A francia graffiti első bárója, a titokzatos Monsieur A. nyomában

André itt, André ott, André mindenhol

André Saraiva a globális graffiti szcéna egyik legmeghatározóbb alakja. Egy márkanév, ami az éjszakát is magába foglalja, hiszen egyedül képes volt arra, hogy a sokat látott Párizsban újradefiniálja a bulizás fogalmát. Klubokat, szállodákat és éttermeket alakított át szerte a világon. Ő egy megszállott barkácsoló, aki együttműködik divatmárkákkal, miközben gúnyt űz belőlük; művészeti galériákban és múzeumokban állít ki világszerte, noha a galériákat nem kedveli igazán. Fotózik és filmeket készít. Pályafutása több évtizedet ölel fel, ez idő alatt stílusa és művészete folyamatosan fejlődött és átalakult. Saraiva nevét leginkább az ikonikus „Mr. A” figurája tette ismertté, amely világszerte fellelhető, a sikátorok mélyétől a luxus divatcikkeken át egészen a nemzetközi galériákig. De honnan is jön? Ki volt ő a sikerei előtt?

Monsieur A. kezdetben csak egy tagnek, egy falfirkának indult. Ám André mindenhová elhelyezte a „Mr. A” graffitis névjegyét, lehetőleg minél magasabbra és láthatóbb helyre, ahonnan a közszolgálat nem tudta eltávolítani. Ezzel André hű maradt régi graffitis alteregójához: inkognitóban reklámozta önmagát, nem a hírnév érdekében, hanem hogy bebizonyítsa magának és mindenkinek, hogy az utca a kiindulópont, az élet igazi színpada. Ez az utca egyben utópia és disztópia, ahol megírhatod a saját történetedet. André mind a hat lakott kontinensen festett. Munkái immáron rangos múzeumokban láthatók. Vállalkozóként éttermek, éjszakai klubok (Le Baron) és szállodaláncok (Hotel Amour) tulajdonosa. Monsieur André tényleg letette a névjegyét.

Saraiva már a kezdeti időszakban is rendkívül tudatos volt. Az általa felállított szabályrendszer szerint szerint naponta legalább tíz kis tag felfújást kellett készítenie. Ezt olyannyira komolyan vette, hogy ha beteg lett, később pótolta a kimaradt mennyiséget. Tizenöt éven át szinte minden nap betartotta ezt a szigorú rutint, így bombázva tele egész Párizst.

Korai munkái főként a párizsi utcákon tűntek fel, melyet a város éjszakai élete és művészeti közösségének pezsgése ihletett. Az 1980-as és 1990-es években a graffiti nem csupán önkifejezési forma volt, hanem egy underground mozgalom is, amely a konformizmus elleni tiltakozást és egy új formát, kultúrát hozott létre. A graffiti szerves része volt a hiphop mozgalomnak, a breaktánc, a DJ-kultúra és a rapzene mellett. Ez nem csupán szavakban nyilvánult meg, hanem halálosan komolyan vették, egyfajta rivalizálásként, amely jó esetben csupán a különböző művészeti termékek keretén belül megjelenő stylewar volt.

Andre Saraiva talks to Aleim Magazine

André Párizsban és Londonban

1986-ban egy cilinderes pálcikaember kezdett megjelenni Párizs utcáin. Ez volt maga Mr. A karaktere. A mindenhol felbukkanó rosszcsont figura. André elmondása szerint körülbelül 300 000 Mr. A karaktert rajzolt csak Párizsban. Szorgalmát és grafomán hajlamát nem lehet elvitatni tőle.

A festékekre szükséges pénzt bolti lopással finanszírozta. Ugyanis rájött arra, hogy a bugázásra kifejlesztett technikája sokkal hatékonyabb, ha drága durrant meg, és azokat cseréli be festékes kannákra. Kezdetben egyébként Krazy Kat néven futott, egy amerikai képregény nyomán, de gyorsan átváltott „Mr. A”-ra.

