Tűz jöjj velem
Lovecraft olyan, mint a tűz, először a füstje csap meg, majd ahogy egyre közelebb és közelebb mész, megigéz, végül megéget, ha túl közel hajolsz. Könyvajánlónkban ezúttal nem egy művet, hanem egy univerzumot ajánlunk. Nem egy novellát, hanem az összest.
Lovecraft igazi hangulatteremtőként, teljes világokat épített. Szövegei tele vannak egymásra kacsintó utalásokkal – lények, emberek, titkos könyvek, amelyek egyik történetből a másikba szivárognak át. Ha egyszer belépsz ebbe a világba, könnyen lehet, hogy soha többé nem találsz ki onnan. Mélyvíz és láp, csak olvasni tudóknak.
Howard Phillips Lovecraft a furcsa, tudományos-fantasztikus és horror fikció határán mozgott, de egyik kategóriába sem szorult bele. A Cthulhu-mítosz atyjaként vált ismertté – bár ezzel aligha mondunk sokat. Mégis hallottál vagy láttál tőle valamit, noha azt hiszed, hogy nem ismered. Ugyanis többsége nem áll szerzői jogvédelem alatt, ezért szinte észrevétlenül szivárogtak be a populáris kultúrába. A horror és a sci-fi nagy alakjai – Stephen Kingtől John Carpenterig, Guillermo del Torótól a videojátékok alkotóiig – mind építkeztek abból a nyers, nyugtalanító képzeletből, amelyet Lovecraft hagyott örökül.
Álomélet helyett életálom
Howard Phillips Lovecraft 1890. augusztus 20-án született a Rhode Island állambeli Providence-ben, és ott is halt meg 1937. március 15-én. Sírján mindössze ennyi áll: „Én vagyok Providence.” Egy mondat, amely önazonosítás és szójáték egyszerre – hiszen a város neve az isteni gondviselést is jelenti, ugyanakkor Lovecraft élete szinte teljes egészében New Englandhez kötötte. Műveiben is rendre ehhez a vidéki északkeleti világhoz tért vissza.
Milyen legyen egy horror író élettörténete? Kiindulásnak jó alap, ha az apád és az anyád
is az őrültek házában végzi. Ez elég furán hangzik, de Lovecraft esetében sajnos igaz.
Más és más okból ugyan, de mindkét szülője elveszítette a józan eszét. Édesapja, Winfield Scott Lovecraft, egy titkolt és előrehaladott szifilisz hatására őrült meg, így élete utolsó öt évét a Providence-i Butler Kórház zárt osztályán töltötte. Apja halála után Lovecraft édesanyjával anyai nagyszüleihez és nagynénjeihez költözött. A család kényeztette, bátorította kíváncsiságát és a történetek iránti rajongását. Bár köztudottan a nagyapjához állt a legközelebb, a nagymama, Robie Phillips halála mégis mélyen megrázta.
Mindez 1896-ban történt, amikor Lovecraft még a hatodik életévét sem töltötte be. Nem sokkal azután, hogy apjától elszakadt, túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja, mi történik körülötte. Robie halála azonban az egész családra árnyékot vetett. Későbbi feljegyzéseiben így emlékezett vissza: „egy homály, amelyből sosem tértünk teljesen magunkhoz.”
Anyja és két nagynénje gyászruhában jártak a házban. A fekete szövetbe burkolt alakok látványa – amelynek jelentését a kisfiú még nem értette – megrémítette. A gyászoló asszonyok árnyképe éjjeli rémálmokba szivárgott át. Lovecraft később „night-gauntokként” írta le ezeket: sötét lényekként, amilyeneket a The Rime of the Ancient Mariner illusztrált kiadásában látott. Évtizedekkel később, különös módon édesanyja, Susie is a zárt osztályra került. Az ő betegségének természete azonban máig homályban maradt, mivel orvosi papírjai egy kórházi tűzben megsemmisültek. Winfield Townley Scott, aki még a lángok előtt látta a dokumentumokat, mindössze idegösszeomlásként írta le az állapotát. A szomszéd és barát, Clara Hess azonban, akivel 1948-ban készítettek interjút, egészen más emlékeket idézett fel. „Susie szerinte gyakran mesélt furcsa és fantasztikus lényekről, amelyek sötétedéskor az épületek mögül és a sarkokból rohantak elő.”
