Szemlátomást nemcsak a hiphopban volt golden era a kilencvenes évek. A rapzenét és gettóéletérzést humorosan megközelítő vígjátékok zöme is a kilencvenes években készült. Ráadásul akkor még nagyobb volt az önirónia az egész műfajban. Ma már túl sok az aranyfog, és kevés a mosoly. Mi most ebből a kissé bumfordi, de annál szerethetőbb humorból keverünk egy filmes Molotov-koktélt. Ezzel gyújtsatok rá – mármint egy nótára!
A Kilencvenes blokk
1. Ne légy barom, miközben iszod a dzsúszod a gettóban (Don’t Be a Menace to South Central While Drinking Your Juice in the Hood)
Minden gettófilm leghíresebb paródiafilmje, amihez nem kell látni az eredetiket, de többet ad, ha vágod őket. A Veszélyes elemek, Fekete vidék, Harlemi ziccer, Hosszú lé és hasonló jellegű gettófilmeket karikírozza ki parádés módon. Az eredeti cím is tulajdonképpen ezen filmek címeivel való játék.
A film előzetese anno a következő szlogent tartalmazta: „Ez az egyetlen film, amelyet idén mutattak be, és a címében tizennégy szó található.”
A produkció a Wayans fivérek felének ez az egyik csúcsproduktuma. A filmet Shawn Wayans és Marlon Wayans írta, és egyben ők alakítják a főszerepeket is. A Wayans család a kilencvenes évek afroamerikai vígjátékainak megkerülhetetlen szereplője volt, bár érdekes módon az idő rostája nem mindenkit kezelt egyformán. Míg akkoriban Damon Wayans számított a legismertebb névnek, ma inkább Shawn és Marlon neve cseng ismerősen a fiatalabb közönség számára.
A film ugyanakkor több egyszerű bohóckodásnál. Miközben percenként szállítja az abszurd poénokat, folyamatosan kifigurázza a gettófilmek didaktikus üzeneteit és sokszor túl direkt társadalmi tanulságait. Amikor a postás egyszerűen besétál azzal, hogy „Üzenet!”, az nem csupán egy vicc, hanem görbe tükör is az erőltetett tanmesék elé. Ahogy az is, hogy Hamutartó apja láthatóan fiatalabb nála, szintén egy sajátos poén.
Magyarországi utóélete önmagában is megérne egy külön tanulmányt. Miközben Amerikában mindenki értette, hogy ez egy célzott paródia, nálunk sok nézőnek fogalma sem volt róla, pontosan mit figuráznak ki benne. Ennek ellenére akkora videótékás kedvenc lett, hogy a forgalmazók később több, teljesen más filmet is „Ne légy barom 2–3–4” címmel folytatásként adtak el. Ezeknek természetesen semmi közük nem volt a Wayans testvérek filmjéhez, pusztán csak megpróbáltak ráülni a cím ismertségére.
2. CB4 (1993)
Ha létezik legendás rapvígjáték, akkor ez az. Külön cikket lehetne írni csak azokból a rapszámokból és utalásokból, amelyek valamilyen formában megidézik ezt a filmet. Elég, ha csak Nas klasszikusára, a The Message-re gondolunk. A sztori szerint egy naiv fehér srác dokumentumfilmet forgat a CB4 nevű rapcsapatról, amely a kitalált Locash városrészből érkezett. Már a helyszín neve is poén, hiszen a „Locash” nagyjából annyit tesz: „kis pénz”. Belső poén, hogy a film egyik forgatókönyvírója Robert LoCash, aki többek között producerként a Csupasz pisztoly-filmek sikeréhez is hozzájárult.
A történet alapján a CB4 azáltal vált népszerűvé, hogy lenyúlja egy helyi gengszter, Gusto nevét, imázsát és életmódját. A banda neve sem véletlen: a CB4 annak a börtönrészlegnek a neve, ahol Gusto ül. Amikor azonban szabadul, a legkevésbé sem tolerálja, hogy valakik karriert építettek a személyazonosságára. Nem nehéz felfedezni a sztoriban az N.W.A kritikáját.
