Ez egy igazi, „ahogy a dolgok valójában történtek” könyv.
Miért olvasnék indiánokról szóló könyvet? Kik ezek egyáltalán?!
Az emberek itthon rendszerint szeretik valami távoli kis indián ügyecskének értelmezni a történteket – mintha néhány törzs kolbászolna valahol a prérin jobbra-balra, aztán lett valami velük… meg rezervátum. A fejekben olyan vidékiesen kicsi az egész. Ennek kitágítására teszünk most egy kísérletet. Képzelj el egy térséget, amely négyszer akkora, mint Magyarország. Ahol Dél-Dakota és Észak-Dakota területe felér az Ibériai-félszigetével. Egy olyan földdarabot, amelynek lakói egy önálló országot is létrehozhattak volna – történelmük, kultúrájuk, szellemi hagyományaik alapján bőven meg is érdemelték volna. Ez a terület csupán 1889. november 2-án lett az Egyesült Államok része – alig több mint száz éve. Nem is olyan régen.
Nem volt ez mindig a fehér telepesek földje. Ma az őslakos amerikaiak az USA lakosságának mindössze 1,3%-át teszik ki. Hová lettek? Mi történt velük? Ez a könyv nemcsak ezekre a kérdésekre ad választ, hanem bevezet egy különleges világba is, melyben Lame Deer, heyoka sámán szavai szólnak hozzánk – történetei egyszerre szórakoztatnak, tanítanak és gyógyítanak. Humorral, bölcsességgel, és nem utolsósorban: tiszta emberi látásmóddal. Ahogy mesél, úgy rendeződnek bennünk is a dolgok.
Ez a könyv egy különleges találkozásból született. Lame Deer – azaz Sánta Őz –, polgári nevén John Fire, a lakota törzs sámánja egy tüntetés alkalmával megismerkedett Richard Erdoes-szel, a magyar származású festő- és fotóművésszel. A véletlen találkozásból mély barátság és termékeny alkotói együttműködés bontakozott ki, amely Erdoes számára irodalmi áttörést, az olvasóknak pedig páratlan betekintést hozott az észak-amerikai indián spiritualitás világába. Erdoes közreműködésének köszönhetően Lame Deer – aki angolul nyelvtanilag helytelenül beszélt (ennek okára még kitérünk) – gondolatai és visszaemlékezései irodalmi igényességgel, tisztán és érthetően szólalnak meg. A könyv így nem csupán történelmi dokumentum vagy etnográfiai beszámoló, hanem mélyen emberi, elgondolkodtató és hiteles tanúságtétel is egy eltűnőben lévő világ bölcsességéről.
Amit Sánta Őz felidéz, az egyszerre sokszínű, életteli és mélyen tanulságos. Visszaemlékezései nem csupán betekintést nyújtanak a sziú indiánok mindennapjaiba, szellemiségébe és hagyományvilágába, hanem egyúttal lebontják azokat a romantikus vagy leegyszerűsítő mítoszokat is, amelyek oly gyakran torzítják az őslakos kultúrák megítélését.
Tulajdonképpen saját életének történetét meséli el – kíméletlen őszinteséggel, minden szépítés nélkül. E személyes vallomás révén fokozatosan kibontakozik az indiánok világa: hiteles képet kapunk arról, hogyan éltek a sziúk – pontosabban a lakota törzs – a rezervátumok szorításában a huszadik század első hetven évében.
Ugyanakkor a könyv rávilágít az amerikai társadalom árnyoldalaira is: arra az ellentmondásra, hogy miközben büszkén hirdeti a szabadságot és a toleranciát, sokszor mégis meglepő keménységgel és érzéketlenséggel viseltetik azoktól eltérő kultúrák iránt. És végül, de nem utolsósorban, az olvasó megtudhatja, mit is jelent valójában sámánnak lenni – nem legendákon, hanem egy valódi sámán tapasztalatain keresztül.
