Az 1975-ös karácsonyi időszak egyik legnagyobb szenzációja egy hétköznapi kő volt az Egyesült Államokban. Ez a mondat már önmagában is épp elég abszurd, de, ha hozzátesszük, hogy a házikedvencként árult kövek dollármilliókat hoztak az ötletgazdának, akkor jogosan inoghat meg az emberiségbe vetett, amúgy sziklaszilárd hitünk.
Gary Dahl és cimborái a szóban forgó év elején, valamikor március tájékán, jó szokásukhoz híven egy kaliforniai bárban jöttek össze, hogy legurítsanak néhány alkoholtartalmú italt, miközben a világ ügyes-bajos dolgairól lamentálnak. Pár kör után a beszélgetés a háziállatokra terelődött, pontosabban arra, hogy milyen nehéz velük az élet, mivel – tudniillik – gondoskodni kell róluk, szétkapott bútorok ide vagy oda…
„Az én házamban elképzelhetetlennek efféle problémák. Egy követ tartok ugyanis otthon. Nincsenek állatorvosi számláim, kivéve, ha alkalomadtán le kell róla kaparászni a mohát” – vicceskedett Dahl a barátai által keltett panasz-cunamit kifigurázva.
Abban az emelkedett pillanatban talán maga sem gondolta, hogy később ez a borgőzös poén gazdag emberré teszi. Kőgazdaggá, ha úgy tetszik.
Miután hazaért gondolatai továbbra is házikedvencként tartott kő körül cikáztak, így még aznap este nekilátott egy terjedelmes, az abszurd humor határait súroló gondozási útmutató megírásának. Innen indult az egész agymenés, ami néhány hónap múltán végül kőkemény valósággá vált. Dahl, aki ekkoriban szabadúszó reklámszövegíróként dolgozott, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy szimpla kő viszonylag szerény érdeklődésre tarthat számot a piacon, ezért aztán a marketingre, a körítésre helyezte a hangsúlyt.
Úgy tervezte, hogy a köveket egyedi készítésű, szellőzőnyílásokkal ellátott és faforgáccsal kibélelt kompakt, kartonpapírból készült dobozkákban árulja majd, melyekben megtalálható lesz a kisméretű, de annál kacagtatóbb harminckét oldalas útmutató is. Állandó munka híján Dahl folyton pénzszűkében volt, így próbálta a lehető legköltséghatékonyabban összerakni a terméket. A különböző színű, tenyérnyi köveket, noha azt állította róluk, hogy mexikói Rosarita tengerpartról származnak, egy helyi homokkal és murvával üzletelő cégtől szerezte be mindössze egycentes egységáron, a könyvecskét pedig egy nyomdai meló részeként „okosba”, szinte ingyen intézte el. A dobozokra viszont önerőből nem futotta volna neki, emiatt nálánál két jobban eleresztett kollegáját fűzte meg, hogy társuljanak be a bizonytalan kimenetelű vállalkozásba. Egyikük, George Coakley a rizikóval cseppet sem törődve kereken 10 ezer dollárral dobta meg, persze megfelelő részesedés fejében.
A poén tehát ült, az események felpörögtek.
1975 augusztusára elkészültek az első prototípusok, amik egy San Franciscóban tartott ajándékbörzén debütáltak a közönség előtt, nem várt, hangzatos sikert aratva. A tökéletesen haszontalan cuccért hosszú sorokban kígyóztak a népek: a Neiman Marcus üzletlánc kapásból ezer darabot vett volna, de a Bloomingdale’s is meglátta a fantáziát az egyébként 3,95 dollárért árusított pakkokban. Erős kezdés, mondhatnánk, ám az őrület akkor indult csak be igazán, amikor a Newsweek képekkel illusztrálva lehozta a sztorit, országos ingyen reklámot biztosítva ezáltal Dahléknak, na meg az állítólagos mexikói köveknek.