Most az N.W.A-rajongók üljenek le, mert állva megszédülhetnek!
Abban a csapatban kizárólag egyetlen gengszter volt, Eazy-E, a többiek csak sztoriztak erről. Tehát minden idők legismertebb gangsta rapcsapata messze nem az. A film egyik legjobb húzása, hogy folyamatosan feszegeti a kérdést: mennyi a valóság és mennyi a szerepjáték a rapiparban? Az a jelenet például, amikor egy CB4-tag apja az autómosóban tart kiselőadást az „igazi gettóéletről”, nem véletlenül vált kultikussá, hiszen nagy valószínűséggel Ice Cube-ról szól, ugyanis ő egy egészen normális, rendezett családból érkezett. A film ettől függetlenül örök érvényű. Egészen vicces, hogy a valóság miként írja tovább a sztorikat. 50 Cent is egy gengsztertől vette a nevét, nem ő az igazi 50 Cent, csak egy 70-kedő Cent.
További érdekesség, hogy a filmet egy fehér nő, nevesül Tamra Davis rendezte, aki a korszak egyik legfontosabb kliprendezője volt. Dolgozott az N.W.A-val, a Beastie Boysszal, a Sonic Youthszal és a Depeche Mode-dal is. Később egy másik kultikus komédiát, a Half Baked (Félbetépve) című filmet is ő rendezte, amely jelentős szerepet játszott Dave Chappelle filmes karrierjének beindításában. Mellékesen pedig Mike D-nek, a Beastie Boys tagjának a felesége.
A magyar vonatkozásokat illetően – és személy szerint – pontosan tudom, hogy itt kezdtem el Gesztit igazán idegesítő médiaszemélyiségnek tartani. Neki mindenhol ott kell lennie. Mivel nálunk ő volt a „nagybetűs rapper”, ezért muszáj volt szinkronizálnia is. Lemászik a filmről a magyar szinkronja. Ganxsta Zolee már szellemesebben nyúlt a témához. Az Annyira reszelek, hogy izzad a tököm szám ötlete innen lett koppintva. A Jam Balaya és Doktor Monoton / Phlat projektjeiben is visszaköszönnek részletek. Ez tényleg egy rap alapfilm. Kötelező!
3. Fear of a Black Hat (1993)
Ha a CB4 a gangsta rap kifigurázása, akkor a Fear of a Black Hat már az egész hiphopuniverzumot veszi célkeresztbe. Az 1993-as áldokumentumfilm sok szempontból a rapkultúra saját This Is Spinal Tapje. Ahogy a legendás álriportfilm a heavy metal világát forgatta ki a nyolcvanas években, úgy ez az alkotás a korabeli hiphop összes pózát, ellentmondását és önmaga által gyártott mítoszát szedi ízekre.
A film címe az 1990-es Public Enemy Fear of a Black Planet című albumára utal, de egyúttal remekül összefoglalja azt a kulturális pánikot is, amely a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján a rapzene körül kialakult. A mainstream Amerika egyszerre félt és rajongott a hiphopért, miközben egyre több fekete előadó vált országosan ismertté. Az N.W.A-rajongók tényleg ne olvassák ezt a cikket, vagy lássák be végre, hogy Dre doktor környékén a kamugyanús történetekből nincs hiány. A film is ezen a fura N.W.A-szálon indul el.
