Melyikünket ne csapta volna be sose a saját emlékezete? Mennyire megbízható a kép, amit saját világunkról alkotunk? És mennyire változik emlékezetünk a megváltozott világ fényében? Vajon reálisan láttam annak idején azt a helyzetet, amit most szeretnék felidézni? Ishiguro kedvenc játéka az emlékezet és a világ érzékelésének illúziója, tudatunk vakfoltjai.
Az ishiguro recept
Kazuo Ishiguro 1954-ben született Nagaszakiban. Ötéves volt, mikor családjával odahagyták Japánt és Angliába költöztek, apja óceanográfusi munkája folytán. Az Angliában nevelkedett japán sci-fi író realista látásmódja a dalszövegek útján bontakozott ki.
Korai elképzelései szerint énekes szeretett volna lenni, próbálkozott is különböző stílusokkal vidéki pubokban, de végül a dalszöveg írás jobban ment neki, mint annak előadása. „De ez nagyszerű felkészülésnek bizonyult a történet íráshoz” – véleményezte Ishiguro.
Olyannyira, hogy 2017-ben elnyerte az Irodalmi Nobel díjat. Angolos szerénységgel fogadta a hírt a nagy megtiszteltetésről a Londoni sajtótájékoztatón:
„Ha halvány gyanúm lett volna erről, legalább a hajamat megmostam volna ma reggel.”
Több regénye Booker díjas lett, köztük a Főkomornyik szabadsága, amit Anthony Hopkins és Emma Thompson főszereplésével megfilmesítettek, Napok romjai címen.
A Ne engedj el! című disztópia film adaptációja 2010-ben jelent meg, Keira Knightley-val és Carey Mulligan-nel.
Miben áll az Ishiguro recept, azt a svéd akadémia titkára fogalmazta meg: Végy egy csipet
Jane Austint, keverd össze egy adag Franz Kafkával és hintsd meg egy sóhajnyi
Marcel Proust-tal, eredményül megkapod Ishiguro-t kagylóhéjban.
A beskatulyázhatatlan történetek
Ahány regény annyi világ. Szó szerint. Mindegyik más síkon zajlik. Nagyjából öt évente jelentkezik egy újabb regénnyel, ami rendre meglepi a közönségét. Tökéletesen megunhatatlan.
Az irodalmi ikonoklaszt olyan műfajokkal játszik regényeiben, mint a detektív-fikció, a western, a sci-fi és a fantasy. A kritikusok 1995-ben mágikus realizmusnak tekintették a Vigasztalatlanok című szürreális, álomszerű regényt egy meg nem nevezett európai város zongoristájáról. Az Árva korunkban egyértelműen detektívregénynek. 2005-ös regényét, a Ne engedj el!-t a futurisztikus sci-fit egy újabb stílusugrásnak tekintették, bár az 1990-es években játszódik. Legújabb regénye a Klara és a nap egy mesterséges intelligencia lélektanával foglalkozik.
Mr. Ishiguro, a 29. angol nyelvű regényíró, aki elnyerte a Nobel díjat, kitűnik a hozzáértő prózai stílusával. Az írók körében ritkaság, hogy egy írót egyaránt szeretnek a kritikusok és a szaktudósok, kereskedelmileg sikeres; művei széles körben ismertek és olvasottak, játékfilmek és televíziós sorozatok is készültek munkáiból Japánban és az Egyesült Királyságban. Regényei együttesen több mint 3,5 millió példányban keltek el csak az Egyesült Államokban.
Az Ishiguro könyvélmény
Ishiguronál sosem kapunk kész történetet, mindig finoman bontakozik ki a cselekmény, magunknak kell rájönni mi fejlődik ki a történetből, felfedezni a kort és a vidéket, ahol olyan ügyesen vezet minket az író. Jó, hogy az elején csak sejteni enged, hagy teret az olvasónak a gondolkozásra.
