A grungehoz láncolt Alice kalandjai

1994. április 8-án, azon a napon, amikor Kurt Cobain holttestét megtalálták seattle-i otthonában, az évtized egyik legnagyobb zenei hírévé vált, Larry King, a híres TV-s megkérdezte a CNN-en: „Mondjátok, mi is az grunge zene?”

Ez azért különösen ironikus, mert addigra már mindent megnyertek, elértek vagy leromboltak (?) a grunge örökérvényű sztárjai, akik szép lassan kezdtek átcsúszni legenda kategóriába. A kilencvenes években még megtörténhetett az, hogy egyszerűen kizártad magad a körforgásból. A grunge szépsége pont abban rejlett, hogy sosem törekedett hírnévre vagy népszerűségre. Ha az 1990-es évek zenéjének kontinuumát egyetlen szóba kellene sűríteni, akkor az valamiféle grunge-punk-hiphop egyveleg lenne. Ez volt tán az utolsó évtized, amikor a zenében politizáló, lázadó zenekarok tömegeket értek el.

Jerry Cantrell egyszer találóan fogalmazott:

„A mindennapi démonjainkkal a zenén keresztül küzdünk meg.
Amikor játszunk, a nap során felhalmozódott mérgek kitisztulnak belőlünk.”

Úgy gondolom, egy egész generáció kivételes szerencséje volt, hogy a grunge robbanásszerű térnyerésének köszönhetően olyan zenék kerültek a fősodorba, amelyek egyébként talán sosem jutottak volna el a fiatalok szeme és füle elé. Amúgy sem szeretem ezt a régen minden jobb volt mantrát, régen minden másképp volt ugyanolyan. Az mindenesetre kétségtelen, hogy ma már ritkán születnek olyan organikus sikertörténetek, mint az Alice in Chains-é.

Elképzelhető lenne manapság, hogy egy dal két évvel a megjelenése után váljon igazán népszerűvé? A Got Me Wrong pontosan ezt az utat járta be: két évvel a Sap EP-n (1992) való megjelenését követően toplistás lett. Mondjuk érdemes hozzátenni, hogy a dal kissé eltérő változata az 1994-es Shop Stop (Clerks) filmzenéjén is helyet kapott, a filmben pedig Randal első feltűnésekor csendül fel. Ez követően kislemezklént is megjelent (1994).

A jelenlegi felállást Jerry Cantrell gitáros/énekes, William DuVall énekes/ritmusgitáros, Mike Inez basszusgitáros és Sean Kinney dobos alkotja. A zenekar korábbi tagjai közül Layne Staley énekes és Mike Starr basszusgitáros tragikus módon kábítószer-túladagolásban vesztették életüket.

A zenekar nevét Staley előző csapatáról, az Alice N’ Chainsről kapta. Ez a formáció még eléggé a glam vonalat megidéző nyolcvanas évekre hajazott. Szó szerint hajazott, a tupír és dauer erősen meghatározta a zenekar imidzsét, de ennek ellenére már akkor sem voltak nyálasok. Az Alice in Chains hangzása és stílusa, amelyet gyakran a grunge zenéhez kötnek, mélyen a heavy metal zenében gyökerezik.

Az Alice in Chains eredetileg Sleze néven indult, azonban egy koncert backstage-ében Bacolas és Russ Klatt, a Slaughter Haus 5 énekese között létrejött diskurzus teljesen új ötletet adott a zenekarnak. A backstage-belépők inspirálták a beszélgetést, amelyen a „Welcome to Wonderland / Üdvözöljük Csodaországban” felirat volt látható, ennek kapcsán került szóba az Alice Csodaországban története. Ekkor Klatt feldobta az ötletet: „Mi szólnátok Alice in Chains-hez? Rabszolgaság Csodaországban, BDSM és hasonlók?” Bacolas menőnek találta a nevet, és megosztotta a Sleze tagjaival, akik szintén egyetértettek vele.

Bár végül a zenekar az Alice N’ Chains név mellett döntött, némi aggodalom övezte a név által sugallt női rabság asszociációkat. Az ilyen szülői aggályokat enyhítendő arra jutottak, hogy a név írásmódját megváltoztatják, így lett Alice N’ Chains vagyis Alice és a láncok. Staley édesanyja, Nancy azonban így sem volt elégedett a névválasztással. Bacolas szerint annak a döntésnek, hogy a nevükben az aposztróf-N kombinációt használják, semmi köze a Guns N’ Roses zenekarhoz, de mindenesetre gyanús.

Sleze/ Alice N’ Chains – Father Rock movie (1986).

A glam rock hullám lecsengésével az eredeti Alice N’ Chains rövid időn belül feloszlott, és Layne Staley egy funk együtteshez csatlakozott. Ezzel párhuzamosan Jerry Cantrell zenekara, a Diamond Lie is hasonló sorsra jutott, ami mindkét zenész számára új kezdetet jelentett.

Staley funk bandájának abban az időben szüksége volt egy gitárosra, így Staley megkereste Cantrell-t, hogy csatlakozzon hozzájuk. Cantrell azonban csak egy feltétellel vállalta: ha Staley csatlakozik az általa tervezett új zenekarhoz. Ez a zenekari barter hozta el az új irányt, ami az Alice in Chains kezdetéhez vezetett.

