„Olvastam olyan történeteket, amelyekben bandák végeztek a fiatalokat célba vevő dílerekkel. A rendőrség az ötemeletes épületek tövében, a járdaszegélynél találta meg a holttesteket. Nem akartam egyedül a keresésükre indulni.” — Jean-Pierre Laffont
Bronxi mese
Van egy történet, amelyben az egyik kapu nyitja a másikat, az egyik sztoriból bomlik ki a következő. A végén pedig olyan képet kapsz, amilyet elég ritkán mutatnak. Mi történt Bronxban, és hogyan nőhetett ki ebből a világból a hiphop nevű összkulturális jelenség?
Ennek a történetnek a magára hagyott közösségek rémmeséjének kellene lennie. Talán sokan ismerik John B. Calhoun híres rágcsálókísérleteit: a zárt térben növekvő állatpopulációkban súlyos viselkedési zavarok jelentkeztek, legismertebb egérkísérletében pedig végül a szaporodás is leállt, és a kolónia kihalt. Ezekből sokan az emberi társadalom jövőjére nézve is sötét következtetéseket vontak le. Csakhogy az ember nem írható le ilyen egyszerűen.
A mi történetünk is bandaháborúkról, kilátástalanságról és drogokról szól. A végén mégsem az lett, amit sokan sejteni véltek. Belenézünk az egyik történetbe, és kiderül, hogy a mellékszereplője egy másikban főszereplő. Egy harmadik ember története pedig visszahat az elsőre. A francia fotós, Jean-Pierre Laffont és az amerikai filmes, Gary Weis különböző időpontokban, más-más úton jutottak el Bronx bandáihoz. Amit megörökítettek, azon keresztül abba az utcai világba is beláthatunk, amelyben a hiphop formálódott.
Mielőtt beleássuk magunkat a bandák világába, érdemes külön hangsúlyozni, hogy mennyire kevesen
voltak kíváncsiak az itt élők saját történeteire. Bronxról többnyire mint a város szégyenfoltjáról beszéltek.
Az ott élők gondjait a betonszőnyeg alá söpörték, miközben a városrendezés egész közösségeket
szakított szét, vagy radírozott ki, miközben komplett negyedek tűntek el.
Erről egyébként a Pogi Podcastban is szó esik. Ott felülnézetből látszik ez a világ. Mi most alulnézetből közelítünk. Utcaszintről.
Bronx, bandák, balhék, barátságok
A történet úgy indult, hogy egy francia fotós egyre gyakrabban találkozott a híradásokban a bronxi bandákról és a drogkereskedőkkel vívott háborúikról szóló beszámolókkal, azonban a történetekhez kép sosem társult, így kíváncsi lett azokra, akikről ezek a történetek szóltak. Volt annyira bátor, hogy elmenjen közéjük, holott a rendőrök figyelmeztették: nem tudják garantálni a biztonságát. Akkoriban szó szerint csak akkor mentek ki, ha nagyon muszáj volt, vagy ha égett a ház. Mindent és mindenkit magára hagytak.
Jean-Pierre Laffont egy francia operatőr barátjával érkezett. Külföldiként másképp fogadták őket: amikor kiderült, hogy nem az amerikai sajtótól jöttek, és nem kihallgatni akarják a társaságot, beengedték őket a világukba.
Valamit már az elején muszáj leszögezni. A „banda” szó itt nagyon különböző társaságokat takar, amelyeket nem lehet egyszerűen egyetlen bűnözői kategóriába sorolni. Voltak köztük erőszakos utcai csoportok, de a közösségi összetartozás, a kölcsönös védelem és a barátság is fontos szerepet játszott az életükben. Ezek ráadásul nem zárták ki egymást. Ugyanaz a társaság jelenthetett támaszt a saját tagjainak és fenyegetést másoknak.
Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a csoportok idővel változtak is. Egy baráti galeriből könnyű volt belesodródni egy véres balhéba, a környék védelméből pedig területháború lehetett. A kaliforniai bandákkal is csak óvatosan érdemes párhuzamot vonni: más városrészekről, más helyi viszonyokról és részben más történetről beszélünk.
