Az első dolog, amit rögtön tisztázni kell – mert ezen a téren azért van némi avar a fejekben –, hogy Fred Perry teniszező volt, nem focista. Noha kevés ruhamárka tudhat maga mögött ennyire kalandos és kanyargós utat sportágak, szubkultúrák, politikai oldalak és pártpreferenciák útvesztőjében.
A legendás márkát 1952-ben alapította az akkor már visszavonult brit teniszbajnok, Fred Perry, és azóta a sportruházatból a brit alternatív szubkultúrák, majd a globális utcai divat egyik legismertebb szimbólumává vált. A cég mögött egy egészen rendkívüli, lázadással, zenével, szubkultúrákkal és később politikai vitákkal is átszőtt történet húzódik. Ráadásul a márka bevallottan csak a „teniszezőktől teniszezőknek” perspektívában gondolkodott. Véletlenek sorozata juttatta el az egyik szubkultúrából a másikba. A divat istenének szeszélye is kellett ahhoz, hogy a kelet-európai zsidó családból származó Tibby Wegner márkája a globális szélsőjobb kedvenc pólójává váljon. A név és a státusz Fred Perrytől jön, de a termék és az ikonikus babérlevél logó Wegner fejéből pattant ki.
A nehéz géz
Egy csuklószorító története, amelynek az élet adott egy lehetőséget, és végül póló lett belőle.
Fred Perry élete annyira szokatlan és érdekes, hogy nála talán csak a nevéből született márka története sajátosabb. Amolyan „Kaland, játék, kockázat” módra: ha az ember érdekel, tekerj lejjebb, ha a márkára vagy kíváncsi, válaszd Tibby Wegnert és a frottír csuklószorítót.
Bár a cég ma elsősorban galléros piképólóiról híres, az egész egy egyszerű és praktikus ötlettel indult. Az 1940-es évek végén Tibby Wegner osztrák labdarúgó kereste meg Fred Perryt egy újfajta csuklópánt ötletével. Perry játék közben korábban gézt tekert a csuklójára, hogy az felszívja az izzadságot, és ne csússzon a kezében az ütő. Wegner ötlete ezt váltotta volna ki egy praktikusabb, frottírból készült megoldással, ami felszívja az izzadságot.
A Leicesterben gyártott izzadságpántokat (sweatbands) Fred Perry Sportswear néven kezdték forgalmazni.
Viszonylag hamar jelentős sikert arattak, amihez hozzájárult Wegner és Perry stratégiája is, miszerint ingyen adták a legjobb játékosoknak, és rávették őket, hogy viseljék a termékeiket a versenyeken is.
A siker után Wegner és Perry úgy döntött, nagyobb fába vágják a teniszütőjüket. Wegner következő ötlete egy fehér, kötött pamutpikéből készült, rövid ujjú, gombos sportpóló volt – lényegében ugyanabban a szellemben, ahogy René Lacoste már az 1930-as években újragondolta a hagyományos teniszviseletet.
És mivel minket nem fűt a brit büszkeség, mondjuk ki: a Fred Perry póló alapötlete kezdetben nem volt más, mint amit René Lacoste már korábban sikerre vitt. A francia teniszbajnok ugyanis jóval Perry előtt felismerte, hogy a pályán használt merev, hosszú ujjú teniszing helyett valami könnyebb, rövidebb és kényelmesebb ruhadarabra van szükség. Lacoste rövid ujjú piképólója már az 1930-as években megjelent.
A Fred Perry 1952-ben, Wimbledonban bemutatott fehér teniszpólója tehát nem a semmiből érkezett. Viszont karcsúbb szabásával, a mellkasra hímzett babérkoszorúval és Perry nevével már saját karaktert kapott – és azonnali sikert aratott.
A logó kiválasztása sem ment zökkenőmentesen, kis híján egy egészen más szimbólum került a ruhákra. Perry ugyanis szinte végig a pipa mellett kardoskodott – avagy mondhatjuk úgy is: pipa lett amiatt, hogy végül nem pipa lett a logó.
Üzlettársa, Wegner azonban figyelmeztette, hogy a nők aligha fognak egy pipával hímzett pólót hordani.
Így került képbe a babérkoszorú. A győzelem és a kiválóság évszázados szimbóluma, ráadásul egyáltalán nem volt véletlen, hiszen a babérkoszorú ott díszelgett Perry Davis Cup-pulóverén és turnézakóján is.