Cantrell, Mike Starr és Sean Kinney azt szerették volna, hogy Staley legyen az énekesük,
ezért rafinált stratégiát választottak: borzalmas énekeseket hívtak a meghallgatásra.
A végső lökést az adta, amikor egy férfi sztriptíztáncos jött a képbe. Ez volt az a pont,
ahol Staley beadta a derekát és csatlakozott a bandához.

Jerry Cantrell egy későbbi interjúban megemlítette, hogy még a Stone Temple Pilots énekese, Scott Weiland is érdeklődött a csapat iránt. Hamaroan Staley funk projektje feloszlott, így ő teljes erőbedobással beállt az új zenekarba. A banda megalakulását követően mindössze két héttel már a Washington Állami Egyetemen léptek fel egy különösen furcsa 40 perces szettel, amelyben Hanoi Rocks és David Bowie feldolgozások is szerepeltek. Hát, ennyit a metalról, hehe.

Az újonnan alakult zenekar neve körül több verzió is felmerült. A korábbi Diamond Lie visszahozása mellett egy igazán vaskos és provokatív ötlet, a „Fuck” is is ott meredezett. Végül azonban Layne Staley poénból bedobta az Alice in Chains nevet, és meglepő módon mindenki azonnal ráflesselt.

Staley ezt követően felvette a kapcsolatot korábbi bandatársaival, hogy engedélyt kérjen a név használatára. Nick Pollock eleinte nem volt túl lelkes, és úgy gondolta, hogy talán illene egy teljesen új nevet kitalálniuk. Végül azonban mind ő, mind James Bergstrom áldását adta, hogy a régi nevet új életre keltsék.

A banda először jellegzetes énekstílusáról volt ismert, amely gyakran magában foglalta Staley és Cantrell (később Cantrell és DuVall) összehangolt énekét. Ez a kétszólamúság vált a zenekar egyik védjegyévé. Sajátos hangzásvilágának és sötét, introspektív szövegeinek köszönhetően a ’90-es évek elején hatalmas sikereket aratott. Olyan emlékezetes albumokkal, mint a Facelift (1990), a Dirt (1992) és az önmagukról elnevezett Alice in Chains (1995), valamint az ikonikus Jar of Flies (1994) EP.

Alice In Chains – Them Bones (1992)

A zenekart pályafutását 1996-tól kezdődően toporgás és elhúzódó alkotói válság árnyékolta be, nagyrészt Staley kábítószerrel való küzdelme miatt, ami végül 2002-ben halálához vezetett, amely hosszú szünetre kényszerítette a bandát. Az Alice in Chains azonban 2005-ben újra összeállt, amit sokan hajlamosak elfelejteni. Azóta is folyamatosan aktívak, és meglepően sikeresek.

Mikor lett a grunge grunge?

Hogyan vált egy ötbetűs szó, amely koszt, mocskot és szemetet jelent, egy zenei műfaj, divatirányzat és popkulturális jelenség szinonimájává? A kérdésre több válasz is létezik, de a legvalószínűbb történet a Sub Pop lemezkiadóhoz köthető.

1988-ban a seattle-i Sub Pop, fiatal és kevéssé ismert kiadóként „Sub Pop 200” címmel háromlemezes válogatást jelentetett meg. Az összeállítás olyan bandákat mutatott be, mint a Nirvana, a Soundgarden és a Mudhoney – akkoriban még szinte teljesen ismeretlen neveket. A pakk egy 20 oldalas bookletet is tartalmazott, amely tele volt Charles Peterson ikonikus fotóival: kockás ingek, izzadt hajak és gitározás képei foglalták össze a szcéna hangulatát.

A Sub Pop tudatosan próbált közös nevezőt találni az eltérő zenei világok között, amelyek zenekarai a kiadóhoz tartoztak. Így született meg az ötlet, hogy a punkos metál gitárzajukat „grunge”-nak nevezzék el. Ez lett az első dokumentált használata a ma már ikonikus kifejezésnek. Azonban az elnevezés közel sem volt átgondolt vagy stratégiai: „Lehetett volna sludge, grime, crud – bármilyen hasonló szó. Véletlen, hogy épp a grunge lett odaírva.” – mesélte Jonathan Poneman, a Sub Pop társalapítója. Egy ilyen ad hoc döntés eredményezte azt, hogy egy szó, amely eredetileg szinte csak negatív jelentéssel bírt, a ’90-es évek egyik legmeghatározóbb zenei és kulturális mozgalmának szimbólumává vált.

Létezik egy másik eredettörténet is, amely szerint Mark Arm, a Green River (később Mudhoney) énekese volt az első, aki a „grunge” kifejezést műfaji értelemben használta. Mark még első zenekara, a Mr. Epp and the Calculations zenéjét jellemezte „tiszta grunge”-nak Clark Humphrey-nak írt levelében, 1981-ben.

A Green River második EP-je, a Dry As a Bone 1986-ban jelent meg Sub Pop egyik legkorábbi kiadványaként. Az EP promóciós anyagaiban már ott szerepelt a grunge kifejezés: „laza grunge, amely lerombolja egy nemzet erkölcsét.”