A kívülről érkezőknek ebből nem feltétlenül látszott minden. Egy fotósorozat vagy dokumentumfilm sokat megmutat, de önmagában nem ad teljes térképet a bandák kapcsolatairól és erőviszonyairól. Kihez jutott be az alkotó? Ki állt vele szóba? Kinek a szemszögéből ismerte meg a többieket? Kicsit olyan ez, mint a Cooper-könyvekben, ahol a dakoták a rosszak, a póni indiánok meg a jók. Függ attól is, kit látsz barátnak és kit ellenségnek, vagy hogy kinek az oldaláról hallod a sztorit.
Ahogy a puzzle darabjai kezdtek összeállni a fejemben, egyre inkább az volt az érzésem, hogy nem a Savage Skulls volt a legmeghatározóbb, és nem is a legsúlyosabb társaság. Attól, hogy róluk maradtak fenn emlékezetes képek, még nem feltétlenül ők jelentették az egész történet középpontját. Viszont rajtuk keresztül más társaságok is bekerülnek a képbe. Gary Weis dokumentumfilmjében, a 80 Blocks from Tiffany’s-ban például a Savage Skulls mellett a Savage Nomads tagjai is megszólalnak. Újabb ajtó nyílik, mögötte újabb történet.
Az 1979-es film a South Bronx-i bandatagok mindennapjait mutatja be egy olyan korszakból, amelynek utcai életéről viszonylag kevés mozgóképes dokumentum maradt fenn. A hiphop ekkor már formálódott Bronxban, de még a későbbi világméretű áttörése előtt jártunk, és a nyolcvanas évek crackjárványa is ezután következett. A fegyveres erőszak viszont már ebben a világban is masszívan jelen volt. Az pedig, hogy milyen utakon és honnan kerültek fegyverek ezekbe a negyedekbe, külön sztori. A filmről bővebben ITT olvashattok!
80 Blocks From Tiffany’s Full Video
Aztán ott vannak a kimondottan graffitivel foglalkozó társaságok is. Igen, már a hetvenes években. És sajnos olyan bandák is, amelyek drogterjesztéssel foglalkoztak. És persze ott van számomra a legérdekesebb és egyben leglegendásabb: a Black Spades. Szomorú, hogy a fénykorukban nem készült róluk átfogó dokumentumfilm. A hatvanas évek végének és a hetvenes évek Bronxának egyik meghatározó, túlnyomórészt afroamerikai utcai bandájáról jóval később készült önálló film, The Black Spades címmel.
The Black Spades Movie – Trailer
Az eddig felsoroltakon kívül két dokumentumfilmet mindenképpen érdemes megemlíteni, ha közelebb akarunk kerülni a korszak bronxi bandáihoz. Az egyik a témában szinte megkerülhetetlen, 2015-ben bemutatott Rubble Kings.
Shan Nicholson filmje a hatvanas évek végétől a hetvenes évek közepéig vezet végig azon a világon, ahol az utcai bandák meghatározták a fiatalok mindennapjait. Történetének egyik kulcspontja a Hoe Avenue-i béketalálkozó: hogyan jutottak el a rivális társaságok a megtorlás lehetőségétől a fegyverszünetig? A film ezt a fordulatot a hiphop kialakulását elősegítő fontos eseményként mutatja be.
Rubble Kings – Trailer
Szerintem azonban még fontosabb, és az eredeti eseményekhez is közelebb visz az 1993-as Flyin’ Cut Sleeves. Henry Chalfant és Rita Fecher filmjének különleges értékét a korabeli felvételek adják. Fecher, aki a hatvanas években Bronxban tanított, már jóval a film elkészülte előtt kamerát vitt ebbe a világba. A korai fekete-fehér videókon a Savage Nomads és a Savage Skulls tagjai is megszólalnak. A film később visszatér hozzájuk: azt is megmutatja, mi lett az egykori bandatagokkal a kilencvenes évek elejére.
Az archív interjúkban – többek között a Savage Nomadshoz tartozó Black Benji és a Savage Skulls tagja,
Blackie Mercado megszólalásaiban – a bandák másik oldala is láthatóvá válik: a közösségükben betöltött
szerepük, az összetartás, a környékbeliek támogatása. Az elhagyatott telkek rendbetételétől a gyerekek házi
feladatában nyújtott segítségig olyasmit is látunk, ami a bandaháborúkról szóló hírekből rendszerint kimaradt.
