Barion Pixel

A világ legrosszabb embere

Petke Balázs

2022.01.14.

7.5 perc

Jó látni, hogy vannak olyan filmek mint A világ legrosszabb embere. Szükségünk van ilyen őszinte hangvételű filmekre, ahol látunk hús vér karaktereket, akik hasonlóan mint mi – sodródnak az élet nagy kérdéseinek folyamában.

A közösségi médiafelületeken görgetve látunk sok sok gyönyörűen elkapott pillanatot, karácsonyfa előtt rénszarvasos pulcsikban pózoló, ideális családokat bemutató fotókat, repülőtéren becsekkoló, egzotikus országba igyekvő „mert éppen ehhez van kedvem” embereket, vagy napsütésben lefotózott ideális reggeliket, a frissen facsart narancslével és croissant-al. Ezek boldog pillanatok. Ezeken a felületeken kizárólag boldog pillanatok vannak, mindenki csak a legjobb momentumait mutatja be – így, miközben görgetünk és látjuk mások fantasztikus hétköznapjait, levonhatjuk a következtetést – az élet egy csoda. Egy merő gyönyör. Az élet szép.

Valójában az élet ennél piszkosabb, rögösebb. Lehet hogy unalmasabb is.
Ha valódi emberi történetre vágyunk a maga esendőségeivel, mély és nagy pillanataival,
akkor csak nézzünk át Oslo-ba és lessünk be egy helyes, hétköznapi lány életébe.

A világ legrosszabb embere című film valódi pillanatokat mutat a maga hétköznapi köntösbe öltöztetett egyszerűségével. A social felületek fikciós világával ellentétben itt, az élet piszkosabb oldalán a szexualitás nem művészien eltúlzó giccsel bontakozik ki, a halál és az elmúlás ezeken a képsorokon még mindig a lehető legintimebb jelenség az életben, (nem pedig egy mindenkivel megosztott fájdalom, gyász) és a problémák sokkal mélyebbek, mint a villámkarrier vagy tárgyi értékek utáni sóvárgások.

Látunk egy lányt Julie-t, akiről az a benyomásunk, hogy egyelőre tévelyeg az életben. Halvány fogalma sincs merre tart. Azt tudja, hogy valamerre szeretne haladni az önmegvalósítás útján, de még nagyon zavaros a térképe. Keresi azt az utat is, amin a magánéletben szeretne haladni – de még iránytűje sincs. Gondolhatnánk ezek alapján, hogy Julie biztos egy depresszióra hajlamos kétségbeesett karakter, de egyáltalán nem így van.

Ez a lány szereti az életet, a szexet, a férfiakat, a könyveket sőt, kapható egy kis füvezésre is. Mosolyogva nézi a gyerekeket, azonban még nem vállalna. Orvosnak tanul majd rájön, hogy ez nem az ő világa, ott is hagyja az egészet. Fotós lesz. Mégsem. Megjön a felismerés, hogy igazából azt csinál amit akar, van ideje, de aztán rádöbben, hogy ezt az időt nehéz úgy megfogni, hogy az ember jól élje meg és egyébként is az idő halad, de ő merre is halad?
Julie néhol csak sodródik az árral, máskor pedig rádöbben egy adott pillanat súlya alatt, valami fontos felismerésre. Renate Reinsve arca pedig mesél, kiül minden lelki tusája a tekintetére és mimikájára. Döbbenetes tehetséggel játssza a karaktert a színésznő, egyszerűen nem tudjuk levenni róla a figyelmünket.

Joachim Trier filmje nem akar óriási bölcsességeket a szereplői szájába adni, nem akar katartikus pillanatokat adni, nem akarja megmagyarázni karaktereinek tetteit, elveit. Nem, nincs ilyen. A kamerája csak bepillantást ad egy lány életszakaszába, megfigyelhetjük, elgondolkozhatunk a látottakon, feldolgozzuk majd saját magunk, vagy éppen párhuzamokat vonunk a szereplők és a saját életünk dilemmáival. Helyesbítek az előbb említett katartikus élményekkel – lesznek persze ilyen pillanatok a filmben, de nem úgy, abban a formában ahogyan azt gondolnánk.

