A második világháború utáni korszakban megszületett az a világ, amelyből mindmáig nem tudtunk kilépni. Ezt a jelenséget akár metaforikusan, akár szó szerint is értelmezhetjük, hiszen a folyamat, amely napjainkban is zajlik, a modokkal vette kezdetét. Lényegében egy örökös ciklus tanúi vagyunk: megjelenik egy ellenkultúra, amit a média előbb magáévá tesz, majd kifacsar és felhígít, ezt követően pedig egy újabb ellenkultúra születik válaszként, amelyet ismét magába olvaszt és kiüresít a tömegkultúra. Noha a korábbi érákban is léteztek trendek, és a fiatalság útkeresése ősidők óta formálja a kultúrát, csupán az ötvenes évektől kezdve alakult ki az a globális tendencia, amelyben valós időben hatunk egymásra.
A „mod” kifejezés eredetileg a „modernista” szóból származik, ami a későbbiekben egy olyan szubkultúrát jelölt, amely az 1950-es évek végén Londonban bontakozott ki, majd rövid időn belül elterjedt Nagy-Britannia szerte, miközben jelentős hatást gyakorolt más országok divatjára és kulturális trendjeire is. Különösen Kaliforniában és Olaszországban alakult ki több generáción átívelő modkultúra. A modok története legalább három fázisra vagy hullámra bontható, ami miatt sokan hajlamosak összemosni az egészet, azonban vitathatatlan, hogy a korai időszak és a késői hardmodok divatja mindmáig releváns, és időről időre újból feltűnik. Nélkülük nem létezne a ska, a punk, a skinhead, és a new wave-kultúra. A modok öröksége az öltözködési stílusban is tovább él: a ska által átvett bomberdzseki és parka utcai viseletként való elterjedését is nekik köszönhetjük, továbbá a moped kultúra népszerűsítését, valamint a fekete zenék integrálását a mainstream kultúrába – és „hál’isten” az amfetaminkultúrát is. Csak viccelek, de tényleg orrba-szájba tolták, mivel az angliai mindennapok unalmasnak és lassúnak tűntek. Ez az új, kísérletező szellem azonban gazdag inspirációs forrássá vált, amely az elkövetkező ötven évre bőségesen biztosított muníciót.
Lázadás a Boredom kindom, azaz unalom birodalmának uralma ellen
Ahhoz, hogy megértsük, miért volt olyan jelentős a modok lázadása, először meg kell vizsgálnunk, milyen is volt Anglia a világháború után. Bár nincs általánosan elfogadott definíciója az unalomnak és a szürkeségnek, a háború utáni generáció mindenesetre belefáradt az idősebbek traumáiba és a hagyományos, unalmas zenei kultúrába. Ezt a fontos előzményt gyakran figyelmen kívül hagyják az írások, amelyek inkább onnan kezdik a történetet, hogy a modok drága öltönyöket viseltek és jazzt hallgattak. A lényeg azonban az volt, hogy unták a rájuk kényszerített szerepeket, hogy ők munkások vagy gazdagok vagy bármilyenek, az egész osztálytársadalmat megkérdőjelezték– úgy en bloc. Az öltözködésükkel és a zenéjükkel politizáltak.
Dick Hebdige szociológus szerint, ha valóban meg akarjuk érteni az 1960-as évek modkultúráját, meg kell próbálni „behatolni és megfejteni a modok mitológiáját”, lehántani a nagyon gyorsan rátelepedett divat és egyéb magazinok írásainak kamu elemeit. Az egyik legfontosabb tényező, amit figyelembe kell venni, hogy a modoknak valójában nem volt sok pénzük. Bár drága ruhákat viseltek, ezek beszerzése számukra komoly erőfeszítést jelentett. Ez volt az egyik első olyan szubkultúra, amelyben a köznép, a munkásosztály és a fiatal polgárság divatját kezdték lemásolni a gazdagok – és ez a folyamat azóta is tart. A modok azonban számos más területen is úttörők voltak. Korábban inkább az elit hatásai szivárogtak le a köznéphez, ám a modok megfordították ezt a tendenciát.
Terry Rawlings úgy érvelt, hogy a modszcéna akkor kezdett formálódni, amikor a brit tinédzserek elutasították az őket körülvevő „unalmas, félénk, régimódi” brit kultúrát, annak elfojtó, osztálymániás mentalitásával együtt. Ez a lázadás rendkívül fontos részlet, hiszen később, a modok másodvirágzása idején, amikor a Royal Air Force (RAF) logó és hasonló szimbólumok megjelentek, a modok a büszke angol kultúra szimbólumaivá váltak, amelyet később a skinheadek is átvettek. Kezdetben azonban a modkultúra szigorúan a „Boredom Kingdom” (Unalom Birodalma) elleni tiltakozásként, vagyis a hagyományos brit társadalom elleni lázadásként indult.
A modok csípőből elutasították az 1950-es évek popzenéjét és szerelmes dalait, de még a rock ’n’ rollt is. Ez a szubkultúra abban is különleges, hogy nem csupán az idősebb generációkat hibáztatta, ahogyan azt sok más kultúra tette. A modok szülei ugyanis valóban átéltek egy vagy két világháborút, ami miatt nehéz volt őket kritikával illetni. Az ő fiatalkorukat tragédiák sorozata árnyékolta be, így joggal hangoztathatták a „bezzeg a mi időnkben” kifejezést. Ezzel a háttérrel a modok egy sajátos módon próbálták bizonyítani, hogy ők is vagányak, vagy ahogy ők mondták, „menők, ügyesek, élesek, csípősek és okosak.”