Olyan szép a történeteinek folyama. Csendes és szemlélhető. Szokták azt mondani, hogy hömpölygő. Nem tudom mit értenek pontosan ez alatt. Talán némi aránytalanságot a mennyiség és a sebesség között, mert számomra hömpölygő az, ami sodrásánál fogva magával ragad.
Márpedig ezek a történetek elragadnak. Kiszakíthatatlan leszel, amint kinyitod az első oldalt.
Zavarba ejtő érzés megismerni egy alkotót a történetein keresztül. Talán a legjobb író az, akinek sikerül megőriznie, kívül tartani személyiségét a művein, megmaradni a homályban. Ishiguro esetében ennek a homálynak kivételes jelentősége van. Az emlékezés homálya, amit ne keverjünk össze a feledésével!
Ő nem az az író, akitől idézeteket gyűjtögethetsz, távol áll tőle, hogy szentenciózus legyen.
Tőle gondolatokat kaphatsz. Anyagot, amit megrághatsz magadban.
Gyönyörű párbeszédeket, a múlt és a sosemvolt képét idézi meg számodra.
Olyan karaktereket, akik maguk is egyfolytában tépelődnek és a múlt kérdésein töprengenek, legyen szó akár Robot Barátról vagy egy szerv donorként funkcionáló lányról. Az elveszett és a lehetett volna világok sosem volt hősei ők, akik segítenek nem felejteni.
Japánabb a japánnál, angolabb az angolnál
A kettős identitás sok kérdést vet fel benne, amit a könyveiben jár körbe. Nem sok britebb témát tudok elképzelni, mint egy korabeli főkomornyik elméjébe betekintést nyújtani. Méltóságának (Dignity) miben létét boncolgatni és a Méltányosság (Fair Play) határait kitapogatni.
Az eltemetett óriás főszereplői, az idős házaspár a lovagi korból, akik a sárkány elleni harc közben is megőrzik saját és kapcsolatuk méltóságát, sosem vesztik el nyugalmukat és egymásközti gondoskodó és tiszteletteljes párbeszédük egy pillanatra sem billen fel.
A Ne engedj el egy tipikus dél-angliai bentlakásos iskolában játszódik, annak minden sémájával és karakterével, minden a hagyományos rendszerint való, még ha klónok is játszanak a sportklubházakban.
A Dombok halvány képe című első regényéből és A lebegő világ művészéből kiderül, hogy mennyire foglalkoztatja a japán kultúra és tradíciók. Mindig az embert helyezi középpontba, a japánok lelkét kutatja megértésre vágyva. Aprólékos tollvonásokkal festi meg a hajdani japán várost, a vigalmi negyedet és a tradicionális japán házakat, azok részeit, a fogadószobát és a zeneszobát a hozzátartozó szertartásaikkal.
Amit Mijazaki Hajao megteremt rajzolt képeken, azt Ishiguro szavakkal idézi meg előttünk.
A nyelvről például így vall egy interjúban: „Amikor régi japán filmeket nézek, sok női karaktert látok, akik pontosan úgy viselkednek és beszélnek, mint az anyám. A japán nők hagyományosan a férfiaktól kissé eltérő nyelvet használtak, de manapság ez sokkal jobban megkeveredett. Amikor anyám a nyolcvanas években Japánban járt, azt mondta, megdöbbentette, hogy a fiatal lányok férfinyelvet használnak.” De nem csak a nyelvi kultúráról van szó. A metakommunikáció is különböző: „Apám egyáltalán nem volt tipikusan japán, mert Sanghajban nőtt fel. Volt egy kínai jellegzetessége: hogy ha valami rossz történt, mosolygott.”
Arra a kérdésre, hogy vajon melyik nemzet jellemzői erősebbek benne, van egy érzékletes válaszom: Mikor átvette az irodalmi Nobel díjat ekként kommentálta: „flabbergastingly flattering” (elképesztően hízelgő). Mi tagadás, ez egy minden ízében brit kijelentés.
Ő maga így vélekedik erről: „Így határoztam meg magam már a kezdetekben: valaki, aki nem ismeri mélyen Japánt, de egész könyveket ír angolul, csak japán karakterekkel. Igyekeztem ilyen módon részt venni az angol irodalmi életben.”