Flyin’ Cut Sleeves – Full Movie
Ha közben felmerült benned, honnan szedtem ezt a sok infót: hát ezekből a filmekből, korabeli riportokból és más dokumentumanyagokból. Köztük a Whose Barrio?-ból. A történet darabjai ezekből kezdtek összeállni. Most pedig következzenek New York bandái, pontosabban Bronx bandái.
Savage Skulls
A Savage Skulls főként Puerto Ricó-i és afroamerikai tagokból álló utcai banda volt, amely az 1960-as évek végén alakult Bronx Hunts Point negyedében, és a hetvenes években vált szélesebb körben ismertté. A hetvenes évek elején hadat üzent a környék drogkereskedőinek, emellett számos összecsapást vívott rivális bandákkal, köztük a Seven Immortals, a Savage Nomads és a Dirty Dozen tagjaival.
Jean-Pierre Laffont már 1972-ben fényképezte őket, 1979-ben pedig Gary Weis 80 Blocks from Tiffany’s című dokumentumfilmjének egyik központi társaságaként szerepeltek. Vezetőjük Felipe „Blackie” Mercado volt.
A Savage Nomadshoz hasonlóan ők is használtak náci jelképeket. Horogkeresztek, német katonai sisakok tűntek fel a megjelenésükben, és a korabeli bandavilágban még „Gestapo” elnevezésű tisztségek is léteztek. A róluk szóló beszámolók ezt a félelemkeltés, a veszélyesség demonstrálásának eszközeként írják le.
Komoly összeget tennék rá, hogy ezeknek a vizuális őrültségeknek is szerepük volt abban, miért éppen ez a két banda kapott ekkora figyelmet. Egyszerűen erős képek: felvarrós farmermellények, koponyák, sisakok, mellé ez az egész nácis marhaság. A kamera számára kész látvány. Közben ne felejtsük el, kik viselték ezeket a jelképeket: jórészt Puerto Ricó-i és fekete fiatalok, egy kirekesztéssel és szegénységgel terhelt városrész lakói. Olyanok, akik aligha illettek volna a náci fajelmélet árja eszményképébe. Ettől még bizarrabb az egész.
„1972-ben a New York Timesban olyan bronxi bandákról olvastam, amelyek megölték a környék fiataljait behálózó drogkereskedőket. A rendőrség ötemeletes épületek tövében, a járdaszegélynél találta meg a holttesteket – a dílereket ugyanis ledobták a tetőről. A bandák között ott volt a Savage Nomads és a Dirty Dozen is, engem azonban leginkább a legveszélyesebb társaság, a Savage Skulls érdekelt.
Nem akartam egyedül a keresésükre indulni, ezért egy francia operatőr barátommal elautóztunk a Hunts Point negyedben található Fox Streetre. Amint megpillantottuk a banda tagjait a járdán, megálltunk, és leengedtük az ablakot. Rögtön odajöttek hozzánk, és tudni akarták, kik vagyunk. Amikor kiderült, hogy franciák vagyunk, és nem interjút szeretnénk készíteni velük, azt mondták: »Ha csak arra vagytok kíváncsiak, hogyan élünk, szívesen látunk benneteket.« Aznap délután velük maradtunk, másnap pedig már egyedül tértem vissza.
Megmutatták a területüket: a pincét, ahol a klubjuk működött, zenét hallgattak, és a fegyvereik jó részét tartották, valamint az utcákat, ahol a falakon, ajtókon és kukákon mindenütt a Savage Skulls feliratai virítottak. Sok időt töltöttek egy közeli kosárlabdapályán is. Igazából nem kosárlabdáztak, hanem folyton egymással birkóztak – játékosan, mint a kismacskák.
Amikor velük voltam a pályán, azt mondtam: »Na jó, csinálok rólatok egy képet.« Rögtön a kerítéshez mentek, és úgy helyezkedtek el, ahogy a fényképen látható. Nem én kértem őket erre, teljesen maguktól álltak be. Büszkén mutatták ujjatlan farmermellényeiket, amelyek hátára koponyát és keresztbe tett lábszárcsontokat festettek. A képen jól látszik, milyen fiatalok voltak. Azt hiszem, a legfiatalabb, akit lefényképeztem, tizenhárom éves lehetett, és egyikük sem volt sokkal idősebb húsznál. A fotó a West Side Story egyik jelenetére emlékeztet, bár nem hiszem, hogy a Savage Skulls tagjai valaha is elhagyták volna Bronxot.”
