Pachuco, cholo, chicano és a bő nadrág igaz története

A bő gatya nyomában
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Amerika, ám a felszín alatt ott rejtőzik egy másik Amerika is, ahol egészen váratlan módon kapcsolódnak össze a történelem sötét oldalának eseményei a hiphop divattal. Ez utóbbi számunkra csupán egy stílus, de valójában egy lázadás emlékét őrzi, amelyben minden tökösebb latino részt vett. De miről is van szó valójában?

Visszatért a kilencvenes évek, a baggy pants stílus, a bő gatyák és a laza cuccok ideje. Felmerül a kérdés, hogy azok a divattudatos traphuszárok, akik hirtelen a szűk nadrágot XXL-esre cserélik, valóban ismerik a mögöttes zenei és kulturális tartalmat, ha már ennyire trendérzékenyek? És a sok kis tini lány, aki azonosul kedvenceivel – tényleg érdeklődik a boom bap vagy a hiphop kultúrája iránt? Talán mindegy is, hiszen két év múlva már valószínűleg egy másik divathullámot követnek majd. A bő ruházatnak azonban van egy jól nyomon követhető kulturális története; nem csupán a semmiből bukkant fel. Ezúttal nem a hiphop talált fel valami újat, hanem a múltból merített inspirációt. Sokan úgy gondolják, hogy a bő stílus a börtönökből ered, de valójában először a börtönök falain kívül jelent meg. Most következik a cholo, chicano és pachuco divat és kultúra valódi története.

A gótikus betűket, amelyeket ma már széles körben ismerünk a sapkákon és pólókon, először a mexikói bandák használták, és ez szinte védjegyükké vált. Ezzel díszítették a Los Angeles-i chicano közösségek által készített emlékruhákat is, amelyeket elveszett testvérekre, rokonokra és barátokra való megemlékezésként viseltek. Még a metálzenekarok előtt elterjedt ez a stílus.

Korábban már írtunk a low rider kultúráról, amely szintén egyértelműen chicano ihletésű; ez az autók egyedi átalakítását és élethosszig tartó rajongását jelenti. A chicano közösségek tartották életben ezt a világot, és a mai napig ők mozgatják.

Az N.W.A. tagjai a kilencvenes években beemelték ezt a stílust a fősodorba, de ne feledjük, hogy korábban ők sem viseltek bő nadrágot, kockás inget vagy fejkendőt; inkább a fekete Raiders és White Sox ruhák jellemezték őket. Ha közelebbről megvizsgáljuk a részleteket, világossá válik, hogy az utcai kultúra és divat ezen gyökereit a chicano-k képviselték a környéken. Még mielőtt valaki azt hinné, a G-funk hiphopról vagy a West Coast stíl fekete előadóiról akarom lerántani a keresztvizet, ne gondoljon semmi ilyesmire. Ezek a művészek rendkívül tehetségesek és érdekesek, de sokan hibásan azonosították őket ezzel a stílussal, holott ők maguk is csupán átvették azt. Ezt a tényt járjuk körbe ebben a cikkben. Fontos megjegyezni, hogy a chicano „egyenruha” nem kizárólag bandákhoz vagy varrio-khoz kötődik, hanem a helyi kultúra közös terméke volt, amely egészen a 30-as és 40-es évekig nyúlik vissza, amikor a pachuco-k magas derekú, bő nadrágokat és hosszított zoot öltönyöket viseltek. Ha nem ugrik be, milyen stílusról van szó, gondolj Jim Carrey kanárisárga, túlméretezett öltönyére A Maszk című filmből!

Bandák, bandanák és ami mögötte van – törióra
A mexikói–amerikai háború (1846–1848) elvesztésével Mexikó jelentős területeket vesztett el: a mai Kalifornia, Nevada, Utah, Új-Mexikó, Arizona, Texas, Colorado és Wyoming egyes részeit az Egyesült Államok szerezte meg a Gadsden-vásárlás és Texas annektálása révén. Mexikó ezzel országának közel felét elvesztette – ez olyan, mint egy mexikói Trianon. Sokan azok közül, akiket később mexikóinak tekintettek, valójában nem vándoroltak el sehova; az ország határai változtak meg körülöttük.