Volt azonban egy apró bökkenő: a motívum használatához az All England Club engedélyére volt szükség. Perry ezért Duncan MacCauley ezredeshez, a klub akkori titkárához fordult, aki – Perry és a brit teniszelit korántsem felhőtlen viszonya ellenére – engedélyezte a babérkoszorú használatát.
Az első, 1952-ben bemutatott Fred Perry póló még a tenisz hagyományaihoz igazodva teljesen fehér volt. A következő nagy lépést az jelentette, amikor a márka elkezdett kilépni ebből a hófehér világból. A legenda szerint a londoni Lillywhites egyik beszerzője olyan pólókat kért, amelyek színei a futballcsapatok színkombinációit idézik. Ebből született meg a gallér és az ujjak szélén futó jellegzetes dupla csíkozás, a „Twin Tipping”, majd vele együtt az M12.
Mielőtt Fred Perryt mint sportolót bemutatjuk, érdemes Wegnerről is szót ejteni. Noha a divatmárkát ma elsősorban a legendás teniszező nevéről ismeri a világ, a vállalkozás elindításában, a technikai újításokban és a későbbi dizájn kialakításában Tibby Wegner legalább annyira fontos szerepet játszott.
Theodor „Tibby” Wegner a Monarchia „terméke” volt. Annak a közép-európai zsidó közegnek a szülötte, amelyből a századforduló és a két világháború közötti időszak megannyi kereskedője, művésze, értelmiségije és sportolója indult el. A polgárosodás és a társadalmi felemelkedés egyik új terepe a sport lett. Wegner számára – akárcsak Guttmann Béla esetében – ez a futball volt.
Tibby Wegner az osztrák élvonalban, a bécsi Hakoah Wienben futballozott. A Hakoah messze több volt egyszerű sportklubnál. Zsidó sportegyesületként egy olyan korban vált nemzetközileg ismertté, amikor az antiszemitizmus Európa-szerte a mindennapok része volt. A klub 1924/25-ben megnyerte az első hivatalos osztrák professzionális labdarúgó-bajnokságot, 1926-os amerikai túrája pedig valóságos szenzáció lett. Wegner is tagja volt az Egyesült Államokba utazó keretnek: a korabeli tudósítások Theodor Wegner néven sorolják fel a Hakoah játékosai között.
A Hakoah története később tragikus fordulatot vett. Ausztria 1938-as náci bekebelezése után a sportegyesületet felszámolták, vagyonát elkobozták, játékosainak és vezetőinek jelentős része pedig emigrációba kényszerült. Wegner életútja azonban ennél bonyolultabb: már jóval az Anschluss előtt megfordult az Egyesült Államokban, ahol futballozott is. Ezért az ő történetét nem lehet egyszerűen úgy összefoglalni, hogy 1938-ban elmenekült Ausztriából, majd Nagy-Britanniába került. Az egykori futballista később a textiliparban kötött ki, majd az 1940-es évek végén összehozta a sors Fred Perryvel.
A közhiedelemmel ellentétben Wegner nem egy háttérbe szorított feltaláló volt.
A partnerség évtizedeken keresztül tökéletesen működött: míg Perry a márka
arcaként elsősorban a nevet, a sportolói hitelességet és a kapcsolatrendszert adta,
Wegner a termékfejlesztésben és az üzleti háttér kialakításában tevékenykedett.
Ennek a hosszú folyamatnak az egyik legérdekesebb állomása 1995-ben jött el, amikor a Fred Perry a japán Hit Union tulajdonába került. Igen, a brit identitás egyik legkönnyebben felismerhető ruhamárkája immár több mint harminc éve japán tulajdonban van. Ettől azonban nem lett kevésbé brit. A központ Londonban maradt, a márka pedig tudatosan őrizte azt a kulturális örökséget, amelyet az előző évtizedekben a teniszpályák, a klubok, az utcák és a brit szubkultúrák közösen építettek fel.
Fred Perry, az ember
Fred Perry nem tipikus elit teniszező volt, hanem egy pamutgyári munkás fia. Ez a munkásosztálybeli háttér egész pályafutását végigkísérte: Perry nem különösebben hajlongott az arisztokraták előtt, ők pedig cserébe nem különösebben rajongtak érte. A helyzeten csak rontott, amikor később úgy döntött, hogy professzionális teniszezőnek áll. Aki látta a Tűzszekereket, nagyjából érteni fogja, hogy miről beszélek.
