Utazás Céline mélyére
Céline, eredeti nevén Louis-Ferdinand Destouches, Franciaország egyik legnagyobb írója, ugyanakkor a francia nemzet szégyene is. Az ő esetében bátran lehet nagy szavakat használni, hiszen valóban a világ egyik legeredetibb szatirikus írójáról beszélünk. Karrierje rendkívül szélsőséges, de nem a magánélete miatt, hanem az írásai révén. Ha esetleg nem ismered őt, valószínűleg éppen ezért. Céline már jóval a cancel culture megjelenése előtt is törölve volt. Méltatlanul kezelték, leginkább mellénéztek, agyonhallgatták. A kulturális nagyszobából kitették a szellemi fészerbe. Mielőtt ez a kör végleg bezárulna, mi még írunk róla.
Céline kétségkívül a legnagyobbak panteonjába tartozik, mint író – mint ember, őőő, nem éppen. Mégis, inkább olvasnék egy nagyszerű írót, akit nem szükséges szeretni emberként, mint egy középszerű regényt, amelynek szerzője olyan kedves és ártatlan, mint Ned Flanders a Simpson családból: csodálatos virágokat ültet, kifogástalanul köt nyakkendőt, és akit egyszerűen muszáj szeretni.
Könyvajánlóra készültem, és két divatos skandináv regénybe is belekezdve (neveiket jótékony homály fedje) arra a következtetésre jutottam, hogy elegem van a középszerű, de jól csengő nevekből. Elég a reklámszövegekből, amelyek mindenkit fenegyereknek titulálnak. Nos, itt van egy igazi fenegyerek. Céline műveit ajánlom még akkor is, ha maga a szerző problémás figura volt. Első regénye, az Utazás az éjszaka mélyére, mindenképpen az egyik legkiemelkedőbb huszadik századi regény. Céline Utazása valóban egy utazás, egy vándorlás, ahogyan azt a francia pikareszk regényekben (lásd például Candide) megszokhattuk, de közben egy szimbolikus alászállás is a lélek és a pokol bugyraiba. Dantét kifordítva mondhatnánk: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden erénnyel.” Vagy talán mégsem?
Céline és az írók
„Egy embernek bele kell nyugodnia abba, hogy minden nap egy kicsit jobban meg kell ismerje önmagát, ha nincs elég mersze ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a nyafogának.” – Céline.
Mielőtt kibontjuk ő „szerény Célinségét”, szeretném hangsúlyozni, hogy nem csupán egy üres frázis, amikor azt mondom, hogy nagy íróval van dolgunk. Amikor mások ezt csak marketingfogásként vagy cikkírói kliséként használják – elhallgatott nagy szerzőről, eltitkolt fontos művekről beszélnek –, gyakran fogalmunk sincs, ki mondja ezt, ki gondolja komolyan, és mi alapján állítják mindezt. Céline esetében azonban nyugodtan kijelenthetjük, hogy ő a kedvenc íróid kedvenc írója. Csak sajnos nem igazán szalonképes.
Céline híres első könyve, az Utazás az éjszaka mélyére 1932-ben jelent meg, és már a kortársak körében is széles körben ismertté vált. A mű olyan jelentős személyiségek figyelmét keltette fel, mint Freud, Kassák, Illyés, Trockij és Gorkij, akik mind olvasták és méltatták. Bár nem feltétlenül voltak rajongói, az vitathatatlan, hogy hatással volt rájuk, és ezt több forrás is megerősíti. Sartre egy időben kifejezetten szellemi ősének tekintette Céline-t, sőt, az Undor című műve elejére tőle választott mottót.
Az Utazás az éjszaka mélyére az egész francia írótársadalomra és szellemi elitre óriási hatást gyakorolt. Olyan neves írók, mint Sartre, Raymond Queneau, a szintén tabudöntögető Jean Genet, Le Clézio, Alain Robbe-Grillet és Roland Barthes is elismerte befolyását. Céline öröksége egyértelműen tovább él Samuel Beckett tragikus keserűségében is. Kurt Vonnegut úgy nyilatkozott, hogy íróként az adósának érzi magát, sőt, szerinte Céline az egyetlen ember, akinek Nobel-díjat kellett volna kapnia, még akkor is, ha ezt valójában nem kaphatta meg. Céline jelentős hatást gyakorolt továbbá Irvine Welsh-re, Günter Grassra és Charles Bukowskira is. Bukowski egy alkalommal azt mondta, hogy „Az Utazás az éjszaka mélyére a legjobb könyv, amit az elmúlt kétezer évben írtak.” És valóban ezt mondta – mikor szokott valaha is valakit dicsérni Bukowski? (Cikkünk róla ITT található.) Mario Vargas Llosa szerint Céline nagy tehetség, ám politikai értelemben rövidlátó volt. Egy másik amerikai író, Philip Roth, úgy fogalmazott, hogy amikor Céline sorait olvassa, elpárolog az iránta érzett undora, félreteszi zsidóságát, mert Céline őszintesége felszabadítja, és tőle íróként többet tanult, mint bárki mástól.