A huszadik század elején az amerikai ipari nagyvállalatok odáig mentek, hogy közvetlenül Mexikó elnökéhez fordultak, munkaerőt kérve az Egyesült Államokba, és intenzív munkaerő-toborzási kampányt folytattak Mexikóban. Az amerikai ipar, az acélgyárak és a mezőgazdasági ágazat számára olcsó munkaerőre volt szükség. A mexikói kivándorlás az Egyesült Államokba nem volt jelentős egészen addig, amíg a vasúthálózat kiépítése meg nem valósult Mexikó és a délnyugati területek között.

Feljegyzések szerint 1901 és 1920 között körülbelül 200 000 illegális mexikói bevándorló telepedett le az Egyesült Államokban. Ezzel szemben 1929 és 1934 között mintegy 2 millió mexikói származású őslakost deportáltak erőszakos, pogromszerű módszerekkel vissza Mexikóba.

Az embereket összefogdosták, lezárták a lakónegyedeiket, és olyan jogtalan intézkedéseket alkalmaztak, amelyek inkább a középkor abszurditásait idézték. Kalifornia állam 2005-ben hivatalosan bocsánatot kért, és elismerte „az Egyesült Államok állampolgárai és mexikói származású legális lakosai alkotmányellenes eltávolítását és kényszerkivándoroltatását”. Los Angeles város és megye szintén bocsánatot kért 2012-ben, és emlékművet állított fel a város egyik első bevándorlási razziájának helyszínén.

Az itt leírtak olyan eseményekre világítanak rá, amelyek az Egyesült Államokban sem igazán közismertek. A mexikói hazatelepítési kampányokat nem tárgyalják széles körben az amerikai történelemkönyvek. Egy 2006-os felmérés szerint az Egyesült Államokban leggyakrabban használt kilenc történelemkönyv közül csupán négy említette ezeket az eseményeket, és mindössze egy könyv szentelt fél oldalnál valamivel többet a témának. A chicano stílus egyik neves szakértője, Spanto, egy 2017-es Hypebeast-interjúban így nyilatkozott:

„Los Angelesben nagyon domináns a chicano kultúra, rengeteg mindenkre volt hatásal.
Elég az hozzá, hogy Los Angeles első utcája az Olvera Street volt (1781).”

Ugyanezen beszélgetés során Willy Chavarria divattervező elmondta, hogy ezek a ruhák a belső ellenállás kifejezéséből születtek, és az évek során több korszakon is átmentek.

„Mindig is azt gondoltam, hogy a legjobb stílus a hitelességből fakad. A környék, a barrio stílusából. A megbecsülésen túl értik, mit jelent, amikor valami értékesebbé teszi a ruházatod. Az eredetiségfaktor pedig sokkal erőteljesebb, amikor azzal dolgozunk, ami az adott pillanatban a rendelkezésünkre áll.”

Itthon a rapzene és a filmek hatására az emberek gyakran a latin zenekarokat a Los Angeles-i chicano kultúrával azonosítják. Valójában azonban még a chicano közösség sem kimondottan híres a rap iránti rajongásáról. A latinok hiphop iránti érdektelenségét jól mutatják a börtönfelmérések eredményei. Bár sok kérdésre nem szívesen válaszolnak, a zenéről szívesen beszélnek, és mindenki hallgat valamit. Az elmúlt harminc-negyven évben azonban a hiphop sosem volt a legnépszerűbb műfaj közöttük. Sokkal inkább a latin tánczene és a metál – nem a rock, hanem a keményebb metál zenekarok – állnak közelebb hozzájuk. A hiphop legfeljebb a harmadik helyet tudhatja magáénak. A félreértés abból ered, hogy a chicano kultúrát gyakran összekeverik az egész latin, dél-amerikai, dominikai és Puerto Ricó-i kultúrával.

A bandakultúra, valamint az egyes csoportok erejének és fontosságának megítélése sok tényezőtől függ és rendkívül összetett. Ha a latin közösségekre gondolunk, nem csak a chicano-kat értjük ezalatt; ők csupán egy része a teljes képnek. Például ott van a Latin Kings, amely a legnagyobb karibi és Puerto Ricó-i bevándorlókat tömörítő utcai és börtönbanda, vagy az MS-13, amely elsősorban salvadori bevándorlókból alakult.