A címerek, sisakrostélyok és kastélyok árnyékában hűsölő úriembereket nem különösebben foglalkoztatta, hogy másnak a hónap végén ki kell fizetnie a számlákat. A brit sport hagyományos elitje sokáig az amatőrizmust tekintette az úri sport alapjának: a pénzért versenyző profi ebben a világban egy másik kasztot jelentett.
Perry tizenegy éves korában költözött családjával a nyugat-londoni Ealingben található Brentham Garden Suburbba. Édesapja, Sam Perry pamutfonóból lett szakszervezeti és politikai aktivista, majd a Co-operative Party országos titkára, 1929-ben pedig Kettering munkáspárti parlamenti képviselője. Volt tehát a családban munkásöntudat bőven, nem olvadtak el a méltóságos uraktól.
Fred a lakhelyükhöz közeli Brentham Clubban szeretett bele a sportba. Egy apjától kapott használt ütővel kezdett gyakorolni, és innen jutott el néhány év alatt Wimbledonig.
A közönség imádta. A brit teniszvilág felsőbb körei már kevésbé. Perry munkásosztálybeli háttere, nyers önbizalma és mindenáron győzni akarása éles ellentétben állt azzal az úriemberideállal, amelyet a korabeli brit tenisz képviselt. Feltörekvőnek, kívülállónak tartották – és időnként gondoskodtak róla, hogy ezt ő maga se felejtse el.
Amikor 1934-ben Jack Crawford legyőzésével megszerezte első wimbledoni bajnoki címét, a fürdőben ülve meghallotta, ahogy az All England Club egyik bizottsági tagja az ausztrál vesztest vigasztalja: „ez volt az a nap, amikor nem a jobbik ember nyert”. Mire Perry visszatért az öltözőbe, az All England Club tagsági nyakkendője – amely bajnokként járt neki – egyszerűen ott hevert a széke háttámláján. Sem ünnepélyes átadás, sem gratuláció.
Miután három egymást követő évben a világ első számú amatőr teniszezője volt, Perry 1936 végén úgy döntött, profinak áll. Ma ebben semmi különöset nem látnánk, akkoriban azonban ezzel gyakorlatilag kiírta magát a brit tenisz úri közegéből. A profik pénzért játszottak, ez pedig az amatőrizmust szent tehénként tisztelő sportvezetők szemében majdnem felért az árulással. Pedig Fred Perry addigra nagyjából mindent megnyert, amit meg lehetett. És nem csak teniszben. Mielőtt meghódította volna Wimbledont, 1929-ben asztaliteniszben is világbajnok lett.
Teniszezőként nyolc egyéni Grand Slam-címet szerzett, majd profiként további két nagy bajnokságot nyert. Ő lett a férfi tenisz történetének első játékosa, aki mind a négy Grand Slam-tornát legalább egyszer megnyerte: az 1933-as amerikai, az 1934-es ausztrál és wimbledoni győzelme után az 1935-ös francia bajnokságon, mindössze 26 évesen tette teljessé azt, amit ma karrier Grand Slamnek nevezünk. Brit férfi teniszezőnek azóta sem sikerült ugyanez.
Wimbledonban 1934-ben, 1935-ben és 1936-ban is ő emelhette magasba a trófeát, miközben mindhárom évben a világ első számú amatőr játékosának számított. Utolsó, 1936-os wimbledoni győzelme után 77 évnek kellett eltelnie, mire Andy Murray 2013-ban ismét hazai férfiként megnyerte a tornát. Perry 1936-os amerikai bajnoki címe után pedig brit férfi 76 évig nem nyert egyéni Grand Slam-tornát – ezt a sorozatot szintén Murray törte meg a 2012-es US Openen.
Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy Perry igazán közéjük tartozzon. A jó körökben továbbra is amolyan pária maradt: beengedték, kezet fogtak vele, elismerték, hogy pokolian jól teniszezik – de azért tudatták vele, hol a helye.
Amikor pedig profinak állt, a hűvös távolságtartásból nyílt szakítás lett. Elveszítette az All England Club tiszteletbeli tagságát, nem indulhatott Wimbledonban és a Davis-kupában sem. A brit tenisz egyik illetékese még arra is figyelmeztette, hogy többé ne viselje a klub pulóverét.