A történetet Nina Blackburn szociológus szemén keresztül követjük, aki egy éven át dokumentálja az N.W.H. nevű rapcsapat működését. A név természetesen az N.W.A. paródiája: a rövidítés ezúttal a Niggaz With Hats kifejezést takarja. A zenekar tagjai hatalmas, abszurd fejfedőkkel lépnek fel, amelyeket saját mitológiájuk szerint az ellenállás szimbólumának tekintenek, emlékezve rabszolga őseikre, „akiknek mezítelen fejjel kellett dolgozniuk a napon.” Mivel kalap nélküli őseik túl fáradtak voltak a napon való munkától ahhoz, hogy fellázadjanak. Ez tipikus példája annak a bizarr logikának, amelyet a csapat zenéje és képi világa mélyebb jelentéseinek magyarázatára használ.
Bár első pillantásra könnyű lenne a CB4 testvérfilmjének tekinteni, valójában jóval szélesebb célpontokra lő. Míg a CB4 elsősorban a gangsta rapet és az N.W.A. köré épült mítoszokat támadja, addig a Fear of a Black Hat a teljes hiphopkultúrát, a zeneipart, a médiát és még a raphez kapcsolódó filmes világot sem kíméli.
Jó példa erre Jike Spingleton figurája is, aki egyszerre görbe tükre a korszak két meghatározó afroamerikai rendezőjének, John Singletonnak és Spike Lee-nek. A film így nemcsak a rapipart, hanem a gettófilmek körül kialakult kulturális jelenséget is froclizza. Noha a CB4 nálunk híresebb, és annak idején az USA-ban is nagyobbat ment, ma már nyíltan ki lehet jelenteni, hogy Amerikában a Fear of… maradt inkább közbeszéd tárgya.
A filmhez ráadásul több érdekes kulisszatitok is kapcsolódik. Kevesen tudják például, hogy a Fear of a Black Hat a Cannes-i Filmfesztivál programjába is bekerült, ami önmagában nem kis teljesítmény egy ennyire rétegfilmnek számító rapszatíra esetében. A produkció hivatalosan 999 999,99 dollárból készült, ami nem véletlenül maradt egy centtel az egymilliós határ alatt. A készítők így bizonyos adózási és finanszírozási konstrukciókat tudtak kedvezőbben kihasználni. Ennél is szebb történet azonban, hogy a film előtt Rusty Cundieff egy rövid, kvázi pilotváltozatot is forgatott kézikamerával, mindössze 600 dolláros költségvetésből. Ez a miniverzió segített meggyőzni a befektetőket arról, hogy az ötletben valóban van potenciál.
Sajnálatos módon maga a film soha nem jutott el igazán széles közönséghez. Pedig a korszak egyik legokosabb és legszürreálisabb hiphopparódiája, amely a poénok mögött valójában egy fontos állítást is megfogalmaz: azt, hogy az afroamerikai közösség sokkal sokszínűbb és összetettebb annál, mint amit a rapipar vagy a populáris kultúra leggyakrabban mutat belőle.
A filmben szereplő dalbetétek és a humoros soundtrack szintén rapsuli-tananyag.
N.W.H. – Ice Froggy Frog Fear Of A Black Hat
4. Who’s the Man? (1993)
Már előre látom a kritikai megjegyzéseket, hogy a How High miért nincs kiemelten a listán, miközben a Who’s the Man? meg igen. Ennek több oka is van. Egyrészt a Who’s the Man? tényleg vicces. Másrészt nem pusztán két rapperre épít, hanem gyakorlatilag magába sűríti a teljes kilencvenes évekbeli hiphopkorszakot. Harmadrészt pedig van egy olyan tulajdonsága, amit sok zenészből lett színész hajlamos alábecsülni: rendes forgatókönyve. Csak Method Man, Redman és egyes magyar művészfilmesek gondolják, hogy egy filmet meg lehet úszni forgatókönyv nélkül.
