Ki a kis blues-t nem becsüli, az a nagy filmet nem érdemli
A Blues Brothers számunkra egy film, de valójában Dan Aykroyd szívének egy darabja. Rajta kívül soha senki nem hitt benne. Kezdve azzal, hogy nem akartak vele zenélni, főleg nem blues-t. A Saturday Night Live sem kívánta a műsorára tűzni, csak amolyan adás előtti bemelegítésnek. Majd amikor befutott, nem szándékoztak belőle albumot kiadni. Majd miután annak is sikere lett, nem óhajtottak filmet belőle. Végül a film elkészültekor sem jósoltak nagy jövőt, mivel jóformán semmi nem stimmelt körülötte. Még a forgatókönyv is ingatag lábakon állt. Ennek ellenére siker lett.
Mi is a Blues Brothers titka valójában?
A válasz egyszerű, ha láttad a filmet, mégis nehéz elmagyarázni. Saját stílusa, világa van. A poénjai, az egész hangulat csak a saját univerzumában értelmezhető. Ez az univerzum pedig pont olyan, mint a miénk, csak nagyobb szív és lélek van benne. Minden egyéb blues.
Az eredeti másolat Blues Brothers
A Blues Brothers legalább annyira, soul, bluegrass, korai R’n’B és rock and roll, mint amennyire blues. Ami azonban kétségtelen: saját szerzeményeik nem voltak. A filmzene és a formáció zenei öröksége lényegében feldolgozásokra épül, és ezzel egy régi amerikai hagyományt követnek – azt a mintát, amelyben fehér középosztálybeli előadók a fekete zenészek stílusát és dalait átvéve, gyakran jóval nagyobb hírnevet és anyagi sikert értek el, mint az eredeti alkotók. A jómódban felnövő Aykroydnak és Belushinak ez a zenei kalandozás egyfajta játék volt, kreatív kísérlet, mely azonban nem volt mentes a kulturális áthallásoktól. Ez nem gonoszkodás, ez tény.
Az árvaházból származó két Blues testvér története egy kedves mesének tűnik, azonban a blues-előadók 75%-ának ez a keserű valóság, amit megénekeltek.
Innentől kezdve viszont már selyempárnába csomagolt mézescsuporból veszem ki az összes szót, ami Dan Aykroyd ötleteit és Belushi zsenijét dicséri. Ugyanis ez a két forma megmutatta Amerikának mik is az igazi értékei. Most nem a rendőrautók összetörésére gondolok, bár az sem elhanyagolható momentum.
A Blues Brothers történetének kulcsa a hitelesség. A formáció megszületése nem pusztán egy jól időzített filmes ötlet volt, hanem Dan Aykroyd szenvedélyének gyümölcse – egy olyan szenvedélyé, amely már középiskolás kora óta elkísérte. Ez nem csupán városi legenda: valóban megtörtént, hogy egyetemistaként, amikor Muddy Waters Ottawában lépett fel, a dobosa hirtelen kidőlt. A színpadról megkérdezték, van-e dobos a közönség soraiban. Volt. Úgy hívták: Dan Aykroyd. És végig is nyomta az öreggel a műsort. A Blues Brothers tehát Dan álma volt. Azonban nagyban kellett hozzá John Belushi szupersztár státusza. Aykroyd csak a nyolcvanas években futott be. Erre később visszatérünk.
Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy a hetvenes évek második felére a blues népszerűsége drasztikusan visszaesett. A filmben szereplő legendás zenészek – akik ma már megkérdőjelezhetetlen ikonok – akkoriban meglepően kevés figyelmet kaptak a zenei fősodortól. Hihetetlenül hangzik – de higgyétek el nekem, mert utána kutattam – sem Aretha Franklin, sem James Brown után nem különösebben érdeklődött a fősodor. Kezdtek eltűnni a palettáról. A film azonban újra reflektorfénybe állította őket, és velük együtt a blues-t, a funkot, valamint az amerikai zene számos más alapműfaját is visszahozta a köztudatba.