Tagadhatatlan, hogy a grunge zene összefonódott Seattle nevével és az amerikai északnyugati régió esős, sáros világával. De érdemes megjegyezni, hogy amikor még senkit sem érdekelt a grunge, a brit közönség már felfigyelt rá. Az esős, sáros vonalat nem véletlen teljesen beérezték. A brit érdeklődés nem csupán kulturális elismerést hozott, hanem jelentős bevételeket is generált – mert valakinek ki is kellett fizetni a drága heroint. (Nem hinném, hogy a fekete humorral amúgy is kacérkodó grunge zenészek megsértődnének ezen, ti se tegyétek.)

Népszerűségének hajnalán a grunge-ot leginkább azok hallgatták, akik játszották. A zenekarok kis klubokban
kisszámú közönség előtt játszottak, aminek nagyobb hányadát a fellépésre váró többi együttes tagjai tették ki.

Bár a grunge igazán csak 1991-ben, a Nirvana Nevermind albumával érte el az első komoly populáris áttörést, ennek a súlyos, nyers, mégis sokszínű Seattle-központú mozgalomnak a gyökerei mélyen az ’80-as évek eleji amerikai underground rockszíntérben gyökereznek. A New York-i Sonic Youth, a bostoni Dinosaur Jr. és az austini Butthole Surfers mind jelentős hatást gyakoroltak a grunge kialakulására, formálva annak zenei és esztétikai alapjait.

Évekkel később Kurt Cobain a Rolling Stone magazinnak adott interjújában elismerte, hogy a bostoni Pixies különösen nagy inspirációt jelentett számukra.

A grunge belelép, és nem lehet levakarni
A grunge belelép a mainstrem sáraranytól mocskos pocsolyájába. Egy dolgot azonban nem lehet elvitatni ezektől a zenekaroktól: mindannyian mélységesen megvetették a médiafelhajtást. Antisztárokként emelkedtek ki, miközben a média pont ezt az imázst imádta. Azonban ne legyünk naívak, a Pearl Jam felemelkedését egy professzionális háttércsapat támogatta. Marketingesek, PR-szakemberek, jogászok és ügynökségek dolgoztak azon, hogy a zenekar a csúcsra jusson. Ugyanez igaz a Nirvanára, az Alice in Chains-re és a Soundgardenre is. 1990-ben például a Nirvana komoly összegű szerződést kötött a Geffen Records-szal, az Alice in Chains pedig a Columbia Records-szal állapodott meg. A Soundgardent sem hagyta figyelmen kívül az ipar: az A&M Records (későbbi Universal) szerződtette őket.

Érdekesség, hogy a Nirvana áttörő sikere előtt a Soundgardentől várták a műfaj mainstreambe emelését. A nagy kiadók támogatása révén a banda Seattle egyik legnagyobbjává vált, és sokan azt remélték, hogy ők lesznek a grunge mozgalom zászlóvivői. Azonban azt sugallni, hogy ezek a zenekarok a semmiből emelkedtek ki, méltánytalan lenne azokkal a punk-hardcore, rap vagy metál bandákkal szemben, amelyek valóban saját erejükből, kis független kiadókat alapítva értek el sikert – gondoljunk például az Epitaph, a Def Jam, a Roc-A-Fella vagy a Loud Records történetére.

Az angolokat nem lehet eléggé dicsérni e téren – újra és újra érdemes megemlíteni őket. Mielőtt bárki más felfigyelt volna a grunge-ra, ők már jóval a többiek előtt elismerték és népszerűsítették azt. Például a teljesen ismeretlen Nirvana első kislemeze, amely a Shocking Blue „Love Buzz” című dalának hipnotikus feldolgozása volt, elnyerte a Sounds brit rockhetilap „hét kislemeze” címet. Sőt, még a Sounds címlapjára is felkerültek. Eközben a szintén brit Melody Maker egyik újságírója részletes cikkben mutatta be a seattle-i zenei színtér pezsgését és különlegességét.

Nirvana – Love Buzz

A Nirvanának tulajdonítják, hogy 1991-ben áttörést hozott a műfaj számára. A Smells Like Teen Spirit elsöprő népszerűsége a Nevermind albumról nemcsak a zenekart, hanem az egész zeneipart meglepte. Erre mondják, hogy betalált a közös tudatalattiba. Az album, ahogy Torrente mondaná, „námber ván” lett világszerte, és ezzel nemcsak a Nirvanát emelte a figyelem középpontjába, hanem utat nyitott a műfaj többi képviselője, köztük a Pearl Jam számára is.

A Pearl Jam már egy hónappal korábban, 1991 augusztusában megjelentette debütáló albumát, a Ten-t, ám annak eladásai csak a Nirvana áttörő sikere után kezdtek igazán szárnyalni.

Van egy sztori azzal kapcsolatban is, hogy miért késett az Alice in Chains debütáló albuma (Facelift). A helyi promóter, Randy Hauser egy koncerten figyelt fel a zenekarra, majd felajánlotta, hogy finanszírozza a demófelvételeiket. Azonban a stúdiózás előtt mindössze egy nappal a seattle-i Music Bank stúdiót – ahol a felvételek készültek volna – a rendőrség bezárta. A felszereléseket lefoglalták egy, az állam történetében máig példátlan méretű marihuána elleni razzia keretében. (Érdemes megjegyezni, hogy Seattle Washington államban található, nem összetévesztendő Washington D.C.-vel.)