Nagyon gyorsan azt mondtam magamban: a nevem André, ami annyira franciásan hangzik. Ez jó. Úgy döntöttem, hogy nagyon egyszerű, jól olvasható stílusban írom le. Az André név felismerhető volt, és egyben vicces is, mert régimódi név, ami a nagyszüleidre, a helyi hentesre vagy a biciklit javító öregúrra emlékeztet. A többiek nem igazán tudták, hogy mi a ez a tag, vajon politikai üzenetet hordoz-e, ironikus-e vagy netán gúnyos. Mindenesetre új és friss volt. Beléptem a párizsi graffitik kis versengő, harcias világába.

Párizs egészen más volt ezen a téren, mint sok más nagyváros. Itt mindig is voltak graffitik, de azok többnyire politikai szlogeneket tartalmaztak. A nevek ezen formában történő művészi kiírása újdonság volt a hatóságok számára is. Még mindig az 1968-as lázadó egyetemi hallgatókat üldözték. Bár számunkra ez furcsa lehet, Párizs tele volt ezekkel a politikai üzenetekkel még a klasszikus hiphop graffiti éra előtt.

Az olyan graffitikkel, mint amiket példaként felsorolunk, ezerszámra volt tele a francia főváros. Az emberek bátran és határozottan politizáltak, humorizáltak a falakon is. Így ilyen feliratok lepték el a várost: „Tiltani tilos”, „Légy te is fiatal és fogd be”, „Mi vagyunk a példa”, „Téveszd össze a kívánságaidat a valósággal, és bejön” vagy „Mindannyian nemkívánatosak vagyunk”. Ezeknek a feliratoknak az eredete nehezen visszakövethető, hiszen anonim módon mindenki rajzolhatott ilyeneket.

Távol álltam a politikai falfirkától. Számomra lejárt a szabadelvű szavak ideje az utcán.

A 80-as évek a politikai reménytelenség kezdete volt, ami igazi provokatív rajzokat generált. A zsaruk nem tudták, hogy kivel van dolguk; olyan új volt az egész. Ha elcsíptek, általában seggbe rúgtak vagy kaptál egy pofont. De nem mentél érte börtönbe, mint manapság, a sokkal szigorúbb szabályozási törvények végett. Nem volt szervezett elnyomás. Később azonban speciális rendőri osztagokat hoztak létre ellenünk, nyomozni kezdtek, és igyekeztek tetten érni minket.” – Saraiva

Arra a kérdésre, hogy került-e börtönbe, határozottan igennel válaszolt. Ez azonban még a régi időkben történt, amikor az ilyen események nem hatottak ki az ember sorsára úgy, mint a számítógépes adatbázisok korában.

„Igen, többször is voltam rács mögött, de szerencsém volt; soha nem tartott túl sokáig. Ismerek néhány srácot, akiket hónapokig tartó bírságokkal sújtottak, és úgy nyomoztak ellenük, mintha terroristák vagy valamiféle veszélyes felforgatók lennének” – mondta Saraiva.

Mai szemmel, amikor a graffiti már elismert művészeti ággá nőtte ki magát, nehéz megérteni, mennyire félreértették az emberek annak idején. Egyfajta vizuális forradalom zajlott, amely kilépett a kiállítótermekből; olyan művészek, mint Keith Haring vagy Basquiat is kezdetben az utcát választották. A graffiti egy zárt világ volt, amelyet csak az értett meg igazán, aki nyakig belemerült. André pedig teljes mértékben átadta magát ennek az életnek.