Magyarul a vígjáték Fodrászból zsaruk néven jött ki. Érdekes módon az IMDb magyar adatai között szinte nyoma sincs ennek a címnek, pedig itthon is bemutatták. Azt nem tudom milyen sikerrel, de vélhetően elhasalt a kasszáknál. Nem úgy az USA-ban. Jó, azt azért érdemes hozzátenni, hogy Ed Lover és Doctor Dre akkoriban nem csupán rapperek vagy médiaszereplők voltak, hanem a legendás Yo! MTV Raps műsor házigazdái. A film a legnagyobb rapper mellékszereplős cameo evör. Ekkor még mindenki pont annyira volt sztár, hogy szuperként is elvállalt egy kis mellékszerepet. Feltűnik többek között a Naughty by Nature, Queen Latifah, a Cypress Hill, Ice-T, KRS-One, Heavy D, a House of Pain, a Salt-N-Pepa, a Kris Kross, Bushwick Bill, a Leaders of the New School, a Run-D.M.C. és a Public Enemy is. És ez még korántsem a teljes lista. És ez még korántsem a teljes lista.
Fontos ugyanakkor tisztázni valamit: a Who’s the Man? valójában nem rapfilm. A hiphop inkább csak a közege és a díszlete. A történet alapvetően egy könnyed bűnügyi komédia, amely történetesen a kilencvenes évek egyik legizgalmasabb zenei korszakának közepén játszódik.
5. Friday/Végre Péntek (1995)
„Végre péntek, semmi szirénazaj.” Ezt a sort Ganxsta Zolee-tól ismerhetjük, holott az inspiráció forrása ezúttal is könnyen beazonosítható. Ice Cube tulajdonképpen egész estés forgatókönyvet írt abból az életérzésből, amelyet korábban az It Was a Good Day című dalában már előadott. És milyen jól tette.
Craig Jonesnak (Ice Cube) nincs éppen élete napja. Előző nap kirúgták a munkahelyéről, most pedig otthon próbálja túlélni a pénteket. Ebben „segít” legjobb barátja, Smokey (Chris Tucker), aki történetesen nem adta el a dílerétől kapott füvet, hanem a helyzet tompítására Craiggel együtt elszívta. A beszállító, Big Worm (Faizon Love) érthető módon nem lelkesedik az üzleti modell iránt, és közli: estig vagy előkerül a pénz, máskülönben Smokey halott ember.
És ez még csak a kezdet. Ott van Deebo, a környék rettegett helyi erőembere, Craig féltékenységi rohamokra hajlamos barátnője, valamint Debbie, akibe Craig valójában szerelmes. Egyetlen nap, néhány utca és egy rakás egymásra torlódó probléma – a Végre péntek lényegében ennyi. Csakhogy ezt a keveset szinte tökéletesen csinálja.
A film különlegessége, hogy miközben vígjáték, egy pillanatra sem érződik művinek. A történet ugyanabban a South Central Los Angeles-i közegben játszódik, ahol a rendező, F. Gary Gray felnőtt. A forgatási helyszínek jelentős része valódi környékbeli ház volt, több közülük Gray gyermekkori ismerőseihez tartozott. Az a jelenet például, amelyben Deebo egyetlen ütéssel padlóra küldi Redet, Gray egykori otthona előtt készült. Redet ráadásul DJ Pooh alakítja, aki Ice Cube-bal közösen írta a forgatókönyvet.
A Friday nem akar nagy társadalmi dráma lenni, de nem is karikatúra. Egyszerűen megmutat egy napot egy olyan környéken, amelyet Hollywood általában vagy démonizálni, vagy romantizálni szokott. A folytatásokat már messze nem ajánlom ilyen jó szívvel, de ez vitathatatlanul egy hiteles alkotás.
6. Whiteboyz – Érezd a ritmust! (1999)
A kilencvenes éveket egy ritka csemegével zárjuk. A Whiteboyz azon filmek közé tartozik, amelyekről még sok raprajongó sem hallott, pedig jóval többet érdemelne egy egyszerű kultikus lábjegyzetnél. Vigyázz, ne azt írd be, hogy „érezd a ritmust”, mert egy gagyi táncos filmet fog kidobni. Filmünk megtévesztő, mert csak részben szól a vidéki suttyók álmairól, mivel legalább annyira jelen van a nagyváros mérgező légköre is.