Ha nem ismernéd
Lovecraft gyerekkorában kivételes jómódban élt, amíg nagyapja halála után családja vagyona el nem fogyott. Anyai nagyapja és nagybátyja sorozatosan rossz üzleti döntéseket hozott, amelyek végül teljes elszegényedéshez vezettek. A fényűzésből a túlélés.
Ezt követően édesanyjával élt, szűkös anyagi körülmények között, közel harmincéves koráig – a korábbi biztonság helyét fokozatosan a nélkülözés, a magány és a kiszolgáltatottság vette át.
Lovecraft pályája esszékkel indult: a United Amateur Press Association számára írt, majd 1913-ban egy ponyvamagazinnak küldött kritikus levele – amelyet egyszerű zsörtölődésnek szánt – végül a fikciós irodalom világába vezette. Életében leginkább kritikai tevékenysége révén ismerték az amatőr irodalmi közösségben, hiszen írásai jobbára csak ponyvamagazinok hasábjain jelentek meg.
Az első világháborút követően Lovecraft New Yorkba költözött, ahol 1924 márciusában feleségül vette Sonia Greene-t, egy független, tehetős vállalkozónőt, akivel egy újságírói konferencián ismerkedett meg. Lovecraft Sonia brooklyni lakásába költözött, és a nő eleinte kész volt anyagilag támogatni férjét, hogy ő teljes egészében az írásnak szentelhesse magát. A házasság évei alatt körvonalazódott az a szerzői közösség, amely később „Lovecraft Circle” néven vált ismertté. Ez a baráti kör ösztönözte Lovecraftot, hogy műveit publikációra küldje, és ők ismertették meg vele a Weird Tales magazint is – amely hamarosan legfontosabb kiadójává vált. A New York-i értelmiségi kapcsolatok ideiglenesen felvirágoztatták Lovecraft munkásságát: barátokat szerzett, és új lendületet kapott írói karrierje.
Az idill azonban rövid életűnek bizonyult. Sonia vagyonát felemésztette egy bankcsőd, majd betegsége is súlyosbodott. Lovecraftnak, aki semmilyen piacképes készséggel nem rendelkezett, olcsón fizetett, alantas munkákat kellett vállalnia, hogy eltartsa magukat. Az író, akit egész életében üldözött a halál árnyéka, most a megélhetés kilátástalanságával és a lélekölő állások terhével is szembesült. Írásai ebben az időszakban sötétebbek lettek, mint valaha: áthatotta őket a reménytelenség. Ráadásul Farnsworth Wright, a Weird Tales új főszerkesztője szigorúbb cenzurális irányelvek miatt sorra visszautasította történeteit. Miután hosszú időket töltöttek külön, mert Sonia más városokban dolgozott, Lovecraft és felesége végül békésen elváltak egymástól. Addigra már évek óta csupán abból az apanázsból élt, amelyet Sonia küldött neki, bár alig látta őt személyesen.
A város, amelytől felemelkedést remélt, végül csak elszigetelte és megtörte. Két év múltán visszatért szülővárosába, Providence-be. Ott születtek meg legmaradandóbb művei: The Call of Cthulhu, At the Mountains of Madness, The Shadow over Innsmouth és The Shadow Out of Time. Íróként mindössze tizenegy év maradt számára, 1937-ben, 46 éves korában bekövetkezett haláláig – ám ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy kiteljesítse azt a világot, amely azóta is kísérti az olvasókat.
