Ha még én sem állok ki magamért, ki áll ki érettem? Ha csak magamért állok ki, mit is érek? És ha most nem, akkor mikor?
Talmudi mondás
Fromm könyve, a Menekülés a szabadság elől, újra aktuális, és ez ijesztő. Vagy mindig is aktuális volt, csak nem vettük elég komolyan. E havi könyvajánlónk alanya sok kérdésre választ adó, közérthető társadalomtörténeti alapmű.
…from Fromm
Erich Pinchas Fromm pont 1900-ban született, és ha belegondolunk ebbe a vérzivataros századba, nehéz nem észrevenni, hogy a szabadság kérdése nem épp egy elvont filozófia szeminárium témája volt csupán. Fromm filozófusként, pszichológusként, társadalomtudósként, de közíróként is a 20. század jelentős gondolkodói közé tartozott.
Az egyik nagy erénye, hogy közérthetően és tömören foglal össze nagy kérdéseket. Ez akkor is igaz, ha ő maga mondja, hogy az egyik legnagyobb hiba mikor az emberek mindent rövid, tömör kivonatban akarnak megérteni, és egy mondatra felhúzzák a saját életüket is.
Miért félünk a szabadságtól?
Fromm nagy kérdése, hogy miért alakulnak újra és újra ki a megalomániás politikusokat támogató önkényuralmi rendszerek? Mi az oka, hogy újra és újra ilyen embereket emelünk magunk fölé?
Fromm találóan nem másra, hanem magunkra mutat. Miért nem vállaljuk a felelősséget? Miért mondjuk azt, hogy más a hibás?
Fromm 1933-ban a nácizmus elől menekülni kényszerült, 1941-ben adta közre e munkáját Amerikában, bár német volt, mégis angol nyelven írta.
A szabadság fogalma oly sok mindent jelenthet. Daisetz T. Suzuki azt mondta,
a szabadság rabszolga fogalom, csak az tud különbséget tenni, aki maga nem szabad.
Érdekesség, hogy a zen szerzetes, Suzuki, írt közös könyvet Fromm-mal, Zen-buddhizmus és pszichoanalízis címmel. Fromm értelmezését pontosan tisztázzuk.
A szabadság felelősség, mondja a szerző. Pszichológiai értelemben az autoriter személyiség kialakulását torz menekülési mechanizmusokként értelmezi, amelyekkel az egyén megpróbál megszabadulni az elidegenedéstől, a magánytól, a számára elviselhetetlen, „negatív szabadságtól”.
Kis filozófiatöri: nyugi, jól fog esni, ez olyan lesz az agynak, mint amikor reggel kiropogtatod magad.
A szabadság meglehetősen tág fogalom, amelyet az egyes filozófiai irányzatok különbözőképpen értelmeztek, most ebbe nem is megyünk bele.
Fromm esetében meg kell említeni Isaiah Berlint. Az ő szabadságfogalmát használja a negatív és a pozitív szabadság esetében. A negatív szabadság („szabadság valamitől”, azaz „freedom from”). A lényege, hogy szabadságom abban nyilvánul meg, hogy minél kevesebb társadalmi és egyéb korlátom legyen, ezért nevezik negatív szabadságnak.
A pozitív szabadság („szabadság valamire”, azaz „freedom to”) ennek értelmében nem a korlátok, a szabadság hiánya, hanem az, hogy azt teszek, amit én akarok. Attól, ha szabadon vállalt korlátaim vannak, még nem vagyok kevésbé szabad, állítják. Na, itt lehet elcsúszni.
A pozitív szabadságot igen gyakran arra használták fel, hogy az emberek negatív szabadságjogait megnyirbálják. Fromm a Szovjetuniót hozta fel példaként, ahol az ország vezetése az általuk kitűzött célok elérése érdekében („pozitív szabadság”) a magánemberek jogainak megnyirbálását elfogadhatónak tartotta. Ugyanezt csinálták a nácik. A nagy, közös jó érdekében most ezt még épp el kell viselnetek, de holnap jobb lesz. Ki ne ismerné ezeket a mondatokat! Fromm felhívta a figyelmet, hogy a hadsereg kényszerítő erejével viszonylag ritkán élnek a diktátorok, annál inkább a manipulációval.