Olyan művészek, mint Kid Frost, Gavlyn, Brownside és Sad Boy mind chicano-k, és csak Los Angeleshez, illetve a mexikói stílushoz kötődnek, de nem képviselik a teljes latin közösséget. Érdemes azt is észben tartani, hogy a zenei színtéren is sokféle hatás jelenik meg: például a funk ikon War, a hardcore punk együttes Suicidal Tendencies, a Brujeria, valamint a Fear Factory és még a Slayer is chicano tagokkal rendelkezik. Mindezek azt mutatják, hogy a chicano jelenlét sokkal szélesebb körben és sokféle stílusban is érzékelhető.

Az a helyzet, hogy a bandajeleket, a kockás ingeket, a kendőket, a széttetovált karokat, a low rider
kocsikat, bicajokat a hiphop benyúlta, mert látványos elemek. Ezek mind a chicano-k saját stílusa.

Erről pontos képet ad az LA Originals doksi, amiről mi is értekeztünk. Estevan Oriolnak köszönheted, hogy Dre és a G-funk low ridereken gurult be. Beletette a saját kultúráját. A többi hiphoptörténelem.

A Zoot Suit Riots és bő nadrág története
A történelem gyakran összefonódik, és itt is érdemes figyelni a részletekre. A kitelepített mexikóiak egy része visszatért az Egyesült Államokba, de már nem voltak amerikai állampolgárok; saját szülőföldjükön ideiglenes, megtűrt státuszban éltek. El tudod képzelni, milyen érzés lehetett ez olyan területeken, ahol családjuk már évszázadok óta élt? A második világháború idején ezek az emberek nem voltak besorozhatóak, ami azt jelentette, hogy az átlagos fehér amerikaiaknak most először kellett elviselniük a nehezebb helyzetet: ők ugyanis mentek a háborúba, míg a latinok otthon maradtak. A háborús feszültség, a kialakult hisztéria felerősítette a latinokkal szembeni előítéleteket, és hamarosan felszínre törtek az indulatok.

Abban az időben a mexikóiak egyedi stílust követtek, amelyet a zoot suit jellemzett – egy extravagáns, bő anyagból készült öltöny, hosszú lánccal és bő nadrággal, ami egyfajta vagabund, dandy megjelenést kölcsönzött. 1943 májusában és júniusában a Zoot Suit Riots néven elhíresült zavargások során amerikai katonák és Los Angeles fehér lakosságának radikálisabb tagjai támadtak meg sok mexikói zoot suiter-t. A fehér katonák és helyi lakosok úgy érezték, hogy ezek az elegáns öltönyt viselő fiatalok nem járulnak hozzá a háborús erőfeszítésekhez; míg ők a fronton harcoltak, addig a zoot suiterek otthon szórakoztak, és értékes anyagokat pazaroltak ezekre a drága ruhadarabokra.

A Los Angeles-i rendőrség nem tett semmit annak érdekében, hogy megfékezze a dühös tömegeket; sőt, a támadók helyett gyakran a pachuco-kat, a bő ruhát viselő zoot suiter-eket tartóztatták le. A zavargások utáni nemzetközi felháborodás hatására az Egyesült Államok Hadügyminisztériuma megtiltotta minden katonai személyzetnek, hogy szabadságra Los Angelesbe menjenek. Emellett a Los Angeles-i Városi Tanács rendeletet hozott, amely megtiltotta a zoot suit öltönyök viselését a város utcáin.

Ez az esemény tette később a zoot suit-ot a chicano közösség jelképes ellenállási viseletévé, és a pachuco hagyomány is tovább élt, emlékeztetve a latin közösségeket a saját identitásuk és kulturális ellenállásuk fontosságára.