A történet középpontjában Flip áll, egy iowai kisvárosban élő srác, aki meg van győződve róla, hogy rappernek született. Sőt, ennél is tovább megy: saját elmélete szerint valójában fekete, csak egy ritka bőrbetegség miatt lett fehér. Miközben folyamatosan a hitelességről, a „stay true, keepin’ it real” életfilozófiáról és az utcai lét igazságairól papol, szinte teljesen vak a saját környezetére. Nem veszi észre, hogy az apja elveszítette a munkáját, az anyja élelmiszerjegyekből próbálja fenntartani a családot, a barátnője pedig gyermeket vár tőle.
A Whiteboyz elsőre könnyen tűnhet egy egyszerű vígjátéknak, amely a vidéki fehér srácok rapmániáját parodizálja ki. Ez nem a Pretty Fly (For A White Guy) Offspring-klipsztori. A film legalább annyira szól a nagyvárosi mítoszok rombolásáról, mint a kisvárosi ábrándokról. Amikor Flip végre eljut Chicagóba, nem a vágyott romantikus gettóvilág fogadja, hanem annak sokkal nyersebb és kevésbé szórakoztató valósága.
Eredetileg a hiphop, a rap lehetne egy ajtó az irodalom és a költészet felé, de ehelyett ez a film azt meséli el, hogy tulajdonképpen mindez csak ürügy a pózolásra. És a gengszterélet pedig egyáltalán nem vicces vagy menő. A film több fesztiválon és díjátadón is kapott jelöléseket. Bár vígjátékként tartják számon, bizonyos értelemben ez a lista egyik legkomolyabb alkotása. A film több fesztiválon és díjátadón is kapott jelöléseket. Bár vígjátékként tartják számon, bizonyos értelemben ez a lista egyik legkomolyabb alkotása.
Mellékszereplők terén elég komoly a felhozatal. Feltűnik többek között Mic Geronimo, Fat Joe, Dead Prez, Slick Rick, Snoop Dogg, Doug E. Fresh, Raekwon, Big Pun, Three 6 Mafia, Trick Daddy és a Flipmode Squad több tagja is. A film zenéje legalább annyira korlenyomat, mint maga a történet.
Végjáték?
Bármennyire hihetetlen, a kétezres években alig találtam olyan gettó- vagy hiphopvígjátékot, amelyet jó szívvel ajánlanék. Aki tud, mellékelje a cikkhez kommentben! Mondom, igényesebbet. Gagyit tudok én is.
7. Dope (2015)
Az első film, amely hosszú idő után ismét némi fényt gyújtott a gettóvígjátékok alagútjának végén, a Dope volt. Magyarországon a meglehetősen fantáziátlan Kábszer címet kapta, pedig a „dope” ennél jóval többet jelent. Szlengszó arra, ami „ütős”, „vagány”, „menő”. Bár jelen van a filmben kábszi, a lényeg a hitelességre, az eredetiségre, a dope-ságra összpontosul. A történet már egy teljesen más Amerikában játszódik, mint a korábbi filmek többsége. A gengszterrap aranykora véget ért, tombol a trapláz, Malcolm és haverjai viszont úgy öltöznek, mintha egy 1991-es Source magazinból léptek volna elő. Old school hiphopot hallgatnak, mégsem rapcsapatot alapítanak, hanem punkzenekart.
Malcolm és legjobb barátai, Jib és Diggy középiskolai geekek a Bottomsban, a kaliforniai Inglewoodban, egy magas bűnözési rátával rendelkező negyedben. A film egyik legjobb húzása már itt megmutatkozik. Nem minden fekete srác gengszter. Nem mindenki akar rapper lenni. Nem mindenki az utcán akar érvényesülni. Vannak stréberek, különcök, álmodozók és jó tanulók is. Malcolm például mindenáron be akar jutni a Harvardra, miközben környezete és még az iskolai tanácsadója is kételkedik abban, hogy sikerülhet neki.