„Amikor beszámoltam a rendőröknek arról, min dolgozom, figyelmeztettek, hogy nem tudnak megvédeni. A tagok többsége Puerto Ricó-i volt, egymás között spanyolul beszéltek, mi pedig tört angolsággal értettük meg egymást. Akkoriban én is alig tudtam angolul, ezért azt hiszem, hozzám is úgy viszonyultak, mint egy magukfajta kívülállóhoz. Könnyen megtaláltuk a közös hangot, és láthatóan fesztelenül viselkedtek a jelenlétemben: még fegyvereket is cseréltek előttem. A velük töltött néhány nap alatt a vezetőjükkel nem találkoztam, mert haslövés miatt kórházban feküdt.”
Savage Nomads
A Savage Nomads is elsősorban Puerto Ricó-i és afroamerikai tagokból verbuválódott banda volt, amely a hatvanas évek végén jelent meg Bronx déli részén, és a hetvenes
években tett szert nagyobb ismertségre. A Savage Skullshoz hasonlóan ők is szerepelnek Gary Weis 1979-es, 80 Blocks from Tiffany’s című dokumentumfilmjében.
A két társaság megjelenésében is akadtak közös vonások: a Savage Nomads tagjai ugyancsak használtak náci jelképeket, köztük horogkereszteket és német katonai sisakokat.
Noha a Savage Nomads szintén részt vett fegyveres összecsapásokban, és elkövetett súlyos bűncselekményeket, ők sokkal inkább a „túlélés és összetartás” elvét hirdették a lángoló, magára hagyott Bronxban. Ők nyitottabbak voltak: faji megkülönböztetés nélkül fogadtak be latinókat, feketéket és fehéreket is. Tevékenységük nagy része utcai verekedésekből, területvédelemből, kisebb rablásokból és helyi szintű zsarolásokból állt, de hiányzott belőlük az a fajta módszeres, terrorizáló jelleg, ami a Skullst jellemezte.
Ghetto Brothers
A nevet nem agyalták túl, de legalább sokan voltak. Ha megnézed a korszakról készült filmeket, szembeötlő, hogy mennyire nagy és széles spektrumon mozgó banda volt, amelynek létszámát egyes beszámolók több ezer főre teszik. A történetükben azonban az utcai erőszak mellett a drogellenes fellépés, a közösségi munka és a béketeremtés is fontos szerepet kapott. Na meg a zene.
A Ghetto Brotherst Bronx déli részén alapította a Puerto Ricó-i származású Benjamin „Yellow Benjy” Melendez a testvéreivel és környékbeli barátaival. A Melendez fivérek előtte már zenéltek együtt: Beatles-rajongó kölykökként Los Junior Beatles néven játszották a kedvenceik dalait. A zene és a bandázás története tehát már a kezdeteknél összefonódott, de nem egyszerűen arról volt szó, hogy egy zenekar utcai bandává alakult.
Ahogy Bronx társadalmi és gazdasági válsága elmélyült, a társaság egyre nagyobbra nőtt, és a Ghetto Brothers név más északkeleti városokban is megjelent. Női tagjaikat Ghetto Sistersnek nevezték. A róluk szóló leírások szerint Melendez vezetése alatt inkább a közösség tagjaiként tekintettek rájuk, mint pusztán valamelyik fiú barátnőjeként. Ebből persze még nem következik, hogy minden tekintetben egyenlőség uralkodott volna közöttük.
A Young Lordshoz hasonlóan a politika felé is nyitottak, különösen Puerto Rico függetlenségének ügye foglalkoztatta őket. Melendez kapcsolatot ápolt a Puerto Ricó-i Szocialista Párttal, és a környék latinó és fekete fiataljainak támogatását is feladatának. Élelmiszert és ruhát gyűjtöttek, miközben próbálták élhetőbbé tenni a környezetüket.
A tagság későbbi életútjai is mutatják, milyen összetett társaságról beszélünk. Eddie Perez, Hartford későbbi polgármestere fiatalon a Ghetto Brothers tagja volt. Robert Dominguez, a New York Daily News későbbi újságírója pedig tinédzserként az egyik bronxi részlegüket vezette. A név történetének sötétebb folytatása is volt: a kilencvenes évek elején a connecticuti Ghetto Brothers és Savage Nomads csoportjaiból alakult meg a Los Solidos („Az Erősek”), amely ma az állam egyik legerőszakosabb Puerto Ricó-i bandája.