Perry gondoskodott róla, hogy emiatt ne kelljen aggódniuk: levágta a pulóver egyik ujját, és elküldte nekik ajándékba.
Kevesen tudják, de Perry első szerelme nem is a tenisz, hanem az asztalitenisz volt. Tizennégy évesen kezdett komolyabban pingpongozni, és alig néhány évvel később már a világ tetején állt: 1929-ben, mindössze 19 évesen férfi egyesben világbajnok lett. És hogy legyen egy kis magyar szál is a történetben: a budapesti döntőben Szabados Miklóst győzte le.
A tenisz csak ezután vette át az első helyet. 1930-ban az LTA beválogatta egy négyfős csapatba, amely az Egyesült Államokba utazott, Perry pedig hamarosan ebben a sportban is a világ élvonalába került. Nem egyszerűen tehetséges volt: ritka sportösztönnel rendelkezett, és az asztaliteniszben kialakított gyorsaságát, kéz-szem koordinációját és sajátos ütéseit később a teniszpályára is magával vitte.
A Davis-kupában 1933-ban segítette Nagy-Britanniát az 1912 óta első győzelméhez, amikor a britek a döntőben Franciaországot verték. És ha már lendületbe jöttek, nem is nagyon akartak leállni: 1934-ben és 1935-ben az Egyesült Államokat, 1936-ban pedig Ausztráliát győzték le. Perry hat Davis-kupa-szezonja alatt 45 mérkőzést nyert Nagy-Britanniának – ez a brit rekord mindmáig az övé.
Miután az 1936-os szezon végén profinak állt, az Egyesült Államokba
költözött, majd 1939-ben felvette az amerikai állampolgárságot.
A történet iróniájához pedig még egy apróság hozzátartozik. A brit sport és később a brit öltözködési kultúra egyik legnagyobb ikonjává váló Fred Perry a második világháború idején nem Őfelsége egyenruháját öltötte magára. Amerikai állampolgárként az Egyesült Államok haderejében szolgált, az amerikai hadsereg légierejénél.
Aktív pályafutása után, az 1950-es évek elején Perry új életet kezdett. Tibby Wegnerrel ekkor indult útjára a Fred Perry Sportswear, de aki azt hinné, hogy innentől csak hátradőlt, és nézte, ahogy szaporodnak a babérkoszorús pólók, az téved. Perry évtizedeken át dolgozott sportközvetítőként is: 1959-től egészen 1994-ig a BBC Radio wimbledoni közvetítéseinek és teniszriportjainak állandó szereplője volt.
Ha pedig azt hinnéd, hogy ennyi fért bele egyetlen életbe, akkor ki kell szerválnom a labdát a vonalra. Perry ugyanis az életben és a hálószobában is előszeretettel ütötte az ászokat. Az még csak hagyján, hogy Charlie Chaplinnel és Groucho Marxszal teniszezett, vagy hogy maga is kacérkodott a filmvilággal.
Perry az 1930-as évek egyik legkapósabb agglegénye lett, és valamiért imádta nagykanállal habzsolni a leghíresebb színésznőket. Marlene Dietrich, Jean Harlow és Loretta Young neve egyaránt felbukkan szerelmi életének történetében, első felesége pedig Helen Vinson amerikai filmszínésznő lett.
Hollywoodban ráadásul nem egyszerű vendég volt. Ellsworth Vines teniszezővel együtt tulajdonrészt szerzett a Beverly Hills Tennis Clubban, amely hamarosan a filmvilág egyik exkluzív játszóterévé vált. Errol Flynn, Charlie Chaplin, Norma Shearer, Ronald Colman, a Marx fivérek és Benny Goodman is megfordult a tagjai között. Perry pedig tökéletesen belesimult ebbe a közegbe.
Az 1937-es megnyitón már szinte önmaga hollywoodi változatát alakította: Charlie Chaplinnel az oldalán játszott párost Groucho Marx és Ellsworth Vines ellen. A mérkőzésből persze inkább show lett, mint sportesemény – Groucho Marx gondoskodott róla. Tizenkét ütővel és egy nagy bőrönddel érkezett, majd amikor vesztésre álltak, elővette a bőröndöt, és piknikezni kezdett a pályán.
Odahaza a brit establishment szemében túl harsány, túl törtető és túlságosan profi volt, Hollywoodban viszont éppen ugyanezek a tulajdonságai tették érdekessé. Jó megjelenésű, világhírű, magabiztos angol bajnok, aki történetesen teniszezni is jobban tudott szinte bárkinél.