Ha megismernéd
Ha valamit biztosan el lehet mondani róla, az bizony, hogy semmiben sem volt átlagos. Bizonyítékok vannak rá, hogy már hároméves korában olvasott. Anyai nagyapja, Whipple Van Buren Phillips, aki üzleti ügyei miatt gyakran utazott, rendszeresen levelezett az ifjú unokával – azzal a hároméves gyermekkel, aki már jártas volt az írás-olvasásban. Öt éves korában már Az ezeregyéjszakai meséit olvasta, és ezzel egyidőben megkérdőjelezte Isten létét. Konkrétan megkérdezte: ha nevettek a gyerekeken, hogy elhiszik, a Mikulás mítoszt akkor ti Istenben miért hisztek? Ezzel nagy megrökönyödést váltott ki a rokonai között, hogy egy ötéves gyerek ilyen kérdéseket feszeget.
Életrajzírói, L. Sprague de Camp és S. T. Joshi úgy becsülték, hogy Lovecraft élete során mintegy 100 000 (!) levelet írt.
Whipple nagypapa nem sokat bíbelődött a gyerekmesékkel: klasszikus irodalmat és angol költészetet adott az unoka kezébe. Az ifjú Howardot nemcsak a klasszikusokra nevelte, hanem saját, különös történeteket is kitalált, amelyekben „szárnyas borzalmak” és „láthatatlan, mély, hörgő hangokat hallató lények” szerepeltek. A kis Phillipset meg kerülgette a frász.
Hét évesen már Ovidiust olvasott, és ekkor vetette papírra legkorábbi írásait is: az Odüsszeia és más görög-római történetek újraformázott, gyermeki verseit. Később visszaemlékezéseiben arról írt, hogy a görög–római istenpanteont valódi létformákként fogadta el, miközben keresztény neveltetésétől távolodva inkább pogánynak tartotta magát.
Nyolc évesen már élénken érdeklődött a tudományok iránt, különösen a csillagászat ragadta meg. Saját elmondása szerint 1902-ben a csillagászat döntően befolyásolta világképét. Tizenkét évesen már önálló folyóiratot adott ki Rhode Island Journal of Astronomy címmel, házilagos, indigós sokszorosítással.
1904 tavaszán Whipple nagypapa legnagyobb üzleti vállalkozása katasztrofális kudarcba fulladt. Néhány hónapon belül agyvérzés érte, és hetvenévesen meghalt. Halála után lánya, Susie már nem tudta fenntartani a birtokot, sem a kastélyszerű házat a hozzá tartozó személyzettel. Még ugyanabban az évben kénytelenek voltak egy szerényebb otthonba költözni – egy olyan környékre, amelyet már nem az értelmiségi közeg, hanem egészen más társadalmi réteg lakott.
Életrajzírói sokáig azt írták, hogy Lovecraft esténként gyakran veszekedett az anyjával. Legalábbis a szomszédok így emlékeztek. Egy műveltebb szomszéd azonban később rámutatott: amit a környékbeliek heves éjjeli civakodásnak hittek anya és fia között, az valójában Shakespeare-művek hangos felolvasása és szavalása volt.
Lovecraft sokszor volt magántanuló, de ennek ellenére kiemelkedően teljesített, különösen kémiából és fizikából. Volt azonban egy furcsa tikkje: rendszertelen időközönként hirtelen felugrott. Ez az úgynevezett chorea minor (hiperkinetikus mozgászavar) tünete volt, amelyből idővel kinőtt. A rendellenesség azonban döntően befolyásolta életét. Bár a katonai sorozáson alkalmasnak találták, a tünetei leleplezték, és nem mehetett harcolni. Később újra megpróbálta eltitkolni betegségét, ám ekkor édesanyja közbenjárásának köszönhetően mentesült a frontra vonulás alól.