A grunge műfaja, mind az akkori, mind a mai közönség számára, elsősorban négy ikonikus zenekart jelent: Nirvana, Pearl Jam, Alice in Chains és Soundgarden. Bár a Pearl Jamről szóló cikkünkben részletesen kitérünk majd, érdemes megemlíteni, hogy a Melvins/Mudhoney is meghatározó szereplői voltak a színtérnek.

A grunge hatásának köszönhetően azonban nemcsak ezek a zenekarok váltak ismertté: egy egész sor együttes emelkedett világhírűvé a műfaj népszerűségének hullámán. Például a Los Angeles-i női banda, az L7, amely a „Pretend We’re Dead” című kislemezével jelentős rajongótábort szerzett. Hasonlóan emlékezetes a 4 Non Blondes is, akiknek „What’s Up?” című slágere lassacskán kétmilliárdos nézettségnél jár a YouTube-on.

A ’90-es évek közepére számos, grunge-hoz hasonló hangzású zenekar vált közismertté, még ha földrajzilag nem is kapcsolódtak közvetlenül Seattle színteréhez. Ilyen például a San Diegóból érkező Stone Temple Pilots, az ausztráliai Silverchair, vagy a brit Bush. Emellett az alternatív rock műfajában alkotó Mazzy Star és a The Smashing Pumpkins is sokat köszönhet a grunge által kitaposott útnak.

A seattle-i színtér az éves során óriási hatást gyakorolt a posztgrunge, poppunk-zenekarok egész generációjára. Olyan együttesek, mint a Weezer, a Blink-182, a Nickelback vagy éppen a Candlebox, mind magukon viselik a grunge örökségének nyomait. A 2000-es évek elején felemelkedő nu-metal bandák – például a Korn, a Limp Bizkit és a Papa Roach – is egyértelműen magukba szívták a grunge haragját, melankóliáját és nyers intenzitását. Ha cinikus lennék, azt mondanám, hogy a grunge óta szinte divat depisnek lenni.

A jelenbe tekintve, olyan bandák, mint a Black Moth vagy a Pissed Jeans, továbbra is bizonyítják, hogy a grunge lényegi eleme maradt a rock folyamatosan fejlődő és lüktető világának.

A műfaj nem csupán egy korszak zenéjét határozta meg, hanem egyfajta ellenreakcióként
is szolgált a megelőző évek túlfényesített glam metál világával szemben.

A ’80-as években a glam metál zenekarok, mint a Mötley Crüe, a Poison, a Twisted Sister és a Warrant uralták az amerikai lemezlistákat, ám a grunge lecsupaszított őszintesége és nyers érzelmi mélysége éles ellentétként hatott a glam metál flitteres, felszínes stílusával szemben. A gát 1991-ben szakadt át, amikor a grunge mozgalom világszintű jelenséggé nőtte ki magát. Nemcsak a Nirvana írta át a rock történelmét az ikonikus Nevermind albummal, hanem a Pearl Jam is többszörös platinalemez birtokosa lett, miközben a Soundgarden harmadik nagylemeze, a Badmotorfinger, Grammy-jelölést kapott a legjobb metál előadás kategóriában. Az Alice in Chains, amelyről valamilyen oknál fogva kevesebbet beszélnek, szintén óriási sikereket ért el. A zenekar 20 millió albumot adott el az Egyesült Államokban, világszerte pedig több mint 30 millió példány talált gazdára. Két első helyet elérő albumot jelentettek meg, köztük a Facelift, amely háromszoros platina lett.

Az Alice in Chains lenyűgöző eredményei között szerepel, hogy 18 daluk került a Billboard Rock lista top 10-es mezőnyébe, ezek közül 5 az első helyet is megszerezte, összesen pedig 23 számuk jutott be a legjobb 40-be. Talán kevesen tudják, de a zenekart összesen 11 Grammy-díjra jelölték. Ezek a számok különösen figyelemre méltóak, hiszen ezek a bandák sosem vágytak a reflektorfényre – hitelességüket nemcsak zenéjük, hanem életvitelük is alátámasztotta. Punkos lázadó attitűdjük és nyers őszinteségük akaratlanul is csak tovább fokozta a körülöttük kialakuló hype-ot, amelyet valójában nem is kerestek.

Arról nem is beszélve, hogy az Alice in Chains-t ma, a grunge-láz csillapodása után, egyértelműen a Black Sabbath zenei örökösének tartják. A lassú, súlyos riffek világában az AIC egyértelműen megidézi a legendás brit zenekar hangzásvilágát. A banda behatárolhatatlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy – a grunge szcéna többi szereplőjéhez képest – kisebb vagy közepes ismertségük ellenére is rendkívül széles zenei spektrumon mozoghattak. Gyakorlatilag szinte bárhová beilleszthetőek voltak.