Roth máshol ezt is nyilatkozta róla: „Céline az én Proustom! Még ha antiszemitizmusa számomra elviselhetetlen emberré tette is. – Ahhoz, hogy elolvashassam, fel kell függesztenem a zsidó lelkiismeretemet, de megteszem, mert az antiszemitizmusa nem áll a könyveinek középpontjában.
Az Államokban egyébként elképesztően nagy rajongótábora van az írók körében: Henry Miller, Jack Kerouac, Joseph Heller, Kurt Vonnegut, William S. Burroughs és Ken Kesey is fő hatásai között emlegette. Egyfajta előőrse, ikonja lett a beatmozgalomnak. William S. Burroughs és Allen Ginsberg is meglátogatta őt párizsi lakásában, az ötvenes években. (Céline 1961. július 1-jén halt meg.)
Érdekes módon nálunk is hamar megjelent a műve, sőt, Kassák francia eredetiben is olvasta, és a Nyugatban 1934-ben szigorú kritikát írt róla.
„Nem lenne kívánatos, ha az irodalom efelé a sivár, részben dudvával
és varangyos békákkal benépesített terület felé fejlődne, de kétségtelen,
hogy nélküle szegényebb lenne irodalmi együttesünk.” – Kassák Lajos.
Még érdekesebb, hogy a Pesti Napló 1933-ban meg is kereste az akkor orvosként praktizáló Céline-t. Szerény, csendes embernek írják le, aki zavarban van, hogy így egy csapásra felfedezték. A Pesti Napló még azt is kiderítette, hogy Céline a szakdolgozatát Semmelweis-ből írta, sőt, egy regényt is írt róla, ami azért elég érdekes. Céline gondolatait közöljük is a cikkből.
„Semmelweis olyan nagy orvos, amilyenből kevés van. És olyan tragikus volt az élete, amilyen kevés orvosé. Érdekelt a drámája. Megírtam. Meg is támadtak érte. Egy üresfejű nagyon tudálékos szakértő nekem jött, hogy nem igazak az adataim. No bizony. Szegény. Maga nem tudta megcsinálni, haragudott hát érte, hogy más alkotott valamit. Megjegyzem, hogy igaza volt. Az adatokban voltak költői szabadságok. Mintha bizony ez fontos lenne…”
A Pesti Napló el is olvasta ezt a nálunk le nem fordított könyvet, mondjuk nem hozta meg a magyar olvasók kedvét a róla írt lehúzó recenzió: „Céline már a diplomamunkájában is megveszekedett pesszimista. Úgy ír a Semmelweis születése előtti évtizedekről, a francia forradalomról és a napóleoni háborúkról, hogy az élettől is elmegy a kedvünk.”
Tegyük hozzá, hogy Céline-nél az ilyen lehúzó mondatok mindennaposak:
„A világ szomorúsága különböző módon jut el az emberekhez, de úgy tűnik, szinte minden alkalommal sikerül neki.”
Ki is ez a problémás Lajos Ferdinánd?
Louis-Ferdinand Céline (Courbevoie, 1894. május 27. – Meudon, 1961. július 1.) eredeti neve Louis-Ferdinand Destouches volt. Ezen a néven élt és menekült, ám íróként nagyanyja lánykori nevét, Céline-t választotta álnevéül. Ennek oka az volt, hogy a családi legendárium szerint dédnagyapja (Céline Guilou) híres rétorként vált ismertté, még könyvet is írt a vitatkozásról. Ezzel szemben családja többi tagja érzéketlen volt a művészetek iránt. Céline tizenegy évesen abbahagyta tanulmányait, majd ezt követően a legkülönfélébb cégeknél dolgozott kifutófiúként és gyakornokként.
„A hősiesség költészete ellenállhatatlanul megszólítja azokat, akik nem indulnak háborúba, és még inkább azokat, akiket a háború rendkívül gazdaggá tesz. Mindig így van.” – Céline.