Nevek, melyek védenek, nevek, melyek elfednek, nevek, melyek meghamísítanak
Kezdjük azzal az alapvető ténnyel, hogy egy indián ember valódi nevét soha nem ismerheted meg – azt kizárólag a legszűkebb családi kör tudja. Még a törzs tagjai számára is egy másik, felvett név ismert. Ez nem puszta hagyomány, hanem mély vallási és spirituális jelentőséggel bír. A név ugyanis nem csupán azonosító, hanem erő, védelem és titok is egyben. Ez a szemlélet nem egyedülálló: hasonló felfogással találkozunk az arab világban, és a kereszténység előtti pogány Európa népei között is.
Az őslakosokat az amerikai hatóságok megpróbálták angol nevekkel átkeresztelni, ám ez az erőltetett asszimilációs kísérlet csupán részleges – s gyakran nevetséges – eredményekkel járt. A könyv főszereplője például Lame Deer, azaz Sánta Őz néven vált ismertté, míg a hivatalos irataiban a John Fire név szerepelt. Csakhogy ezt a nevet senki, egyetlen pillanatra sem használta rá valódi megszólításként. A Lame Deer név sem az ő választása volt – csupán a lakota nevét, Tahča Ušté-t fordították le. És itt még nincs vége. Tahča Ušté-nak ugyanis – a lakota szokásrend szerint – van egy titkos neve is, amelyet csak a legszűkebb családja ismer. Így történik meg, hogy egyetlen ember – jelen esetben a könyv elbeszélője – akár négy különböző néven is létezik: a hivatalos, az ismert, az ősi törzsi és a titkos nevén.
Az amerikai hivatalok nem tudtak mit kezdeni ezzel a névkultúrával. Egy „Lame Deer” talán még megfért az irattárakban, de például Lame Deer apjának eredeti indián neve – „Legyen elég” – már végképp kívül esett a nyugati racionalitás és adminisztratív gondolkodás határain. És talán épp ez mutatja legjobban, mennyire más világból származnak ezek a nevek – és azok, akik viselik őket.
Egy oldalban a könyv fele – életút avagy életunt és az új kezdet
Sánta Őz gyermekéveit a nagyszülei gondoskodó ölelésében töltötte, egészen hat-hét éves koráig. Ezután azonban – mint oly sok észak-amerikai őslakos gyermeket – őt is bentlakásos iskolába küldték, amelyet az Indián Ügyek Hivatala működtetett. Ezeket az intézményeket hivatalosan oktatási céllal hozták létre, valójában azonban az asszimiláció legkegyetlenebb eszközei voltak. A cél nem az volt, hogy az indián gyermekek tudáshoz jussanak, hanem hogy a domináns kultúrába asszimilálják őket, mert az előző projekt, a rezervátumokba kényszerítés alatt méltóztattak nem kihalni rendesen. Nem forgácsolódtak szét. Új stratégiára volt szükség. Ez lett az „iskolázás”.
A bentlakásos iskolákban különböző törzsek gyermekeit szándékosan összekeverték, megakadályozva, hogy saját nyelvükön kommunikáljanak, vagy saját kulturális gyökereikhez kötődjenek. Aki mégis megpróbált az anyanyelvén beszélni, vagy a saját nevét használni, netán közösséget vállalni más lakotákkal, azt agyba-főbe verték.
Ezek az iskolák sokkal inkább emlékeztettek átnevelő táborokra, mint a tanulás színtereire.
Sánta Őz önéletrajzában keserűen írja le, hogy az oktatók között alig akadt elhivatott ember –
maradtak a kiégett, megkeseredett tanárok, az alkoholisták, sőt néha egészen torz jellemek is.
A tanítási szint alacsony volt: a diákok többsége sosem jutott túl a harmadik osztály anyagán. Sánta Őz maga is hat évet töltött ebben a rendszerben, mégsem tanult meg olvasni, írni – sőt, még helyesen angolul beszélni sem. Pedig mindezt nem a világ végén, hanem az Egyesült Államok szívében kellett volna elsajátítania. Élete későbbi szakaszában ezt így foglalta össze: „Nem tudtak belőlem almát csinálni – úgy értem, ami kívül piros, belül fehér.”