Ezért egy kis csavarral a modok arra törekedtek, hogy megmutassák, hogy ők is vagányak „menők, ügyesek, élesek, csípősek és okosak” azáltal, hogy „minden újat és áramvonalast” magukévá tettek, különösen, ha ellentmondásos volt vagy modern. Bármi, ami új. Igazából mai szemmel tech-mániások is voltak.
Ebből a szemszögből érdemes megérteni, hogy a bomber dzseki, a katonai parka vagy később a tornacipő öltönnyel kombinálva, illetve a bakancs viselése nem a skinheadekre vagy punkokra jellemző militarizmust tükrözte. Ezeket a ruhadarabokat azért választották, mert modernnek és újnak számítottak. Ha többet szeretnél megtudni a bomber dzseki kulturális hátteréről, ajánljuk figyelmedbe (ITT) a témáról szóló részletes cikkünket, amely mélyebben is feltárja ezt a kérdést.
Hebdige szerint a modkultúra annak a vágyának köszönhetően alakult ki, hogy a fiatalok megértsék „a metropolisz titokzatos összetettségét,” és hogy közel kerüljenek a jamaikai bevándorlók rude boy kultúrájához, mert úgy érezték, hogy a fekete kultúra „uralja az éjszakai életet.” Sokan hajlamosak csupán a jazz és a soul zenére koncentrálni, amikor a modokról beszélnek, de ez a megközelítés félrevezető. El kell felejtenünk, hogy ma már létezik GPS, Google és internet.
A modok számára a város felfedezése egyfajta kaland volt – alámerülés más szubkultúrákba, érdekes zenék,
olasz ruhaboltok felkutatása, a kulturális határok átlépése. Minden érdekelték őket, ami nem Anglia, ami új
és izgalmas. Így vált a modok stílusa az olasz divat, a francia kultúra, az amerikai zene és az angol katonai
ruházat eklektikus keverékévé, amelyet természetesen a mopedek kultúrája is kiegészített.
Shari Benstock és Suzanne Ferriss állítása, miszerint „a brit mod-lázadás lényege az amerikai fogyasztók nyilvánvaló fetisizálása volt,” egyértelműen téves. Ez a félreértés még a Wikipédia egyik cikkében is megtalálható, de éppen az ellenkezője igaz. Valójában a modok inkább szemben álltak az amerikai kultúra orrba-szájba másolásával, amit az ő ellenlábasai, a teddy boyok és rockerek képviseltek. Az amerikai fiatalok tipikus öltözéke – mint például a Converse tornacipő, a farmernadrág és a bőrdzseki – egyáltalán nem tartozott a mod stílushoz. Soha nem láthattál modot farmerben és bőrdzsekiben. Sőt, azt is állíthatjuk, hogy a modok éppen azért választották a motorozáshoz a bomberdzsekit, hogy elkerüljék a rock ’n’ rollerek által hordott bőrdzsekit.
Az a feltételezés, miszerint a modok az amerikaiakat másolták, annyira messze áll az igazságtól, hogy valójában éppen a kaliforniaiak másolták le a modkultúrát. Ma ugyan már az egész világ az USA-ból eredő trendeket követi, de a mod-skinhead-ska-punk kultúra nagyon is angol volt. Természetesen számos elemet beépítettek, de minden itt kezdődött, az angol modokkal.
Terry Rawlings szerint a modok „kigúnyolták azt az osztályrendszert, amely sehova sem juttatta el atyáikat”, és „az élvezetekre, a fogyasztásra alapuló lázadást” teremtettek. A modok lelkivilágának megértéséhez talán a legjobb, ha megnézed A Mechanikus narancs című filmet – csak felejtsd el a sci-fi dizájnt. A filmben bemutatott karakterek jól tükrözik a modok szellemiségét: sznobok voltak, de egyben lázadók is, akiket minden új és izgalmas dolog érdekelt. Biztos lehetsz benne, hogy nem az amcsikat másolták. A modok egyértelműen az olasz és a francia kifinomultságot építették be stílusukba. Bár a zenei ízlésükben helyet kaptak amerikai zenék is, ugyanakkor japán zenéket is hallgattak – bármit, ami ritka és különleges volt.
George Melly megfogalmazása szerint a modok eredetileg a divat iránt érdeklődő angol munkásosztály fiatal férfiainak egy szűk csoportját alkották, akik elkötelezettek voltak saját stílusuk kialakítása mellett. A korai modok előszeretettel néztek francia és olasz művészfilmeket, és stílusötletek után kutatva olasz magazinokat böngésztek.
Általában félig képzett fizikai munkásként vagy alacsonyabb szintű fehérgalléros pozíciókban dolgoztak, például hivatalnokként, hírnökként vagy irodai segédként. Dick Hebdige úgy véli, hogy a modok a fogyasztói társadalom szatíráját alkották meg. Most érkezünk el a lényeghez.
Jobling és Crowley, akik alaposan kutatták a témát, azzal érveltek, hogy a munkásosztálybeli
modok számára ez a szubkultúra, amely a divatra és zenére összpontosított, menedéket
jelentett a munkahelyi és mindennapi élet monotonitása elől.
Abban az időben Angliában még ritkaságszámba ment, ha egy férfi érdeklődött a divat iránt, kivéve, ha arisztokrata vagy meleg volt, esetleg mindkettő egyszerre. Azonban a munkásosztály eleve minden arisztokratát gyengének tartott. Jobling és Crowley rámutatott, hogy bár ez a szubkultúra erős fogyasztói attitűdöt mutatott, a modok nem passzív fogyasztók voltak.
Éppen ellenkezőleg, nagyon tudatosak és kifejezetten kritikusak voltak; a meglévő stílusokat, szimbólumokat és műalkotásokat saját képükre formálták, például az Unió zászlóját és a Királyi Légierő körcímerét pop art stílusban ruháikra applikálták. Ők tettek először kitűzőket, felvarrókat is a zakókra, ami már valahol punk is, rocker is.