Perry lett a kötelező angol partikellék Hollywoodban – az, ami Angliának sosem kellett.
Perry sármja és sportolói hírneve azonnal ajtókat nyitott előtte Los Angeles elitjébe – és annak hálószobáiba is. A lista, vagy mondjuk inkább úgy, a lőlap elképesztő: Marlene Dietrich, Jean Harlow, Loretta Young – és a sornak itt közel sincs vége. Bette Davisszel rendkívül szoros, bizalmas kapcsolatot ápolt. Perry később úgy emlékezett rá, hogy társaságában mindig természetesen tudott viselkedni: nem voltak egészen családtagok, de majdnem.
1935-ben feleségül vette az amerikai filmcsillagot, Helen Vinsont. Házasságuk természetesen hatalmas médiafigyelmet kapott. Amikor később Hollywoodba költöztek, Vinson új lendületet akart adni filmes karrierjének, Perry pedig sportolói hírnevét próbálta belépőként használni a filmvilágba. Utóbbi kevésbé sikerült: Hollywood teniszütővel jobban szerette, mint kamera előtt. Házasságuk sem bizonyult tartósnak, és néhány évvel később elváltak.
Majd három rövid életű házasság után 1952-ben Barbara Riese-t vette feleségül, aki történetesen a korszak ismert brit színésznőjének, Patricia Rocnak volt a húga. Ez a házasság már kitartott: több mint negyven évig, Perry 1995-ben bekövetkezett haláláig együtt maradtak.
Szinte forgatókönyvírói fordulat, hogy Perry ugyanabban az évben, 1952-ben kötötte utolsó házasságát, amikor megszületett az ikonikus Fred Perry póló, és abban az évben halt meg, amikor a márka a japán Hit Union tulajdonába került. A saját nevéből épülő márkára Perry mindvégig sport- és teniszbrandként gondolt. A világ azonban kinőtte ezt a keretet. Fred Perry nem tipikus elit teniszező volt, hanem tényleg egy hollywoodi történet: egy álom munkásosztálybeli kivitelben. Sport, csajok, na meg egy kis sörözés a pezsgőzés helyett.
Ez a lázadó, munkásosztálybeli háttér is benne volt abban, hogy a márka később a brit utcai szubkultúrák egyenruhájává vált. Ehhez azonban kellettek a modok is. Hogy kik voltak ők, azt ITT találjátok; hogy mi közük Fred Perryhez, azt pedig mindjárt lejjebb.
Modok és egyéb állatfajták
„Volt, aki hétvégéről hétvégére járta a boltokat, mire végre talált egyet a megfelelő színben és méretben. Ráadásul félre is kellett tenni rá, pedig később szinte mindenkinek alapdarab lett a ruhatárában. Én 21 évesen kaptam meg az elsőt a születésnapomra, és nagy esemény volt: külön elmentünk a Covent Garden-i boltba, hogy kiválasszam. Sokáig ez volt az egyetlen Fred Perrym. Akkoriban még viszonylag exkluzív, nehezen beszerezhető és féltve őrzött ruhadarabnak számított.” – Peyvand Sadeghian
„A mod mozgalom újjáéledésének idején szinte vallásos áhítattal hordtuk a különböző színű Fred Perry pólókat és V-nyakú pulóvereket. A mai napig szeretem őket, de ma már nehéz elképzelni, milyen szűk volt akkoriban a választék, és mekkora dolog volt hozzájutni egy-egy darabhoz.” – Ed Silvester
Az első dolog, amit egy mai fiatal talán már nehezen ért meg, hogy bizonyos márkákból és ruhákból egyszerűen nem gyártottak annyit, hogy mindenkinek jusson. Nem volt internet, ahol két perc alatt kikerested, melyik boltban van még a méretedből. Várnod, gyűjtened és kutatnod kellett azért a darabért, amit kinéztél magadnak. Ettől lett értéke és egyedisége. Ha pedig megláttál valakin egy Fred Perryt, jó eséllyel tudtad, hogy ő is magadfajta. És persze olcsó sem volt.
A másik divattörténeti csemege, hogy a Fred Perry nem egyik napról a másikra lett a brit szubkultúrák egyenruhája. A mod divat második, már populárisabb hullámában kapták fel a skinheadek, ska-arcok, majd később a casual vonalas focihuligánok.