Dan Aykroyd ugyan humoristaként és színészként vált világhírűvé, de zenészként is komolyan vehető. Ezt a zenei elhivatottságot továbbadta gyermekeinek is: lánya, Danielle Aykroyd – művésznevén Vera Sola – rendkívül sokoldalú zenész, aki saját albumain minden egyes hangszert maga játszik fel. A zene tehát nem csupán egy szerep volt Aykroyd életében, hanem örökség.
A nehéz kezdetek
A Blues testvériségét Dan Aykroyd és John Belushi, a Saturday Night Live népszerű komikusai hívták életre 1978-ban, eredetileg egy zenei vázlat részeként. Ha a naptár szerint nézzük, azóta eltelt 47 év – elvileg ennyi idős lenne a formáció. Csakhogy, ahogyan annyi más részlet is a Blues Brothers történetében, ez sem egészen egyértelmű. A valóság és a legenda határa itt is elmosódik – éppen ez adja az egész jelenség varázsát.
Blues Brothers: Soul Man (SNL)
Egy találkozás, ami történelmet írt
1973-ban Dan Aykroyd Torontóban működtetett egy 505 Club nevű speakeasy bárt, amely a város egyik titkos zenei gyöngyszeme volt. Egy este a klubba betért John Belushi is – tehetségeket keresett egy új műsorhoz. Azonban nem a fellépők, hanem maga a bárban szóló blues-zene ejtette rabul. Azonnal rajongója lett a hangulatnak és a műfajnak. „Egy pillantást vetettünk egymásra” – emlékezett vissza Aykroyd a Vanity Fair-nek adott interjúban. – „Szerelem volt első látásra.”
A két komikus és zenerajongó 1975-ben csatlakozott a Saturday Night Live stábjához. A The Blues Brothers ötletét Lorne Michaels producernek vetették fel, ám a koncepció kezdetben nem aratott osztatlan sikert. Mivel a karaktereket nem tartották különösebben viccesnek, Michaels csupán annyit engedélyezett számukra, hogy az élő adás előtt melegítsék be a közönséget. A duó azonban nem adta fel. Végül 1976. január 17-én megszületett az első hivatalos Saturday Night Live-vázlat, amelyben a „Howard Shore and his All-Bee Band” előadta Slim Harpo „I’m a King Bee” című dalát. Belushi énekelt, Aykroyd pedig szájharmonikázott – mindketten sárga-fekete csíkos méhjelmezben, a „The Killer Bees” nevű szkeccs részeként. Az ikonikus zakós, napszemüveges stílus csak ezután alakult ki.
Erről a korszakról kevés jó minőségű felvétel maradt fenn, de azért még ma is ráakadhatunk néhány gyöngyszemre.
A hivatalos zenekar két évvel később, 1978-ban alakult meg. Ebben az évben jelent meg debütáló lemezük, a Briefcase Full of Blues című feldolgozásalbum. A banda egyik első jelentős fellépése a San Francisco-i Winterland Arenában volt, ahol a legendás Grateful Dead előzenekaraként léptek színpadra – méltó nyitánya egy kultikussá váló zenei utazásnak.
The Blues Brothers The Briefcase full of blues
Ekkorra már megszületett a Blues Brothers ikonikus megjelenése is: fekete öltöny, hozzá illő trilby kalap és sötét napszemüveg – egyenruhává vált jelmez, amely azonnal felismerhetővé tette a párost. A Briefcase Full of Blues megjelenése igazi meglepetéssiker volt: az album a Billboard 200 lista élére került, és rövid időn belül dupla platinalemezzé vált. A lemez borítójának belső jegyzetei, dalszövegtöredékei és háttérinformációi szolgáltak alapul a későbbi film forgatókönyvéhez is – ezekben bontakozik ki Jake és Elwood fiktív élettörténete, mely szerint a két jómadár árvaházban nevelkedett az illinois-i Rock Island városában, ahol egy Curtis nevű gondnok ismertette meg őket a blues világával. Barátságukat vérszerződéssel pecsételték meg – középső ujjukat egy állítólag Elmore James gitárjából származó húrral vágták meg, ezzel megalapítva testvériségüket.
