Ezúttal három olyan japán filmet ajánlunk, melyeket nem igazán lehet bekategorizálni. Teljesen japánok, teljesen furák, de nagyon jó filmek. Nem csupán a szokatlanságuk okán dobjuk be őket, hanem mert szokatlanul jók.
A furaizmusról
A japánokkal kapcsolatban közismert a már-már klasszikusnak számító sztereotípia, miszerint furák. Ez csak részben igaz, mivel az ő szemszögükből nézve mi, európai emberek vagyunk azok. Példának okáért, hogy a fürdővízünkben áztatjuk magunkat a japánok számára gusztustalan, ők először folyóvízben lemosakodnak, majd a tiszta vízben áznak ki. De nem is ezt a kulturális összehasonlítósdit szeretném előtérbe helyezni, hanem a filmes és egyéb dekadenciákat.
A japánok nem perverzebbek, vagy dekadensebbek, mint mi. Egész egyszerűen csak másképp fejlődött a társadalmuk, nincs meg bennük a keresztény kultúrkörből fakadó lefojtó, bűntudatra épülő szemlélet.
A másik sarkalatos pont, hogy ami nekünk kinky, fura, nekik is az. A BDSM vagy extrém horror, és egyéb elfajzott jelenségek ott is szélsőségesnek számítanak. Az már a dolgok átcsomagolása, hogy mindezt egy kvázi átlagos japán termékként adják el nekünk. Annyit azért érdemes tudni, hogy a legtöbb japán film, képregény, anime szokványos nyálas szerelmi történet vagy akció, pont ahogy nálunk.
A filmekről
Fura és beteg filmeket könnyű találni. Nem az volt a célom, hogy szadomazo vagy elborult horror filmeket sorakoztassak fel. Bár a japánok ebben kétségkívül erősek. És akkor még nem esett szó az indiai (bollywoodi) filmekről, melyek szintén távol állnak a mi világunktól. Tehát nem a kirívó kulturális különbségeket kerestem. Nem beszélve azokól a filmekről, amik tényleg csak Japánban születhetnek meg és szinte nézhetetlenek, vagy legalábbis kell egyfajta sajátos ízlés hozzá. A RoboGeisha; Vampire Girl vs. Frankenstein Girl; Tokyo Gore Police; Gothic & Lolita Psycho típusú fétish-trash filmek egész sorát gyártja Japán. Sokszor ezek ráadásul nagy költségvetésűek. Komolyan érdekelne ki ad rá pénzt. Ha te mégis kattansz az ilyesmire, van erre elég jó gyűjtemény. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hatvanas évektől kezdve végtelen mennyiségű, enyhén szólva is furcsa filmet hoztak össze. A japán film saját utat járt be, egyedi formanyelvel.
A három film, amit ajánlok tudatállapot-módosítók nélkül is élvezhetőek. Hiszen maguk is tudatállapot-módosítók. A lényeg, és a legfontosabb, hogy ezek jó filmek, mi több nagyon jó filmek. Ja, és igen, teljesen furák.
1. A tea íze
Cha no aji (Taste of the Tea) egy meditatív film. Ha az első 20 perc után unalmasnak találnád, ne add fel! Ez a film a zen, a teaszertartás, a szemlélődés, a túltolt rezgések kiegyensúlyozása. Másfelől van humora. Amolyan japán humor. Szokni kell, mint a keserű teát.
Katsuhito Ishii készítette a filmet, melynek egyaránt volt a rendezője, vágója, operatőre és forgatókönyvírója. Ez azért fontos, mert így egy teljes egészében végigvitt koncepciót láthatunk megvalósulni. Ez a film gyógyító hatású. Komolyan mondom, ha neki szenteled a figyelmed és nyitott vagy, akkor kapsz tőle valami megmagyarázhatatlan többletet.
A Haruno család egy kis faluban él Tochigi prefektúrában, Tokiótól északra, amit vasút köt össze a nagyvárossal. Főszereplőink ingázók, akiknek csendes kis életébe pillanthatunk be, ami korántsem jelenti azt, hogy egyhangúak lennének a mindennapjaik. Mindenki küzd valamivel. Az emlékképeink, a rossz beidegződéseink, a kivetüléseink, a félelmeink néha hatalmasak, és meggátolnak minket a cselekvésben. A legnagyobb falak, melyek ledöntésre várnak, bennünk vannak, nem előttünk.
Amikor ezt a filmet nézed (amit mindenkinek meg kell nézni), próbáld ne túl komolyan venni! Ne keress valami bonyolult cselekményt! Csak dőlj hátra, nyisd ki a szemed, figyelj, mert mindennek szerepe lesz, és engedd át magad a néha fura események és vizuális megoldások kavalkádjának.