Mindez megmutatkozott abban is, hogy pályafutásuk során előzenekarként olyan sokszínű művészek előtt léptek fel, mint Iggy Pop, Van Halen, Poison, Anthrax, Megadeth, Slayer, Metallica, Suicidal Tendencies, Danzig és a Fight. Ez a szinte páratlan sokszínűség különleges helyet biztosított számukra a zenei palettán. Talán a Soundgarden az egyetlen grunge zenekar, amely még megállná a helyét hasonló kontextusban, de az Alice in Chains esetében mindez valóban megtörtént – és ráadásul kimagasló sikerrel.

Alice In Chains – Would? (1992)

Smells Like Nirvana – Divatgrunge vagy grunge-divat?
Minden bizonnyal az igazi Nirvana-rajongókat mélységesen felháborította, hogy egy adott pillanatban gyakorlatilag mindenki Nirvanás lett. Az eredetileg lázadó, underground életérzés egyszer csak mindenhol ott volt, még a plázákban is lehetett Nirvana-pólót vásárolni. De vajon mit érezhettek a többi seattle-i zenekar tagjai, akik hirtelen a Nirvanához lettek mérve, mintha ők is ugyanabban a sablonban alkottak volna? A grungeosítás mindenkit egy közös kalap alá húzott, még akkor is, ha zenei világuk és személyes identitásuk távol állt ettől. A külsőségekről már ne is beszélünk, vagy mégis?

A seattle-i fanok az északnyugati régióban úgy érezték, hogy a média túlzott jelentőséget tulajdonított a grunge-zenészek által hordott ruháknak – a flanelingeknek, a szakadt farmeroknak és a bakancsoknak –, mintha ezek lennének a műfaj lényegi elemei. Ugyanez a felszínes figyelem kiterjedt más apró helyi kulturális sajátosságokra is, amelyeket a mainstream média egzotikus kuriózumként kezelt. Ez nemcsak a zenei mozgalom lényegét torzította el, de a rajongók számára is frusztráló volt, hiszen az, ami számukra természetes és mindennapos volt, hirtelen üzleti termékké vált.

„A vastag flanel inget mindenki viselte, a bakancsban hatékonyan lehet lötyögni át a sárban. Nem mintha valaki azt mondta volna: Öltözzünk mindannyian favágónak, és kezdjük el a seattle-i sikket!” –mondta Mr. Poneman.

Anti fashion vs. unfashion
Érdekes megjegyzést tett Walter Thomas divatszakértő, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a grunge konkrétan nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Bennszülöttek voltak, azt is mondhatnám vidéki redneck-ek.

„Számomra az a helyzet a grunge-dzsal kapcsolatban, hogy nem divatellenes volt, hanem divatmentes, mint a normcore. Míg a punk tudatosan szembement a divattal, és ezzel egyfajta antidivatot teremtett, addig a grunge nem kívánt állást foglalni ilyen kérdésekben. A média azonban grunge-divattá formálta ezt a stílust. Egy ügyes tervező könnyedén lemásolhatja a megjelenést, és egyetlen szezon alatt a kifutókra viheti, de számára ez csupán egy szezonról és trendekről szól.”

1993-ra a grunge már túlmutatott a zenei színtéren, és már a divatvilágban is éreztette jelenlétét. Olyan neves tervezők, mint Karl Lagerfeld és Marc Jacobs, a flanelingeket, szakadt farmereket és katonai bakancsokat építették be kollekcióikba, új szintre emelve a seattle-i szubkultúra hétköznapi viseletét.

A jelenség odáig fajult, hogy Marc Jacobs – aki köztudottan soha
nem is járt Seattle-ben – „a grunge gurujaként” vált ismertté.

A legtöbb rajongó és zenekritikus egyetért abban, hogy sok grunge-banda szembement a mainstream sztárság csábításával. Számos zenekar tudatosan elutasította, hogy a kiadóik nyomására „rádióbarátabb” zenét készítsenek, ragaszkodva sajátos, nyers hangzásukhoz és művészi integritásukhoz. Ez a hozzáállás azonban elkerülhetetlenül teret engedett azoknak az új zenekaroknak, amelyek hajlandóak voltak kompromisszumot kötni, és a grunge hangzását „felvizezett” verzióban újracsomagolni a szélesebb közönség számára. Az ilyen zenék az eredeti grunge-rajongók számára már elvesztették hitelességüket és lényegüket.

Az eredeti grunge ereje éppen abban rejlett, hogy egyfajta kaotikus hibrid volt – egyszerre punkos, alteros és metálos elemeket ötvözött, mégis sajátos identitással bírt. De vajon létezik-e egyáltalán olyan, hogy grunge?

Seattle sound szabadon

Az a helyzet, hogy bár rockzenéről beszélünk, ezek a bandák összeségében nem voltak egyformák.

A „Seattle Sound” találóbb kifejezés lenne, hiszen a grunge elnevezés valójában a zeneipar egyik skatulyája, amely megpróbálta a ’90-es évek seattle-i zenéjét egyetlen kategóriába szorítani. Az ottani zenekarok között valóban létezett egyfajta közösségi szellem: többnyire jó kapcsolatot ápoltak egymással, és bár sajátos, gyakran nyers hangzású zenét játszottak, az nem volt egységes stílusú. Emiatt nem meglepő, hogy sok banda tiltakozott is a grunge-bélyeg ellen, teljes joggal. A Nirvana tagjai a Pixisen kívül nagyon szerették a punk-, hardcore zenét, Grohl többször elmondta, hogy konkrétan a Bad Brains hatására kezdett el gitározni.