Sánta Őz végül egyszerűen hátat fordított az intézményeknek – megszökött. Egy ideig rodeóbohócként dolgozott, majd tizenhat évesen azt hazudta, hogy már betöltötte a tizennyolcat, így besorozták a hadseregbe. Írni és olvasni – ironikus módon – végül a második világháború frontvonalai mögött tanult meg. Nehéz belegondolni, hogy mindössze tizenhét évesen már a háborúban szolgált. Indiánként persze nem jutott neki hősi szerep: többnyire latrinákat takaríttattak vele, és egyéb megalázó, láthatatlan munkákra osztották be.
A háború után újra a rodeó világába tért vissza: előbb bohócként, majd klasszikus rodeósként. Élete ekkor meglehetősen vad irányt vett. Belépett a peyote-egyházba, rövid ideig törzsi rendőrként is szolgált. Későbbi beszámolója szerint a rodeóból keresett pénzét többnyire elitta, elkártyázta, nőkre költötte – a maradékot pedig egyszerűen szétosztotta. A pillanatnak élt, felelősség nélkül, sodródva.
Egyszer azonban mindez majdnem tragédiába torkollott: egy többnapos ivászat után, egy viccből elkövetett sorozatos autólopás következményeként csak hajszál híján úszta meg élve. Egyik közeli barátját lelőtték. Ez az esemény mélyen megrázta, és elgondolkodtatta. Tényleg erről kellene szólnia az életének? Van-e értelme az örökös menekülésnek, a semmibe rohanásnak? A válasz fájóan egyszerű volt: nincs.
Ez a felismerés lett az a fordulópont, amely elindította őt a belső átalakulás útján. Szembenézett saját démonaival – és ezzel megnyílt az út egy új, mélyebb, szellemi élet felé. Akit érdekel egy archív, kicsit rossz minőségű videóban is láthatjátok az öreget.
Ami nincs a wikipédián – hözhely és szenthely-rombolás
Sánta Őz a Pine Ridge rezervátumban élt, és a környéken vált ismertté mint lakota-heyoka sámán. Élete egybeesett az őslakos amerikai közösségek spirituális újjászületésének időszakával. Aktívan részt vett az Amerikai Indián Mozgalom (American Indian Movement – AIM) eseményein, többek között éhségsztrájkokon, valamint a Black Hills visszaszerzéséért folytatott tiltakozásokon is.
A Black Hills – más néven Paha Sapa – a lakota, dakota sziú és több más préritörzs számára szent föld. A terület a lakoták jogszerű tulajdonában állt egészen addig, amíg az Egyesült Államok kormánya a 19. század végén, az arany felfedezését követően ellenszolgáltatás nélkül, jogellenesen lefoglalta. A jogsértés tényét még az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága is elismerte – azonban a földet nem adták vissza, csupán pénzbeli kártérítést ajánlottak fel, amelyet a törzs azóta is visszautasít.
A terület szentségét és a lakoták fájdalmát csak tovább fokozta, hogy épp ide, a Black Hills szikláinak gyomrába faragták bele Mount Rushmore híres elnökarcait – mindezt a sziúk megkérdezése nélkül, az ő földjükön, az ő akarata ellenére. Ez a tett a közösség számára nemcsak a földrablás szimbóluma lett, hanem szentségtörés is – provokáció, amely a kulturális identitásuk mély megsértését jelentette.
A hatvanas–hetvenes évek során a sziú közösségek rendszeres tiltakozásokat szerveztek – tüntetéseket, demonstrációkat, spirituális szertartásokat –, követelve földjük visszaadását és jogaik elismerését. Az amerikai kormány ezzel szemben több esetben katonai erőt vetett be a tiltakozók ellen, így a Black Hills konfliktus a polgárjogi mozgalmak egyik legdrámaibb és legkevésbé ismert fejezete lett.
Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a lakoták földjére vonatkozó nemzetszerződéses kötelezettségeket utólagosan érvénytelenítette, és ezzel lényegében semmissé tette a sziú terület integritásának megőrzésére vonatkozó vállalásokat. Pedig – ahogy azt már korábban is említettük – a Black Hills térsége egészen 1889-ig nem volt az Egyesült Államok része, hanem önálló szuverén föld, amelyre a sziú népeknek joguk volt – történelmileg, kulturálisan és szerződésileg is. A föld elvétele tehát nem egyszerű történelmi „átalakulás” volt, hanem egy jogi és erkölcsi kisajátítás, amely azóta is éles viták tárgya.