„A politikai falfirkálás vagy az olyan szemléltető sablonok, mint amilyeneket Blek le Rat készített, nem a mi műfajunk volt. Nem tartottuk magunkat forradalmároknak. Be kell vallanom, nagyon jól éreztük magunkat miközben az adrenalintól felturbózva szaladgáltunk az éjszakába. Természetesen mindig fennállt a veszélye annak, hogy összetalálkozunk a rendőrökkel, vagy hogy elüt minket egy vonat vagy autó. Alkalom adtán más graffitisek való összetűzés, vagy akár a börtönbe kerülés eshetősége is. Párizs falfirkás és tagelő világa meglehetősen erőszakos volt. Visszatekintve, valóban egy ellenkultúra részei voltunk, ami nagyon underground és intenzív volt. New York után ez volt az egyik legaktívabb jelenlét. London akkoriban nagyon halvány volt. A város egyharmada is mi voltunk, rendszeres ottjártunknak köszönhetően.”

Ez talán nagyképűnek tűnhet, de André számos interjúban hangoztatta, hogy Banksy-től függetlenül a londoni szcéna elég gyenge volt a nyolcvanas években.

„Akkoriban a brit arcok teljesen toyok (gyengék) voltak; mindentől féltek, pedig a rendőrök nagyon udvariasan bántak velünk. Amikor letartóztattak, annyira udvariasak voltak, hogy rendesen zavarba jöttem. A lényeg azonban az, hogy pillanatok alatt hatalmas sikert arattam Londonban, sokkal nagyobbat, mint a helyiek. Vicces, hogy még mindig összefutok olyanokkal, akik emlékeznek a ’80-as évek végi londoni cuccaimra.”

Esküszöm nem én vagyok!
Saraiva leghíresebb alkotása kétségtelenül a „Mr. A” figura, amely hamar a művész védjegyévé vált. Ez az egyszerű, stilizált karakter, nem csupán graffiti; Saraiva egyedi stílusával és az utcai művészet iránti szenvedélyével új szintre emelte a műfajt. „Mr. A” megjelenése azonnal felismerhetővé tette Saraivát a graffiti világában. Az egyszerű, mégis hatásos vonalvezetés és a karakter vidám, játékos megjelenése az utcai művészet univerzális nyelvén kommunikált. Ez a vizuális nyelv lehetővé tette Saraivanak, hogy művészetét bárki számára érthetővé és elérhetővé tegye, függetlenül a kulturális vagy nyelvi különbségektől. Emellett, tudta nélkül, úttörő szerepet is betöltött.

„Én voltam az első, aki az aláírását egy rajzra cserélte. Space Invader, Banksy, Kaws – még egyikük sem létezett. A 90-es évek elején nem volt más. Ne érts félre, nem állítom, hogy előfutára voltam bárminek is, és nem tudom, hogy ismertek-e egyáltalán, de mindenképp játékosabb dimenziót és vidámságot vittem a graffiti egysíkú betűírás folyamatába, ami kezdetben nem volt jellemző a mi kis világunkban. Más módon kezdtem el létezni, és idővel egyre ismertebb lettem a graffiti világán kívül is. Többek között A L’Express címlapjára is felkerültem. Ez később igencsak visszaütött a graffitis közösségben, amely akkoriban a névtelenségről, az álcázásról és az antiszociális gerilla-akciókról szólt. Igazi ellenségeket szereztem magamnak.”

A ’90-es évek graffiti világának jelszava az anonimitás volt: semmiféle média megjelenés, csakis a
graffitis kiadványok, zéró interakció a média szereplőivel, és még kevesebb sztárkodás. Cél a neved
minél gyakoribb feltüntetése volt, miközben te magad láthatatlan maradtál – a jel kihelyezése, majd
az eltűnés. Névtelenség a név mögött, álcázás és titokzatosság volt a graffiti művészetének lényege.