Noha sportruházati márkaként indult, és annak is szánták, a Fred Perry a hatvanas években kezdett kiszabadulni a teniszpályák világából. Ebben pedig kulcsszerepük volt a modoknak. A róluk szóló cikkünket tényleg érdemes elolvasni, mert sok minden érthetőbbé válik abból, hogyan alakult át a brit – és később az európai – utcai stílus. A modok az elegáns szabásokat sport- és military darabokkal keverték, és szinte sportot űztek abból, hogy kis szériás, különleges, jó minőségű ruhákat vadásszanak össze. Ennek lett az egyik „áldozata” a Fred Perry is.
A brit mod fiatalok rájöttek, hogy a gombos Fred Perry póló elég elegáns ahhoz, hogy zakó alatt viseljék, ugyanakkor elég laza a robogózáshoz és az egész éjszakás klubbokhoz. A teniszpályára tervezett ruhadarab így egyszer csak az utcán találta magát.
A színek és a jellegzetes dupla csíkozás, a Twin Tipping megjelenése még tovább segítette ezt az átalakulást. A modok pedig azonnal meglátták bennük a lehetőséget. A különböző színvariációkkal már azt is meg lehetett mutatni, ki melyik társasághoz, klubhoz vagy éppen csapathoz tartozik.
A későbbi casual kultúra gyökereit sem kizárólag a skinheadeknél érdemes keresni: a hatvanas évek modjainak (modernisták) tiszta vonalú, prémium és tudatosan összeválogatott megjelenése fontos előzmény volt. Amikor az 1970-es évek végén megjelentek az első casual csoportok (főleg Liverpoolban), ezt a letisztult megjelenést vették át alapként.
A hatvanas években a Fred Perry újabb hatalmas lökést kapott a mod mozgalomtól, és a Ben Sherman ingekkel, katonai parkákkal, majd később a bomberdzsekikkel együtt a brit utcai divat egyik meghatározó darabjává vált. Nemzetközi figyelemből sem volt hiány: 1965-ben már James Bond, pontosabban Sean Connery is Fred Perry pólót viselt a Thunderball című filmben.
A márka a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején a skinheadek és a mod revival révén új életre kelt. Csakhogy közben a skinhead kultúra egy részét kisajátította a szélsőjobb is. A National Front és más szélsőjobboldali csoportok környezetében megjelenő skinheadekkel együtt a Fred Perry is olyan politikai jelentést kapott, amelyet maga a márka soha nem kért. A nyolcvanas évekre bizonyos körökben már összekapcsolódott a szélsőjobboldallal, és ezzel részben a divat perifériájára szorult.
Ugyanakkor a Fred Perry történetében éppen az az érdekes, hogy szinte soha nem maradt egyetlen csoport tulajdona. A futballstadionok körül kialakuló casual kultúra már a hetvenes évek végétől új jelentést adott a márkás sportruházatnak. Itt azonban nem a szélsőjobbos skinheadektől átvett egyenruháról volt szó. Sőt, a casual lényege részben éppen az volt, hogy ne nézz ki klasszikus huligánnak: drága, jó minőségű sport- és designer ruhákban elvegyülni a tömegben. Ez már egy másik korszak volt.
A kilencvenes években aztán jött a britpop, és a babérkoszorú ismét tökéletes helyen találta magát. A Blur, megunva a grunge uralmát és a brit ifjúsági kultúra amerikanizálódását, tudatosan visszanyúlt a brit kultúrához és annak ikonikus darabjaihoz. Damon Albarn Fred Perry-pólói – ahogy Liam Gallagher hasonló öltözékei is – a korszak vizuális világának szerves részévé váltak.
A modok, rude boyok, skinheadek, casualok, raverek és a későbbi szubkultúrák között rengeteg különbség volt, de egyvalamiben hasonlítottak: hogy javarészt munkásosztálybeli fiatalokból álltak. A divat évszázadokon át elsősorban a társadalmi rang látványos kifejezése volt. A 20. század vége felé a fiatalok készek voltak fellázadni a klasszikus öltözködési normák és elképzelések ellen. Kannibalizálták és kiforgatták a gazdagok elitista márkáit – úgy is mondhatnánk, meghempergették az utca porában.