Az Alice in Chains hangzása és stílusa, amelyet gyakran a grunge-hoz sorolnak, valójában mélyen a heavy metál világában gyökerezik. A banda gitárosa és dalszerzője, Jerry Cantrell maga is elsősorban heavy metálként definiálja a zenekarukat. Egy 1996-os Guitar World interjúban így fogalmazott: „Sok különböző dologban vagyunk… Nem igazán tudom, mi ez a keverék, de határozottan van benne metál, blues, rock and roll, és talán egy kis punk is.”

A basszusgitáros Mike Inez szintén hasonlóan vélekedett, és azt mondta,
hogy az Alice in Chains mindig is a „Seattle metal mostohagyermeke” volt.

Az Edmonton Journal pedig egyenesen kijelentette, hogy: „Bár a Seattle-i szcénát általában a grunge címkével illették, az Alice in Chains mindig is a velejéig klasszikus metálbanda volt.”

Jerry Cantrell szavai tökéletesen tükrözik az Alice in Chains zenei örökségének sokrétűségét és a zenekar körüli besorolási kavarodást. Így fogalmazott: „Amikor először megjelentünk, metál voltunk. Aztán elkezdtek alternatív metálnak nevezni. Aztán megjelent a grunge, aztán hard rock. Mióta elkezdtük ezt csinálni, láttam magunkat mindennek a listán: voltunk hard rock, alternatív, alternatív metál, grunge, pop-rock. A minap bementem egy HMV-be, hogy megnézzem a helyezést, és megnézzem, mi is a helyzet mostanság, és visszaszorítottak minket a metál szekcióba. Oda, ahol elkezdtük!”

Alice in Chains – Rain When I Die

Érdekes ellentmondás, hogy bár a grunge zenéről általában azt feltételezik, hogy depresszív és sötét hangulatú, a zenekarok valódi személyisége gyakran épp az ellenkezőjét mutatta. A Pearl Jam és az Alice in Chains köztudottan jó kedélyű társaság voltak. Zenéjük alapján nem gondolnád, de az AIC-nek meglepően jó a humora, két albumuk megjelenése előtt is készítettek áldoksit. Az egyik legismertebb ezek közül a Nona Tapes, amelyet Rocky Schenck rendezett. Ez az anyag tele van Monty Python-szerű gegekkel, belső poénokkal és abszurd humorral, ami megmutatta, hogy az AIC nem veszi magát túl komolyan, és képes az öniróniára is.

Az Alice in Chains különösen híres volt arról, hogy kiváló humorérzékkel rendelkezett, amit nemcsak a színpadon, hanem kreatív projektjeikben is megmutattak. Két albumuk megjelenése előtt is készítettek áldokumentumfilmet, amelyek a zenekar tagjainak játékos oldalát villantották fel. Az egyik legismertebb ezek közül a Nona Tapes, amelyet Rocky Schenck rendezett. Ez az anyag tele van Monty Python-szerű gegekkel, belső poénokkal és abszurd humorral, ami megmutatta, hogy az AIC nem veszi magát túl komolyan, és képes az öniróniára is.

Alice In Chains – The Nona Tapes (Official Documentary – 1995)

Az AIC 23 című rövidfilm az Alice in Chains zseniális öniróniájának és humorának egyik legjobb példája. A 2013-ban bemutatott áldokumentumfilmben a banda gyakorlatilag saját magát parodizálja, miközben a zeneipart is kifigurázza. A történet szerint Alan Poole McLard, a filmtudományi professzora (akit W. Earl Brown alakít), megpróbál dokumentumfilmet készíteni az Alice in Chains-ről, de a zenekar semmilyen segítséget nem nyújt számára. Így kénytelen más zenészeket megkérdezni róluk, ami számos humoros fordulathoz vezet.

A film külön érdekessége, hogy a banda tagjai különféle karikatúraszerű szereplők bőrébe bújtak:

• Jerry Cantrell a countryénekes Donnie ‘Skeeter’ Dollarhide Jr.-t alakítja,
• William DuVall Nesta Cleveland reggae-énekesként jelenik meg,
• Mike Inez egy abszurd black metal figurát, Unta Gleeben Glabben Globben Globint formálja meg,
• Sean Kinney egy hipsztert, Stanley Eisent kelt életre.

A film tele van vendégszereplőkkel is, akik tovább színesítik az alkotást. Feltűnik benne: Mike McCready (Pearl Jam), Kim Thayil (Soundgarden), Duff McKagan (Guns N’ Roses), Brent Hinds és Bill Kelliher (Mastodon), valamint Lars Ulrich és Robert Trujillo (Metallica).

Alice In Chains – Twenty Three (Documentary)

Mindenki mindenkivel mindent
A grunge színtér egyik legérdekesebb és legösszetettebb jellemzője a zenekarok közötti szoros kapcsolat- és együttműködési hálózat, amely szinte követhetetlenül összefonódott. Seattle zenészei nemcsak a színpadon, hanem a hétköznapi életben is szoros közösséget alkottak – gyakran osztoztak albérleteken, és működtek együtt. Például Matt Cameron egyszerre volt a Soundgarden és a Pearl Jam dobosa, ami önmagában is kiemelkedő példa erre az összefonódásra. Eddie Vedder, a Pearl Jam énekese, szintén része volt a Soundgarden és Pearl Jam tagjaiból álló szupercsapatnak, a Temple of the Dog-nak.