Egy másik, párhuzamos esemény kapcsán először a 38th Street banda és körének tulajdonították az új, a mai hiphophoz legközelebb álló öltözködési stílust. A Sleepy Lagoon-gyilkosság miatt egy egész bandát letartóztattak, noha valójában csak két-három ember volt érintett az ügyben. A vádlottakat börtönbe zárták, ahol szándékosan túlméretezett ruhákat adtak rájuk, hogy kigúnyolják őket a zoot suit iránti rajongásuk miatt, ezáltal nevetségessé téve őket a többi rab előtt. A bandatagok azonban büszkén vállalták ezt a stílust: gondosan karbantartották ruháikat, felhajtották a nadrágjaikat, és élére vasalták őket, ezzel saját divatot teremtve. Így alakult ki az a bő ruházati stílus, amely később a hiphop öltözködéséhez kapcsolódott, és amelynek gyökerei a pachuco stílusban és a túlméretezett börtönruhákban keresendők.

Mindkét stílusirányzat meghatározóvá vált. Később a chicano közösségek az ellenállás kifejezéseként a civil életben is tudatosan fenntartották és népszerűsítették ezt a bő stílust, így a zoot öltönyök és bő nadrágok a kultúrájuk szerves részévé váltak. A bő khaki nadrágok a börtönökből eredtek, ahol a rabok a hátrányból előnyt kovácsoltak: nem szégyellték a bő ruhákat, hanem büszkén viselték azokat. A Converse Chuck Taylor és a slip-on belebújós cipők (amelyeket később a Vans is átvett) szintén börtönviseletek voltak. Később a farmer is. Igen, jól olvasod, sok börtönben farmerszett volt a munkaruha. Érdekesség, hogy a bandatagok a farmert is élére vasalták.

Ez a stílusfejlődés vezetett a ma is ismert West Coast divathoz, amelyet a kendők, bő khaki nadrágok és egyéb jellegzetes ruhadarabok határoznak meg.

A zoot öltönyöket a low rider közösség a mai napig nagy
becsben tartja és viseli, megőrizve ezzel a hagyományt.

Pachuco
A pachucók az 1930-as évek végén a texasi El Pasóban kialakult ellenkultúra férfi képviselőiként jelentek meg, akik tudatosan szembeszálltak mindazzal, amit az akkori mainstream amerikai kultúra megtestesített. Az angol-amerikai társadalomba való beolvadás elutasítása identitásuk meghatározó elemévé vált. A pachuco stílus szorosan összefonódott a zoot öltönydivattal, a jump blues stílusával, valamint a jazz és a swing zenével. Emellett saját, caló néven ismert zsargont is kialakítottak, amely tolvajnyelvként funkcionált. A pachuco ellenkultúra az 1940-es években élte virágkorát a chicano közösségekben, és a lázadás jelképévé vált, különösen Los Angelesben.

A „pachuco” szó eredete nem egyértelmű, de az egyik elmélet szerint a texasi El Paso városához kapcsolódik, amelyet időnként „Chuco Town” vagy „El Chuco” néven is emlegettek. Azok az emberek, akik Ciudad Juarezből El Pasóba vándoroltak, spanyolul úgy fogalmaztak, hogy „pa El Chuco”-ba tartanak. Egyes vélekedések szerint a „pa El Chuco” kifejezés a „Shoe Co.” szavakból eredhet, ami egy cipőgyártó vállalat volt, amely az 1940-es években, a háború idején működött El Pasóban. Az idők során a „pa El Chuco” kifejezést egyre inkább kiterjesztették azokra a mexikói bevándorlókra, akik El Pasóba igyekeztek munkát találni. Ahhoz, hogy sikeresen átléphessék az amerikai határt, rendezett öltözéket kellett viselniük és jól kellett kinézniük, különben visszautasították őket a határon. Ezen bevándorlók később pachucóként váltak ismertté.

A pachuco megjelenés elengedhetetlen elemei közé tartoztak a dekoratív láncok és a tetoválások, amelyek tovább hangsúlyozták egyedi stílusukat. Az általuk használt szleng, amely gyakran kívülállók számára érthetetlen volt, szintén jelentős szerepet játszott identitásukban. Ez a különleges nyelvezet, amely kreatív kifejezésekből és a spanglish keverékéből állt, Caló néven ismert, és a pachucók körében rendkívül népszerű volt. A konzervatív, etnikai előítéletekkel rendelkező amerikaiak szemében a pachucók gyakran gengsztereknek tűntek.