„Őszintén szólva, sokan a graffiti világában túlságosan komolyan vették a „földalattiság” (underground – a szerk.) fogalmát. Ez a hozzáállás gyakran erőltetettnek tűnt. Én voltam az első, aki nem törődött ezzel. Nem féltem megjelenni a televízióban vagy fotózkodni a magazinokban. Nem okozott gondot megmutatni az arcom, pózoltam, miközben a többiek még rejtőzködtek. Ennek következtében azonban a rendőrökkel is meggyűlt a bajom. Tényleg felismertek, és körbeállva mondták: ‘Látod, te vagy az!’ Én pedig tagadtam: ‘Nem, esküszöm, hogy nem én vagyok!’ Valójában ebben az időszakban vittek be több alkalommal a rendőrök, így a névtelenség ezen oldala tényleg fontos volt.”

André karaktere kezdettől fogva irritálta a hardcore graffiti puristákat, mivel nem követte a New York-i sztenderdeket. Amíg csak a földalatti szcénában tevékenykedett, lekicsinylően bántak vele. Azonban, amikor a média felfedezte és valóban nagyobb hírnévre tett szert, mint a graffiti klasszikus underground sztárjai, elkezdtek vadászni rá. És ez szó szerint értendő. Nem a rendőröktől tartott, hanem a többi graffitistől.

Sokszor megvertek? – szegezte neki a kérdést a Purple riportere.
„Jószerivel lemészároltak, hahaha, és nem csak egyszer. Több tucatszor kerültem hatalmas verekedésekbe. Egy alkalommal kábé húsz sráccal harcoltam egyedül, nálam csak egy baseball ütő volt, miközben ők sörös palackokkal dobáltak. Sokkal veszélyesebb volt, mint amilyennek hangzik. Egyszer egy pisztolyt tartottak a fejemhez; tudtam, hogy nem húzza meg a ravaszt, de részeg volt az illető, és féltem, hogy elsül.”

André valójában minden graffitis szabályt megszegett, melyek leírva talán gyerekesnek hangzanak, de sokan személyes sértésnek vették. Először is, bandanevet is kiírt, miközben nem volt csapata. TVB-nek hívta a nem létező csapatát: „TVB = André tout va bien” vagyis „André minden rendben”. Ezt az örömteli, könnyed modort a kemény mag provokációként fogta fel.

„Azt hitték, hogy túl ‘menő’ akarok lenni… ‘Ki ez a fickó? Kinek képzeli magát?’ – mondták, majd felpofoztak, és elvették a festékemet és a pénzemet. Már ha tudták. Meg kellett tanulnom nagyon gyorsan futni. A falfirkálás régen nem arról szólt, hogy művészként mutatkozz be, és dolgokat fess a falakra, majd ott állva a többiekkel iszogatva megszemléljétek a művet. Inkább arról szólt, hogy gyorsan ki-be ugrálj, kerüld el az ütéseket, és fuss, lehetőleg mindenkinél gyorsabban.”

Graffitis vs Street art

Ezt megelőzően már több cikkünkben (lásd Moses és Taps, Basquiat) is elemeztük, hogy miként hatott a street art a graffiti műfajára. André maga is azt mondja, hogy nagyon kevés olyan művész volt, mint Basquiat, aki SAMO tagjével és aforizmáival a művészvilágot célozta meg. A graffiti egyfajta céhes kalligrafikus őrület volt, amely egyaránt magában foglalta a mini bandaháborúkat és a formagyakorlatok végtelen verzióit. A klasszikus művészi motiváció, hogy a nagyközönség elismerje a tevékenységüket, nem igazán volt jelen. Az eszközök sem álltak úgy rendelkezésre, mint most; minden akkor született meg.

„A Monoprix üzletekben található Décap’Four [sütőtisztító] palackjainak szórófej kupakjait loptuk el, hogy elkészítsük speciális fatcap-jeinket, amelyeket vastagabb vonalak rajzolására használtunk.”

A tagelést nem tekintették művészi gesztusnak, csak azok számára volt értelmezhető, akik értették a jelrendszert.

„Ez csupán egy másik nyelv volt. Igen, tisztában voltunk azzal, hogy New Yorkban művészi dolgok történnek a tagelés és a graffiti körül. De mindenekelőtt ez a mindennapi életstílusunk volt, ami nagyon fizikális és izgalmas volt. És nagyon távol álltam a galériák világától.”