Az egész stílus kezdetben egyfajta fricska volt: tudatosan elegánsabban és eredetibben öltözködtek, mint az arisztokraták. Ehhez fontos megérteni, hogy az Oscar Wilde és Lord Byron korabeli elit mindig is a könnyed eleganciájáról és kifinomult stílusáról volt híres, míg a tömeget, a népet, a prolikat, a plebset, a „nagy mosdatlanokat” koszosnak, izzadtaknak tekintették, akik állandóan erölködnek. Ők voltak a „Hoi polloi,” egy görög kifejezés, amely az angolban negatív konnotációt kapott, és az egyszerű embereket jelölte. Maga a kifejezés is azért született, hogy megkülönböztessen, hogy az érthesse meg igazán, aki jól képzett, ismeri a görögöt és a latint. E nyelvek és szlengek ismerete a beszélőt elválasztotta a szóban forgó „hoi polloi”-tól, akik nem részesültek hasonló oktatásban. Nos, a modok ezen változtattak, saját világot teremtettek, amelyet éppen az elit nem értett, és ezáltal elvették tőlük a coolságot.
Mod rulez
A „mod” kifejezés mint az már a cikk elején is elhangzott a „modernista” szóból származik, amelyet az 1950-es években használtak a modern jazz zenészekre és rajongóikra ellentétben a „trad” kifejezéssel, amely a hagyományos jazz zenészeket és rajongókat írta le. A váltás azért volt jelentős, mert a modern, Bird-féle (Charles Parker) jazz kezdetben idegennek és kaotikusnak tűnt Louis Armstrong klasszikus stílusához képest.
Az 1959-ben megjelent Absolute Beginners című regény a modernistákat fiatal, modern
jazzrajongókként ábrázolja, akik szűkre szabott, modern olasz ruhákban jártak. A regény az
egyik legkorábbi példa arra, hogy a „mod” kifejezést fiatal, stílustudatos brit fiatalokra alkalmazzák.
Fontos megjegyezni, hogy a modernista szóhasználatot nem szabadösszekeverni a modernizmussal,
amely az irodalom, művészet, dizájn és építészet területén használt fogalom.
Az 1959-ben megjelent Az 1960-as évek közepétől a tömegmédia egyre inkább általános értelemben használta a „mod” kifejezést mindenre, ami népszerűnek, divatosnak vagy modernnek számított. Ez a pont az, ahol a mod stílus eltorzult, mert a trendeket már fentről diktálták. Az igazi mod azonban mindig eredeti, saját maga választja ki, ami illik hozzá. Nézd meg a Clockwork Orange című filmet, és azonnal megérted. A mod szubkultúra meghatározása mindig is nehéz feladat volt, mivel eredeti korszakában folyamatosan újraértelmezte önmagát. Tehát nem csupán jól szabott öltönyben Lambretával közlekedő jazzrajongókról van szó. Sokkal inkább azok voltak a modok, akik egyediséget kerestek és saját stílust alakítottak ki. Bár ma a mod stílus retrónak számít, annak idején ők voltak azok, akik tényleg minden új dolgot vágtak és kutattak.
Paul Jobling és David Crowley szakértők szerint a mod szcéna rendkívül befogadó volt, és a „mod” kifejezés valójában egy gyűjtőfogalomként szolgált, amely számos különálló szubkultúrát magában foglalt. Terry Rawlings azt állította, hogy a modok meghatározása azért okoz nehézséget, mert ez a szubkultúra eredetileg egy „rejtélyes, félig titkos világként” indult. Ezt a gondolatot Peter Meaden, a Who menedzsere, úgy fogalmazta meg: „tiszta élet nehéz körülmények között.”
Kávéházi jazz és ska
A mod szubkultúra abban is nagyon új volt akkoriban, hogy saját divatot teremtett, számos különböző elemből merítve. E sokszínűség miatt zeneileg sem volt egységes, mivel nyitott volt mindenféle zenei hatásra. Tulajdonképpen úgy is fel lehetne vázolni, hogy kávéházi kultúra, az angol pub kultúrával szemben. Ez már önmagában is szentségtörésnek számított a sörimádó Angliában. A kávézók vonzereje abban rejlett, hogy míg a tipikus pubok nagyjából este 11 órakor zártak, ezek a helyek a kora reggeli órákig nyitva tartottak. Érdemes megjegyezni, hogy abban az időben csak a kávézókban voltak zenegépek. Az 1950-es évek végén a kávézókat leginkább a jazz-zel és a blues-zal társították, azonban az 1960-as évek elején már inkább az R&B zene vette át az uralmat. Simon Frith, egy neves kutató, megjegyezte, hogy bár a kávézók eredetileg a középosztálybeli művészeti iskolák diákjait célozták meg, idővel egyre inkább elősegítették a különböző társadalmi háttérrel és osztályokkal rendelkező fiatalok keveredését.
A modzene palettája rendkívül sokszínű volt: a soul, a rhythm and blues, a ska, de leginkább a jazz stílusjegyei domináltak benne. Később a modok saját rockbandákat is alapítottak, de ezek a zenekarok, mint például a The Who és a Small Faces, olyan rockzenét játszottak, amely erőteljes jazz- és blues-hatásokkal rendelkezett. A korai modok olyan legendás zenészeket hallgattak, mint Miles Davis, Charlie Parker, Bo Diddley és Muddy Waters. A modok zenei színtere a modern jazz, R&B, pszichedelikus rock és soul keveréke volt.