Az 1940-es évekre Kalifornia és Texas határvidékein egy kis létszámú, ámde markáns szubkultúra alakult ki, amely pachuquismo néven vált ismertté, és amelyet a chicanismo egyik első megjelenési formájaként tartanak számon. A pachuquismo stílusjegyei közé tartoztak a jellegzetes zoot suit nadrágok, a low rider autók, valamint a korra jellemző zene és táncok, amelyek előrevetítették a következő korszak kulturális irányvonalát. Bár ez az ellenkultúra elsősorban a mexikói amerikaiak egy viszonylag kis csoportját érintette, a pachuco mozgalom idővel ikonikus jelentőséget nyert a chicanók körében, és úttörő szerepet játszott a későbbi cholo szubkultúra kialakulásában, amely az 1970-es és 80-as évek chicanó fiataljai körében terjedt el.

Fontos külön kihangsúlyozni, hogy a chicano kultúra nem azonos az eredeti mexikói kultúrával, hanem az Egyesült Államok területén élő latino őslakosok sajátos kulturális kifejeződése. A pachucókat annak idején mind a mexikói, mind az angol-amerikai kultúrától idegennek tekintették, és sokan egy kifejezetten chicanó jelenségnek, belügynek tartották őket. Mexikóban a pachucókat „az amerikaiak karikatúrájaként” látták, míg az Egyesült Államokban a „mexikói elfajulás” megtestesülésének tekintették őket.

A mexikói kritikusok, köztük a Nobel-díjas Octavio Paz, elítélően vélekedtek a pachucókról, olyan emberekként látva őket, akik elveszítették kulturális örökségüket, nyelvüket, vallásukat és szokásaikat. Paz „The Pachuco and Other Extremes” című esszéjében a pachuco jelenséget párhuzamba állította a zazou szubkultúrával, amely a második világháború idején Párizsban volt népszerű. Habár közvetlen kapcsolat nem volt a két szubkultúra között, mindkettő az adott kor társadalmi normáival szembeni lázadás szimbólumává vált.

A chicano közösség erősen kritizálta Pazt, mivel úgy érezték, hogy ő egy kispolgári, vidéki, konzervatív mexikói szemszögből ítélte meg őket. A pachucók inkább egy ellenzéki, nagyvárosi pozíciót képviseltek, amely a divaton és az angol-amerikai kulturális hegemóniával szembeni ellenálláson keresztül nyilvánult meg. A chicano közösség számára a pachucók a lázadás és az ellenkultúra jelképei voltak, akik a „stilizált hatalom” révén, a látványos túlzás és az egyedi stílus által sugározták az önbizalmat.

A pachuco kultúra Amerikában a második világháború idején volt a csúcsán. A Háborús Termelési Tanács 1942-ben szükségesnek tartotta a szövetfelhasználás csökkentését, ezért rendeletet alkotott az öltönyökhöz felhasznált szövet mennyiségéről. Ez az intézkedés eléggé látványosan a pachucókat célozta meg a zoot öltönyükben használt felesleges szövet miatt. A pachuco-k dacosan úgy döntöttek, hogy nem követik ezeket a szabályokat, lázadó hozzáállást tanúsítottak. Ez az ellentmondásos eseménysorozat segített formálni a pachuco kultúrát, és a bő zoot nadrágok a kulturális büszkeség szimbólumává váltak a mexikói-amerikaiak körében. Mindez azonban nem végződött jól, mivel ez a feszültség növekedéséhez, ami szerepet játszott az 1943-as Zoot Suit Riots kitörésében. A pachuco szubkultúra aztán 1960-as években már hanyatlásnak indult, és a mai cholo stílussá fejlődött. Ez a stílus megőrizte a pachuco szleng egy részét, miközben erős politikai töltetet adott hozzá.