Szóval nem egyetlen pályán mozgó társaságot kell elképzelni. Voltak, akik a bűnözésben maradtak, mások a közösségükért kezdtek dolgozni, vagy a saját kultúrájukat építették. És ezek az utak néha ugyanannak az embernek az életében keresztezték egymást.
Melendez később, a hetvenes évek közepén eltávolodott a szervezettől, a zenekar azonban már jóval korábban működött. A szintén Ghetto Brothers néven játszó együttesben ő énekelt, Robert testvére ritmusgitározott, Victor pedig basszusgitározott. Egyetlen albumuk, a Power-Fuerza 1972-ben jelent meg a Salsa Records kiadásában. A lemez főként helyben terjedt, szélesebb közönséghez az évtizedekkel későbbi újrakiadások révén jutott el. Ha érdekel, ITT meghallgathatod.
Black Spades
Minden tiszteletem a korszak fotósainak és filmeseinek, de a történeteket egymás mellé téve nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy a „Fekete Pikkek” voltak az igazi ászok. Persze értem a körülményeket: ha valaki végre bejutott egy társasághoz, és szóba álltak vele, igyekezett megörökíteni azt a világot, amely megnyílt előtte. A Black Spades kulturális hatása viszont messze túlnőtt Bronx határain. Most kapaszkodj meg: a világ zenéjében is ott a nyomuk. Mindjárt kiderül, hogyan, de előtte egy kis gangtörténet.
A túlnyomórészt afroamerikai fiatalokból álló Black Spades a hatvanas évek végén Bronx Soundview városrészében, a Bronxdale Houses lakótelepen szerveződött. A kezdetekről többféle történet maradt fenn. Egyes beszámolók szerint először Savage Sevennek hívták őket, más változatok szerint kezdettől a Black Spades nevet viselték. Abban viszont nincs különösebb vita, hogy a helyi társaság néhány év alatt Bronx egyik legnagyobb utcai bandájává nőtt.
Ehhez a közeghez tartozott Disco King Mario is, a hiphop egyik korai úttörője, aki a Black Spades meghatározó tagja volt. Szabadtéri bulijai és parkokban rendezett zenés összejövetelei fontos szerepet játszottak a környék zenei életében. Afrika Bambaataa korai fellépéseihez hangtechnikát is kölcsönzött.
A Black Spades története több ponton összefonódik a korai DJ-k, MC-k és táncosok világával. Nem arról van szó, hogy mindenki hozzájuk tartozott, hanem arról, hogy a bandakapcsolatok, a lakótelepi ismeretségek és a bulik közönsége gyakran ugyanannak az utcai hálózatnak a részei voltak. A hiphop bronxi indulását enélkül nehéz megérteni.
A korai vezetők között ott volt David Brockington is. A tagok visszaemlékezéseiben fontos szerepet kap a rasszista támadásokkal szembeni önvédelem: olyan környéken éltek, ahol az is konfliktushoz vezethetett, hogy ki melyik utcába vagy iskolába merészkedett. Saját elbeszélésük szerint a lakótelepüket a bűnözéstől és a drogkereskedőktől is védeni akarták.
A szervezet idővel több bronxi lakótelepen és városrészben is megjelent, külön tagozatokkal és fiatalabb csoportokkal.
Ez azonban nem egy makulátlan önvédelmi mozgalom története. A közösségi összetartozás mellett területi konfliktusok és erőszakos összecsapások is jellemezték a működésüket. Ahogy nőtt a létszám és szaporodtak a tagozatok, egyre kevésbé lehetett egyetlen, egységes szándékkal működő társaságként beszélni róluk. A zenéhez vezető szálakat is ebből az ellentmondásos világból kell kibontani.
A Black Spades korai történetéről szóló összefoglalók szerint Brockingtonnak nem tetszett a kialakult irányvonal, ezért lemondott az első tagozat elnöki posztjáról. A szervezet legfőbb vezetőjeként később Monk neve jelenik meg. A közösségi önvédelem szándéka mellett ekkorra már az utcai bandaháborúk logikája is meghatározta a működésüket.
