyebb megfigyelései közé. A Suburbia így egyszerre próbál közel kerülni a punkokhoz és kiszolgálni az exploitation mozi harsányabb elvárásait.

A történetnek évekkel később különös utóélete lett. Amikor Spheeris 1996–97-ben ismét Los Angeles utcai punkjai közé ment, hogy elkészítse a The Decline of Western Civilization Part III-at, már valóban olyan fiatalokat talált, akik elhagyott épületekben éltek, saját közösségeket hoztak létre, és kísértetiesen emlékeztettek a Suburbia 1983-ban vászonra vitt fiataljaira.

Spheerisben is felmerült, vajon egyszerű egybeesésről volt-e szó, vagy másfél évtizeddel korábban valóban megérzett valamit abból, amerre ez a közeg tartott. A fikció és a valóság közötti határ addigra már éppúgy elmosódott, mint magában a Suburbiában.

Közben a punkot jórészt háziasította a popkultúra. Amit a nyolcvanas évek elején még fenyegetőnek, visszataszítónak vagy egyszerűen érthetetlennek láttak, abból mára divat és nosztalgia lett. A taraj, a szakadt póló és a szegecses bőrdzseki divattá vált, a korszak zenekarai és relikviái múzeumokba, retrospektív kiállításokra kerültek. Innen visszanézve könnyű megfeledkezni arról, hogy Spheeris akkor fordította kameráját erre a világra, amikor még senki sem tudta, mi marad majd belőle. A Suburbia ezért sem nosztalgiázik: nem egy később megszelídített szubkultúra mítoszát mutatja, hanem akkor kapta el, amikor még zavaros, erőszakos és kiszámíthatatlan volt.

A punk külsőségei azóta megkoptak, a film mögött húzódó kérdés ugyanakkor vajmi keveset öregedett. Mi történik azokkal, akiknek a társadalom pontosan megmutatja, hogyan kellene élniük – milyen legyen az otthonuk, a családjuk, a jövőjük –, miközben mindebből alig kínál nekik valamit?

Ebben az értelemben a cím is pontosabb, mint elsőre gondolnánk. Suburbia. Nem a punkokról kapta a nevét, hanem arról a rendezett, biztonságosnak hirdetett világról, amelynek a peremére kerültek. A film végére pedig a tarajok, a szegecsek és a hangos zene mögül lassan előtűnik valami más is: egy generáció, amely saját otthont próbál építeni magának az amerikai álom üresen maradt házaiban.

Ha a Kölykök bejött, a Suburbiát se hagyjátok ki.
(A film ITT látható)