A következő évtizedben Lovecraft szinte teljesen elmerült az amatőr újságírás világában. Ebben az időszakban különösen hangsúlyozta az amatőrizmus felsőbbrendűségét a kommersz irodalommal szemben. 1914 végén kinevezték az United Amateur Press Association Nyilvános Kritika Osztályának elnökévé. Ezt a pozíciót arra használta, hogy következetesen kiálljon az archaikus angol nyelvhasználat mellett – abban a hitben, hogy a múlt nyelve nemesebb, mint a jelené. Egész életében ragaszkodott anglofil meggyőződéséhez. Nyíltan bírálta az amerikai irodalmi stílust, amely szerinte túl sok „amerikanizmust” és szlenget engedett meg magának. Bár szenvedélyesen érdeklődött a tudomány iránt, idegenkedett a realista irodalomtól, ugyanakkor alapos ismerője volt a viktoriánus rémtörténeteknek és a fantasztikus szépirodalomnak.
Ebben az időszakban írta meg a Supernatural Horror in Literature című munkáját, amely később a természetfeletti horrorról szóló egyik legismertebb és legtöbbet idézett esszévé vált. És itt érdemes megállni: nagy eséllyel sosem lett volna belőle író, csupán egy különc, elvonult, mizantróp kritikus, ha nem sodródik bele egy vitába. Egy mára elfeledett, jelentéktelen szerzőt, Fred Jacksont bírálta – és ebből irodalmi adok-kapok kerekedett. A szócsata végül Lovecraftnak kedvezett: bizonyította, hogy nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is ért ahhoz, hogyan kell rémtörténetet írni. Megmutatta, hogy képes felépíteni azt a felülmúlhatatlanul nyugtalanító atmoszférát, amely később védjegyévé vált. Horror-novellái egyedi hangulatúak, saját maga által teremtett mitikus világban játszódnak – olyan univerzumban, amely egyszerre tágas és fojtogató, kiismerhetetlen és mégis zavaróan ismerős.
„A műfaj számomra a létezés megújult érzése, találtam egy olyan szférát, amelyben éreztem, hogy erőfeszítéseim nem teljesen hiábavalók. Most először tudtam elképzelni, hogy a művészet utáni esetlen tapogatózásom egy kicsit több volt, mint halk kiáltások, amelyek elvesznek a néma ürességben.” – H. P. Lovecraft
Hangoskönyv | H.P.Lovecraft: A patkányok a falban
Kozmikus jelentéktelenség
Lovecraft elsősorban azért időtlen mert maga a tárgya is az. Egyszerre sci-fi, horror és filozófia. Irodalmi műveinek jelentős része a kozmikus gondolatra épül, amely egyszerre volt személyes filozófiája, ugyanakkor a fikciójának fő témája. A kozmicizmus egy irodalmi filozófia, amely azt állítja, hogy az emberiség jelentéktelen erő az univerzumban, a kozmosz jelentéktelen része, és bármelyik pillanatban elsöpörheti valami nagyobb.
Elsőre mindez sötét és pesszimista világképként hat. Lovecraft azonban nem így gondolta: saját magát középen állónak tartotta. Történeteiben az emberi lények gyakran kerülnek szembe óriási entitásokkal, kozmikus erőkkel – ám ezek nem annyira rosszindulatúak, mint inkább közömbösek. Nem mi vagyunk a célpontjuk; mi csupán a hangyák vagyunk, akikre nem figyelnek. Lovecraft valóban hitt abban, hogy az univerzum számunkra végső soron értelmetlen, felfoghatatlan és közömbös. Egy olyan kozmoszban hitt, amely soha nem volt, és soha nem lesz igazán megérthető az ember számára. És épp ebből a hideg közömbösségből fakad írásainak egyszerre dermesztő és felemelő ereje.
Műveinek túlnyomó része arra épül, hogy a Földet évmilliókkal az ember megjelenése előtt ősi istenek, a Nagy Öregek uralták. Ezek a szörnyistenségek – akiknek valódi alakját emberi elme fel sem foghatja, puszta látványuk is őrületbe kerget – kénytelenek voltak elhagyni a bolygót. Hogy pontosan miért, nem tudni: egyes történetek utalnak rá, hogy más hatalmas fajok űzték el őket, mások szerint csillagászati változások vagy kozmikus törvények kényszerítették őket visszahúzódásra. Néhányan azonban itt maradtak, örök álomba merülve, föld alatt vagy a tenger mélyén rejtőzve.