Egy véletlen meghívásnak köszönhetően azonban Malcolm egy underground buliban találja magát, ahol olyan bűnügybe keveredik, amely fenekestül felforgatja az életét. Innentől kezdve a Dope egyszerre válik tinivígjátékká, felnövéstörténetté, krimivé és társadalmi szatírává.
A szereplőgárdában és a cameók között számos ismerős név bukkan fel. Többek között A$AP Rocky, Vince Staples, Tyga, valamint Syd és az Odd Future kollektíva meghatározó alakjai is. A háttérben pedig ott állt Pharrell Williams executive producerként, míg a társproducerek között Sean Combs és Forest Whitaker neve is szerepel.
A film kifejezetten pozitív kritikákat kapott, és szerény költségvetéséhez képest tisztességes sikert aratott a mozikban. Ennél azonban fontosabb, hogy képes volt valami olyat megmutatni, amit a rapkultúráról szóló filmek gyakran elfelejtenek: a fekete identitás nem egyetlen történetből áll. A Dope nem akarja megmondani, milyen egy „igazi” fekete srác. Éppen azt mutatja meg, hogy ilyen kategória talán nem is létezik. Nem olyan harsányan vicces, mint a CB4, és nem olyan kultikus, mint a Végre péntek, de hosszú idő után ismét egy olyan film született, amely nemcsak használja a hiphopkultúrát, hanem érti is azt. Egy jó estét el lehet vele tölteni.
8. Bodied (2017)
Valahogy radar alatt maradt ez a film, pedig több fesztiváldíjat is bezsebelt, a nézői értékelések is kifejezetten erősek, mégsem lett belőle széles körben ismert kultfilm. Ennek részben az lehet az oka, hogy a premier után a YouTube Red megszerezte az exkluzív streamingjogokat, így a film viszonylag korlátozott közönséghez jutott el. Kár érte, mert a Bodied az egyik legjobb rapfilm, amely az elmúlt évtizedben készült. A producere ráadásul maga Eminem volt, ami a freestyle battle világában azért nem teljesen lényegtelen ajánlólevél.
A „bodied” kifejezésnek több jelentése is van. Jelentheti azt, hogy valakit teljesen megsemmisítenek egy csatában, de azt is, hogy valaki maximális intenzitással beleáll egy konfliktusba vagy versenyhelyzetbe. A film mindkét értelmezést ügyesen használja.
A főszereplő Adam Merkin, egy végzős egyetemista, aki a battle rap kultúrájáról írja diplomamunkáját. Kezdetben kívülálló megfigyelőként közelít a közeghez, ám ahogy egyre mélyebbre merül a freestyle-versenyek világában, lassan maga is részesévé válik annak. Néhány fájdalmas vereség után rájön, hogy valójában kivételes tehetsége van a műfajhoz, és hamarosan már nem kutatóként, hanem versenyzőként tekintenek rá. Ezidáig ebből még egy szar film is lehetne, de trükkösebb a sztori. A rapcsaták itt nem pusztán szórakoztató jelenetek, hanem egyfajta társadalmi laboratóriumként működnek, ahol identitás, előítéletek, politikai korrektség és kulturális határok ütköznek egymással.
Különösen emlékezetes az a jelenet, amikor Adam a koreai származású Prospek ellen lép színpadra. Miután a kifinomultabb szójátékokkal nem tudja megmozgatni a közönséget, végül egyszerű, sztereotípiákra épülő poénokkal arat sikert. A film itt nem állít semmit egyértelműen, inkább kérdéseket tesz fel. Vajon a tömeg mindig azt jutalmazza, ami a legokosabb? Hol húzódik a határ a humor, a provokáció és a sértés között? Miért működnek bizonyos előítéletek egyes helyzetekben, míg mások azonnal elfogadhatatlanná válnak?