Az elképesztő hype elől nem menekülhetett senki. Olyan hírességek, mint például Johnny Carson, vagy Ronald Reagan egyaránt boldog Pet Rock tulajdonosnak vallhatta magát, míg ipari mennyiségű újságcikk, valamint televíziós műsor látott napvilágot a jelenségről. A sajtómegjelenések végtelen sorát egyébiránt az illusztris The Times magazin „köves” címlapja koronázta meg.
Ettől ponttól kezdve végképp nem volt megállás, futószalagon jöttek a megrendelések. Dahl saját állítása szerint napi százezer kő talált gazdára karácsonyig, habár ez pusztán újabb marketingfogás volt részéről az ünnepekre időzítve. A valós adat ennél valamivel visszafogottabb, de szinte ugyanannyira sokkoló: megközelítőleg másfélmillió darab (!) ment el belőle néhány hónap leforgása alatt. Nem kell hozzá különösebb matekzseninek lenni, hogy kiszámoljuk, ez bizony többmillió dolláros tétel, majdhogynem nulla ráfordítással. Szüntelen, már-már fülsiketítő módon csilingelt a kassza; minden egyes eladott Pet Rock után – tiszta haszonként – 95 cent vándorolt Dahl zsebébe.
A decemberi csúcsot követően a termék iránti érdeklődés látványosan megcsappant. A helyzeten az sem segített, hogy a meglévő készletet speckó rózsaszín, sőt, amerikai zászlós változattal bővítették, a Pet Rock-os pólókról, samponról nem is beszélve. Februárban végül a raktáron maradt darabokat leárazással próbáltak kiszórni, inkább kevesebb, mint több eredménnyel. A sikersztori gyors véget ért, noha Dahl mindeközben milliomos lett.
Happy End? Nem feltétlen.
A hirtelen jött népszerűség és a milliók sok fejfájást okoztak még neki a későbbiekben. Üzlettársai pert akasztottak a nyakába, mondván, nem kaptak elég részesedést a bevételből, amit a bíróság helyben is hagyott. Dahl az ügy lezárásaként százezres összeget utalt át nekik végül, úgy, hogy a pert megelőzően Coakleynek adott 200 ezer dollárt a befektetett 10 ezerért cserébe, plusz mindkettőjüket meglepte egy vadiúj Mercedes személyautóval. A megmaradt pénzéből megvett és felújított egy bárt Kaliforniában, de csak amolyan hobbi gyanánt, hiszen továbbra is reklámszakemberként tevékenykedett. Egy 1988-as interjúban azt fejtegette, hogy az élete talán egyszerűbb lett volna, hogyha egyáltalán nem áll neki kövekkel bizniszelni.
Gary Dahl 2015-ben, 78 éves korában hunyt el.
Levezetésként következzen egy kis adalék arról, miként neveljük kedvencünket, hogy a maximumot hozhassa ki magából, és egyúttal belőlünk, hosszú élete során.
A Pet Rock valódi lelkét képző, The care and training of your Pet Rock című könyvecskéből sok igazán hasznos infó mellett megtudhatjuk azt is, hogy ezek a kövek – még ha első blikkre nem is gondoltuk volna – bizony kimondottan érzékenyek. Amennyiben nagyon zaklatottnak látjuk kis kedvencünket, helyezzük egy újságpapírra, mert az megnyugtatja. Szeretnek játszani, mindemellett egyszerűbb trükkökre is könnyűszerrel megtaníthatók. A „marad”, vagy az „ül” utasításoknak simán engedelmeskednek, bár állni nem tudnak, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs lábuk. Hasonló okból, mármint, hogy kezük sincs, kezet rázni sem lehet sajnos velük, de kellő türelemmel arra is rávehetjük őket, hogy leguruljanak egy domb oldaláról, netán vészhelyzetben halottnak tettessék magukat. Habár amúgy ártalmatlannak tűnik, a Pet Rock őrző-védő feladatokat is elláthat: bátran támad, megvédi gazdiját. Ehhez csak a „támad” parancsszóra, illetve egy jól kivitelezett pontos dobásra van szükségünk.