A hidegháború korai szakaszában Nagy-Britanniában állomásozó fekete amerikai katonák olyan R&B és soullemezeket hoztak át, amelyek Nagy-Britanniában nem voltak elérhetők, és gyakran eladták ezeket a lemezeket Londonban fiatal modoknak. Az 1960-as évek környékén a modok olyan előadókkal ismerkedtek meg, mint a Skatalites, Owen Gray, Derrick Morgan és Prince Buster. Való igaz, hogy a modok voltak az elsők a fehérek közül, akik rajongtak az akkor még szokatlan ska és jamaikai zenei stílusokért.
Kedvenc londoni klubjaik közé tartozott a The Flamingo és a The Marquee, ahol számos eredeti tánclépést is kitaláltak, amelyek később szétszivárogtak, és te meg azt hitted Mick Jagger saját stílusa. Egyébként olyan brit rockbandák, mint a Rolling Stones, a Yardbirds és a Kinks is rendelkeztek modkövetőkkel, sőt a Kinks kifejezetten modorientált volt. A tipikus modbandák közé tartozott a The Who, a Small Faces, a The Creation, The Action, The Smoke és a John’s Children. A The Legendary Orgasm című album már akkoriban is meredek névválasztásnak számított.
A The Who egy különösen érdekes eset, hiszen korai promóciós anyagaikban úgy hirdették magukat, mint egy „maximális rhythm and blues-t” játszó zenekar. Érdekesség, hogy 1964-ben egy rövid időre nevet is váltottak: a The Who-ról The High Numbers-re módosították a nevüket, hogy még jobban megfeleljenek a modpiac elvárásainak. Azonban a Zoot Suit/I’m the Face című kislemezük kereskedelmi kudarca után visszatértek eredeti nevükhöz, a The Who-hoz. Ha érdekel, mi az a „zoot suit,” ajánljuk figyelmedbe „A bő nadrág igaz története” című cikkünket.
The High Numbers: Zoot Suit (1964)
Noha a Beatles egy ideig a modokhoz hasonlóan öltözködött (miután korábban teddy boynak öltöztek), beatzenéjük nem volt olyan népszerű a modok körében, mint a brit R&B.
Az eredeti modszcéna valójában egy amfetaminnal fűtött kazán volt, amely a hajnalig tartó jazzbulikból indult ki. Az efféle bulik energiája és intenzitása aztán átszivárgott más zenei szubkultúrákba is, sajnos nem mindig pozitív hatással. Az 1960-as évek közepén, ahogy a moddivat és kultúra egyre népszerűbbé vált Nagy-Britanniában, az agresszívebb vagy különcebb elemei hamarosan összetűzésekbe keveredtek egy rivális szubkultúra, a rockerek tagjaival. Ez a konfliktus valóságos bulvárkatalizátorrá vált, amely révén mindkét szubkultúra széles körben ismertté vált, és még a politikusok figyelmét is felkeltette. A modok és a rockerek összecsapásai késztették Stanley Cohen szociológust arra, hogy megalkossa a „morális pánik” fogalmát, amikor az 1960-as évek mod- és rockerlázadásainak médiavisszhangját vizsgálta. Bár ez a médiakampány sok szempontból eltúlzott és szenzációhajhász volt, érdemes mélyebbre nézni, hogy megértsük a rockerek sajátos világát is.
Teddy boyok, rockerek és „a rockerek”
Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, néhány alapfogalmat érdemes tisztázni. A teddy boyok és a rockerek az 1950-es és 60-as években nem azok a rockerek voltak, akiket ma ismerünk, hanem a rock ’n’ roll rajongói, Elvis Presley követői és hasonló figurák. Akkoriban a „rocker” kifejezés ezt jelentette. Érdekes módon, még Geezer Butler, a Black Sabbath basszusgitárosa is, aki ma már az egyik legnagyobb rockikon, kimondottan utálta bátyja teddy boy rock ’n’ roll stílusát.
Ezt a szembenállást talán a nyolcvanas évek Magyarországának szubkultúrái, a jampik és a csövesek közötti harc illusztrálhatja legjobban. A jampik voltak a Hungária-rajongó, zselézett hajú, Grease-kinézetű rock ’n’ roll arcok, míg az igazi punkrockerek, azaz a csövesek, az ellenfeleik. A modok számára kezdetben ezek a korai rockerek, a teddy boyok jelentették a fő riválist. Azonban a mod-ska-skinhead vonal annyira hosszú életű volt, hogy később már azokkal a rockerekkel is összetűztek, akiket ma is rockernek tartanánk.
Fontos megjegyezni, hogy ezek a skinheadek nem azonosak azokkal a skinheadekkel, akikre ma gondolnánk. Ha már a fogalmak között elvesznél, még bonyolíthatom: a jamaikai reggae-rajongókat is gyakran rockernek nevezték, különösen a ska és a korábbi zenei irányzatok kedvelői. A lényeg azonban az, hogy az Amerikát majmoló teddy boy-kultúra és a modok nem szívlelték egymást. A modot taglaló cikkekben a teddy boyokat gyakran suttyónak, lemaradottnak, vidékinek vagy rasszistának állították be. Ez természetesen torzítás és túlzás, hiszen minden szubkultúrában vannak jófejek és kevésbé rokonszenves alakok is.
Két ifjúsági szubkultúra segített megágyazni a moddivatnak azáltal, hogy új utakat jártak ki: a beatnikek, akik a bohém svájcisapkát és fekete garbót viselték (elég csak a Beatles A Hard Day’s Night borítójára gondolni), és a teddy boyok, akiktől a modok átvették a kissé nárcisztikus, ám rendkívül igényes divat iránti elkötelezettséget, valamint a makulátlan dandy megjelenést. A teddy boy-kultúra megnyitotta az utat annak, hogy társadalmilag is elfogadhatóvá váljon, ha egy férfit érdekel a divat. A teddy boyok előtt Nagy-Britanniában a férfiak divat iránti érdeklődése gyakran az underground meleg szubkultúrához és annak öltözködési stílusához kapcsolódott.