Azt tapasztaltam, hogy a filmnek egyes kimerevített képkockái akár a falon is elférnének műalkotásként. Nem csak a koncepció, hanem a varázslatos operatőri munka, a szép kitartott képek teszik ezt a filmet igazán egyedivé. Ne próbálj rejtett jelentéseket keresni, hagyd hogy hasson. A zen buddhizmus nem szokott tévedni. Videa és YouTube on is megtalálod ha nem tudod letölteni
2. Memories of Matsuko/ Matsuko emlékei
Az eredeti cím Kiraware Matsuko no isshô – szó szerint azt jelenti: A megvetett Matsuko élete. Ez pontosabb.
A Matsuko emlékei egy 2006-os japán zenés film, amelyet Tetsuya Nakashima írt és rendezett Muneki Yamada regénye alapján. 2007-es New York-i Ázsiai Filmfesztivál észak-amerikai premierjén a film 9,2-es átlagértékeléssel közönségdíjat kapott. Japánban minden létező díjat megnyert. 7,8-as átlaga van az IMDB-n. Ezt külön ki kell hangsúlyoznom, mert ezen kívül lehet minden távol tartana a filmtől. A harsány színek, a szinte ízléstelen csomagolás és az egész.
A rendezőtől a színes, szagos, édi-bédi kawaii (cikkünket lásd itt) jellegű filmek nem állnak távol. Ezzel szemben A Matsuko emlékeiben ékes bizonyítékát adja annak, hogy egy komoly témát másképp is lehet tálalni. A drámát, a tragédiát mi úgy képzeljük el, mint egy Tarr Béla-filmet, hosszú, fekete-fehér és szomorú. Ez a film jószerivel a rózsaszín rágógumis giccs eszközeivel mutat rá arra, hogy sok esetben a fekete-fehér művészkedés az, ami a giccs határát súrolja.
Tehát ennek a filmnek van tétje és formanyelve. Nakashima mozija komoly darab, igazi úttörő munka. Nehéz megfogalmazni, hogy a Memories of Matsuko vajon mi is akar lenni. Egyszerre dráma, bulvár, vígjáték, paródia, musical, miközben ezekből gúnyt űz is egyben.
Hirtelen az a kép ugrott be, amikor egy nevető bohócot látunk sírni, mint amikor
a megrajzolt mosoly mögött szomorúság lakozik, és a könny leoldja a festéket.
A főszerelő lány egy kicsit Forrest Gumpos, Amélie-hez (Amélie csodálatos élete) hasonló karakter. Ám ez a film nem vígjáték, hanem dráma, nem is akármilyen. A főhős története leginkább Mizogucsi Oharu élete című filmjére emlékeztethet, de eszünkbe juthat még Spielberg Bíborszín c. alkotása, Stendhaltól a Vörös és fekete, vagy De Sade márki Justine című regénye is. A végtelen balszerencse felől közelítve. Ez egy lecsúszástörténet. Jó példa arra, hogy nem „csak rajtad múlik”. Nem elég, hogy „Higgy magadban!” A főszereplő hisz mindenkinek, és igyekszik mindvégig optimista maradni, ám ez nem mindig egyszerű, néha egyenesen embert próbáló feladat.
A film középpontjában azok a férfiak állnak, akik mindamelett, hogy szeretik a feleségüket, nem vetik meg az örömlányok társaságát sem, akiket végül nem is emberként kezelnek, hanem amolyan szolgáltatásként tartanak számon. Ez a film „egy szolgáltatás életét” mutatja be.
A történet egy élet visszafejtése.
Shou, a főszereplő, épp válságban van: a barátnője kidobta, a zenekara szétesett. Apja szívességet kér: takarítsa ki Matsuko nagynénje lakását, aki apja szerint a család szégyeneként értelmetlen életet élt, egészen 53 éves korában történt meggyilkolásáig. A lakása tele van szemeteszsákokkal, és teljes a káosz. Shou fokozatosan felfedi Matsuko titokzatos múltjának számos részletét, és rájön, hogy nemcsak egy elfeledett számkivetett volt, hanem nagyon érdekes személyiség, aki mondhatni bizarr életet élt. 1970 és 1971 között Matsuko népszerű középiskolai zenetanár volt a fukuokai Ōkawa városában. Az igazgatóhelyettes azonban szexuálisan zaklatta, majd végül őt rúgják ki. Innentől kezdve elindul a lejtőn. A film nemcsak a világot állítja be hibásnak, Matsuko is rossz döntéseket hoz. A film igazi keserédes, nehezen behatárolható alkotás. Több mondanivalóval és szinttel. Az egyik ilyen, hogy aki lenn van még akkor is adni akar, amikor az egész világ összeesküdött ellene.