Közülük a legismertebb Cthulhu, a hatalmas, csápos lény, aki a Csendes-óceán mélyén fekvő elsüllyedt városában, R’lyeh-ben szunnyad. A mítosz szerint a Nagy Öregek nem haltak meg, csupán várják a megfelelő alkalmat a visszatérésre – erre a csillagok bizonyos együttállása vagy egy dimenziókapu nyílása adhat lehetőséget. Lovecraft novelláinak hősei gyakran ezzel a rettenetes kozmológiával szembesülnek: olykor akaratlanul idézik elő a katasztrófát, máskor kétségbeesett kísérletet tesznek a megakadályozására. Az istenek visszatérése azonban soha nem jelenthet megváltást: az emberiség sorsa elkerülhetetlen pusztulás, a világé pedig az, hogy a kozmosz közömbös káoszába hulljon vissza.
A Nagy Öregek mítosza később más szerzők – például August Derleth és Robert E. Howard – írásaiban bővült tovább, akik Lovecraft halála után is építették, gazdagították ezt az irodalmi univerzumot. Így született meg a „Cthulhu-mítosz” elnevezés is, amelyet már nem maga Lovecraft, hanem irodalmi örökösei használtak.
Lovecraft misztikus univerzumának meghatározó építőelemei a fiktív kultikus tárgyak és könyvek, amelyek közül a legismertebb a Necronomicon, vagyis a Halott Nevek Könyve. Lovecraft találta ki, és először 1924-ben említette a The Hound (A vadászkutya) című novellájában.
A könyv legendás szerzője Abdul Alhazred, aki a történet szerint a 8. században élt. Lovecraft úgy írja le, mint valakit, aki kapcsolatot tartott a Nagy Öregekkel, de tudásának ára az elme teljes összeomlása volt. A Necronomicon részletes tartalmát Lovecraft soha nem fedi fel, csak töredékes idézeteket és utalásokat ad – épp ez a homály és sejtelmesség adja az erejét. Lovecraft szándékosan úgy alkotta meg a Necronomicont, mintha valóban létezne: írásaiban részletes „történeti” hátteret adott neki, felsorolva, hogy több nyelvre is lefordították, majd be is tiltották. Más szerzők – például August Derleth, Robert E. Howard és később számos modern író – szintén használták műveikben, így vált a Necronomicon a popkultúra egyik legismertebb „nem létező könyvévé”.
A Tudás súlya: aki kíváncsi hamar megöregistenszik
Lovecraft történetei nem pusztán szórakoztató rémmesék: bevonzzák az olvasót, és a gondolkodás legmélyebb rétegeibe kényszerítik. Írásai gyakran tükrözik saját ambivalens nézeteit a megismerés természetéről. Ezt sűríti a tiltott tudás fogalma. Az ő világában a boldogság csak a boldog tudatlanság révén képzelhető el. A látható valóság puszta illúzió, amely elfedi a mögötte húzódó, felfoghatatlanul szörnyű valódi valóságot. Aki mégis megpróbálja leleplezni ezt a mélyebb réteget, annak ára van. A szereplők sorsa rendre bizonyítja: minél közelebb jutnak a titokhoz, annál biztosabb az elméjük összeomlása. Ahogy Nietzsche írta: „Ha elég sokáig nézünk a mélységbe, a mélység visszanéz ránk.” Lovecraft világában ez nem metafora, hanem szinte kézzelfogható valóság.
A díszlet – a tér és a táj – legalább olyan fontos, mint a szereplők vagy a cselekmény. Lovecraft New England ködös, szürke, fiktív változatát építette fel, amelyet a későbbi kommentátorok „Lovecraft Country”-ként emlegetnek.
Ide tartoznak kitalált városai, mint Arkham, Innsmouth, Dunwich vagy Kingsport – mindegyik valós massachusettsi települések nyomasztó, elidegenített mása. Arkham például a valódi Oakham városról kapta az ihletet.