A háború utáni Nagy-Britanniában beköszöntő növekvő jólét lehetővé tette az 1960-as évek elejének fiataljai számára, hogy az első olyan generációk közé tartozzanak, akiknek már nem kellett az iskola utáni munkákból származó keresetüket hazaadniuk a családjuknak. A mocskos kapitalista jólét, ugye? Mennyivel egyszerűbb volt Magyarországon a hatvanas években: nem volt pénz, nem volt gond, hehe. Ahogy az angol tinédzserek és fiatal felnőttek elkezdték saját rendelkezésre álló jövedelmüket stílusos ruhákra költeni, megjelentek az első, kifejezetten fiatalokat megcélzó butikok és ruházati üzletek Londonban, különösen a Carnaby Street és a King’s Road környékén.
Az 1960-as évek közepéről származó újságbeszámolók gyakran kiemelték a modok ruhák iránti megszállottságát, részletezve a fiatal modosok által viselt drága öltönyök árait. Az ilyen írások gyakran extrém példákat kerestek, mint például egy fiatal mod, aki kijelentette, hogy „inkább nem eszik, csak hogy megvehesse azt a drága ruhát, amit kiszemelt.”
Mods vs. Rockers
Érdemes megjegyezni, hogy vidéki Angliában – itt nem a falvakra gondolok, hanem a kisebb városokra – inkább a rocker és a teddy boy-kultúra hódított teret, míg a modstílusnak erős londoni gyökerei voltak. A tengerparti városok ugyanakkor kivételt képeztek, ahol jelentős modjelenlét alakult ki. Természetesen modok mindenhol voltak, de az arányok egyértelműen egy londoni stílust tükröztek.
Ahogy a modszubkultúra az 1960-as évek elején és közepén egyre nagyobb lett Londonban, feszültségek keletkeztek a sokszor díszes robogókon közlekedő modok és fő riválisaik, a rockerek között. A rockerek, akik a rockabilly-t és a korai rock ’n’ roll-t kedvelték, saját brit szubkultúrát képviseltek, és ez a két csoport gyakran került konfliktusba egymással.
Mods and Rockers Rebooted (Full Documentary)
Az 1960-as évek elején Nagy-Britanniában a modok és a rockerek uralták az ifjúsági szubkultúrák színterét, de egyikük sem számíthatott a média kegyeire. A modokat gyakran „elnőiesedő, megrekedt, a középosztályt utánzó, kifinomultságra törekvő, sznob és hamis” jelzőkkel illették. Ezzel szemben a rockereket és teddy boyokat „reménytelenül naivnak, lomha és gusztustalan” alakoknak festették le.
A korabeli újságok gyakran dramatizálták a modok és rockerek összecsapásait, „katasztrofális méretűnek” titulálva azokat. A modokat és rockereket „kültelki kiskirályoknak,” „férgeknek” és „törvényen kívülieknek” nevezték, mintha egy modern West Side Story-t próbáltak volna kialakítani, amit a köznép nagy érdeklődéssel követett. Az újságok szerkesztőségei szándékosan szították a hisztériát, hogy fokozzák az olvasottságot. Például a Birmingham Post 1964 májusában megjelent szerkesztőségi cikke arra figyelmeztetett, hogy a modok és rockerek a „belső ellenségei” az Egyesült Királyságnak, akik „egy nemzet karakterének szétesését idézik elő.”
A Police Review magazin azt a véleményt fogalmazta meg, miszerint a modok és rockerek jelenléte az erőszak „erdőtűzként való elterjedéséhez” vezethet. A tengerparti üdülőhelyeken történt verekedések után a média az olasz robogókat elkezdte az erőszakos modokkal azonosítani.
A robogón közlekedő modokat „csoportos fenyegetés szimbólumaként”
aposztrofálták, és olyan abszurd állítások is megjelentek róluk, miszerint
„fegyverré alakított Vespákon és Lambrettákon” közlekedtek.
Az olyan eseményeket, mint az 1966. november 6-ai „scooter charge” (ami valójában csak egy nagyobb csoportos felvonulás volt a Buckingham-palota környékén), valamint a modok rövid haját, katonai kabátjait és szokatlan öltönyeit a felforgatás szimbólumának tekintették. A feszültség fokozódásával parlamenti képviselők látogattak el a tengerparti területekre, hogy felmérjék a károkat. Harold Gurden képviselő szorgalmazta a fiatalok huliganizmusának visszaszorítására irányuló fokozott intézkedések bevezetését.
A társadalomtudósok mind a mai napig vitatkoznak azon, hogy a két szubkultúra valójában milyen mértékben érintkezett egymással az 1960-as években. Dick Hebdige azzal érvelt, hogy a modok és a rockerek alig kerültek kapcsolatba egymással, mivel általában Anglia különböző régióiból származtak – a modok inkább Londonból, míg a rockerek vidéki területekről –, valamint „teljesen eltérő céljaik és életstílusuk” volt, ami miatt ritkán konfrontálódtak. Ezzel szemben Mark Gilman azt állította, hogy a modokat és rockereket ugyanazon futballmeccseken is látni lehetett, egymás mellett állva, ugyanannak a csapatnak drukkolva, ami arra utal, hogy az ellentét köztük talán nem is volt olyan mély, mint ahogy azt a korabeli média beállította.