Az 1980-as évek végére a banda terjeszkedni kezdett: a Bronxon kívül megjelent Manhattanben, Queensben, Brooklynban és Staten Islanden, valamint a New York állambeli New Rochelle-ben, illetve Massachusetts és Connecticut egyes településein is. A szervezet az 1990-es évek végéig jelentős követőtáborral rendelkezett. A megmaradt tagok és klikkek (setek) jelentős része a 90-es években csatlakozott a New Yorkban terjeszkedő United Blood Nationhöz (azaz az East Coast Bloodshoz).
Ez a történet sötét oldala. Csakhogy félrevisz, ha ennyiben maradunk: egy ekkora, sok tagozatból álló szervezetben különböző emberek, célok és életutak találkoztak. A közösségi összetartozás nem tüntette el az erőszakot, de az erőszak sem magyaráz meg mindent, amit a Black Spades jelentett a tagjainak.
A teljes sztorihoz az is hozzátartozik, hogy egykori tagok később közösségi munkába fogtak. A TBS New Direction kezdeményezés fiatalok mentorálásával, élelmiszerosztással és erőszakellenes programokkal viszi tovább azt, amit résztvevői a Black Spades eredeti közösségvédő szándékának tartanak.
Szóval a „fekete sereg” történetének volt egy másik oldala is. A mi szempontunkból pedig itt kezd
igazán izgalmassá válni a dolog: a Black Spadesből érkező emberek fontos szerepet játszottak a
korai hiphop közegének és a későbbi Universal Zulu Nation kialakulásában.
A hetvenes években az Afrika Bambaataa körül szerveződő közösség előzménye a Bronx River Organization volt, amelynek nevét később egyszerűen The Organizationre rövidítették. A Zulu Nation ebből a közegből nőtt ki. Saját történeti összefoglalójuk szerint tagságuk jelentős része a Black Spadesből érkezett, de a Savage Nomads, a Seven Immortals és a Savage Skulls soraiból is csatlakoztak hozzájuk fiatalok. Nem egész bandák változtak egyik napról a másikra kulturális szervezetté, pusztán emberek kerestek új közösséget és másfajta lehetőségeket ugyanazokon az utcákon, ahol korábban a bandákhoz tartoztak.
DJ Kool Herc, a hiphop egyik korai úttörője is fontos szerepet tulajdonított a bandáknak a korai bulikultúra kialakulásában. Visszaemlékezéséből azonban nem egyetlen banda alapítástörténete rajzolódik ki, hanem az, mennyit számítottak az utcai kapcsolatok és a kölcsönös tisztelet.
„A dolog akkor kezdett összeállni, amikor a bandák számos ismert diszkót rettegésben tartottak. Sok bandatag tisztelt, mert együtt jártunk iskolába. Ott volt a Savage Skulls, a Glory Stompers, a Blue Diamond, a Black Cats és a Black Spades. Ismertek, mert tisztelettel viselkedtem és bántam velük.” — DJ Kool Herc, Davey D 1989-es interjújában.
Afrika Bambaataa kapcsolata a bandavilággal ennél közvetlenebb volt: a Black Spades Bronx River-i tagozatában vezető szerepet töltött be. Nem egyszerűen ismert néhány bandatagot: benne volt a sűrűjében, belülről ismerte az utcai hierarchiát és azokat az embereket, akiknek valódi hatalmuk volt a környéken.
A hetvenes években körülötte formálódó közösségből nőtt ki a Zulu Nation, amelynek kezdeteit általában 1973-ra teszik. A szervezethez több korábbi bandatag is csatlakozott. Kulturális rendezvényeket szerveztek a fiataloknak, és olyan közeget teremtettek, ahol a DJ-zés, az MC-zés, a tánc és a graffiti egymás mellé kerülhetett.
A Black Spadeshez fűződő kapcsolatok több korai zenei szereplő történetében is felbukkannak. Tex Hollywood, Grandmaster Caz (korábbi művésznevén Casanova Fly), Disco King Mario és Kool DJ Dee például ebből a közegből ismerték egymást. Dee visszaemlékezése szerint Mario először az ő felszerelése körül segédkezett, fellépési lehetőségeket keresett neki, és mikrofont is ragadott, mielőtt saját hangrendszere lett volna.
Később Mario Bambaataa korai fellépéseihez is adott felszerelést. Itt a bandatörténet és a zenetörténet már ugyanannak a kapcsolati hálónak a két oldala.