A szoros kapcsolatok nem álltak meg a zenekarok között: Jerry Cantrell, az Alice in Chains gitárosa, egy ideig együtt lakott Eddie Vedderrel Kelly Curtis pincéjében. Curtis a Mother Love Bone menedzsere volt, melyből később részben a Pearl Jam is létrejött, Jeff Ament és Stone Gossard személyében.

Jerry Cantrell 1991-ben átmenetileg a haveroknál csövezett, többek között egy grunge ikonnál is. „Akkoriban több lakóhely között ingáztam, így egy darabig összeköltöztem Chris Cornell-lel (Soundgarden) és feleségével, Susan Silverrel” – emlékezett vissza Cantrell. Érdekes módon Susan Silver akkoriban nemcsak a Soundgarden, hanem az Alice in Chains menedzsereként is tevékenykedett. Ez az epizód tökéletesen illusztrálja, hogy milyen mély összefonódások jellemezték a seattle-i grunge közösséget.

A legfurcsább azonban, hogy Kurt Cobain és Layne Staley nemcsak egy helyen, de egy azon időben voltak elvonón, ráadásul 8 év különbséggel pontosan ugyanazon a napon, április 5-én hunytak el. Mindketten heroinfüggőséggel küzdöttek, és ugyanazon rehabilitációs központban egy szobán osztoztak. Azonban nem alakult ki közöttük mélyebb kapcsolat: Layne szerint Kurt sosem beszélt vele, és úgy vélte, Cobain nem kifejezetten kedvelte a zenéjüket, míg ő szerette a Nirvanát.

A grunge szcéna különleges vonása, hogy szinte minden jelentősebb zenész valamilyen formában együtt játszott egymással, így nem véletlen, hogy a „szupergruppok évadaként” is emlegethetjük ezt az időszakot. Bár a Nirvana kimaradt ebből a dinamikából, a seattle-i közösség többi része számtalan projektben keresztezték egymás útjait.

Az első ilyen formáció a Mother Love Bone volt, amelyet sokan a grunge első igazi szupergruppjának tartanak. A nagy lemezkiadók abban az időben az új Guns N’ Roses-t keresték, és a Mother Love Bone-t egyértelműen a következő nagy durranásnak vélték. A zenekar azonban jelentős vitákat váltott ki a helyi rajongók körében. Elődje, a Green River zajos, punk-rockos attitűdjével szemben a Mother Love Bone extravagáns, glam-es stílust vett fel. Ennek ellenére a Mother Love Bone volt az első seattle-i zenekar, amely nagykiadós szerződést kapott.

Mother Love Bone – Stardog Champion

A zenekar ígéretes pályája azonban tragikus véget ért, amikor az énekes, Andy Wood heroin-túladagolásban elhunyt. Barátai és zenésztársai nem hagyták, hogy emléke elhalványuljon: létrehozták a Temple of the Dog-ot, amely Wood tiszteletére írt dalokból álló projektként indult. A Temple of the Dogban összeállt a seattle-i szcéna krémje: Stone Gossard és Jeff Ament (Mother Love Bone), Mike McCready (Shadows), Matt Cameron (Soundgarden) és Chris Cornell (Soundgarden), aki Wood jó barátja és korábbi albérlőtársa is volt.

Az albumon, és későbbi koncerteken szerepelt a fiatal Eddie Vedder is, aki akkoriban még ismeretlen volt. Vedder itt kapott először szélesebb közönség előtt lehetőséget, és ezzel a projekt révén mutatkozott be a seattle-i színtér egyik legnagyobb tehetségeként.

A grunge színtér szupergruppjai szinte külön alfejezetet érdemelnek a zenei történelemben, így az Alice in Chains sem maradt ki ebből a kreatív összefonódásból. Az egyik kevésbé ismert példa a Sap című 1992-es mini album, amelyet a zenészek saját körükben csak „Alice in Mudgarden” néven emlegettek. Az EP-n olyan ikonok működtek közre, mint Mark Arm (Mudhoney) és Chris Cornell (Soundgarden), akik Layne Staley-vel és Jerry Cantrell-lel közösen énekeltek a „Right Turn” című dalban.

Amikor az Alice in Chains 1995-ben inaktívvá vált, Layne Staley egy újabb szupercsapatban, a Mad Season-ben talált helyet. Ez a formáció is a seattle-i zenei szcéna legjobbjait fogta össze: Mike McCready (Pearl Jam gitárosa), John Baker Saunders (The Walkabouts basszusgitárosa), és Barrett Martin (Screaming Trees dobosa) alkották a csapatot. A Mad Season mindössze egyetlen albumot adott ki, az Above-ot.

Layne Staley másik különleges projektje a rövid életű Class of ’99 volt, amely egy alternatív rock szupercsapatként jött létre. A formáció legendás tagjai: Layne Staley (Alice in Chains), Tom Morello (Rage Against the Machine), Stephen Perkins (Jane’s Addiction), és Martyn LeNoble (Porno for Pyros). Aztán el ne feledjük az Audioslave-et se, ami tulajdonképpen a Rage Against the Machine gitárszekciója a Soundgarden énekesével.