Márka- és identitásválság
Ön azonos? Önnek van idegentitása? Na, ilyen óvatos kis vicceket se próbáljatok meg fasisztáknak elsütni, mert nem éppen a kreativitásukról híresek. Még a sokat emlegetett Hugo Boss sem tervezte az SS egyenruháit – a cége gyártotta őket. Az Alpha bomber, a Dr. Martens, a Fred Perry vagy éppen a Lonsdale mind máshonnan érkezett, mielőtt a szélsőjobb kisajátította volna őket.
És ez a Fred Perry esetében különösen ironikus. A modok után a ska, a rude boy, a skinhead, majd a 2 Tone korszak fiataljai is magukénak érezték a márkát. A hetvenes évek végének 2 Tone mozgalma ráadásul tudatosan multikulturális, rasszizmusellenes közeget teremtett, ahol fekete és fehér zenészek álltak egy színpadon, miközben a közönség soraiban modok, rude boyok, skinheadek és punkok keveredtek.
Aztán jött a média és a leegyszerűsítő képlet. A szenzációhajhász televíziózás és sajtó hajlamos volt minden skinheadet egyetlen kopasz, bakancsos, erőszakos és rasszista masszává gyúrni, kevés figyelmet fordítva arra, hogy a szubkultúrán belül egymással homlokegyenest ellenkező politikai irányzatok is léteztek.
A közvélemény szemében azonban lassan minden skinhead rasszista lett, minden bomber gyanús, minden bakancs náci, és a Fred Perry babérkoszorújára is olyan jelentések rakódtak, amelyekhez magának a márkának semmi köze nem volt. A Fred Perry – a Lonsdale-hez hasonlóan – időről időre olyan politikai teherré vált, amelyet soha nem maga választott.
Hogy mennyire abszurd lett a helyzet, azt talán semmi nem mutatja jobban, mint Franciaország. Ott ugyanazt a Fred Perry pólót viselték szélsőjobboldali skinheadek és antifasiszta aktivisták. Ugyanaz a márka, ugyanaz a szubkulturális gyökér – csak a barikád két különböző oldalán.
Ennek 2013. június 5-én tragikus jelentősége lett. Egy párizsi Fred Perry privát ruhavásáron szélsőbaloldali antifasiszta aktivisták és szélsőjobboldali skinheadek között az utcán szóváltás alakult, majd verekedéssé fajult, amelyben a 18 éves antifasiszta aktivista, Clément Méric halálos sérüléseket szenvedett. Másnap a kórházban meghalt.
A márka történetének talán legkellemetlenebb fejezete is ehhez a politikai kisajátításhoz köthető. Ezúttal azonban már nem általában egy stílust vett át a szélsőjobb, hanem egy konkrét Fred Perry-dizájnt tett meg saját egyenruhájának. Az amerikai szélsőjobboldali, neofasiszta Proud Boys tagjai a fekete alapon sárga babérkoszorús és dupla sárga csíkozású Fred Perry pólót kezdték el rendszeresen viselni, olyannyira, hogy az Észak-Amerikában lassan összeforrt a csoport megjelenésével.
A Fred Perry vezetése teljes mértékben elhatárolódott a Proud Boystól. A cég már 2019 szeptemberében leállította a Black/Yellow/Yellow modell értékesítését az Egyesült Államokban, majd 2020-as hivatalos közleményében bejelentette, hogy sem ott, sem Kanadában nem forgalmazza újra addig, amíg a póló és a Proud Boys közötti kapcsolat meg nem szűnik.
A márka külön hangsúlyozta, hogy semmilyen kapcsolatban nem áll a csoporttal, annak ideológiáját elutasítja, és jogi úton is fellép a babérkoszorú jogosulatlan használata ellen.
John Flynn, a Fred Perry elnöke már 2017-ben rámutatott a helyzet történelmi abszurditására: Fred egy munkásosztálybeli szocialista parlamenti képviselő fia volt, aki akkor lett világbajnok, amikor a tenisz még az elit sportjának számított, majd egy kelet-európai zsidó üzletemberrel, Tibby Wegnerrel alapított vállalkozást.
Flynn szerint már önmagában szégyen, hogy egyáltalán magyarázkodniuk kell amiatt, támogatják-e a Proud Boys eszméit. Aligha lehetett volna ennél idegenebb ideológiát ráhúzni a babérkoszorúra.