Grandmaster Flash körül szintén megjelentek az egykori Black Spades-tagok. A Casanovas nevű társaság biztosította a rendezvényeit, védte a közönséget és a hangtechnikát. Ez azonban nem mindig jelentett békés rendfenntartást: a visszaemlékezések szerint maguk is megfélemlítettek és bántalmaztak embereket. Szóval az utcai erőviszonyok nem tűntek el attól, hogy a banda helyett már crew-nak hívtak egy társaságot.
Kurtis Blow története egy másik bandához vezet. Egy interjúban elmesélte, hogy a hetvenes évek közepén a Peace Makers révén ismerkedett meg Melle Mellel (Furious Five). Elmondása szerint egy iskolai támadás után a bátyjaival védelemért csatlakozott hozzájuk. Később a banda manhattani részlegét az egyik testvére vezette, ő pedig a warlord szerepét töltötte be. A zenei kapcsolatok egy része tehát már a színpad előtt, az utcán megszületett. A banda történelmi jelentőségét növeli, hogy jelen voltak az 1971. decemberi híres Hoe Avenue-i békekonferencián.
A hiphop történetében gyakran együtt emlegetett három úttörő, Kool Herc, Grandmaster Flash és Afrika Bambaataa különböző utakon jutott el ugyanahhoz a formálódó kultúrához. Míg Afrika Bambaataa valóban magas rangú tagja (hadura) volt Bronx legnagyobb utcai bandájának, a Black Spadesnek (mielőtt megalapította volna a békésebb Universal Zulu Nationt), addig Grandmaster Flash és DJ Kool Herc szándékosan távol tartották magukat a bandatagságtól, és a zenét használták az utcai erőszak helyett.
A hetvenes évek New Yorkjában a graffiti és a bandák világa ezer szállal fonódott össze. A bandák feliratokkal jelölték a felségterületüket, de a várost ellepő nevek nem mind területi követelések voltak. Egy writer tagje sokszor egyszerűen azt üzente: itt jártam. A cél pedig az volt, hogy ezt minél többen és minél több helyen lássák.
JULIO 204 az első név, akit meg kell említeni. Általában őt tartják az első New York-i writernek, aki egyben Taki 183 számára is inspirációt jelentett. Már 1967-ben elkezdte felírni a becenevét a saját környékén. Akkor hagyott fel a tevékenységgel, amikor 1970 nyarán rongálás miatt letartóztatták. Julio Felső-Manhattan Inwood negyedében, a 204. utcában élt, és nem mellesleg tagja volt a Savage Skulls bandának.
TAKI 183 saját története szerint 1969 nyarán egy barátjától hallott Julióról, aki a nevét és az utcaszámát írta a falakra. Az ötlet megtetszett neki, és ő is belekezdett. Csakhogy míg Julio feliratai elsősorban a saját környékén jelentek meg, TAKI az iskolába vezető útjain és kézbesítőként végzett munkája közben egyre több helyen hagyta ott a nevét. A New York Times 1971. július 21-i cikke ország-világ elé vitte ezt az addig jobbára utcai jelenséget. Nem ő találta fel a graffitit, de a mozgalom egyik első, széles körben ismert alakja lett.
BOM 5 történetében még kézzelfoghatóbb a kapcsolat a bandák és a graffiti között. Saját visszaemlékezése szerint kilencévesen került a Savage Skulls közelébe, és 174 SPIDER néven kezdett írni. Kezdetben a saját bandanevét, a Savage Skulls nevét és az utcájuk jelölését festette fel. Csak később ismerkedett meg a bandajelzéseken túlmutató writing-kultúrával.
A bandából való kilépésében az unokatestvére is szerepet játszott: felismerte, hogy a rajzoláshoz és a tánchoz tehetséges fiúnak más lehetőségei is vannak. BOM 5 később a graffiti, a DJ-zés és a break világában találta meg a helyét; a Zulu Kingshez és a Rock Steady Crew-hoz is csatlakozott. Nála tényleg végigkövethető, hogyan vezetett az út a bandafeliratoktól egy jóval tágabb kultúráig.
DSR A Savage Nomads nevű hírhedt bronxi utcai banda soraiból is kerültek ki komoly graffitisek. Az egyik legikonikusabb ex-Nomad graffitis „DSR” volt, aki teleírta a banda nevével Bronx és egész New York utcáit.