A graffiti valójában egy életforma volt, amit az IRAK crew története kapcsán mi is bővebben kifejtettünk.
Ellenkultúra a világgal szemben. Semmiért nem fizettek, mindent loptak, a festékeket, a ruhákat, még
az ételt is. „Sneaker éttermekbe” jártak, ami azt jelentette, hogy vacsora után fizetés híján futniuk kellett.

„Két-háromszor elkaptak nálam sportosabb pincérek, és ez nem volt szép, hidd el,” – mondta Saraiva.

Ennek a rock’n’roll életformának azonban megvan a sötét oldala is, mert mindennek ára van, és könnyen pórul lehet járni. Valódi tétek voltak az asztalon, nem valami álművészi hablaty.

„Egy ilyen városban, pénz nélkül, fontos, hogy a várost életformaként éljük meg,” – mondta Olivier Zahm, Saraiva barátja és a korszak nagy ismerője, aki szintén részt vett ezekben a kalandokban.

Fontos megérteni, hogy a graffiti nem kapcsolódott a közfelfogás szerinti művészképhez, és mai szemmel nézve érdemes különválasztani a street art és a galériák trendjeitől. A graffiti punk, vadabb dolog volt, és a tevékenység nem kapcsolódott intézményesített művészi tendenciákhoz.

„Inkább gerillaakció volt, mintsem valamiféle militáns sportjáték. A lényege abban állt, hogy magasabbra másszunk, messzebbre menjünk, és veszélyesebb helyekre merészkedjünk, mint mások. Úgy gondolom, hogy a graffiti inkább előadás és akció volt. Az eredmény nem az egyetlen motiváció. A lényeg a cselekvés, a dolgok megélése volt – az adrenalin, a tett. Az is számított, hogy éjszaka éljünk a városban, amikor csak mi voltunk az utcán, a tetőkön, a hidak alatt vagy a rakparton. Régen nem is fotóztunk le mindent. Örültem, ha újra láttam azt a vonatot – maga a tapasztalás volt a legfontosabb.” – Saraiva

Volt egy év, amikor André megszállottan a postaládákra koncentrált, és kizárólag azzal foglalkozott, hogy azokat a saját „Mr. A” világábra átváltoztassa.

„Mulatságosnak találtam, hogy jószerivel az összes párizsi postaládát lefestem, szinte minden utcában. Természetesen a francia posta azt akarta, hogy letartóztassanak és börtönbe kerüljek. Ezért nem lehet beazonosítható névvel graffitit csinálni.” – mondta Saraiva.

Egy másik interjúban egészen alaposan megfogalmazza a graffiti mibenlétét a street art biztonságos terével kapcsolatban, illetve az okokat, ami miatt ez a tevékenység nem kapcsolódott kimondottan a művészi perspektívához.

„Az egyetlen cél az volt, hogy identitást teremtsünk egy olyan világban, amelyben nem kellene léteznünk, amely elutasít minket, és ahol nincs helyünk. Nem a művészvilágban való siker elérése volt a cél, hanem az, hogy az utcán mindenki számára letegyük a névjegyünket – miközben láthatatlanok, szellemek maradunk. Tudtuk, hogy egy új nyelvet, egy utcanyelvet hozunk létre, és a legjobb stílust akartuk megalkotni. Ez a nyelv szinkronban volt a zenével, a rappel, a tánccal, az éjszakával és divattal is. Ez a stílusok versenye volt. Néhányan – szinte kizárólag fiúk – csodálatos freskókat festettek a vonatokra. Tudtuk, hogy ez nem illik a galériák és múzeumok világához, és ezt pontosan így is akartuk.”

A siker az sukár?