Vagy a rendezői megoldásból fakad, vagy éppen egy helyzetből, egy felemelő pillanatból kapjuk meg. Julie karaktere mellett telitalálat a többi szereplő is, nagyon is összetett figurákat láthatunk a két férfi karakternél, akikkel a lánynak viszonya van.

Aksel a művészlélek képregényrajzoló, aki az első pillanattól szimpatikus mert érezhető, hogy ő egyszerűen egy JÓ EMBER. Amellett hogy önérzetes, helyenként arrogáns, az esendőségével együtt jó ember. Mi nézőként, akik 12 fejezetet látunk Julie egy konkrét életszakaszából, már akkor kapcsolódunk be szerelmi kapcsolatukba, amikor jelentkeznek az első, vészjósló felhők. Boldogok, szeretik egymást de Aksel nagyon szeretne gyereket. Julie pedig még nagyon nem tudja mit akar. Egyelőre az iránytűjét szeretné megtalálni.

A másik férfi pedig a naív humorral felruházott, jó kiállású Eivind. Ő nem gondolja túl az életet, éli még bohém naivitással mindennapjait és mosolyog a világba füves cigije füstjéből. Mosolyog, viccel, egyszerűen élvezi a létet. Julie és közte az a pillanat, amikor meglátják egymást és felszikrázik a levegő, majd elkezdik egymást kerülgetni és kis adagokban kóstolgatni egymást – ez a jelenetsor filmtörténelmi élmény. Julie és Eivind flörtölését, ahogyan felszikrázik, majd fokozatosan kis ütemekkel felizzik, majd végül lángol fel köztük a szexualitás – ezeket a képsorokat a thinderen szocializálódó fiatalabb generáció már szerintem nem is fogja érteni-értékelni.

Abban a világban, ahol a flört és a szex közötti ismerkedési szakasz 80%-át letudják a felek chat-eléssel – ott lehet hogy ennek a filmnek nincsen semmilyen keresnivalója. Bár talán éppen ezért van, hogy fenntartsa
a reményt, megmutasson egy opciót, hogy létezik ilyen is és ez az igazán izgalmas.

Joachim Trier filmje szerintem okos és innovatív. Látszólag egyszerű cselekmény, ami teli van okosan elhelyezett odaszólással a mai kor MeToo jelenségére, a közlésformával pedig utat mutat a kevesebb néha több filozófiának.

Bravúr ez a film a javából és örülök hogy elcsíptem a Művész moziban még a január 20.-i premier előtt. Remélem megkapja ez a film a kellő kifutást a nagyobb mozikban is és nem lesz szokás szerint tiszavirág életű. A blockbuster romantikus mozifilmeknek alanyi jogon jár persze a nagy nézettség, a hosszú kifutási idő, de hátha változnak az arányok, hátha nyitottság lesz az ilyen típusú életközeli filmekre is, amelyek kevésbé rugaszkodnak el a valóságtól.

Persze mindkét zsánernek megvan a pozitívuma és erénye is. Teljesen érthető ha valaki kikapcsolódásképp gyönyörű embereket szeretne látni csodaszép élet-díszletekben. Látni szeretné amint élik habcsók életüket fantasztikus karrierjükkel, a legmenőbb autókkal suhannak ide oda, néha megállnak és olyan monológokat nyomnak egymásnak, amelyekre a világ összes irodalomszakos tanára is egy emberként csettintene. Vannak ilyen filmek és erre is szükség van – csak a helyén kell kezelni és akkor önfeledten lehet élvezni.
Ezek a filmek nem egyenlőek a valósággal. Ahogyan közösségi média felületek sincsenek köszönőviszonyban a valódi élettel és a metaverzum sem a valóságra épül majd, mégis lesz és nagyot fog menni.

Ha inkább a valódibb világból szeretnénk egy történetbe elmerülni, nézni a szürke élet jelentéktelennek tűnő problémáit és a való világ teljesen más típusú, boldog csúcspontjait – válasszuk A világ legrosszabb emberét. Premier: január 20.

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Freaknik: a Dél, ha beindul

Tokyo Vice és egyéb bűnök: Japán titkos világa nyomában

Marley nyomában. Filmek, melyek a felszínt kapargatják, és doksik, amik mélyre ásnak

Danny Trejo, a legszerethetőbb rosszfiú

A vadon könyörtelen jeges szorításában

Legjobb animék a Netflixen