Cholo
Sokat morfondíroztam azon, miként lehetne érzékletesen visszaadni a cholo és a pachuco kultúra közötti különbségeket. Az időbeli sorrend alapján azt feltételezhetnénk, hogy a pachuco apák stílusának felfrissítésével a gyermekeik hozták létre a cholo kultúrát, de ez nem teljesen pontos. A különbség inkább abban rejlik, hogy a cholók között nagyobb arányban találunk mezőgazdasági munkásokat, tényleges bűnözőket, sőt politizáló kommunistákat is. Ezzel szemben a pachuco-k gyakran autószerelők, bádogosok, kárpitosok és más kisvállalkozók voltak, akik nem politizáltak tudatosan, hanem inkább csak sodródtak az árral.

Bár a pachuco-k is gyakran szegénységben éltek, jellemzően többet költöttek ruházkodásra és autóikra, mert fontosnak tartották, hogy gazdagabbnak és sikeresebbnek tűnjenek. Stílusukkal egyfajta „pimp” életérzést sugároztak, amellyel a felszíni ragyogás és a jólét illúzióját keltették. Ezzel szemben a cholo kultúra nagyobb hangsúlyt fektetett az identitásra, és büszkén vállalta az indián, munkás és más lenézett származását. Míg egy pachuco általában nem hangsúlyozta, hogy indián gyökerekkel rendelkezik, és némi szégyenérzettel viseltetett, ha kétkezi munkás volt, addig egy cholo ezeket az attribútumokat büszkén vállalta.

Hagyományosan a cholo megjelenést a munkaruházat elemei határozták meg, mint például a vastag pamut flanelingek és a homokszínű khaki, vagy kék színű Dickies farmermunkásnadrágok. Népszerűek voltak a Carhartt márka barna ruhadarabjai is. Ezek a ruhadarabok nemcsak a mindennapi munkavégzéshez szolgáltak, hanem gyakran börtönruházatként is használták őket. A cholo kultúra képviselői ezeket a ruhákat elképesztően tisztán, kikeményítve és élére vasalva viselték, ami egyfajta kifinomultságot kölcsönzött megjelenésüknek. Gyakran kombinálták ezeket a munkaruhákat sportcipőkkel, és olyan ikonikus darabok váltak kötelező elemmé, mint a klasszikus Converse tornacipő vagy a Nike Cortez.

A stílust a pachuco-k divatjára jellemző XXL-es méretek és sajátos megoldások is befolyásolták. Például gyakran viseltek térdnél levágott vagy háromnegyedes rövidnadrágot, amelyhez hosszú térdzoknit párosítottak. Ez a megjelenés a cholók számára nem csupán divat volt, hanem egyfajta identitáskifejezés is, amely szimbolizálta munkásosztálybeli gyökereiket és ellenállásukat a társadalmi normákkal szemben.

Ahogy az 1950-es években a stílusok átalakultak, a cholo megjelenés részévé váltak a gabardin ingek, különösen a kockás változatok, valamint a csíkos piké pólók. Ezzel párhuzamosan elterjedtek a kendők és bandanák, amelyek mind az indián és munkás gyökerek tudatosabb vállalását tükrözték. Az indián hagyományoknak megfelelően sokszor hordtak ingeket és fejkendőket, függetlenül az alkalomtól.

Chavarria, egy a cholo kultúrát tanulmányozó szakértő, a Hypebeastnek adott interjújában kifejtette, hogy a cholo stílus letisztult és tudatos volt. Bár egy öltönyt is választhattak volna, ők inkább a munkaruházatot emelték be a mindennapi divatba, ezzel újraértelmezve és faji identitásuk elegáns szimbólumává avatva azokat a ruhadarabokat, amelyeket gyakran lenéztek. A cholo kultúra így nemcsak ellenkultúraként határozta meg magát, hanem a hagyományos társadalmi elvárásokkal szembeni tudatos választásként, amely büszkén vállalta az őslakos és munkásosztálybeli gyökereket.

A „cholo” egy lazán definiált spanyol kifejezés, amelynek többféle jelentése van. Eredetileg a latin-amerikai Spanyol Birodalomban és annak utódállamaiban használták, kimondottan lekicsinylő és lenéző értelemben, a vegyes származású emberekre utalva. A társadalmi örökség informális rangsorában, az úgynevezett castas rendszerben a cholo-k szinte a legalsóbb rétegek közé tartoztak. Azért mondom, hogy „szinte”, mert a társadalom legalsó fokán a fekete bőrűek és az indiánok álltak. Míg egy indián vagy fekete büszke volt származására, a „cholo” kifejezés a korcs keverék fogalmával társult, amelyet a társadalom lenézett.