A modok és rockerek közötti konfliktust Stanley Cohen szociológus a „morális pánik” és a tömeghergelés klasszikus példájaként vizsgálta híres Folk Devils and Moral Panics című tanulmányában. Cohen az 1960-as évek mod- és rockerlázadásainak médiavisszhangját elemezte, és bár elismerte, hogy valóban voltak összecsapások a modok és a rockerek között az 1960-as évek közepén, azzal érvelt, hogy ezek semmiben sem különböztek az 1950-es évek és az 1960-as évek elején a tengerparti üdülőhelyeken vagy futballmérkőzések után zajló verekedésektől, amelyeket nem mod és nem rocker fiatalok vívtak egymás ellen.
Bár volt néhány heves összecsapás a két csoport között, Cohen szerint ezek aránytalanul nagy médiavisszhangot kaptak, ami felfújta a valós események jelentőségét. Ezt az időszakot később Pete Townshend örökítette meg a The Who 1973-as koncepcióalbumán, a Quadrophenia-n, amely a modok és rockerek világát idézi fel, és az akkori ifjúsági kultúra összetett dinamikáját mutatja be.
1964 után a modok és rockerek közötti összecsapások nagymértékben elcsitultak, ahogy a modok szubkultúrája egyre bővült és populárisabbá vált. Az Egyesült Királyságban egy új, nagyobb ifjúsági nemzedék a modokat kezdte el az „újdonság” szimbólumaként elfogadni. Ebben az időszakban London a rockzene mekkájává vált, ahol olyan népszerű zenekarok, mint a The Who és a Small Faces, már nemcsak a modok, hanem egy szélesebb, nagyrészt nem modos közönséget is megszólítottak. Ezzel együtt a mod szubkultúra szubverzív, zenei műveltsége háttérbe szorult, és a divat túlsúlya került előtérbe. Ezt az időszakot nevezik Swinging London korszaknak, amikor a város a fiatalok kulturális központjává vált, ám a modok eredeti szubkulturális érdekessége fokozatosan elveszett.
Swinging London és a pávaforradalom
1965-re a modok és rockerek közötti konfliktusok enyhülni kezdtek, és a modok fokozatosan a pop art és a pszichedelia irányába fordultak. London ekkor vált a divat, a zene és a popkultúra globális központjává, amelyet gyakran „Swinging Londonként” emlegetnek. Ebben az időszakban a moddivat más országokban is terjedni kezdett, így a modot már nem tekintették elszigetelt szubkultúrának, sokkal inkább a korszak ifjúsági kultúrájának egyik jelképévé vált. Az 1960-as évek közepén sok brit rockzenekar átvette a mod megjelenést, ami kiterjesztette a szubkultúra hatását, de ezzel egyidejűleg megváltoztatta a fókuszt is.
1966-ra a londoni mod szcéna eredeti, proletár gyökerei halványulni kezdtek, miközben a divat és popkultúra elemei egyre nagyobb jelentőséget kaptak, nemcsak Angliában, hanem világszerte. Ezt az időszakot páva forradalomként is emlegetik, amelyet a színes, geometrikus minták, pszichedelikus hatások és extravagáns divat jellemez – ezt a korszakot idézi meg az Austin Powers-filmek világa. A pop art, fura bútorok, a Carnaby Street butikjai, Twiggy és a miniszoknya mind ikonikus elemei voltak ennek az időszaknak, amelyet olyan filmek is megörökítettek, mint Alberto Sordi Thank You Very Much és Michelangelo Antonioni Nagyítás.
Ahogy a mod szubkultúra egyre inkább kommerszebbé és stilizálttá vált, elvesztette eredeti vitalitását. A ruházati cégek és olyan tévéműsorok, mint a Ready Steady Go! már felülről diktálták a modos stílusokat, ahelyett, hogy a fiatalok maguk alakították volna ki azokat. Fontos megérteni, hogy a moddivat eredetileg egy organikus, alulról jövő kezdeményezés volt, amely később trenddé vált. Ahogy a mod szubkultúra egyre kozmopolitábbá vált a „Swinging London” időszakában, néhány munkásosztálybeli „utcai mod” leszakadt, és új szubkultúrákat hozott létre, például a skinheadekét.
Hardmods, scooterboys, skinheads és az északi soul
Az utcákon két keréken cirkáló modok, akiket addig scooterboyokként tituláltak, idővel hardmodoknak kezdték hívni magukat. Az 1960-as évek végén ők továbbra is aktívak maradtak, alakítgatták Vespa és Lambretta motorjaikat, azonban egyre inkább eltávolodtak a Swinging London világától és az akkoriban kibontakozó hippi mozgalomtól. 1967-re a Swinging London szcénában a legtöbb ember „softmodnak” vagy „pávamodnak” számított, mivel stílusuk egyre extravagánsabbá vált, gyakran erősen fodros, brokátos vagy csipkés anyagokban pompáztak. Ezt a csoportot gúnyosan Sissy boys-nak is nevezték.
A keményvonalas modok közül sokan Dél-London gazdaságilag nehéz helyzetben lévő területein éltek, ahol számos karibi bevándorló is letelepedett. Ezek a kultúrák így kölcsönhatásba léptek egymással, ezáltal a modok egy újfajta öltözködési stílust alakítottak ki, amelyben megjelentek a Trilby kalapok (ismertebb nevükön ska kalapok vagy „francia nyomozós” kalapok) és a jamaikai rude boy stílus elemei. Az öltönyhöz viselt fehér zoknik és hasonló extravagáns részletek jellemezték őket. Ezek a modok jamaikai ska zenét hallgattak, amelyet Hebdige, aki mélyebben foglalkozott a témával, úgy jellemzett, mint egy titkos, underground, nem kereskedelmi célú zenei irányzatot, amelyet szinte sehol sem lehetett hallani a nyilvánosság előtt. A ska-t informális csatornákon, például házibulikon és klubokban terjesztették. Ez talán furcsának tűnhet a mai világban, amikor minden könnyen elérhető, de akkoriban és ott valóban így működött.