A világhír végül a The Blues Brothers című hollywoodi vígjátékkal érkezett el. A film nemcsak a közönség szeretetét, hanem a kritika figyelmét is kivívta, és a blues, valamint a soul iránti nosztalgiát újra fellobbantotta. Ki tudja, hová nőhette volna ki magát ez a rendkívüli történet, ha John Belushi nem csinálja ki magát. 1982. március 5-én hunyt el Los Angelesben, heroin- és kokaintúladagolás következtében.
A Blues Brothers ugyan folytatta a fellépéseket különböző vendégénekesekkel és és más bandatagokkal, de a mágikus kémiát már nem lehetett pótolni. Az 1998-as Blues Brothers 2000 című film inkább a stúdió nyomására készült el, semmint Aykroyd személyes kezdeményezésére – és bár formailag folytatta a történetet, szellemiségében már messze elmaradt az eredetitől. Többet talán nem is érdemes róla szólni – vesszen inkább a feledés jótékony homályába!
Blues Brothers, ahogy te ismered – a film
Dan Aykroyd minden kétséget kizáróan a nyolcvanas évek egyik legnagyobb vígjátéksztárja, de ez nem volt mindig így. John Belushi rúgta be neki a kaput. Belushi stand-upos humoristaként már a hetvenes években is ismert volt. Az 1978-as év azonban hármas szerencsecsillagként mosolygott rövid életére. Sikerült neki az a hármas bravúr, hogy az év egyik legnagyobb bevételt hozó filmjének (Animal House), valamint az egyik legjobban kedvelt televíziós sorozatának (SNL) a sztárja lett, és ekkor jött ki a váratlanul nagyot szóló Blues Brothers-album is. Amikor Aykroyd és Belushi elhatározták, hogy filmet készítenek a Blues Brothers karakterekből, komoly verseny alakult ki a stúdiók között a jogokért, melyeket végül az Universal Studios szerezte meg – ők vállalták a kockázatot, amelyből végül egy korszakos kultuszfilm született.
A projekt indulásakor nem létezett sem végleges költségvetés, sem kész forgatókönyv. Az Universal Studios optimista becslése szerint a film legfeljebb 12 millió dollárból elkészíthető lett volna. Az alkotók azonban már a kezdetekkor 20 milliót tartottak reálisnak. Végül a produkció költsége 27,5 millió dollárra rúgott – ami mai értéken, 2025-as árfolyamon számolva, nagyjából 98 millió dollárnak felel meg. Ez ma is tekintélyes összeg, különösen egy olyan film esetében, amelynek készítői – Aykroyd és Belushi – sem rendezőként, sem forgatókönyvíróként nem rendelkeztek tapasztalattal. A rendező, John Landis is pályakezdő volt ekkoriban.
A film forgatása totális őrületben zajlott, Aykroyd maga is úgy nyilatkozott, hogy ha nem kapnak annyi segítséget a környezetüktől, ha nem gyűlnek köréjük lelkes és tehetséges alkotótársak, a film aligha készülhetett volna el.
Számok és emberek
Megjelenése idején a The Blues Brothers tartotta a világrekordot az egy filmben elpusztított autók számában – és ez nem csupán látványelem volt, hanem egyfajta jelképe is annak a grandiózus szemléletnek, amely a film egészét áthatotta. Az alkotók valóban nagy léptékben gondolkodtak: az utolsó jelenethez – a chicagói Daley Center blokádjához – több mint 500 statisztát mozgósítottak, köztük 200 nemzeti gárdistát, 15 lovat, három Sherman tankot, három helikoptert és három tűzoltóautót.