A birodalmi Mexikóban a „cholo” mellett használták a „vato” és „coyote” (prérifarkas) kifejezéseket is, amelyek szintén a vegyes mesztic és bennszülött származásra utaltak. A kasztrendszer szigorú hierarchiájában a „cholo” kifejezés sértő volt, és a társadalmi kirekesztettséget jelképezte. Azonban a 20. század során a chicano közösség tagjai bátran kezdték el vállalni ezt a megjelölést, és újraértelmezve a „cholo” szót, egymás megszólítására használták, kifejezve ezzel ellenállásukat és büszkeségüket vegyes származásuk iránt. Ez a szó új jelentést nyert a közösségen belül, a büszkeség és önazonosság kifejezésévé vált, szembeszállva a múltbeli lenézéssel és előítéletekkel.

A cholo bandák az Egyesült Államokban alakultak ki már az 1920-as évek közepén, tehát léteztek a pachuco időszak alatt is. A mexikói cholo kultúra, amely sem teljesen mexikói, sem teljesen fehér amerikai (USA), az 1970-es évek közepére vált a chicano identitás meghatározó elemévé. Ezeket a cholo közösségeket különböző neveken ismerték, mint például „barrios”, „clickas” és „gangas”. Fontos megjegyezni, hogy ezek nem a mai értelemben vett bűnszövetkezetek voltak, hanem inkább helyi stílusokat képviseltek, amelyeket később a valódi bűnbandák is átvettek. Sajnos a média inkább az erőszakos csoportokat emelte ki, mintsem az átlagos autószerelőket vagy munkásokat, akik ezt a stílust követték.

A cholo megjelenés – beleértve az élére vasalt, kikeményített sötétkék XXL-es farmereket, homokszínű és barna munkás khakikat – kifejezetten az amerikai spanyolajkú közösségeket jellemezte, és nem volt jellemző Mexikóban, ahol sokkal élénkebb színeket használtak. Mexikóban az emberek gyakran nem értették, miért viselnek a chicano-k ilyen „chino” ruhákat. Bár napjainkra ezek a stílusok keveredtek, fontos megérteni, hogy a cholo és chicano kultúra hatalmas földrajzi területeket ölel fel, amelyeket egy kívülálló, például egy magyar ember, elsőre talán nehezen képzel el. Kalifornia például nagyjából akkora, mint Japán legnagyobb szigete, míg Texas mérete közel akkora, mint Franciaországé, így ezek a kultúrák nem csak Los Angelesre korlátozódnak.

Egy másik fontos tényező, amely a chicano kultúrához kapcsolódik, a graffiti korai megjelenése. A cholo közösségek rendszeresen megjelölték területeiket graffitivel, és áthúzták ellenségeik neveit, ezáltal is kifejezve identitásukat és területi igényeiket. Ez a graffiti kultúra már létezett, még mielőtt a New York-i iskola ismertté vált volna.

„Ezért használták a cholo-k, a chicano banda tagjai, a megjelenésüket a kulturális önazonosságuk szimbólumaként. A mexikói bandák kezdetben kevésbé hasonlítottak a mai véres bandakultúrára. Inkább egy sajátos identitást próbáltak kialakítani, miután elvesztették önazonosságukat a nyugati államok gyarmatosításának hatására. A cholo és pachuco stílus korai példái voltak annak, hogyan kénytelen egy lázadó szubkultúra a saját vérével megvédeni identitását. A zoot öltönynadrágok hatással voltak arra is, hogy egyes cholók később hogyan viselték farmerüket és chino-jukat, olyan vasalási technikával, amely ráncokat utánzott.” – Spanto.

Hiphop, gördeszka és a jelen

chicano kultúra hatása nem korlátozódott csupán az Los Angeles hiphopstílusra. Andrew Luecke kifejti, hogy a cholo kultúra és a gördeszkázás közötti kapcsolat a 90-es éveknél jóval korábbra, egészen az 1970-es évek végére nyúlik vissza. Ekkor a Dogtown deszkásai, mint Jay Adams, Nathan Pratt és Jim Muir, akik Venice-ből és Santa Monica-ból származtak, kölcsönhatásba kerültek ezzel a szubkultúrával. Ők is elkezdtek Pendleton ingeket, kendőket és Locs napszemüvegeket viselni, amelyek a cholo megjelenés jellemző elemei voltak.