Az 1970-es évek elejére a hard modok skinheadekként váltak ismertté. Ezek a korai skinheadek azonban még mindig kedvelték a soul zenét, különösen a helyi northern soul irányzatot, valamint a rocksteady-t és a korai reggae-t, a ska mellett. A fekete kultúra iránti rajongásuk miatt a korai skinheadek – elszigetelt eseteket leszámítva – nagyrészt mentesek voltak attól a nyílt rasszizmustól, amely később, az 1970-es évek közepétől a mozgalom egyes szárnyaihoz kapcsolódott, és sajnálatos módon rányomta bélyegét az egész kultúrára. Ezek a skinheadek megtartották a moddivat alapvető elemeit, például a Fred Perry és Ben Sherman ingeket, továbbá már farmert is viseltek, amit munkásosztály-orientált kiegészítőkkel, például nadrágtartóval és bakancsokkal kombináltak. Hebdige megfigyelései szerint már a Margate és Brighton közötti híres modok és rockerek közötti összecsapások során is feltűntek olyan modok, akik bakancsot, nadrágtartót viseltek, és hajukat rövidre nyírták. A funk és soul zene rajongói számára érdekes lehet, hogy a modok és ex-modok is részei voltak a korai northern soul szcénának, egy olyan szubkultúrának, amely az 1960-as és 1970-es évek kevésbé ismert amerikai soul stílusán alapult. Érdekes hogy a soulzene iránti szenvedély, a ska, a korai skinheadek, az olasz motorok és öltönyök, a Martens bakancsok és az amerikai bomberek mind egy kultúrán belül megfértek. Sajnos azonban egy másik dolog is elterjedt körükben: az amfetamin.
A modszubkultúra egyik figyelemre méltó vonása volt a rekreációs amfetaminhasználat, amelyet a klubokban rendezett egész estés táncokhoz használtak serkentőszerként. Az akkori újsághírek arról számoltak be, hogy a táncosok hajnali 5 órakor kitágult pupillákkal hagyták el a klubokat. Néhány mod különösen kedvelte a Drinamil nevű kombinált amfetamint/barbiturátot, amelyet „purple hearts” (lila szívek) néven ismertek. Bár ma már szinte hihetetlennek tűnik, az 1960-as évek elején ezek a stimulánsok még legálisan kaphatók voltak Nagy-Britanniában. A modok nem titkolták vagy szégyellték ezen szerek használatát, sőt büszkén hangoztatták, hogy ezek hatása eltér az alkohol vagy más drogok által okozott kábulattól. Andrew Wilson szerint a modok egy jelentős kisebbsége számára „az amfetaminok az intelligencia, a játékosság és a hűvös megjelenés szimbólumai voltak,” és inkább a „serkentésre, nem pedig a mámorra… nagyobb tudatosságra, nem menekülésre” törekedtek, valamint „bizalomra és kifejezőkészségre” vágytak, nem pedig „az előző generációk részeg lármájára.” Persze könnyen rá lehetne vágni, hogy akkor miért hagyták el remegve és orrot fújva, beszpídezve hajnalban a klubokat. Wilson érvelése szerint az amfetaminok jelentősége a modkultúrában hasonló volt az LSD-hez és a kannabiszhoz a későbbi hippi ellenkultúrában. Érdekes tény, hogy Lemmy, a Motörhead legendás frontembere egy ideig a Rolling Stones speed dealere volt, éppen ennek az időszaknak a végén. Dick Hebdige is említi, hogy a modok amfetaminokat használtak, hogy meghosszabbítsák szabadidejüket a kora reggeli órákig, és hogy áthidalják a szakadékot az ellenséges és ijesztő mindennapi munkájuk, valamint a tánc és a bulizás „belső világa” között. Ez arra utalhat, hogy mégiscsak menekülésről van szó. Annyi bizonyos, hogy míg a hippiknek és a reggae kultúrának köszönhetően a marihuána terjedt el, addig a modok a speedet és más amfetaminszármazékokat hozták be a köztudatba, amit a következő generációk és trendek is átvettek
Quadrophenia
1979: The MOD REVIVAL | Nationwide | Retro Fashion | BBC Archive
Ahogy a pszichedelikus rock és a hippi szubkultúra egyre nagyobb népszerűségre tett szert az Egyesült Királyságban, sok mod ideiglenesen összefonódott ezekkel a mozgalmakkal, vagy kivált belőlük, mint például a hard modok és scooterboyok esetében. 1968 után azonban ez a szoros kapcsolat is kezdett elhalványulni, ahogy a trendek megváltoztak és a mozgalom eredeti szelleme felhígult. Olyan zenekarok, mint a The Who és a Small Faces is változtak, és az évtized végére eltávolodtak a mod kultúrától. Ezzel párhuzamosan az eredeti modok is elérték azt az életkort, amikor a házasság és a gyermeknevelés vette át az elsőbbséget. Már nem az volt a legfontosabb számukra, hogy melyik nyakkendő illik legjobban a kalapjuk pántjának színéhez, és hol találnak hozzá megfelelő zoknit. Az élet gyakorlatiasabb dolgai kerültek előtérbe, mint például a Vespa szerelőhöz való eljuttatása, hiszen a speed dealer messze lakik, és ska zenét is csak a város másik végében lehet hallgatni.