A forgatásokat 1979 nyarán, vasárnaponként bonyolították le Chicago belvárosában, amelyet ezekre az alkalmakra gyakorlatilag teljesen lezártak a nyilvánosság elől. Ez már akkoriban is jelentős összegeket emésztett fel. A város történetében mindmáig az egyik legköltségesebb jelenetsor forgott ott: az egész blokkra kiterjedő zárás 3,5 millió dollárjába került a produkciónak – az akkori árakon. A város engedélyét csak azután kapták meg, hogy Belushi és Aykroyd vállalták, hogy 50 000 dollárt adományoznak egy chicagói jótékonysági szervezetnek. Ez az összeg 2025-es értéken körülbelül 200 000 dollárnak felel meg. A történet hátteréhez hozzátartozik, hogy a felajánlás valójában – közvetett módon – a chicagói polgármester kampányalapját is erősítette.
Nem mellesleg a film bevételeiből valóban adományoztak egy helyi árvaháznak is – ami szintén nem számított szokványos gesztusnak a hollywoodi produkciók világában. A Blues Brothers tehát nemcsak látványában, hanem gesztusaiban is túlmutatott a kor szokásain.
Blues Brothers Diner Scene
A Blues Brothers grandiózus látványvilága és kultikus státusza mögött gyakran meglepően kaotikus szervezés állt – olyannyira, hogy a forgatás kis híján tragédiával indult. A nyitójelenet, amely Elwood Blues szabadulását ábrázolja az állami büntetés-végrehajtási intézetből, valós börtönhelyszínen, valódi fegyőrök jelenlétében forgott. Csakhogy a stáb mulasztása miatt a helyi biztonsági személyzet nem kapott előzetes tájékoztatást a légi felvételeket készítő helikopterről.
A jelenet során a helikopter többször is körözött az intézmény felett, amit az őrök komoly fenyegetésként értelmeztek. Attól tartottak, hogy valaki a börtön légifelvételes feltérképezését végzi – feltehetően egy jövőbeli szökés előkészítéseként. A félreértés odáig fajult, hogy több sorozatot is leadtak a helikopter irányába. Csak a puszta szerencsén múlt, hogy végül mindenki ép bőrrel megúszta – és a film forgatása nem végződött rögtön tragédiával.
Blues Brothers Opening Scene
Maga a film tele van híres zenészekkel, rendezőkkel és színészekkel. James Brown, Cab Calloway (aki ezzel a szerepével búcsúzott a játékfilmes világtól), Aretha Franklin, Ray Charles, Chaka Khan és John Lee Hooker, valamint sok kevésbé ismert zenész is feltűnik a vásznon – az alkotás ezzel is tiszteletét fejezte ki a műfaj valódi mesterei előtt. Minden egyes jelenet, minden dallam a blues és a soul iránti rajongás méltó ünneplése.
The Blues Brothers | Aretha Franklin Sings „Think”
John Landis, a rendezőn kívül még Frank Oz, Steven Spielberg is szerepel a filmben, de Paul Reubens (RIP), Carrie Fisher (RIP), John Candy (RIP) mind kapnak mellékszerepet. Azt azért tudni érdemes, hogy Reubens Pee-wee karaktere vagy Fisher a Star Wars miatt akkor nagyobb sztárok voltak, mint ők.
A „száz autó” mítoszának leleplezése
A Blues Brothers egyik legismertebb legendája a filmben szereplő autók elképesztő száma – és azok látványos pusztulása. Évtizedekig tartotta magát a szóbeszéd, miszerint a forgatáson több száz járművet törtek össze. Ezt a mítoszt azonban maga a rendező, John Landis oszlatta el.
„Rengeteg történet kering arról, hogy több száz autót használtunk fel, de ez nem igaz” – nyilatkozta Landis. „Amit a vásznon látni, az ugyanannak a harminc autónak a különböző állapota. Folyamatosan javítottuk, újrafényeztük, átalakítottuk őket. Végül nagyjából huszonöt jármű semmisült meg teljesen a forgatás során.” Noha úgy tűnhet, mintha ötvennél is több autót törnének ripityára, a valóság sokkal takarékosabb – de ettől még nem kevésbé látványos.