Elegáns stadionizmus
A brand egyik legérdekesebb mutációja mégis a sporthoz köthető. A teniszpályától a futballstadionig vezető út a modok robogóin, ska-klubokon és brit munkásnegyedeken keresztül vezetett. A ruha és a szubkultúra összefonódása egy többlépcsős folyamat eredménye volt.
A modok elegáns, már-már mániákusan precíz öltözködésétől hosszú út vezet a futballhuligánokig. Pedig a kapcsolat ott van. Ugyanazok a munkásosztálybeli fiatalok, akik hétvégén klubokba jártak, természetesen a lelátókon is megjelentek, és vitték magukkal az öltözködési kódjaikat. A Fred Perry, a gombos ing, a letisztult vonalak és a márkák iránti megszállottság így lassan a futball környékére is beszivárgott. De ne keverjük össze a korszakokat. A hatvanas évek modja és a hetvenes évek végén megjelenő casual nem ugyanaz a figura. Közel húsz év és több szubkulturális generáció választotta el őket egymástól.
Nem akarom megveretni magam, de mondjuk ki, hogy a focihuligánok lenyúlták a stílust. A hetvenes évek végének, majd a nyolcvanas évek elejének casualjai ugyanazt csinálták a drága sport- és szabadidőruhákkal, amit a modok korábban a Fred Perryvel: kiszakították eredeti közegükből, és saját törzsi jelképeikké tették.
A Fred Perry teniszpóló az 1970-es és 1980-as évek brit lelátóin vált a focihuligánok, pontosabban a casualok egyik ikonikus ruhadarabjává. Tökéletesen ötvözte a prémium eleganciát a sportos, funkcionális viselettel, ráadásul segített beolvadni a tömegbe, és elkerülni a rendőrség figyelmét. Mindenki a bonehead focihuligán skinekre gondol, pedig ez a történet pont nem onnan indult.
A hagyományos futballhuligánokat – boneheadeket, csapatsálat viselő, balhés elemeket – a hatóságok könnyen kiszúrták. A casual szubkultúra zsenialitása éppen a láthatatlanságban rejlett. A rendőrség kijátszására egyfajta „álruhakultúrát” építettek fel. Camouflage, csak másképp. Drága, márkás, a huligánoktól addig teljesen idegen ruhákat kezdtek hordani. Egy Fred Perry pólóban inkább tűntél jómódú, középosztálybeli teniszrajongónak, mint olyasvalakinek, aki húsz perc múlva a stadion mellett készül balhézni. Ugyanezért működtek az Ellesse és más prémium sportmárkák is. A rendőrök kezdetben egyszerűen nem azt a figurát keresték, aki drága designer ruhákban érkezett a meccsre.
Hogy milyen más márkák – például az Adidas, a Stone Island, az Ellesse, a Kappa, az Umbro vagy a Fila – váltak még a casual szubkultúra alapdarabjaivá, és hogyan alakult át mindez a modern stadionok világában, az már egy külön cikket érdemelne. Ha érdekelne titeket egy focigyepes mélyszántás, írjátok meg kommentben, kisírom a főszerkinél.
Ha van valami igazságtalan a futballhuliganizmus megítélésében, az az automatikus „huligán = náci” képlet. Ez legalább annyira a média által ráégetett szégyenbélyeg, mint maga a valóság. A futballközeg politikailag sosem volt egységes, csak a látványos és hangos faszfejek hajlamosak elvinni a figyelmet a lényegről: a sportról, a közösségről, a barátságról, a testvériségről és – na jó – a verekedésről. Száz huligánnak is egy a vége.
Fekete humort egy fehér Fred Perry felsőt hordó árjának úgyis hiába magyarázol.
A lényeg: ruhát lehet vásárolni, identitást nem.
A Guardian 2015-ben lényegében azért méltatta a Fred Perryt, mert azon kevés márkák egyike maradt, amely folyamatosan képes meríteni a saját örökségéből anélkül, hogy elveszítené aktualitását. Pont azért, mert még mindig van identitása.
És tükröz valamit, ami összetéveszthetetlenül angol. Igen, ez már rég nem csak tenisz. Néha kifejezetten sörszagúan angol. De van múltja, van jelene, és egy munkásfiú teniszbajnok, egy osztrák-zsidó futballista-üzletember, megannyi brit szubkultúra, majd japán tulajdonosok után úgy néz ki, jövője is.
Éljen a nemzetközi divatnacionalizmus! Sayonara, ámen, Oi!