A hatvanas évek második felétől a hetvenes évek közepéig egy 10-15 éves időszakban úgy tűnt, hogy a modkultúra visszaszorul, sőt talán végleg eltűnik. Maga a „modern” fogalom is mindig egyfajta ernyőt jelentett, amely alá különböző ízlésű emberek tartoztak. Azonban a punkzene megjelenése mindent megváltoztatott, egy új kulturális megújulás vette kezdetét, amely felkeltette az érdeklődést a fekete zene iránt is. A rudeboy kultúra és a ska ismét virágzásnak indult, igaz, ez már inkább a nyolcvanas évekhez kapcsolódik. A hetvenes években a scooterboyok tartották életben a modkultúra lángját, és ők hozták vissza a stílust is.
Az 1970-es évek végén Angliában megkezdődött a modstílus újjáélesztése, amely már sportosabb, elegánsabb formában tért vissza. Ez valóban jelentős revival volt, hiszen olykor több ezer mod újjáélesztő gyűlt össze scooter partikon és robogógyűléseken, olyan ikonikus helyszíneken, mint Scarborough és az Isle of Wight. Ezt az újjáéledést részben az 1979-es Quadrophenia című film inspirálta, amely az 1960-as évek eredeti mozgalmát mutatta be. A revival további lendületét olyan modhatású zenekarok adták, mint a The Jam, a Secret Affair, a Lambrettas, a Purple Hearts, a Specials és a Chords, akik mind merítettek az eredeti modkultúra elemeiből.
Quadrophenia
A brit modkultúra újjáéledését az 1980-as évek elején egy újabb hullám követte Észak-Amerikában, különösen Dél-Kaliforniában. Olyan zenekarok, mint az Untouchables, vezették ezt a mozgalmat. A Los Angeles-i és Orange County-i modszcéna részben az angliai 2 tone ska újjászületésének hatására alakult ki, és kiváltképp különleges volt a sokszínűsége révén, hiszen fekete, fehér, spanyol és ázsiai résztvevők is aktívan hozzájárultak a közösséghez. Az 1990-es évek britpop szcénája szintén észrevehető modhatásokat hozott vissza. Olyan zenekarok, mint az Oasis, a Blur, a Pulp, az Ocean Colour Scene és a Bluetones, egyértelműen a moddivat és esztétika nyomdokain haladtak. A 21. században is találunk olyan népszerű zenészeket, mint Miles Kane és Jake Bugg, akik szintén a modszubkultúra hívei és követői.
Mods és mindörökké
Paul Jobling és David Crowley a modszubkultúrát „a hipermenő” tinédzserek és fiatal felnőttek divatmániás és hedonista kultuszának nevezték, akik London nagyvárosi környezetében vagy a déli városokban éltek. Steve Sparks, aki saját bevallása szerint az egyik eredeti mod volt, még mielőtt a mod kifejezés elterjedt volna, úgy véli, hogy a mod lényegében a beatnikkultúra kiterjesztése. Sparks szerint „a Modot nagyon félreértették, gyakran a skinheadek és a munkásosztálybeli robogósok előfutáraként tekintenek rá.”
Dick Hebdige szintén ír a modokról, és megjegyzi, hogy a mod kifejezés számos stílust foglal magában, beleértve a páva-modokat és a Swinging London divatját is. Számára a mod leginkább azokat a munkásosztálybeli tinédzsereket jelenti, akik az 1960-as évek elején és közepén Londonban és Dél-Angliában éltek, és akik menő ruházatra vágytak, miközben saját esztétikai világot alakítottak ki. Hebdige szerint a modszubkultúra 1963 körül kezdte el felhalmozni azokat a jól felismerhető szimbólumokat, amelyek később a szubkultúrával összefonódtak, mint például a robogók, az amfetaminhasználat, a Trilby kalap, valamint a fekete zenei irányzatok, legyen az jazz, R&B, ska, soul vagy bármi más.
A szakértők a mai napig vitatkoznak azon, hogy kik is voltak valójában a modok. A vita forrása részben abból ered, hogy maguk a modernek sem alkottak egységes csoportot; az egyik irányzat gyakran nem tekintette a másikat valódi modnak. Ráadásul az időszak rendkívül dinamikus volt, szinte folyamatosan változott minden, miközben egy hatalmas kulturális robbanás kapujában álltunk. A világ kezdett egy globális faluvá válni, ahol mélyebben ismerhettük meg egymás kultúráját. Ezt a folyamatot akár globalizációnak is nevezhetjük, ám abban az időben ez nem csupán felszínes kapcsolódást, hanem mélyreható kulturális elmélyülést is magában hordozott.
Az elemzők között gyakran jól érezhető, hogy ki az, aki valóban érdeklődik a szubkultúrák zenéje iránt, és ki az, aki csupán a divatot látja meg ebben a jelenségben. Ez különösen fontos, hiszen a modkultúra és hasonló mozgalmak rendkívül újszerűek voltak akkoriban. Egyszer Ali G megkérdezte Donald Trumpot, hogy mi a 20. század legnépszerűbb terméke. Trump gondolkodás nélkül rávágta: a zene. Valóban, a zene mellett talán csak a divat lehetett hasonlóan jelentős. Soha korábban nem volt ennyire jelen a zene a mindennapi életben, és sosem nem volt ennyire összekapcsolva a divattal. A második világháború után egy új korszak kezdődött, amelyből még ma sem léptünk ki teljesen. Ezt a korszakot az Amerikát másoló teddy boyok, rock ’n’ rollerek, rockerek és a modok indították el.
A zenére és a divatra épülő szubkultúra gyökerei az 1950-es évek végén jelentek meg, egy kis csoport londoni fiatal férfi és nő körében, akiket modernistáknak neveztek, mert modern jazzt hallgattak. Ők voltak az első igazán igényes fogyasztók, és olyan erős kulturális hatást gyakoroltak, hogy számos más stílus még ma is ebből merít, vagy legalábbis büszkén idézi fel ezt az örökséget. Ne feledd, a modokkal kezdődött minden!
The Who: My Generation