A forradalom megeszi a gyermekeit

A grunge-dzsal kapcsolatban lehet írni vicceskedő cikkeket, hogy majdnem egy sztriptíztáncos lett az Alice in Chains énekese, és hasonlók. Vagy, hogy Cantrell többször is komolyan kijelentette, hogy Elton John nagy rajongója, és ő inspirálta arra, hogy zenész legyen. Meg a vicces zenekarnév javaslatokat, mint a Diamond Lie, a Fuck, vagy a Pearl Jam esetében a Mookie Blaylock-ot. Ezek azonban mind zárójelbe kerülnek, ha szembenézünk a grunge sötét árnyoldalával, azzal a ténnyel, hogy a grunge zenészeinek egész sora nyírta ki magát.

Kurt Cobain brutális öngyilkosságát lehetetlen elfelejteni, melyet a 2000-es években újabb veszteségek követtek: Layne Staley, az Alice in Chains ikonikus énekese 2002-ben hunyt el, kábítószer okozta komplikációk miatt, és egy évvel később zenésztársa, Mike Starr is hasonló sorsra jutott. A tragédiák sorozata folytatódott: Scott Weiland, a Stone Temple Pilots frontembere 2015-ben halt meg drogtúladagolásban, és az egész grunge-korszak tragédiái 2017-ben értek újabb csúcspontra, amikor Chris Cornel öngyilkosságot követett el.

Azt hiszem, akkoriban azokban a körökben nagyon könnyű volt droghoz jutni, és nagyon nehéz távol maradni tőlük. Igazán szomorú, hogy szakértők szerint a heroin nem tűnt el, csak a kristálymeth váltotta fel. Szinte hihetetlen, hogy a kilencvenes években mennyire elterjedt volt a herka. Úgy, hogy már akkor is mindenki tudta, hogy az életeddel játszol, ha kipróbálod.

„Soha nem az volt a kérdés, hogy meghal-e, hanem az, hogy mikor fog meghalni.” – (Janet Carr Kurt Cobainről).

A fenti idézetben benne van a művészek és a pusztító hajlamok közötti bonyolult kapcsolat, ezúttal a grunge korszak kontextusában. Az, hogy a művészet vonzza a sebezhető, érzékeny embereket, akik hajlamosak mélyen beleásni magukat saját traumáikba, hogy aztán valami rendkívüli, de sötétet alkossanak, szinte közhelynek tűnik – mégis fájdalmasan igaz. A grunge mozgalomban ez különösen kiéleződött: a zene őszintesége, nyers érzelmei és a mindent átható melankólia mind-mind egy belső küzdelem lenyomatai. A nagy kérdés, hogy a drogok voltak-e a kreativitás forrásai, vagy inkább eszközök a fájdalom enyhítésére.

Nem temetni jöttem

A haláleseteken túlmenően az igazán szomorú az egészben, hogy a tragédiáik gyakran elhomályosítják a túlélő zenészek kitartását, kreativitását és folyamatos sikereit. Az említett zenészek és bandák közül sokan nemcsak túlélték a korszakot, hanem továbbra is maradandó nyomot hagynak a zenei világban, bizonyítva, hogy a grunge nem csupán egy múló divathullám volt, hanem egy mély, tartós hatású művészi mozgalom. A Foo Fighters-t mondanom sem kell, a Pearl Jam mintha el se tűnt volna, most is stadionokat töltenek meg. Eddie Vedder-ről szóló cikkünkben ezt kielemeztük. A Melvins/Mudhoney a mai napig is aktív. A Pixies a mennybe ment, kvázi a rockzene szentjei. Mindenki a Nirvanára gondol első körben, de a zenészek között az Alice in Chains, és különösen Jerry Cantrell hatása talán még nagyobb.

A Pantera és a Damageplan gitárosa, Dimebag Darrell (RIP) a Guitar Internationalnek adott interjújában anno kifejezte csodálatát Cantrell gitártechnikája iránt, azt mondta, hogy „az a rétegzettség és az őszinte érzés, amit Jerry Cantrell ad a [ Dirt] lemezén, sokkal többet ér, mint ha valaki, virtuóz módon ötmillió hangot játszik.”

Billy Corgan elárulta, hogy a Smashing Pumpkins 2007-es Zeitgeist című albumának „Bleeding The Orchid” című dala szerkezetében és hangzásában az Alice in Chains előtt tiszteleg. Corgan kifejezetten Layne Staley halálát jelölte meg a dal egyik ihletforrásaként. Elton John kijelentette, hogy rajong az Alice in Chainsért, és nagy csodálója Cantrellnek, mint írtuk ez fordítva is igaz.

Az AIC jelentős hatást gyakorolt a modern heavy metálra is. Dalaikat megannyi banda dolgozta fel. Íme néhány közülük: In Flames, Opeth, Dream Theater, Secrets of the Moon, Suicide Silence és a magyar Ektomorf is. Szép csendben a 2010-es albumuk aranylemez lett. A „Check My Brain” és a „Your Decision” kislemezek a Billboard rocklistáján az 1. helyezést érték el.

Alice In Chains: Your Decision