Az 1960-as és 70-es években a sziú törzsek folyamatos tiltakozó megmozdulásokat szerveztek a Black Hills területének visszakövetelésére. A szimbolikus és spirituális jelentőségű hegyvidék ekkor újra a figyelem középpontjába került – nemcsak a bennszülött mozgalmak, hanem az amerikai társadalom alternatív rétegei számára is.
A korszak hippimozgalmai, a pszichedelikus ellenkultúra és az új spirituális irányzatok hirtelen felfedezték maguknak az indián hagyományokat. Az őslakos sámánokat – különösen a heyoka típusú gyógyítókat – olyan szellemi elődökként kezdték tisztelni, akik az elidegenedett nyugati világ számára egyfajta elveszett bölcsességet képviselnek. Sánta Őz így nemcsak a saját népe számára vált meghatározó alakjává, hanem két világ metszéspontján, egyfajta hídemberként is – spirituális vezető, tüntető és élő szimbólum volt egyszerre.
Közhelyrombolás
Amit Sánta Őz tanított, az nem mindig aratott osztatlan sikert. Sem a konzervatív Amerika, sem a hippi-ellenkultúra nem tudta igazán befogadni. Nem azért, mert ne lett volna hiteles – épp ellenkezőleg. Azért, mert nem azt mondta, amit hallani akartak. Nem simulékonyan kiszolgált elvárásokat, hanem a saját igazságát mondta – akkor is, ha az kényelmetlen volt.
Vegyük például a hippik és a pszichedelikus mozgalmak lelkesedését az indián spiritualitás iránt. Manapság is hallani arról, hogy ajahuaszka szertartásokat tartanak, olykor még Magyarországon is. Sánta Őz azonban határozottan leszámol ezzel a romantikus illúzióval. A sziú hagyományban ugyanis soha nem volt ajahuaszka, peyote vagy más tudatmódosító szertartás. A sámánok – javasemberek – nem bódulattal, hanem fegyelemmel, böjtöléssel, izzasztókamrában való elvonulással keresték a szellemek közelségét. Tulajdonképpen meditáltak. Dohányt fogyasztottak, de azt is inkább a füst rituális használatához, nem a tudat módosításához.
Sőt, Sánta Őz ennél is tovább megy: elmondja, hogy a peyote, az ajahuaszka, sőt még a marihuána is dél felől érkezett, és már a fehérek megjelenése előtt is bizonyos indián közösségek körében afféle divathullámként terjedtek el. Nem voltak ősi, minden törzsre jellemző szertartási kellékek, hanem inkább időszakos, földrajzilag korlátozott jelenségek.
Sánta Őz fiatal korában kipróbált sok mindent – kaktuszt, füvet, pszichoaktív szereket is. Elismerte, hogy ezek az átlagember számára talán segíthetnek, hogy dobozon kívül kezdjen el gondolkodni. De azt is egyértelműen kijelentette: a szellemek nem jelennek meg egy beállt ember előtt. Amit az illető ilyenkor lát, az a saját fantáziája – sem több, sem kevesebb.
A javasember néha adott gombát vagy füvet a betegnek, ha azt látta, hogy valóban segíti – de ez nem jelentett sem dimenziókapukat, sem instant megvilágosodást. A valódi út: munka, lemondás, kitartás. Böjt, elcsendesedés, belső utazás. Nem drog, nem extázis, nem show.
Sánta Őz kemény kritikát fogalmazott meg azzal kapcsolatban, ahogy az indián spiritualitást
kiárusították unatkozó fehérek hétvégi élményeiként, színes, egzotikus matinévá silányítva azt.
Ő az egyszerűség híve maradt. Nem ígért csodákat – csak azt, hogy munkával, tisztasággal és alázattal lehet közelebb kerülni ahhoz, amit szellemnek, gyógyulásnak vagy épp önismeretnek hívunk.
