A fotográfia Hunter S. Thompsonja: Jim Marshall élete és fényképzelete

Jim Marshall (1936–2010) az amerikai fotózsurnalizmus, valamint a rock- és jazzfotózás egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Túl azon, hogy dokumentálta a 20. század második felének zenei forradalmát, maga is annak sűrűjében élte az életét. Ott lehetett, ahol más nem, így képei amolyan kulcslyukként engedtek bepillantást a közönség elől elzárt világba.

Csakhogy ő nem paparazzi volt, hanem partner in crime. Képei egyszerre nagyobbak az életnél, mégis bensőségesek és néha ellesettek. Arra emlékeztetnek, hogy a színpadon látott ikonok is emberek – és sok esetben magányos vándorok.

A guruló szerencse
Jim Marshall 1936. február 3-án született Chicagóban, Iránból az Egyesült Államokba kivándorolt asszír szülők gyermekeként. Kétéves korában a család San Franciscóba költözött. Apja nem sokkal később elhagyta őket, így Marshallt az anyja nevelte fel.

Már középiskolásként fényképezni kezdett, 1959-ben pedig megvette első Leica M2-esét – azt a gépet, amely ettől fogva jószerivel hozzánőtt. San Francisco utcáit és jazzklubjait járta vele, és fényképezett mindent és mindenkit, ami vagy aki felkeltette az érdeklődését.

1960-ban, egy San Franciscó-i koncert után Marshall egy társaságban találkozott John Coltrane-nel. Beszélgetés közben kiderült, hogy a szaxofonos másnap Ralph J. Gleason zenekritikus berkeley-i otthonába készül, de lövése sincs, hogyan jut el oda. Marshall felajánlotta, hogy elviszi.

Másnap Marshall valóban felvette Coltrane-t, és együtt mentek Berkeley-be. Gleason házában ő is maradhatott, elővette a Leicáját, és fényképezni kezdett. A véletlen találkozásból készült képek meghozták számára az első komolyabb megbízásokat. Hamarosan már lemezkiadóknak dolgozott, és olyan jazzóriásokat fényképezett, mint Miles Davis, Thelonious Monk vagy Dizzy Gillespie. Marshall megtalálta a bejáratot abba a világba, amelynek később az egyik legfontosabb krónikása lett.

1962-ben New Yorkba költözött, ahol két évet töltött, és többek között az Atlantic, a Columbia és az ABC-Paramount megbízásából dolgozott. A jazz továbbra is fontos maradt számára, de a kamera elé lassan egy másik zenei világ is bekéredzkedett.

1964-ben aztán visszatért San Franciscóba. Az időzítése ennél aligha lehetett volna jobb: a város éppen nekifutott annak a néhány évnek, amely örökre beírta a popkultúra történetébe. Marshall pedig jó helyen volt, jó időben, fényképezőgéppel a kezében.

A láthatatlanság művészete
Ehhez persze a szerencse önmagában kevés lett volna. Marshall azért jutott el olyan helyekre, ahová más fotósokat nem engedtek be, mert idővel megtanulták, hogy benne meg lehet bízni. Nem kívülállóként érkezett a zenészek közé, és főleg nem úgy viselkedett, mint aki trófeákra vadászik. Ott volt, figyelt, fényképezett, és lehetőleg nem zavart bele abba, ami előtte történt.

A beállított képeket, a körülötte sürgő-forgó PR-osokat, sminkeseket és fodrászokat ki nem állhatta. Nem akarta megmondani az alanyainak, hogyan álljanak, merre nézzenek vagy mit csináljanak. Riporternek tartotta magát, csak éppen jegyzetfüzet helyett Leica volt nála.

„Amikor embereket fotózok, nem szeretek iránymutatást adni. Nincsenek itt sürgölődő fodrászok,
sem sminkesek. Olyan vagyok, mint egy riporter, csak egy kamerával; a témámra reagálok a
környezetében, és ha jól megy, annyira elmerülök benne, hogy szinte eggyé válok a kamerával.”

Elmondása szerint 95%-ban jelen volt a pillanatban, és mindössze 5%-ban volt a kamera „technikusa”. Nem kérte alanyait pózolásra; ha valaki kábultan feküdt vagy merengett, csendben kattintott párat anélkül, hogy megzavarta volna a helyzet dinamikáját.