Nem csalás, önámítás!
A lebegő világ művésze, a festő igyekszik megérteni a háború utáni megváltozott társadalmat és új szokásaikat, mégis egyfolytában a múlt morzsáit szedegeti. Régi emlékeit újra értelmezi a bukott háború fényében. A Hailsham-ben felnőtt donor nemzedék hisz a szerv adományozás halaszthatóságában és igyekszik ugyanúgy élni, mint azok, akikről mintázták őket. De mi van akkor, ha mi vagyunk azok, akik megpróbálunk úgy tenni, mint akik különbözőek lennénk tőlük?
Klara a tinédzserek társasága céljából készült robot, a betegeskedő Josie RB-je lesz (Robot Barát) a maga optimista és naiv módján igyekszik megérteni és elsajátítani a legkifinomultabb emberi érzéseket, például a megbocsátást és a kegyes hazugságot. De senki sem hajlandó szembe nézni a ténnyel, hogy Klara funkciója nem más, mint magába gyűjteni a lány személyiségvonásait és emlékeit, hogy ha egyszer a génmanipulált lány meghal, akkor a mesterséges intelligencia a helyébe léphessen egy újgenerációs kibernetikus robot alakjában, ami pontos mása Josienak, vagyis a helyettesítője.
A Vigasztalanok főhőse, a zongora virtuóz Mr Ryder sosem tudja meg, hogy miben ámítja magát, mert azt sem tudja mit kéne elhazudnia maga elől. Álomképekként pereg le előttünk összefüggéstelen események sorozata, egyik szituációból csapódik a másikba, akár egy mindennapi álom labirintusában járnánk, ahol a szereplők olyanok mintha ismernénk őket, de kiderül róluk, hogy a feleségünk, vagy a saját gyerekünk, talán.
Táncoló emlékezet
Ishigurónál az emlékezet átfordítható, sőt adományozható, vagy épp eltussolható. A dombok halvány képében szereplő idős asszony, már nem biztos benne, hogy saját életére emlékszik-e vissza, vagy egy rég volt szomszédasszonyának dilemmájára.
A negyedik adományozása előtt álló donor halishami emlékeiről beszélteti gondozóját, hogy magányos kórházi estéjén saját emlékként idézhesse majd fel a hallottakat.
Mr Ryder minden igyekezete ellenére sem jön rá, hogy miért van ott, ahol, és mit várnak tőle, azok, akik körül veszik. Emlékezete egy álomvilágban tett szélkakas szédelgése.
Az eltemetett óriásban Axl és Beatrice a feledés homályában botorkál, nem képesek visszaemlékezni korábbi napjaikra, éveikre, sem ők, sem a velük együtt élők.
Emlékezetünk vakfoltjait kreatív képzeletünk ki tudja mivel tölti ki? Az emberiség közös emlékezete milyen jelenlegi behatások szerint módosul? Mi magunk szilárdan bízhatunk-e memóriánk tévedhetetlenségében?
Ishiguro sosem válaszol, csak kérdez, gondolkodtat.
Ha létezik válasz, az a szívünkben van
A kedves Mr Stevens főkomornyik egyetlen mentsvárát egykori házvezetőnője Miss Kenton személyében látja. A szervdonor Tommy hisz abban, hogy haladékot kaphatnak az adományozásig azok a szerelmesek, akik be tudják bizonyítani, hogy tényleg szeretik egymást.
Az eltemetett óriásban a révész csak egyszerre egy embert visz át a túlpartra. Kivétel alá esik az a pár, aki be tudja bizonyítani, hogy szerelmük igaz és erős. Kérdésekre kell válaszolni a közös múltjukat illetően. De mi van, ha nincs hozzáférésük saját emlékezetükhöz, pusztán megingathatatlan érzéseik és hitük áll rendelkezésükre?
Mert ha emlékezetünk néha megcsal, tudatunk olykor cserbenhagy is, a szívünk sosem téved.