Andrét világszerte elismerték a graffiti világában, de lassan szivárgott át a street art zónába. Valójában nem is Párizsban, hanem Tokióban ért el áttörést, ahol a kilencvenes évek végén egy új irányzat festőjeként kezdték emlegetni. Az egész történet 1989-ben indult, amikor Saraiva megnyerte a francia L’Express magazin által szervezett versenyt. Graffitis rajzát, egy 3,20 × 2,15 méteres képet, 25 másik projekt közül választották ki.

1997-ben eladta ezt a festményét egy párizsi üzletnek, majd végül Japánba került. Az ottani mecénások, akik új alkotásokat kerestek Tokió művészeti színterére, felfigyeltek rá. Valószínűleg egyébként is készített volna eladásra szánt festményeket és kis szobrokat, de az, hogy közvetlenül előtte nyílt meg a pénzcsap, tovább ösztönözte legális alkotókedvét. Amikor már meg tudott élni a művészetéből, inkább a szórakozóhely nyitás és a beltéri dizájn felé fordult, mintsem a festészet iránti elköteleződés felé.

Akik sem pozitív, sem negatív irányban nem elfogultak vele szemben, beleértve a higgadt elemzőket, mind elismerik, hogy két dolog miatt külön figyelmet érdemel. Az egyik, hogy fétissé tette a rózsaszín festéket, amivel gyorsan megkülönböztethető stílust teremtett. A másik pedig a „Love Letters” sorozata. Amikor ezt elindította, hamar cikkezni kezdtek róla, holott nem tudták, hogy ő áll mögötte. Vagyis tulajdonképpen legalább 2x befutott.

A „Love Letters” sorozat azzal kezdődött, hogy „Mr. A” karakterét és stílusát a francia rendőrök is felismerték, ezért nem tudott szabadon alkotni. Ekkor kitalálta, hogy régi szerelmeinek állít emléket, és mindegyikük nevét megfestette. Később ennek a sorozatnak lett legális változata is, de kezdetben ez csak egy franciás gesztus volt az élet és a nők ünneplésére.

„– Egy dolog, amit nagyon szeretek tőled, az a szerelmi graffitid, Nicolas Bourriaud relációs művészetétől ered?

– Nem ismerten én akkor szinte senkit a kortárs franciák közül. Egyszerűen behelyettesítettem a nevemet annak a lánynak a nevével, akibe szerelmes voltam. Josephine-nel kezdtem, majd Olympiával, és barátnőről barátnőre tartottam. Chloé, Uffie*, Annabelle stb. De hajlandó voltam megbízásokat is elfogadni. Tehát egy srác vagy lány vehetett tőlem egy Love Graffitit, amit aztán olyan helyen csináltam meg, ahol a címzett valószínűleg látja.” – Mr. André.

*André 2008 és 2009 között házastársa volt Uffie-nak, a híres francia electro előadónak.

André’s Annabelle Love Graffiti

Saraiva egy másik érdekes projektje a „L’Oiseau de Paradis” (Paradicsommadár) volt, mely során nagyméretű, színes madárfigurákat festett Párizs különböző pontjaira. Ez a madár szimbolikus jelentéssel bírt, és Saraiva üzenetét hordozta a szabadságról és az önkifejezésről. A „L’Oiseau de Paradis” projekt egy újabb példa arra, hogy Saraiva hogyan használja a művészetét a városi környezet hangulatosabbá tételére, és a közönség inspirálására.

Saraiva művészete messze túlmutatott az utcákon. Az évek során különféle médiumokkal és platformokkal kísérletezett, hogy új utakat találjon az önkifejezésre. Festményei és installációi számos nemzetközi galériában és kiállításon szerepeltek, tovább növelve hírnevét a kortárs művészeti világban. Emellett Saraiva munkái gyakran megjelentek különféle divatmárkákkal való együttműködések során is, ahol a graffiti és a high fashion közötti határokat feszegette. Valójában ez az egész világ mellette fejlődött ki. Saját bevallása szerint idősebb korában csapos vagy valamilyen bulihely üzemeltetője lett volna (ami részben meg is valósult), ha nem vált volna híressé a street art világában is.

