Esetenként pedig még csak testhezálló gumiruhát, a kor technológiáját meghaladó kütyüket vagy földöntúli mágiától különleges képességgel felruházott kiegészítőket sem. Korunk csillivilli szuperhősdömpingje megköveteli a címszereplők kiemelkedő esztétikáját és a páratlan beltartalmat egyaránt, így eshetett meg az a skandallum, hogy dolgos hétköznapjaink rozsdanyűtt biciklijén cirkáló, bozontos szakállú és viseltes göncöket viselő szuperhőse, Radio Man immár bő harminc éve tevékenykedik egynéhány médiamegjelenéstől eltekintve a szolgálatát megillető különösebb visszhang nélkül.
A ködös múlttal, bizonytalan családi háttérrel, a róla készült máig egyetlen dokumentumfilm, valamint videós tudósításai és egynéhány megjelenése alapján kissé rozoga mentális alapokkal rendelkező, szóval olyan tipikus szuperhősös attribútumokkal bíró Radio Man története a nyolcvanas évek vége óta íródik. Ahogy Bruce Wayne, Peter Parker, Steve Rogers vagy épp Barry Allen életútjában is viszonylag könnyen beazonosítható az a pillanat, mikor egy sorsfordító esemény bekövetkezte életre hívta az említettek alteregóját, úgy Craig Castaldo ébredése is magabiztosan visszaellenőrizhető.
Találkozása a filmes biznisszel mai tudásunk alapján egy már bizonyosan a végtelenbe hajló végzetes véletlen eredménye, a nyolcvanas évek végén betalált első cameója ugyanis még mindenféle előjel nélkül, derült égből csapott le a szakma mezejére. Néhány pillanat volt csupán, ahogy az éppen New York utcáin filmező stáb megkérte az egykori postai alkalmazottból lett, akkor még teljesen ismeretlen hajléktalant, hogy ugyan mozduljon már arrébb a jelenet minőségének pozitív irányba történő elmozdulása érdekében, címszereplőnk reakcióját pedig nem a feszültség fokozása érdekében nem idézhetem pontosan, sokkal inkább azért, mert ez a cikk akár gyermekek figyelmének útjába is kerülhet. Mindenesetre ez volt az a pillanat, mikor a merő véletlen szikrát pattintott és tüzet gyújtott, Radio Man pedig főnixként emelkedett ki a lángok közül.
A kilencvenes évek óta a tudatos karrierépítés jegyében 0-24-ben, a hét minden egyes napját, a hónap minden egyes hetét és az év minden egyes hónapját szinte pontosan ugyanazzal a rutinnal tölti. A folyamat világos és céltudatos, és filmforgatás miatt lezárt utak, elkerített terek és blokkolt épületek beazonosításából, felkutatásából és lerohanásából áll, hogy a már kezdeti években is impresszív filmográfia nap-napután bővüljön, új ismereteket szerezzen és kontaktokat építsen.
Azóta sem marad információ rejtve előtte, nincs az a bizalmasként kezelt filmipari morzsa,
amit ez a különös akcentusú, bohókás vén öregember fel ne csípne.
Védjegyévé vált rádióját évtizedek óta cipeli magával mindenhova a mellkasára aggatva, rozsdanyűtt bringája egyetlen elválaszthatatlan társa, rozoga lakásának relikviái sikeres küldetésein ejtett trófeái, melyek nem pusztán a stáb számára biztosított ételek megdézsmálásáról szólnak, sokkal inkább arról, hogy a minden előzmény nélkül lángra lobbant szenvedély iránti átvitt értelmű étvágyát valami produktívval, folyamatosan mozgásban tartóval és gazdag ingerekkel csillapítsa.
Mára New York egyik megkerülhetetlen védjegyévé vált, nincs olyan filmsztár, akinek nincs róla legalább egy emléke, vagy ha mégis, akkor annak a wannabe filmesnek van egy rossz hírem vélt sztárságával kapcsolatban.
A kezdetben csupán amolyan Hitchcocki háttérsétákat, elsurranásokat, meg fókuszon kívüli bámészkodást a fáradhatatlan munka egy idő után ugyan még mindig apró, de már jelentősebb, alkalmanként szöveges szerepekké nemesítette a még mindig elérhetetlen, de már karnyújtást érő „karrier” elérésével kecsegtetve. Radio Man azonban nem a ködös távolba révedő reménytelen idealista, sokkal inkább a lehetőségeivel tisztában levő, azokat a helyén kezelő hétköznapi szuperhős.
Pontosan tudja, ki ő az őt felismerő Hollywoodi sztárok számára, mit jelent mindennapi tevékenysége, mi merre és hány méter. Minden hebehurgyasága ellenére egy realista kisember, kinek jelentősége az általa üldözött hírességek számára épp máig őrzött hétköznapiságában rejlik. Abban a természetességben, ahogy a vele „barátságot” ápoló nagymenőket megszólítja, ahogy számára magától értetődő jelenlétüket kezeli, mindenféle kontroll nélküli sikongatás, meg maga alá vizelés és heves ájuldozás nélkül. Semmi rúzs meg púder, francba a kényszeredett pukedlizéssel, mindegy hány díja van a milliókat érő otthonában, ha mellékhelysége pontosan ugyanattól a szagtól bűzlik, mint az övé.
„Gyere csak ide Clooney, te rohadék!”, „Szevasz, Meryl!”, Mi a kotta, Martin (Scorsese)?”, „Ityeg-e még az a fityeg, Al (Pacino)?
Mikor a Róla készült dokumentumfilmben Robin Williamst kérdezték róla, az általa kreált „karakter” önazonosságával és igaziságával indokolta máig töretlen hírnevét. Szupersztárokat megszégyenítő filmszerepei és a legmenőbb influenszereket lealázó Instagram-profilja ellenére Radio Man máig az, aki, a vele való kontaktálás pedig a talmiságban fürdőző sztárok, ha nem is egyetlen, de egyik jelentős biztosítéka realitásuk megőrzésére. Mindezt a háttérből, a laikusok számára láthatatlanul, különösebb elismerés nélkül, igaz trú módjára.