1912-ben behívták katonai szolgálatra, amely akkoriban három évig tartott. Jó érzékkel pont az első világháború kitörésébe futott bele. 1914 októberében, Ypres közelében egy offenzíva során megsebesült, amikor a pergőtűzben juttatott el egy nagyon fontos üzenetet A-ból B-be, ezzel számos ember életét mentve meg. Hősiességéért később katonai érdeméremmel tüntették ki, és még a l’Illustré National címlapján is szerepelt a fényképe. Fejlövést szenvedett, ami maradandó károsodást okozott; ennek következtében állandó fülzúgással küzdött, ami miatt élete végéig nem tudott nyugodtan aludni.
„Soha ne hidd el egy az egyben, ha egy férfi boldogtalanságáról beszél.
Kérdezd meg tőle, hogy tud-e még aludni. Ha a válasz „igen”,
akkor minden rendben van. Ez elég.” – Céline.
1915-ben olyan súlyos karsérülést szenvedett, hogy felmentették a további katonai szolgálat alól. Ezután váratlan döntést hozott: Angliába költözött, ahol csendes életet élt a londoni útlevélhivatal munkatársaként. A rossznyelvek szerint azonban okirat-hamisítási ügyletekbe is belekeveredett. Londoni tartózkodása alatt egy rövid, csendes házasságon és váláson is átesett, bár ilyen „betegségeket” mások is kihevertek már. 1916 és 1917 között egy fanagykereskedő alkalmazásában Nagy-Britannia nyugat-afrikai gyarmatain dolgozott.
Míg manapság elsősorban antiszemita pamfletjei miatt kritizálják, a nyugat-afrikai tartózkodásáról szóló feljegyzései sem túl szalonképesek, habár ezeket kevesen ismerik. 1919 és 1922 között a Rockefeller Alapítvány megbízásából Bretagne-ban végezett felvilágosító munkát a tuberkulózis megelőzéséről. Majdnem harmincévesen, 1919-ben érettségizett le, majd feleségül vette Edith Follet-et, a Rennes-i egészségügyi iskola igazgatójának lányát. 1920-ban megszületett lánya, Colette. Céline autodidakta módon, nehezen és lassan tanult, de erre élete végéig büszke maradt. 1924-ben orvosi diplomát szerzett. Diplomamunkáját Semmelweis Ignác életéről és munkásságáról írta.
1925-ben megint elkattant nála valami: a második feleségétől is elmenekült. Miután elhagyta a családját a Népszövetség égisze alatt számos országot bejárt, köztük Svájcot, Angliát, afrikai gyarmatokat, Kanadát, az Egyesült Államokat és Kubát. Visszatérve, 1928-ban Párizs Montmartre negyedében nyitott magánpraxist, ahol szülészetre specializálódott. 1931-ben azonban felhagyott a magánpraxissal, hogy egy ingyenes beteggondozó intézményben dolgozzon. 1932-ben fejezte be híres regényét, az Utazás az éjszaka mélyére (Voyage au bout de la nuit) című művet. Bár manapság szinte hihetetlen, de akkoriban a regények még jelentős közéleti témák voltak. Céline könyve hatalmas visszhangot keltett, botrányosnak találták, de ennek ellenére elnyerte a Renaudot-díjat, és majdnem megkapta a Goncourt-díjat is. A döntés annyira vitatott volt, hogy még egy külön könyv is született róla (Eugène Saccomano: Goncourt 32).
Viták kereszttüzében
„Szerintem minél jobban utálnak valakit, annál boldogabb.” – Céline.
Céline rendszerint a viták középpontjában állt, hiszen következetesen szembement mindennel, amit addig nagybetűs irodalomnak tartottak. Művei ma sem nevezhetők könnyen emészthető olvasmányoknak.
Céline szétzúzta kora jellegzetes irodalmi konvencióit, nyers és töredezett stílusban írt. Felhasználta a szleng és a vulgáris beszéd ritmusát, sőt bizonyos fokig annak szókincsét is, sokkal következetesebben, mint bármelyik elődje a francia irodalomban.
Az utcai nyelv őszinte alkalmazásával olyan új stílust teremtett, amely forradalmasította mind a francia, mind a világirodalmat.
Ugyanakkor a harmincas évek végén és az 1941-ben megjelent három antiszemita pamfletje, valamint a második világháború alatti kijelentései miatt megosztó személyiséggé vált. Igencsak árnyaltan fogalmazva, hiszen halálra ítélték, míg szökésben volt, és ha nem menekült volna el az országból, minden bizonnyal meglincselték volna.