A Bodied egyik legnagyobb erénye, hogy ezeket a kérdéseket nem előadás formájában tálalja, hanem kíméletlenül vicces és gyakran sokkoló rapcsatákba csomagolja. A film pontosan érti azt a közeget, amelyről beszél, és nem próbálja megszelídíteni vagy sterilizálni azt a szélesebb közönség kedvéért. Kevés olyan alkotás készült az elmúlt években, amely ennyire jól ragadta volna meg a battle rap világának nyers energiáját és ellentmondásait. Nem lett kasszasiker. Nem lett generációs kultfilm. Pedig simán megérdemelte volna.
Amikről nem esett szó, de lehetett volna
Igen, igen. A How High (Fűre tépni szabad) nincs a listán. Igen, tudom, hogy legendás. Azt is tudom, hogy tizenkét évesen neked is tetszett. Most akkor nézd meg újra.
Method Man és Redman zseniális rapperek, ezt senki nem vitatja, de attól ez még egy gyenge közepes vagy még az sem film. Volt egy legendás szám a szmókolásról, és arra ráhúztak egy filmet több mint 10 év távlatából. Mire elkészült, a főszereplők már bőven közelebb jártak a negyvenhez, mint a húszhoz, mégis egyetemistákat játszottak. Némi fűvel tán még fel lehet hozni valahogy.
A másik alapfilm sokaknál az Osztály, vigyázz! (High School High). Itt megint egy olyan alkotásról van szó, aminek a zenéje jobb, mint maga a film. A Wu-Wear nagyon vagány kis track.
A Fat Boys főszereplésével készült Ápolandó ápolók (Disorderlies) például a posztere alapján sokkal viccesebbnek tűnik, mint amilyen valójában. A Kid ’n Play-féle House Party-trilógia pedig kétségtelenül fontos darabja volt a korszaknak, akárcsak maga a Kid ’n Play is. Az idő azonban bebizonyította, amit akkor is tudtunk: ezek szar zenék és szar filmek, csak akkor a hiphopot valami puha, családbarát valaminek akarták eladni, ami végül mára sikerült is.
+1. School Daze
Van egy film, amit mindenki kifelejt. Nálam ez a +1. A School Daze (Suliláz). Érdekes film, fura film, rossz film, de már annyira, hogy valójában jó.
Sokan elfelejtik, hogy Spike Lee jóval azelőtt készített musicalt, hogy a hollywoodi stúdiók újra divatba hozták volna a műfajt. A School Daze egy fekete egyetemi közegben játszódó zenés szatíra, amelyben maga Spike Lee is szerepel. Emellett itt tűnik fel több későbbi nagy név is, köztük Laurence Fishburne, Giancarlo Esposito és Bill Nunn, akit a legtöbben Radio Raheemként ismernek.
Nehéz elmagyarázni, milyen film ez. Olyan, mintha egy egyetemi vígjáték, egy társadalmi szatíra, egy musical és egy identitásvita egyszerre próbálna ugyanabban a filmben létezni. Néha sikerül neki, néha nem. Ha valaki most akar megismerkedni Spike Lee munkásságával, biztosan nem ezt ajánlanám elsőként. Ha viszont valaki kíváncsi arra, hogyan nézett ki egy fekete egyetemi musical 1988-ban, amelyet csak Spike Lee fejében lehetett teljesen logikusnak látni, akkor mindenképpen érdemes tenni vele egy próbát.
A klasszikus gettófilmekről és a hiphophoz kapcsolódó drámákról majd egy másik alkalommal lesz szó. Ez a lista kifejezetten a vígjátékokról szólt. Azokról a filmekről, amelyekre a legtöbben ritkán emlékeznek vissza.
Na jó, nem érhet így véget ez a cikk. Azért ez is Spike Lee.
Crooklyn Dodgers