André munkái az idők során egyre gyakrabban tűntek fel galériákban. 2002-ben megnyitotta a „BlackBlock” koncepcióüzletet Párizsban, a Palais de Tokyo-ban. Itt különféle alkotásokat állítottak ki (nem csak az övéit), továbbá koncerteket, bulikat, felvonulásokat és egyéb előadásokat szervezett köréjük, amelyek nyereségét új művészeti projektekbe fektette be. Ez új életet jelentett számára: André Saraiva, az art director.

Nagy kérdés, hogy ha nincs a graffitis népszerűsége, vajon kiemelkedett volna-e. Valószínűleg igen, mert soha nem tett meg mindent azért, hogy művészként feltétlenül elismerjék. Azonban miután jelentős anyagi hátteret szerzett, inkább a szórakozóhelyek megnyitására koncentrált, ami jóval több munkát igényelt. Kiveheted a graffitist a kocsmából, de kocsmát nem veheted ki a graffitisből.

André, a báró, az art és a direktor

Saraiva nemcsak a művészeti világban alkotott maradandót, hanem a klubéletben is. 2004-ben megnyitotta Le Baron nevű klubját Párizsban, amely hamar a város egyik legfelkapottabb éjszakai helyévé vált. Ezt nem tudom, el tudja képzelni egy átlag magyar ember mit jelent, ha egy 10 milliós város legmenőbb helyeinek egyikét hozod létre. Le Baron nemcsak egy egyszerű szórakozóhely, hanem egy olyan központ volt, ahol a művészek, zenészek és a kreatív iparágak szereplői találkozhattak és inspirálódhattak egymástól. Így a galériásoknak bemutathatta a graffitis arcok képzőművészeti oldalát. A klub sikerét követően Saraiva több más városban is nyitott hasonló klubokat, például Sanghajban és New Yorkban. Ezek a helyek mind Saraiva művészi filozófiáját tükrözték, ahol a kreativitás és a közösségépítés került előtérbe.

André később klubok, szállodák és éttermek kreatív igazgatójaként és néha tulajdonosaként működött Párizsban, Tokióban, Londonban, Los Angelesben, New Yorkban, Sanghajban és egyéb érdekes helyeken. Aztán 2011 és 2015 között a L’Officiel francia divatmagazin kreatív igazgatója volt. Egészen különös pályaív az övé.

Érdekes módon a művészeti világgal és a híres helyekkel nagyon hamar megismerkedett, amikor graffitis útjaik után megpróbáltak neves klubokba beszökni, ami alkalmanként sikerült is.

„15 évesen keveredtem le először a Les Bains Douches-ba, képzeld csak el, felnőttekkel, fenséges híres színésznőkkel, veled beszélgető sztárokkal körülvéve. Ilyen csak Párizsban van. Gyerek voltam, de hamar rájöttem: a divat, pénz, ambíciók, kudarcok, szex, könnyű drogok, mint egy láthatatlan világ, összeköti az embereket, akik egyébként soha nem találkoznának egymással.” – Saraiva.

Azzal kapcsolatban hogyan alakult ki a sajátos stílusa egész érdekes választ adott. A szükség nagy úr elve alapján a szűkösségből saját stílust teremtett, ami kilógott mind a kilencvenes, mind a nyolcvanas évekből. A kétezres években meg a fél francia underground őt másolta.

„Soha nem kaptam zsebpénzt, se új trendi ruhákat. Anyámnak nem volt semmije. Ő öltöztetett fel az Üdvhadsereg használt ruháiból. Innen jött az a sajátos ízlésem, hogy olyan ruhákat hordok, amilyeneket mások nem, mert amikor a haverjaim megkapták a Levi’s farmert, nem engedhettem meg magamnak. Tehát ki kellett találnom a saját stílusomat. Egy kicsit retró ’60-as, de nem ’70-es évek. Aztán egyszer csak felkapták, de ezzel egyben el is vették tőlem.” – Saraiva.