The Blues Brothers but it’s only the car crashes
Sztárpuder és egyéb viszontagságok
A chicagói helyszíneken John Belushi féktelen bulizása és súlyos drogproblémái jelentős késéseket és egyben költségnövekedést eredményeztek. A film amúgy is monumentális autós üldözései, látványos városrombolása és logisztikai bonyodalmai mellett ez is hozzájárultak ahhoz, hogy a produkció a filmtörténelem egyik legdrágább vígjátékává váljon. A korszakra jellemzően a kokain szinte a forgatás mindennapi „üzemanyagává” vált – nem csak ennél a filmnél, hanem sok más hollywoodi produkciónál is. Dan Aykroyd később őszintén beszélt erről a Vanity Fair-nek adott interjújában: „A film költségvetésében konkrétan volt egy tétel a kokainra – az éjszakai forgatásokhoz. Mindenki csinálta. Én is.” Bár Aykroyd saját bevallása szerint jóval visszafogottabban élt a szerrel, Belushi függősége már akkor is nyilvánvaló problémát jelentett.
A sztárok egy bárt is építették a forgatási helyszínen, kizárólag maguknak, a stábtársaknak és a hozzájuk tartozó baráti körnek. Egyfajta belső menedékként szolgált, ahol a feszített munkatempót oldhatták – ám hamar az éjszakai kicsapongások központjává vált. Carrie Fisher, Dan Aykroyd akkori barátnője – aki maga is szerepelt a filmben – később úgy nyilatkozott, hogy a bár személyzetének nagy része valójában dílerként is működött, és bármilyen tudatmódosító szert képesek voltak beszerezni, amit a színészek vagy a stáb megrendelt.
Dan Aykroyd évekkel később a The Guardian hasábjain idézte fel azt a felejthetetlen pillanatot, amikor John Belushi szó szerint felszívódott a forgatás közepén. „Elkezdtem keresni” – mesélte. „Az egész környéken sötétség volt, kivéve egyetlen házat, ahol égett a villany. Odamentem, bekopogtam, és azt mondtam: »Elnézést, filmet forgatunk, és eltűnt az egyik színészünk.« A házigazda pedig teljes természetességgel így felelt: »Ó, Belushi? Kábé egy órája bejött, kifosztotta a hűtőmet, aztán összeesett a kanapén, azóta is ott durmol.«”
Világsiker, de nem otthon
Senki sem lehet (blues)próféta a saját hazájában. Amit kiváltképp elősegít, ha ténylegesen gátolják a film terjedését. Ma már furcsán hathat, de akkor a filmet sok mozi elutasította. A kor szokásai szerint egy nagy költségvetésű film bemutatója általában 1500 moziban történt országszerte. A Blues Brothers ezzel szemben mindössze 594 mozitermet kapott. Landis nem hitte el, hogy az Egyesült Államokban csak ennyi moziban adnak tovább egy filmet, melyben ennyi sztár szerepel.
Nekiállt telefonálgatni, érdeklődni, miért ilyen korlátozott a terjesztés, és döbbenetes válaszokat kapott. Kiderült, hogy a háttérben – a nyolcvanas évek elején, az Egyesült Államokban – még mindig aktívan jelen volt a szegregáció egyik kevésbé látványos, de annál hatékonyabb formája áll: a kulturális kirekesztés.
„A legtöbben azt mondták: »Ez egy fekete film, és a fehérek nem fogják nézni. Nem érdekli őket a blues.«” – emlékszik vissza a rendező. Az egyik legnagyobb mozilánc, a Mann Theaters tulajdonosa, Ted Mann, még egyértelműbben fogalmazott: kijelentette, hogy nem kíván feketéket látni a fehér felső-középosztálybeli filmszínházaiban és azok környékén.