A név azonban ma már sokak számára ismerősen cseng egészen más kontextusban is: Dennis O’Neil képregényíró Lovecraft előtt tisztelegve nevezte el Gotham City hírhedt elmegyógyintézetét Arkham Asylumnak. Így épült be Lovecraft világa a modern popkultúra egyik legismertebb univerzumába is.
Egy utóhatás előtörténete, avagy senki sem lehet próféta… a saját korában?
Lovecraft életében soha nem tudott megélni írásaiból. Gyakorlatilag ismeretlen volt, és szinte kizárólag ponyvamagazinokban publikált. Saját korában alig vették komolyan, amolyan kilátástalan „kisnyomatos” szerző volt – nem véletlen, hogy sokan párhuzamot látnak közte és Kurt Vonnegut fiktív írófigurája, Kilgore Trout között. Erős a gyanú, hogy Vonnegut részben róla mintázta ezt a figurát.
Érdekesség, hogy egyetlen igazán nagynevű rajongója akadt még életében: Harry Houdini, aki felkérte, hogy írjon számára egy okkult hangvételű történetet (Imprisoned with the Pharaohs, 1924). Lovecraft ettől még nem jutott el szélesebb olvasóközönséghez, kéziratait a nagyobb kiadók rendre visszautasították.
Művészete mégis kitartott a realizmussal szemben. Lovecraft – H. G. Wells, Aldous Huxley és J. R. R. Tolkien mellett – a 20. század elejének azon írói közé tartozott, akik a mítosz és a képzelet új valóságait építették, tudatosan szembefordulva a realista irodalom hegemóniájával. Ám kultikus írói státusza csak halála után, az 1960-as évek ellenkultúrájában alakult ki. A tudományos igényű recepciója az 1970-es években indult el, és ma már a természetfeletti horror egyik legjelentősebb 20. századi szerzőjeként tartják számon.
A hatás, amelyet gyakorolt, szinte beláthatatlan. Stephen King egyenesen „a klasszikus horrormese legnagyobb művelőjének” nevezte, és elismerte: miatta kezdett horror történeteket írni. A képregények világában Alan Moore vallotta magát tanítványának, filmben pedig John Carpenter és Guillermo del Toro művei tartalmaznak közvetlen lovecrafti utalásokat és esztétikai párhuzamokat.
A zene sem maradt érintetlen: a Black Sabbath debütáló albumán hallható Behind the Wall of Sleep egyértelműen a Lovecraft-novella (Beyond the Wall of Sleep, 1919) nyomán született. A Metallica többször is merített belőle: The Call of Ktulu a Ride the Lightning lemezről, vagy The Thing That Should Not Be a Master of Puppets albumról közvetlenül a Cthulhu-mítoszra épülnek. Sőt, létezett egy H. P. Lovecraft nevű pszichedelikus rockzenekar is a hatvanas évek végén, amely később röviden Lovecraft néven működött. A black metálban pedig szinte lehetetlen olyan zenekart találni, amely valamilyen formában ne hivatkozna rá.
A popkultúra más területein hasonló a helyzet. A számítógépes játékok – a Call of Cthulhu adaptációitól kezdve egészen a Bloodborne-ig – előszeretettel építkeznek Lovecraft motívumaiból. A filmvilágban ugyanakkor létezik egy különös babona: a Lovecraft-adaptációk ritkán aratnak pénzügyi sikert. Kritikusai szerint a bukások nemcsak az „átoknak”, hanem annak is köszönhetők, hogy a szerző színvonalát nehéz elérni, nyomasztó atmoszféráját szinte lehetetlen vászonra vinni.
Lovecraft tehát nem pusztán megelőzte korát. Inkább korokon átívelt: művei nem kötődnek egyetlen korszakhoz vagy divathoz. Amit írt, abban részben maga is hitt, ezért maradtak írásai egyszerre elgondolkodtatók és különösek. Mindenesetre éjszaka egyedül, messze a várostól egy erdei házban esőben, ne olvasd. Mert lehet, hogy megjelenik.