Nemcsak a pszichedelikus élményre vágyó hippiknek volt nehéz befogadni Sánta Őz tanításait – a konzervatív, „ősi tisztaságot” kereső idealisták körében is gyakran keltett meghökkenést. Különösen, amikor olyan témákról beszélt, amelyek az amerikai közvélemény számára – főként a 20. század közepén – tabunak számítottak.
Bár Sánta Őz maga hetero volt, nyíltan és természetességgel beszélt a melegség törzsi elfogadásáról. A lakota társadalomban – ahogyan számos más síksági népnél, mint az arapahók, sájenek, navahók vagy paunik – a homoszexualitás nem volt sem bűn, sem szégyen.
Ellenkezőleg: a meleg és transznemű embereket különálló társadalmi szereppel ruházták fel. Voltak, akik külön sátrakban éltek, ahol saját közösséget alkottak – azok pedig, akik ezzel az életformával tudtak azonosulni, csatlakoztak hozzájuk. Nem volt ebből ügy – egyszerűen léteztek, és elfogadták őket olyannak, amilyenek.
Na, ezzel a valós valóssággal, a prűd, a „régen minden jobb volt”, a múltat idealizáló fekete-fehérben látó konzervatívok nem tudtak mit kezdeni. Ez a valóságos törzsi sokszínűség gyökeresen szembement azzal az idealizált, leegyszerűsített képpel, amelyet sok nyugati olvasó Karl May-regényeken vagy hollywoodi westernfilmek nyomán alakított ki magában. Az efféle elbeszélésekből hiányzik a színes, árnyalt, valódi emberi valóság – például az, hogy milyen lehetett egy apacs szerelem, vagy hogyan éltek együtt különböző nemi identitású emberek a törzsi közösségekben.
Sánta Őz az elsők között volt, aki a hatvanas években nyíltan beszélt ezekről a kérdésekről a nagyközönség előtt – sokak számára meghökkentő őszinteséggel.
Mi is az heyoka sámán? Eszik vagy isszák?
A heyoka – másképpen haokah – különleges és szent alak a síksági indiánok, elsősorban a lakota és dakota sziúk kultúrájában.A heyoka fordítva cselekszik: amikor más nevet, ő sír; ha más sír, ő nevet. Melegben vacog, hidegben izzad, felfelé hajtja a lovát a folyóban, vagy épp visszafelé ül a lovon. Viselkedése látszólag értelmetlen – de épp ezzel mutat tükröt a közösségnek. Szatirikus, bolondos, cinikus és mégis mélyen spirituális figura, aki a normák kifordításával világít rá azok valódi értelmére – vagy épp értelmetlenségére.
Heyokává azonban nem lehet akárki. Csak azok viselhetik ezt a szertartásos és szent szerepet, akiknek látomásaik voltak a mennydörgés lényeiről – ezek a természetfeletti erők a nyugati égboltról érkeznek, villámlással és viharokkal. A thunder beings kiválasztottja különleges energiát hordoz, de a közösség is el kell, hogy ismerje őt heyokának – a szerep nem önjelölt, hanem spirituális és társadalmi elfogadottságot kíván.
A legismertebb lakota gyógyítók és látók közül sokan – köztük Black Elk (Fekete Szarvas) és Sánta Őz (Lame Deer) – heyokaként határozták meg önmagukat. Ez nem csupán egy különleges spirituális szerep, hanem egy létállapot, amelyet a nyugati kultúra csak nehezen tud felfogni – hiszen nincs hozzá hasonló szereplőnk.
A heyoka egyszerre sámán, bohóc, költő és gyógyító. Valaki, aki a világot nemcsak másként látja, hanem másként is éli – és ezzel tükröt tart a közösség elé. A viselkedése látszólag abszurd, mégis mély értelmet hordoz. Folyamatos ellentmondásban él – és éppen ezzel világít rá azokra a láthatatlan keretekre, amelyekben mások észrevétlenül vergődnek.
A lakota mitológiában Heyoka maga is természeti erő: a mennydörgés és a villámlás szelleme, egy kozmikus hatalom megtestesülése. Aki heyoka látomást kap – vagyis kapcsolatba kerül ezzel az erővel –, annak élete gyökeresen megváltozik. Onnantól kezdve kívül van a megszokott rendeken – de nem kívülállóként, hanem éppen azok átalakítójaként.