A Leica ehhez tökéletes társ volt. Távmérős gépei kicsik, gyorsak és diszkrétek voltak; nem kellett egy ormótlan fényképezőgéppel az alanyok arcába másznia. M4-eseire Leicavit gyorsfelhúzót szerelt, amellyel úgy továbbíthatta a filmet, hogy közben nem kellett levennie a szemét a keresőről. Marshall számára a fényképezőgépnek nem főszereplőnek kellett lennie. Éppen ellenkezőleg: akkor működött jól, ha egy idő után mindenki megfeledkezett róla.

A Leicáihoz már-már betegesen ragaszkodott. 1973-ban állítólag 25 ezer dollárt kínáltak neki az egyik gépéért – akkoriban egy kisebb vagyon –, Marshall azonban hallani sem akart az üzletről. A gép Woodstockot is megjárta, ahol Marshall három napon és három éjszakán át gyakorlatilag megállás nélkül dolgozott. A fesztivál egyik legfontosabb fotósa volt, mégis sikerült lemaradnia annak talán leghíresebb pillanatáról. Mire Jimi Hendrix hétfő reggel színpadra lépett, Marshall már kidőlt: egy ponyva alatt aludt a színpad mellett.

Sebaj. Két évvel korábban Montereyben már lefényképezte, amint felgyújtja a gitárját.

Ikonikus pillanatok és történetek a kamera mögül
Az 1960-as és 1970-es évek zenészeiről készült őszinte fotói, amelyeket színpadon és azon kívül is készített, sok csillag együttállásának voltak köszönhetők. Marshall mögött ekkorra már az Atlantic és a Columbia megbízásai álltak, emellett olyan kapcsolatai voltak, mint Ralph J. Gleason, a korszak egyik meghatározó zenekritikusa, aki később Jann Wennerrel megalapította a Rolling Stone magazint, továbbá olyan zenészek bizalmát élvezte, akik más fotósokat legfeljebb a színpad széléig engedtek. De mindez önmagában kevés lett volna. Marshallnak volt szeme hozzá, hogy felismerje a pillanatot – és elég gyors volt ahhoz, hogy ne baltázza el.

Marshall ott volt a 20. századi könnyűzene legmeghatározóbb eseményein, és sok esetben tényleg baráti viszonyt ápolt azokkal, akiket lencsevégre kapott. Mondanunk sem kell, hogy ha a fejedben van egy kép Woodstockról, azt nagy eséllyel Jim szemén keresztül látod.

Coltrane után Bob Dylan jelentette Marshall következő nagy dobását. 1963-ban, New Yorkban, Greenwich Village-ben készült az a híres felvétel, amelyen Dylan egy talált gumiabroncsot gurít a járdán. Marshall határozottan cáfolta, hogy a kép ihlette volna a Like a Rolling Stone című dalt, vagy hogy bármilyen rejtett társadalmi szimbolikája lenne.

A kép egy teljesen hétköznapi helyzetben készült. Jim Marshall, Bob Dylan, Suze Rotolo (Dylan akkori barátnője), valamint a folkzenész házaspár, Dave Van Ronk és Terri Thal éppen együtt sétáltak el reggelizni. Útközben az utcán hevert egy elhagyott gumiabroncs. A fiatal, ekkor még a világhírnév küszöbén álló Dylan poénból elkezdte lökdösni és gurítani a gumit a járdán. Marshall azonnal reagált, de nem kerített neki nagy feneket: mindössze két képkockát lőtt a jelenetről.

Ez a két gyors, ösztönös felvétel végül a rocktörténelem egyik legismertebb Dylan-portréjává, egyben a hatvanas évek eleji Greenwich Village ártatlanságának és szabadságának egyik jelképévé vált.

Ahhoz, hogy megértsük Marshall saját legendáját, elég csak egy sztori. A Beatles 1966-ban kifejezetten őt kérte fel, hogy fotózza le utolsó fizetős, nyilvános koncertjüket a San Franciscó-i Candlestick Parkban. Bár a nagyközönség nem tudta, a zenekar tagjai addigra már eldöntötték, hogy a kibírhatatlan hisztéria, a halálos fenyegetések és a kimerültség miatt felhagynak a turnézással. Kellett valaki, akiben bízhattak, és aki megörökíthette a búcsút. Marshall volt az egyetlen fotós, akit beengedtek hozzájuk a backstage-be. Képein pedig nem a csillogás látszik, hanem a nyers valóság: négy végtelenül elcsigázott, teázó, láncdohányos zenész az utolsó koncertjük előtt.