Chavarria a Hypebeastnek elmondta: „A cholo kultúra óriási hatással volt a nyugati parti férfidivatra. Valójában a cholo-k teremtették meg a bő nadrág divatját. Ez a stílus azonban sosem kapott valódi elismerést a divatiparban, amíg a deszkás kultúra át nem vette. Ekkor a deszkás márkák elkezdték utánozni a cholo és chicano stílust, hogy azt a lázadás szimbólumaként eladják a fehér fiataloknak, akik szembe kívántak szállni szüleik elvárásaival.”

Ez az interakció a chicano és a deszkás kultúra között újabb dimenziókat adott a nyugati parti fiatalok identitáskereséséhez, ahol a stílus és a megjelenés az ellenállás, a lázadás és a kulturális örökség kifejezőeszközévé vált.

„Amikor a Venice környéki középiskolámba jártam, a latin bandák pontosan ugyanazt viselték, mint mi, a szörfösök, de ők máshogy viselték. Mi bő Levis vagy khaki nadrágokat, fehér pólókat és hosszú, gombolható, kockás flanel Pendleton ingeket hordtunk, valamint azokat a Winos nevű cipőket. A latin és afroamerikai bandák is pontosan ugyanazt viselték, de az ő ruháik kikeményítettek és élére vasaltak voltak. Minden ruhadarab tökéletesen nézett ki.”

Peralta megfigyelései rávilágítanak arra, hogy bár ugyanazokat a ruhadarabokat használták, a stílus és a viselet módja jelentős kulturális jelentéssel bírt. Az egyedi megjelenés és a tökéletességre való törekvés különbséget teremtett az eltérő csoportok között, mégha külsőleg hasonlóan is öltözködtek.

A 80-as években az olyan Venice Beach-i deszkások, mint például Jesse Martinez, életben tartották a skate-cholo crossover stílust, egészen addig, amíg ez a 1990-es években a gördeszkázás fősodrába került. Az olyan pro-k, mint Andy Roy, Jay Adams kockás ingeket, levágott Dickies nadrágot és magasszárú fehér zoknit viseltek. Ma olyan deszkások, mint Sammy Baca, szintén ezt a stílust képviselik.

A chicano és a cholo divat mindig is közvetlen hatással volt más utcai kultúrákra. A valóságban a zene és a stílusok mindig keverednek. Ne feledjük a cholo eleve kevertet jelent. Úgy gondolom, hogy a chicano stílusok erősségét mutatja, hogy folyton felkapják őket. Ez egy nagyszerű stílus dicsérete. Imádom. Úgy értem, soha nem lesz olyan jó, mint az eredeti, mert az spontán és ösztönös volt.”

A pachucók szándékosan túltolták, míg a cholók a megaláztatásból kovácsoltak erényt, miközben a világ is felfedezte őket, és a mellettük élő deszkások és fekete közösségek is átvették ezt a jellegzetes stílust. Az, hogy ma ezekről a kulturális elemekről tudunk, egyáltalán nem volt magától értetődő, mivel az amerikai történelem gyakran hajlamos eltitkolni vagy elfelejteni múltja sötétebb oldalait, és megpróbálja a sokszínű szubkultúrákat egy nagy amerikai identitás alá besöpörni. Végül azonban nem úgy alakult, ahogyan azt előre elképzelték.

A chicano közösség hozta a stílust, a fekete közösség a zenét, míg a fehérek a gördeszkázást – és ez az egyveleg együttesen meghódította a világot. Ahogyan a már említett WAR zenekar híres dalában kérdezi: „Miért ne lehetnénk barátok?” Ez az együttműködés és egymás kultúrájának elfogadása mutatja meg, hogy a különböző szubkultúrák hogyan járulhatnak hozzá egy gazdagabb és változatosabb globális kultúrához.

WAR: Why Can’t We Be Friends?