A szavak, amit hallani akarsz…
A lényege ennek, hogy a világ mindig bizonytalan, összetett, nehéz két mondatban összefoglalni a valóságban felmerülő problémákat.
Aztán jön valaki, aki rövid, szellemes, tömör válaszokat ad, és rámutat az ellenségre. És csak annyit kér,
tartsunk össze. A dolog lényege, hogy neked nem kell gondolkodnod, a vezető megteszi helyetted,
neked csak végre kell hajtanod a közös jóért, amit kérnek.
Meglepődsz, hogy milyen sok embert felszabadít ez. Nem kell a világ kaotikus bonyolultságát a nyakamba vennem, van egy rendszer, ami eldönti helyettem mi a jó és mi a rossz, vagy ki a jó és ki a rossz.
Fromm éles bírálata az emberi személyiség kibontakozását akadályozó mindenfajta belső és külső korlátozásról joggal tette művét híressé, és mindenféle populista, vulgáris világmagyarázat szemében hírhedtté. E gondolatmenetet folytatja később, 1947-ben Az önmagáért való ember című munkájában. Ez a könyv része egy átfogóbb vizsgálódásnak, amely a modern ember karakterével, valamint a pszichológiai és szociológiai tényezők kölcsönhatásával foglalkozik.
Arra a kérdésre kereste Fromm a választ, mit jelent a szabadság a modern ember számára.
„Ahhoz, hogy megértsük a társadalmi folyamatok dinamikáját, meg kell értenünk a személyiségben ható pszichológiai folyamatok dinamikáját is, amiképpen az egyént is csak úgy ismerhetjük meg, ha az őt alakító kultúra összefüggéseiben szemléljük.”
A „rend” ígérete
A régi korok istenekkel, szentekkel, őrző-védő lényekkel benépesített, mai modern kor előtti világa nem csak démonokat, ördögöket tartalmazott, hanem leírta az egész világot, és minden „rendben volt”. Ha épp nem volt rendben, akkor is tudtad, hogy van egy NAGY REND.
A tudomány nem csak áramot, gravitációt és megoldásokat hozott, hanem sokkal több új kérdést vetett fel, és sok régi nézetet bizonytalanná tett. A kötelékeitől, szakrális feladataitól megszabadult modern ember, akit egyidejűleg béklyók védtek és korlátoztak is, nem tett szert olyan pozitív értelemben vett szabadságra, amelyben énjét kiteljesíthetné. A tudomány anélkül, hogy el akarta volna venni a régi világot, mégis sok nézetet lenullázott, de nem adott helyette új, „egységes álmokat”.
Fromm azt mondja, hogy „A szabadság ugyan meghozta az embernek a függetlenség és racionalitás adományát, de elszigeteltté, s ezáltal szorongóvá és tehetetlenné tette. Ez az elszigeteltség elviselhetetlen. A szabadság terhe elől az ember vagy új függőségekbe és alávetettségbe menekül, vagy eljut az individualitásra és az egyediségre építő pozitív szabadság megvalósításához.”
Fromm őszinte és hiteles, elmondja, hogy ő és a tudósok diagnózist tudnak csak felállítani, elemzést készíteni.
De vannak ugye a politikai, ezo és egyéb sarlatánok, akik mondják rögtön „a megoldást” is.
Az akol korlátoz, és vannak határai, de meleget ad és nem kell cipelni a bizonytalant.