Innentől indult be a szekér csak igazán – vagy a rolling stone. Marshall egymás után lőtte azokat a képeket, amelyekből később rocktörténelem lett. Jimi Hendrixről is ő készítette a korszak néhány legismertebb felvételét. Az 1967-es Monterey Pop Fesztiválon ott térdelt előtte, amikor Hendrix a koncert végén felgyújtotta a gitárját. Marshall természetesen fényképezett.

Johnny Cash esetében tényleg muszáj olyan szavakkal dobálóznunk, mint „ikonikus”, „legendás” vagy „leghíresebb”. 1969-ben, Cash San Quentin-i fellépésének hangpróbáján Marshall megkérte az énekest, hogy csináljanak egy képet a börtönigazgatónak. Cash erre bemutatott a kamerának. Marshall pedig kattintott. A gesztus Cash részéről talán nem volt különösebben szokatlan, a rock and rollnak mindenesetre jót tett.

Janis Joplin talán a legfájdalmasabb, mert tudjuk, mi lett vele. Marshall nem egyszerűen fényképezte: közeli barátságban álltak egymással. Ennek köszönhetően olyan pillanatokban is ott lehetett mellette, amikor Joplinból eltűnt a színpadi vadállat. Ilyen az a sebezhető portré is, amelyen az énekesnő egy üveg Southern Comforttal a kezében heverészik a backstage-ben.

Marshall 1967-ben Grace Slickkel is együtt fotózta Joplint a Teen Set magazin számára – ez volt az egyetlen alkalom, amikor a két énekesnőről közös fotósorozat készült. A sajtó szívesen látott volna bennük riválisokat, ők azonban jól kijöttek egymással, később pedig még olyan pletykák is szárnyra kaptak, hogy barátságnál több is lehetett közöttük.

A Rolling Stones és az 1972-es „Stones Touring Party”
1972-ben a LIFE magazin megbízásából Marshall csatlakozott a Rolling Stones észak-amerikai turnéjának nyugati parti szakaszához. A kapcsolat még Los Angelesben, a Sunset Sound stúdióban indult, ahová Mick Jagger és Keith Richards kérésére hívták be, hogy dokumentálja az Exile on Main St. utómunkálatait.

Marshall pillanatok alatt beépült a belső körbe. Együtt lógott és bulizott a zenekarral. Keith Richards később úgy emlékezett rá: „Ha Jim egyszer bekerült, onnantól ő is egy Stone volt.” És Marshall valóban illett közéjük. Nem kívülállóként kukkolta a rock and roll cirkuszt, hanem ugyanabban a tempóban élt, mint azok, akiket fényképezett. Látta, mi zajlik a színpad mögött, de tudta azt is, mikor kell letenni a kamerát. Tartotta magát a hallgatólagos megállapodáshoz, miszerint soha nem készít olyan képeket, amelyek jogi vagy magánéleti bajba sodorhatják a zenészeket.

Kanadai zavargások: az 1972-es Stones-turné nyitókoncertjén Vancouverben több mint kétezer jegy nélküli rajongó próbált bejutni a Pacific Coliseumba. A rendőröket kövekkel, palackokkal, láncokkal és Molotov-koktélokkal támadták; mire véget ért a balhé, 31 rendőr megsérült.

Másfél hónappal később Montrealban bomba robbant a zenekar felszerelésénél, majd hamis jegyek miatt tört ki újabb zavargás. Másnap Rhode Islanden Mick Jagger és Keith Richards keveredett összetűzésbe Andy Dickerman fotóssal, aminek letartóztatás lett a vége. Az esti bostoni koncert került veszélybe, ezért Kevin White polgármester közbelépett, hogy a Stones időben kiszabaduljon. A zenekar végül rendőri felvezetéssel érkezett Bostonba, és jókora késéssel ugyan, de színpadra állt.

Ehhez a vándorcirkuszhoz csatlakozott Truman Capote is, akit a Rolling Stone magazin küldött a turnéra. Papíron nehéz lett volna nagyobb nevet találni: az Álom luxuskivitelben és a Hidegvérrel szerzője akkor már az amerikai irodalom egyik ünnepelt alakja volt. Csakhogy Capote nem találta a helyét közöttük. A zenekarral sem igazán jött ki, a turné életformájából pedig hamar elege lett. Néhány állomás után megrökönyödve elhagyta a turnét, és kijelentette, hogy a Stones tagjai „értelmileg visszamaradott, önző kölykök”. Bár a New York-i zárókoncertekre még visszatért, a Rolling Stone-nak ígért cikkét végül soha nem fejezte be. Jim Marshall Capotehoz képest papíron egy senki volt. Mégis ő tudott valamit, amit a híres író nem.