Shou arra a következtetésre jut, hogy a nagynénje filozófiája szerint: jobb adni másoknak, még akkor is, ha nem kapunk érte viszonzást. A film azért szívszorítóan erős, mert Matsuko (mint Fellini Cabiria éjszakái c. alkotásában Cabiria) az igaz szerelmet keresi, de mindig becsapják, örökké magányos, állandó egyedüllétben. Mégha nem is akarnak szántszándékkal ártani neki, valahogy csak elsodorja mellőle az embereket az élet.
Ez a film a kegyetlen tényekről szól, zenés vígjátékba csomagolva. Több kommentelő írta, hogy elsírta magát amikor látta, és nem azért mert annyira durva, hanem mert annyira furcsán szép és szívszorítóan igazságtalan. A hozzászólók között többen is a 21. század egyik legjobb japán filmjeként titulálták.
3. Katakuriék boldogságában (The Happiness of the Katakuris)
Ha valaki nagy japán film-fan, már biztos feltette magában a kérdést, hogy Takashi Miike miért nem volt ezidáig megemlítve. Igen, nélküle nem lehet semmilyen japán furcsaságlistát felállítani.
A rendező Takashi Miike neve a japán horror fanatikusainak egészen biztosan nem cseng ismeretlenül, hiszen többek közt az 1999-es Meghallgatás (Audution) valamint a 2001-es Ichi the Killer, illetve a Visitor Q vagy a 13 bérgyilkos is az ő filmje. Mindegyiket ajánlom is.
A 2001-ben bemutatott Katakuriék Boldogságbant tényleg lehetetlen bekategorizálni. A horrorisztikus japán Monty Python van talán a legközelebb. Egy elejétől a végéig szórakoztató, feketehumorra épülő abszurd musical-vígjáték. Tetejébe egy koreai remake (Csendes család), ami a japán-koreai viszonyt tekintve még ad egy kis pikantériát a filmnek. Egy kritikus így írt a filmről: „Olyannyira szürreális, hogy a gyanútlan néző agyát már az első két percben, olyan mindent-vagy-semmit módon erőszakolja rommá.” És ez igaz.
Egy kis ízelítő a menüből
Egy puccos étteremben ülő hölgy épp levest kanalaz, amikor tányérja mélyén feltűnik egy apró, fura szárnyas lény. A kis szörny nem késlekedik, a villáról bemászik a nő torkán, kitépi a manduláját, mert szerelmes lesz bele és elrepül. Ezután animáció formájában rövid előadást láthatunk az élet körforgásáról és a tápláléklánc működéséről. Ez egészen addig tart, amíg egy holló csőrében el nem jutunk a Katakuri család telkéig, ahol a spicces nagyapó egy fahasábbal fejbe vágja a varjút. Ezzel kezdetét veszi a film valódi története. Egy baljós, esős estén megjelenik egy titokzatos férfi. Kibérel magának egy szobát, rendel egy üveg sört, majd se szó, se beszéd, öngyilkos lesz. És ezzel még nem mondtam semmit. Ez még csak a kezdet. Meg kell nézni. A film azonban minden abszurditása ellenére sem öncélú őrület.
A mű kicsit Jean-Pierre Jeunet, Wes Anderson, Polanski, Rocky Horror Picture Show, német Alpok-romantikus giccsfilm, és Monty Python egybegyúrva japán módon. Aki észreveszi hol van a filmbe a Jazz+Az: Csepp a tengerben című számára kísértetiesen hasonló dal, vendégem egy Asahira. A film nézése közben egészen biztos el fog pusztulni pár agysejted, annyira pihent a humora, de egyben olyan kapcsolatok jönnek létre az agyadban, ami tényleg tudatállapot-módosító.
Hazudtam.
Ezek csak a beetető drogok voltak. Az igazi súlyos vizuális agymenések a Funky Forest (Naisu no mori: The First Contact) és a hasonló című, de tőle teljesen független The Warped Forest (Asatte no mori).
Ezt a két utolsó filmet nem merem emberi lénynek ajánlani. Nem azért, mert annyira durva horror vagy ilyesmi, hanem mert olyan szinte sehova sem rangsorolható . Vagy a japánok tényleg egy másik bolygóról származnak? Komolyan oyan érzésem támadt, mintha egy másik dimenzióból üzennének nekünk. A végén ránk marad a kérdés, Dzsuangszi és a lepke és a Vörös Király rejtvénye: mi álmodjuk őket vagy ők álmodnak minket?