A film körüli aggodalmak – különösen a forgalmazók részéről – végül oda vezettek, hogy az The Blues Brothers csak az eredetileg tervezett helyszínek kevesebb mint felében került ténylegesen vetítésre. Pedig amikor 1980 júniusában bemutatták az Egyesült Államokban, a kritikusok többsége meglepően pozitívan fogadta. A mozikasszáknál is remekül teljesített: világszerte több mint 115 millió dolláros bevételt termelt, ami messze felülmúlta a kezdeti várakozásokat – különösen egy ennyire szokatlan és kategóriákba nehezen besorolható film esetében. Az első Wu-album kapcsán írt cikkben már jeleztem, hogy ismerünk olyan produktumokat, melyek sokszor a világ egyéb helyein népszerűbbek, mint a hazájukban. A Blues Brothers pontosan ebbe a sorba illeszkedik
A The Blues Brothers volt az első amerikai film, amely több
pénzt hozott az Egyesült Államokon kívül, mint belföldön.
Az angolok, a franciák, a németek – mind rajongtak érte. A Blues Brothers különösen Európában vált kultikussá, sőt, Ausztráliában is komoly nyomot hagyott: a melbourne-i Valhalla moziban például évtizedek óta rendszeresen vetítik, már-már rituális eseménnyé válva a rajongók körében. A film utóélete egészen parádés. Az, hogy a hiphop ikonok közül Redman és Method Man is megidézték a Blues Brothers szellemét, csak egy példa arra, hogyan él tovább ez a különös testvériség a popkultúrában. Minden jel arra utal, hogy a világot jobban érdekelte Jake és Elwood története, mint magát Amerikát.
Method Man, Redman: Whateva Man
Az olasz Zucchero még a klipjébe is elhívta Aykroydot. Zucchero: Per colpa di chi
A Blues Brothers anime franchise verziója elég sokat váratott magára. A Nerima Daikon Brothers egy japán manga és anime, zenés vígjátéksorozat, amelyre nagy hatással volt a film. A műsor két testvért követ, akik szeretnek spontán dalra fakadni.
Nerima Daikon Brothers
Létezik egy Japan Blues Brothers Band is. Most gondoljuk ezt kicsit végig! Egy feldolgozásokat játszó zenekart feldolgozó feldolgozásokat játszó zenekar. Ez már túl posztmodern nekem.
BBBCB play „Gimme some loving”
Aykroyd néha még vállal fellépést, de barátja iránti tiszteletből már nem Blues Brothers néven. A másik Belushival is összeálltak és ugyanazt csinálják.
Belushi and Aykroyd „Have Love Will Travel”
A Blues Brothers legendája messze túlnőtt a film határain: 2004-ben Chicagóban mutatták be a The Blues Brothers Revival című musicalt, amely újfent életre keltette Jake és Elwood karaktereit – ezúttal színpadon. A történet különösen szellemes: Elwood megpróbálja megmenteni Jake-et a mennyországból azzal az indokkal, hogy a purgatóriumban jobb a buli. Ez a humorral és spirituális iróniával átszőtt sztori is jól mutatja, mennyire mélyen beágyazódott a film a kulturális tudatba.
És ha már mennyország – a filmet nemcsak a közönség, hanem a Vatikán is a keblére ölelte. 2010-ben, a film 30. évfordulója alkalmából a L’Osservatore Romano, a Vatikán hivatalos lapja a Blues Brothers-t „katolikus klasszikusként” méltatta, és megnézését kifejezetten ajánlotta az egyház híveinek. A döntés hátterében nemcsak a film morális üzenete, hanem az a sajátos, egyszerre humoros és mélyen emberi szellemiség is állt, amely átjárja Jake és Elwood történetét.
A film kötelező klasszikus, főleg, ha szereted a régi rendőrautókat, a süvítő szájharmonikát, és persze azt, ha egy film egyszerre bír szívvel, humorral és lélekkel.
És ne feledd, mit mondott Morgan Freeman:
A blues-t nem éneklik, a blues-t imádkozzák.