Nem arról volt szó, hogy Marshall alkalmazkodóbb lett volna. Épp ellenkezőleg. Ugyanolyan nehéz természetű, öntörvényű és szélsőséges figura volt, mint néhányan azok közül, akiket fényképezett.

Veszélyes életmód és személyes küzdelmek
„Mindig szerettem a gyors autókat, a fegyvereket és a kamerákat. Az autók és a fegyverek bajba sodortak, a kamerák soha.”

Marshall esetében ez nem pusztán egy jól hangzó művészi önmitológia volt. Fiatalon az Egyesült Államok Légierejénél is szolgált, a fegyverek iránti rajongása pedig egész életében elkísérte. A hetvenes évekre vad életmódja kezdte benyújtani a számlát. Egyre többet ivott, súlyos kokainfüggőséggel és paranoiával küzdött, a fegyverek iránti megszállottsága pedig újra és újra bajba sodorta. Lobbanékony természetével együtt mindez már nemcsak néhány kocsmai verekedést jelentett: többször a törvénnyel is összeütközésbe került.

1968-ban emberölési kísérlettel is megvádolták, miután meglőtte első feleségének egyik barátját. Marshall később a maga tömör módján intézte el a történetet: „Egyszer lelőttem egy fickót. Kicsúszott a kezemből az irányítás.” Az ügy végül pénzbírsággal és felfüggesztett büntetéssel zárult.

Tizenöt évvel később megint a fegyverei miatt került bajba. 1983 márciusában San Franciscó-i lakóházában megszólalt a riasztó, Marshall pedig egy 45-ös automata pisztollyal indult megnézni, mi történik. Két szomszédja szerint rájuk fogta a fegyvert, és azzal fenyegetőzött, hogy szétlövi a fejüket.

A rendőrség ezután átkutatta a lakását. Egy sörétes puska, egy másik puska és tizennégy kézifegyver került elő, nem kevés lőszer társaságában. Marshall ezúttal már nem úszta meg egy felfüggesztettel. Egyéves work furlough programra ítélték: nappal dolgozhatott, de a büntetés-végrehajtás felügyelete alatt maradt. Michael Hennessey, San Francisco akkori seriffje világossá tette, hogy ha egyetlen szabályt is megszeg, megy a rendes börtönbe. Marshall végül kibírta az egy évet. Állítólag még a felügyelőket is megpróbálta levenni a lábukról azzal, hogy dedikált rockfotókat ajánlgatott nekik.

A fegyverek, a drogok és a balhék azonban továbbra is elkísérték. Gyakran keveredett
fegyveres konfliktusokba drogkereskedőkkel és nehézfiúkkal. Későbbi éveiben állítólag
golyóálló mellényben is dolgozott – részben a saját maga által gerjesztett káosz és
konfliktusok, részben az 1969-es altamonti fesztiválon tapasztalt erőszak hatására,
ahol a Hells Angels tagjai a színpad előtt halálra késelték Meredith Huntert.

Gyerekei nem születtek. Ő maga egyszerűen fogalmazta meg, mi marad utána: „Nincsenek gyerekeim. A fotóim a gyermekeim.”

És ha már a címben is utaltunk Hunter S. Thompsonra, a hasonlóság nem merült ki a fegyverekben, a drogokban, a balhékban és az önpusztításban. Marshall ugyanúgy képtelen volt biztonságos távolságból szemlélni azt a világot, amelyről tudósított. Nem egyszerűen dokumentálta, hanem belemászott, együtt élt vele, és közben maga is a történet részévé vált.

Jim Marshall 2010. március 24-én, 74 éves korában hunyt el New Yorkban. Négy évvel később posztumusz Grammy Kuratóriumi Életműdíjjal ismerték el munkásságát – első fotósként kapta meg a Recording Academy rangos életműdíját. Fotókönyvek sora őrzi munkáit, 2019-ben pedig Show Me the Picture: The Story of Jim Marshall címmel dokumentumfilm készült róla. Képei nem egyszerűen fotók, hanem kalandok helyszíni szemléi. Rock. Papír. Olló.

Show Me The Picture: The Story of Jim Marshall UK Official Trailer