Nonno Ciccio élete a futball körül forog. Immár „röpke” kilencvenhat éve. A világ legidősebb ultrájának története azonban labda nélkül is éppoly kerek, sőt, bőven túlmutat a gólokon és füstbombákon, meg úgy en bloc a labdarúgáson.
Manapság létezik a futballzsargonban egy divatos kifejezés – a Fotelszurkoló -, mellyel általában olyan drukkereket szoktak illetni, akik fennhangon osztják az észt a játékról, miközben egyetlen árva meccset sem láttak még élőben. Ezen írás főhőse, Francesco Malgieri, vagy, ahogy Olaszország szerte ismerik, Nonno Ciccio ellenben cseppet sem fotelszurkoló. Hogy is lehetne, mikor még jóval kilencven fölött is állandóan az utakat rója, megy amerre kedvenc csapata, azaz a harmadosztályban vitézkedő, Calcio Foggia jár.
A most kilencvenhat esztendős Nonno egy emberöltővel ezelőtt, 1937-ben volt először labdarúgó mérkőzésen. Egy barátja beszélte rá, hogy kösse el a kovácsként dolgozó nagybátyja egyik kuncsaftjának bringáját és kerekezzennek el együtt szülővárosukból, Sant’Agata di Pugliaból a közelinek nem nevezhető, ötvennégy kilométerre fekvő Foggiába. Amit ott látott aztán teljesen magával ragadta a fiatal fiút. Nem elsősorban a játék nyűgözte le (a 3-0-ás végeredményre igen, az ellenfél csapatára speciel már nem is emlékszik), hanem a lelátói hangulat és az azt belengő, elképesztő fanatizmus.
Az ott tapasztalt hangulat azóta sem ereszti, mind a mai napig töretlenül látogatja a Foggia meccseit,
mondhatni függővé vált, noha olyan apróságok, mint például a második világháború,
vagy a pandémiás időszak neki is megálljt parancsolt egy időre.
Bizony, a mindig jókedélyű Nonno megjárta a frontot, méghozzá Észak-Afrikában, habár kicsit sem vágyott oda. A fasiszták sorozták be akarata ellenére, sokáig mégsem harcolt. Egy hónappal a megérkezése után szándékosan angol fogságba esett, majd Skóciába került hadifogolyként, ahol, mint az gyakorta mondani szokta, jobban bántak vele, mint ahogy az olasz kormány bánik jelenleg a nyugdíjával.
Miután hazatérhetett – kis túlzással – az első útja rögtön a Foggia stadionjába vezetett egy Pescara elleni kupameccsre. Valami viszont megváltozott, leginkább benne. Persze, a világégést követően nagyjából semmi sem volt a régi, de az addig talán kicsit könnyelmű Nonno örökre megtanulta tisztelni az életet. Ez a fajta tisztelet pedig azóta is kitart, akár csak a veterán ultra lelkesedése.
És mindenkinek kijár, még messze Foggián túl is.
Magát egyébként keményvonalas ultrának tartja, ám közel sem a klasszikus módon. Mindent megtesz ugyan a csapatáért, de azt egyáltalán nem érti, miért kell az ellenfél táborát feltétlen gyűlölni. Idegenben éppen ezért sosem örömködik látványosan, megadja a maximális tiszteletet a másik oldalnak. Csendesen lengeti a saját maga készítette zászlóját, melyre a „Béke az ultrák között” feliratot applikálta egykor. Szentül hisz abban, hogy ha a pályák körül, valamint a tribünökön visszaszorul az amúgy igencsak burjánzó erőszak, az az egész társadalomra kihat.
Egyfajta küldetés ez számára, jó példát szeretne mutatni a szurkolótársainak, ezzel némiképp békét teremtve:
„A háború szörnyű dolog. Ha a stadionban megtanulod tisztelni az
ellenfeled, akkor a hétköznapokon is képes leszel rá.”
Nonno hosszú élete során rengeteg kapott a labdarúgástól, ám mégsem egy-egy felejthetetlen összecsapást emel ki ultra-léte fénypontjaként, hanem az állandó utazást, minek következtében láthatta egész Olaszországot.
„A focinak köszönhetem, hogy bejártam Olaszországot. Olyan helyekre jutottam el, ahova valószínűleg másképp nem mentem volna. Voltam a legnagyobb városokban, a legkisebb falvakban, hála a Foggiának.”
Bármennyire hihetetlenül hangzik, de Nonno mind a mai napig kilátogat az idegenbeli meccsekre is, hiszen vallja, az igazi szurkoló mindenfele követi szeretett csapatát. Bepattan az autójába és esetenként akár többezer kilométert is levezet. Távolság nem akadály. Mindig így tett, egyedül szeli az utakat az olasz csizmán keresztül-kasul, Palermotól Torinóig. Szakadatlan gyűjti az élményeket, mondja.
Nonno nem csak rengeteg megtett kilométert, hanem mérhetetlen szeretet is kapott a labdarúgástól. A százötvenezres Foggia városában mindenki nagypapájaként emlegetik, míg Olaszországban a legidősebb ultraként tartják számon. Több szurkoló dal kimondottan róla szól, van, amelyikben Foggia leghíresebb embereként hivatkoznak rá, aki tulajdonképpen feltette a gárdát, és ezzel együtt a várost a térképre. Egy másikban pedig méreteiről áradoznak a sporttársak, na ná, hogy nem bicepszben…