1936-ban publikálta a Halál hitelbe (Mort à crédit) című regényét, amelyben radikálisan új, kaotikus és deheroizált képet festett az emberi szenvedésről. E két regénye, az Utazás az éjszaka mélyére és a Halál hitelbe, nemcsak a stílus megújítójaként, hanem kiváló mesélőként is megmutatták Céline tehetségét. Ebben az időszakban a fiatal, feltörekvő írók, mint például Jean-Paul Sartre, nagyra értékelték, és Céline valóban az egyik legtöbbet emlegetett szerzővé vált a fiatal értelmiségiek körében.
„Ez az utazás »Az életből a halálba vezet«, mondja Céline könyve elé írt jegyzetében. Ezzel a bevezető mondattal az író meg akarja adni regénye filozófiai hátterét és irodalmi igazolását. De ugyanilyen általánosságban azt is mondhatta volna: az élet nem egyéb, mint utazás a halál felé.” – Kassák.
Kevés első regény gyakorolt akkora hatást, mint Céline Utazás az éjszaka mélyére című műve. A közvetlen, nyers stílusa sokkolta a legtöbb kritikust, ugyanakkor azonnal megnyerte a friss, újszerű irodalomra vágyó francia olvasóközönséget. A könyv főszereplőjének, a kispolgári antihős Bardamunak a pancserkedései, csetlés-botlásai és bukdácsolásai sok olvasó számára ismerősen csengtek, mintha saját életük tükörképét látták volna benne.
Céline regényének fejezeteit áthatják a szerző saját háborús tapasztalatai, afrikai és amerikai utazásai, valamint a háború utáni Franciaországba való visszatérése. Prózáját mély pesszimizmus lengi át, míg karakterei a szerencsétlenkedés, aggodalmaskodás, nihilizmus és tehetetlenség örvényében vergődnek. Céline nemcsak a francia valóságot festi meg, hanem a Bohócbanda (Guignol’s Band) és a London Bridge című regényeiben az első világháború alatti londoni alvilág sötét világát tárja az olvasó elé. Ezekben a művekben egy önéletrajzi elemekkel átszőtt narrátor mesél egy titokzatos franciával való végzetes barátságról, a londoni stricikkel és prostituáltakkal való kellemetlen kapcsolatairól, valamint a közös ellenségről, a Scotland Yard felügyelőiről.
Ezek a regények a fekete humor olyan magaslatait képviselik, amelyet csak kevés író képes elérni, és amely Céline-t a modern irodalom egyik megkerülhetetlen alakjává teszi.
Céline írásai a fekete komédia jellegzetes példái, ahol a szerencsétlen és gyakran borzalmas események is humoros formát öltenek. Műveinek hiperrealizmusa sokszor megrázóan hat az olvasóra. Legnagyobb erőssége azonban abban rejlik, hogy szinte minden hiteltelenné tételére képes, ami még a humanizmus nyomait őrzi. Írásai mérgezően jók: éles kritikával, szinte pusztító iróniával támadnak mindent, ami giccses vagy ömlengős. Céline élete utolsó pillanatáig folytatta az írást; Rigodon című regényét éppen a halála napján fejezte be. Sőt, 2022-ben előkerült Háború című kézirata, amelynek publikálása ismét nagy vihart kavart.
A botrányok egyik fő forrása Céline három, rendkívül durva és rasszista kirohanása volt. 1937 és 1941 között három virulensen antiszemita pamfletet is írt, amelyek olyan szélsőségesek voltak, hogy még a német megszállók magas rangú tábornokai is nehezen tudták megemészteni őket, és „fröcsögő, mocskos szlengnek” nevezték.
Céline írásai nemcsak a tartalmuk, hanem a stílusuk miatt is kiemelkednek:
a humor és a kétségbeesés elegye olyan egyedülálló formát ölt bennük,
amely ritkán található más szerzőknél.
Céline bűneiről közel száz éve vitatkoznak nálam felkészültebb gondolkodók és irodalomtudósok, ezzel én többet nem szeretnék foglalkozni. Akit mélyebben érdekelnek ellentmondásos kalandjai, azoknak a róla készült szintén botrányokat kiváltó filmet (Két bohóc egy katasztrófáért), valamint a róla készült doksit ajánlom.