2010-ben André feltűnt Banksy Exit Through the Gift Shop című dokumentumfilmjében. 2011-ben részt vett a MoCA Los Angeles Art in the Streets című kiállításán. Ugyanebben az évben munkáit a Grand Palais-ban, Párizsban és az 54. Velencei Biennálén is bemutatták. 2014-ben a lisszaboni Museu do Design e da Moda-ban önálló retrospektívet tartottak munkásságának szentelve. Luxus fogyasztási cikkek tervezésével is többször megbízták. Tervezett többek között a Louis Vuitton, az Apple, a Chanel, Moet Chandon, Tiffany & Co, a Levi’s, a Nike, az Off-White és a Converse számára is.

Saraiva érdeklődése nem korlátozódott a képzőművészetre és a klubkultúrára; a filmművészet világában is kipróbálta magát. Számos rövidfilmet és videóklipet rendezett, amelyekben gyakran megjelent sajátos vizuális stílusa és művészi látásmódja. Ezek a projektek újabb lehetőséget adtak neki arra, hogy kifejezze kreativitását és tovább növelje művészi hatását.

Cazals: Somebody Somewhere

„New York La La La”: A fashion-infused skate-short by Aaron Rose and André Saraiva

TV Baby Wild Joy

André egyébként nem rossz színész, a For Lovers Only (2011) és a Hora Sagrada (2007) című filmekben is szerepelt, ezt követően többen is javasolták neki, hogy érdemes lenne elmozdulnia ez irányba. De ahhoz még egy élet kellene.

Monsieur André világa

Az elmúlt 30 év utcai graffitijétől eltérően, ahol a művészek névtelen jeleket és betűket helyeztek el az urbánus környezetben, és néhányan híres galériaművészekké váltak, André egészen más utat választott. Bár végül is minden lehetőséget kipróbált, egyiket sem követte teljes mértékben. Soha nem akart betörni a művészvilág felsőbb köreibe, mint például Keith Haring, Kenny Scharf, KAWS, Neckface és természetesen Basquiat (Samo). André vonakodott az utcáról a galériába lépni. Inkább új értelmet adott graffitiművészetének azzal, hogy megkerülte a galériák falait, és alkotásait klubokban vagy éjszakai bulihelyszíneken mutatta be, amelyek megnyitásában és népszerűsítésében világszerte részt vett.

Ezzel proaktívan formálta át nagyvárosok éjszakai életét. Újraértelmezte a graffitiművészet jelentését is, az underground lázadástól egy chillesebb, barátságosabb és utópisztikusabb alternatíváig, mindezt úgy, hogy nem adta fel hitelességét. André azon ritka emberek közé tartozik, akik természetes módon képesek nagy dolgokat véghezvinni. Az ilyen arisztokratikus lazaság, amely mintegy mellékesen hajt végre nagy tetteket, ritka kincs. Ezt nem lehet tanítani; ez a karakterének szerves része.

André Saraiva egyedülálló művészi pályafutása során sikeresen ötvözte a graffiti nyers, utcai energiáját a kortárs művészet kifinomultságával. Munkássága nemcsak művészi szempontból jelentős, hanem társadalmi és kulturális hatása is rendkívüli. Főleg a franciáknál. Egy svéd-portugál lett a legfranciább, aki amerikai stílust hozott a városba. Saraiva egy olyan művész, aki tulajdonképpen romantikus idealista, de nem giccses. Mindig is hitt a művészet erejében, hogy változást hoz és kapcsolatokat teremt. Öröksége pedig tovább él mindazokban, akik inspirációt merítenek munkáiból és filozófiájából. „Mr. A” éjszaka itt járt és csak a szél látta.

Párisba tegnap beszökött Mr. A.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

összefestett mindent

S találkozott velem. – Monsieur A(dy)?