Egyik legkülönösebb és egyben legemblematikusabb alakja egy olyan heyókȟa volt, akinek a neve önmagában is allegória: „Kívülegyenesedés”. Ő rendszeresen kalapáccsal rohant körbe a faluban, és megpróbálta „kijavítani” a világ hibáit – pontosabban mindent, ami nem egyenes: a kerek levesestálakat, a tojásokat, a kocsikerekeket. Mert miért is legyen valami görbe, ha lehetne egyenes is? Na, most ezt a nevet és karaktert, kultúrát magyarázd el egy fehér amerikainak az 1800-as években!
Sánta Őz ezt így magyarázta:
„A heyókha sámán fontos kérdéseket tesz fel a bolondozás leple alatt. Olyasmit mondanak ki, amit mások túlságosan félnek kimondani. Viselkedésükkel abszurd kérdéseket vetnek fel, akárcsak a zen koánok. A sorok között olvasva a közönség képes olyan dolgokra gondolni, amelyekre általában nem gondolnak, vagy más szemmel nézni azokat.”
A heyókȟák, ezek a szent sámán-bohócok, többet tesznek annál, mint hogy megnevettetik a közösséget. Valójában mélyen beágyazott szerepet töltenek be a törzsi etikai és társadalmi rend formálásában. Mivel kívül állnak a hagyományos normarendszeren, szabadon áthághatják a kulturális tabukat, és ezzel épp azt teszik lehetővé, hogy a közösség tudatosítsa önmaga számára: hol húzódnak a viselkedés elfogadott határai.
Paradox módon tehát épp a rendetlenség teremti meg a rendet. A heyókȟa az, aki viselkedésével, abszurditásával, ironikus vagy épp cinikus kritikájával kifordítja a világot a sarkaiból – de nem azért, hogy romboljon, hanem hogy újraépítse azt, tisztább alapokon. Szatírája nem öncélú, hanem a közösség kollektív öntudatát formálja, gyakran azáltal, hogy nevetségessé teszi a hatalmat, az elnyomó struktúrákat, a merev dogmákat.
„Azoknak az embereknek, akik olyan szegények, mint mi, akik mindent elveszítettek, akiknek annyi halált és szomorúságot kellett elviselniük, a nevetés értékes ajándék. Amikor haldokoltunk, mint a legyek a fehér ember betegségeitől, amikor rezervátumokba kergettek minket, amikor nem érkezett meg a kormányadag, és éheztünk, áldás volt nézni a heyókȟák csínytevéseit.”
Szent hatalmuk van, és ebből valamennyit megosztanak az emberekkel, de ezt vicces cselekedetekkel teszik. Amikor egy látomás érkezik a nyugati mennydörgés lényeitől, akkor olyan rettegés kíséri, mint egy vihar; de amikor a látomás vihara elmúlt, a világ zöldebb és boldogabb; mert ahol a látomás igazsága eljön a világra, olyan mint az eső. Megtisztít és új életet ad. Látod, a világ boldogabb a vihar réme után.”
Élete utolsó éveiben Sánta Őz – Tahča Ušté, a látomások keresője – örömmel és reménnyel figyelte azt a lassú, de megállíthatatlan kulturális változást, amelyben a korábban elnyomott közösségek végre megtalálták a hangjukat. Hiteles megszólalások, nyílt vallomások és visszakövetelt hagyományok ideje volt ez. Ő maga 1976-ban távozott az élők sorából, de szellemisége tovább él: leszármazottai ma is ápolják küldetését, őrzik a tanításokat, és viszik tovább a lakota hagyomány szellemi lángját.
Ez a könyv nem csupán olvasmány – egy találkozás egy másik világgal, egy másik látásmóddal, amely ugyanúgy kérdez, provokál, elgondolkodtat és gyógyít. Mindenkinek szívből ajánlom. A könyvet mindenkinek bátran ajánlom elolvasásra. Az én példányomat Csáki Szilveszter 6 éve nem adja vissza. Szilveszter, mikor kapom vissza? Kiásom a csatabárdot és megskalpollak bro.