A legtöbb ember belezavarodik a választható értékek, és a világ tényleg elképesztő összetettségébe, és sokan bemenekülnek egy eszme ernyője alá. A nemzet, isten, faj, csoport majd megvéd. Valóban megvéd? Fromm szerint hatalmas a veszély, hogy a demagóg vezetők kisajátítják ezeket a fogalmakat, ők mondják meg ki a jó és a rossz. Hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy egy totalitárius rendszer közepén csücsülünk. A populizmus és a megmondó emberség találkozása veszélyes elegy. Ha ez egy olyan országban üti fel a fejét, ami áhítozik a sikerre, de ritkán kapja azt meg, vakon hinni akar egy álomban.
A populizmus sosem mondja, hogy bonyolult
Igazából azonban nem a szakértők a veszedelmesek, akik számokba, táblázatokba csomagolják a nagy közhelyeket. A folyton újra feltűnő ideológiacsinálók, a nagy populisták, akik pontosan megmagyarázzák miért volt szükségképpen olyan az elmúlt „X” év, az elmúlt „Y” század, amilyen volt, s hogy miféle szükségszerűség vezetett ahhoz, amiben a jelen részesít bennünket. Mindez azt növeli, amit „kollektív elfojtásnak” nevezhetünk: ha közös múltunkban minden a helyén van, végső soron minden igazolható. A szabadság bonyolultsága helyett kulcsrakész válaszok.
Fromm azt mondja, a szabadság terhe nehéz, de nincs más megoldás. Mindenkinek el kell vállalni a világot. Mindenkinek el kell gondolkoznia akkor is, ha ma épp nem jut eredményre. Az agynak is kell egy edzésprogram, a szembenézés és felelősségvállalás „fekvőtámaszai”, hogy kigyúrjuk magunkat szellemileg tulajdonképpen arra, hogy el tudjuk viselni, hogy a hatalmas ismeretlen előtt állunk. A gyúrós példát én mondom, de Frommnak van humora, vedd úgy, hogy engedélyezte nekem.
A Menekülés a szabadság elől a középkori világ összeomlása után fellépő szorongásnak az elemzése.
A középkorban a sok-sok veszély ellenére az ember biztonságban, egy kerek világban tudhatta magát.
A könyv azonban azt mutatja be, hogy a modern ember még mindig szorong, és minduntalan arra csábítják, hogy a legkülönfélébb diktátorok javára lemondjon szabadságáról, vagy egy nagy gépezet alkatrészévé válva veszítse el szabadságát, s egy jól táplált, jól öltözött, ám szabadságától megfosztott robot váljon belőle.
● Mi a szabadság, mint emberi tapasztalás?
● Velünk született tulajdonságunk-e a szabadságvágy?
● Függ-e szabadságélményünk kulturális környezetünktől?
● Vajon a szabadság csupán a külső kényszerítő erők hiánya?
●Netán valaminek a megléte is? S ha igen, akkor minek?
●Melyek azok a társadalmi és gazdasági tényezők, amelyek a szabadságvágy mögött állnak?
● Válhat-e vajon a szabadság oly elviselhetetlen teherré, hogy az ember szabadulni akar tőle?
● Mitől van az, hogy sokak számára a szabadság szent cél, míg másoknak fenyegetés?
● Nem munkál-e vajon bennünk (a velünk született szabadságvágyon kívül) holmi ösztönös alávetettség iránti vágy is?
● Ha nem, akkor miképpen tudjuk megmagyarázni, hogy oly sok ember számára vonzó a vezérnek való alávetettség állapota? Vajon mindig külső tekintélyeknek vetjük alá magunkat?
Ha valaki a szabadságról és az individualizmusról egy egész könyvet ír, tetejébe pszichológus, azt hihetnénk, hogy csak ebből az individuális szemszögből tudja a világot nézni. A „mi a jó nekem, mi az én érdekem” perspektívája azonban távol áll szerzőnktől. Fromm szerint „Az ember minden korban és minden kultúrában egy és ugyanazon kérdéssel kerül szembe: arra kell megoldást találnia, hogyan győzze le az elkülönültséget, hogyan valósítsa meg az egyesülést, hogyan haladja meg az egyéni életet és olvadjon egybe a világegyetemmel.”