Louis-Ferdinand Céline (2016)
Annyit érdemes hozzátenni, hogy Céline nem csupán a feketékről és zsidókról írt keményen és sértően, hanem mindenkit célba vett, beleértve a saját honfitársait, a franciákat is. Nem lehet tehát azt állítani, hogy egy klasszikus értelemben vett nacionalista lett volna. Írásai inkább az általános emberi gyarlóságot támadták, függetlenül az illetők etnikai vagy nemzeti hovatartozásától. Céline nyers kritikája és szatírája egyetemes, mindenkit elér, és éppen emiatt nehéz bármely politikai vagy ideológiai keretbe szorítani.
„Ez a faj csak egy nagy halom magamszőrű rohadék, csupa koszos, nyavalyás fráter, akik idevetődtek, idemenekültek az éhínség, ragály, daganatok és hideg elől, mint a négy világtáj ágrólszakadtjai. Nem mehettek tovább a tenger miatt. Ez Franciaország, ezek a franciák.” – Céline.
A Vichy-kormány bukása után, 1944-ben, Céline Pétain elnök és Pierre Laval miniszterelnök kíséretében menekült Németországba, Sigmaringenbe, majd a náci rezsim összeomlása után Dániába. 1945-ben ott bíróság elé állították, és börtönbüntetésre ítélték. Másfél év után szabadult, de Franciaországba csak 1951-ben térhetett vissza. Ha a háború után hazatér, valószínűleg kivégzik vagy meglincselik, hiszen hazaárulásért ítélték el, és hazájából kitiltották. Ilyen körülmények között rendkívül nehéz volt visszatérni a közéletbe, és ez soha nem is sikerült neki igazán.
„Az igazság egy végtelen halálos gyötrelem. Az igazság a halál.
Választanod kell: halál vagy hazugság.
Soha nem tudtam megölni magam.” – Céline.
Céline a 20. század egyik legjelentősebb írója, akit antiszemitizmussal és a németekkel való együttműködéssel vádoltak. Azonban ezek a vádak nem teljesen állják meg a helyüket. Céline soha nem jelentett fel senkit, nem árulkodott, és nem vett részt semmilyen zsidók elleni vagy németeket támogató tevékenységben. Sőt, amikor a társasházának padlásán bujkáló ellenállók és megsebesült zsidók segítséget kértek tőle, gyógyszert adott nekik, ellátta sebeiket, és nem jelentette fel őket. Még könyvelője, Oscar Rosembly is korzikai zsidó volt.
Ennek ellenére Céline soha nem kért bocsánatot, és nem vonta vissza nézeteit, még a háború után sem. Kétségtelen, hogy következetesen ragaszkodott a saját meggyőződéséhez, mégha az sokak szemében ellenszenvessé is tette őt. Tény, hogy 1936 és 1940 között megírta azokat a röpiratokat, amelyekben nyíltan és elszántan antiszemitának mutatkozott. Céline 1961-es halála után özvegye, Lucette Destouches megtiltotta, hogy a rasszista, vádaskodó írásokat Franciaországban újranyomtassák, így ma sem tudjuk pontosan, mi áll ezekben a művekben.
Érdekes mellékszál, hogy Lucette Destouches, aki szintén táncosnő volt, 2019-ben, 107 éves korában hunyt el, túlélve férjét több mint fél évszázaddal.
Céline az ellentmondásos személyiségek mintapéldánya. Regényei tele vannak olyan mondatokkal, melyek elsőre meghökkentőek, másodikra azt hiszed érted, de csak harmadik olvasásra esik le, miről is van szó.
„Talán ez az, amit egész életünkben keresünk, ez és semmi több, a lehető legnagyobb bánat, hogy teljesen önmagunkká váljunk, mielőtt meghalunk.”
„A szerelem csak az uszkárok számára elérhető csodás végtelenség. Nekem még megvan a méltóságom!”
„Jaj de szegény is az ember, szinte minden vágya büntetendő.”
Amennyiben érdekelnek még tabudöntögető vagy problémás karakterek, akikről mostanában nem nagyon fogsz olvasni, ajánljuk neked a legendás magyar szörfös, Miki Dóráról írt cikkünket. Aztán ott van a szinte teljesen vállalhatatlan, de zseniálisan vicces Urotsukidōji, a tiltott gyümölcs; a Tokyo Vice és egyéb bűnök: Japán titkos világa; Az eltitkolt New York nyomában A 80 Blocks from Tiffany’s doksiról készült cikkeinket. Ha untat a fősodor, itt kiköthetsz, a 4BRO egy sziget, ahol érdemes körülnézned.