Ex-Vandals. A bandák uralta utcákon olyan társaságok is létrejöttek, amelyeket kifejezetten a graffiti tartott össze. Az egyik legkorábbi ilyen crew az 1971-ben, Brooklynban alakult Ex-Vandals volt. A név az Experienced Vandals, vagyis „tapasztalt vandálok” rövidítése: az „Ex” itt nem azt jelenti, hogy korábban egy Vandals nevű bandához tartoztak.
Dino Nod és társai ötlete egyszerű volt: mi történne, ha a saját nevük helyett először mindannyian ugyanazt a nevet írnák? Az első időszakban csak az Ex-Vandals feliratot terjesztették. Így ugyanaz a név egyszerre több környéken is feltűnt, és mindenki találgathatta, kik állnak mögötte.
A brooklyni csapathoz később bronxi writerek is csatlakoztak, köztük Phase 2 és Stay High 149. A bandákhoz fűződő viszonyukról Wicked Gary azt mesélte, hogy olyan utcák mindkét oldalán ott voltak a fújásaik, ahol az egyik oldalt a Black Spades, a másikat a Savage Nomads tartotta ellenőrzése alatt. Szerinte ezzel a bandák tiszteletét is kivívták. Ez azonban nem jelentett általános sérthetetlenséget. Inkább azt mutatja, hogy a writerek kapcsolati hálója néha átért olyan határokon is, amelyeken bandatagként sokkal nehezebb lett volna átlépni.
A Style Warsból elhíresült Cap, vagyis Cap One a bronxi MPC (Morris Park Crew) meghatározó tagja, később vezetője volt. Az MPC graffitis crew-ként szerveződött, de ez nem jelentette azt, hogy a rivalizálás mindig megmaradt a festék és a betűk szintjén. CAP mások munkáit is simán átcrossolta, így egész csapatokat fordított maga ellen. Noha az MPC alapvetően egy graffitis csoportosulás volt, a tagok kőkemény utcai fellépéssel és megfélemlítéssel védték a területüket (főleg a 2-es és 5-ös metróvonalakat). Capről egy időben az a történet is keringett, hogy a kabátja alatt lefűrészelt csövű sörétes puskát hordott. Amikor egy interjúban rákérdeztek, nem erősítette meg és nem is cáfolta: a készülő könyvére hivatkozva kitért a válasz elől.
Mindezzel együtt fontos különbség volt a New York-i metrowriting és a Los Angeles-i bandafeliratok között. Az előbbiben a név ismertsége, a stílus, a mennyiség és a rivális writerekkel folytatott versengés kapott központi szerepet. Itt nem járt automatikusan valami durva retorzió vagy halál azért, ha átcrossoltál valakit, maximum megvertek. Los Angelesben és környékén a rollcall, a placa tagelés az tényleg egy hardcore területvédő rendszer része volt.
A béke ára, avagy a hiphop születése
Az 1971-es dél-bronxi bandagyilkosság és az azt követő Hoe Avenue-i gyűlés a hiphop előtörténetének egyik fontos társadalmi fordulópontja volt. Cornell „Black Benjie” Benjamin meggyilkolását újabb véres megtorlás követhette volna. A Ghetto Brothers vezetői végül más utat választottak: tárgyalóasztalhoz hívták a rivális bandákat. A fegyverszünet nem tüntette el az erőszakot Bronx utcáiról, de segített átjárhatóbbá tenni a korábban ellenséges területeket. Ez a nyitás a későbbi hiphopközeg kialakulásának is kedvezett. Fontos történet, mégis jóval kevesebb szó esik róla, mint a legendás DJ-kről és bulikról.
A „békegyilkosság”, avagy Black Benjie halála
A huszonöt éves Cornell „Black Benjie” Benjamin heroinfüggőségéből felépülve vállalt közösségi szerepet a Ghetto Brothersben. A banda békeközvetítőjeként, úgynevezett peace counselorként a konfliktusok elsimítása volt a feladata. Már ez is sokat elmond a társaság akkori törekvéseiről: a hagyományos hadúri tisztség helyére béketeremtő szerepet próbáltak állítani.
1971. december 2-án Benjie néhány társával Longwoodban, az East 165th Street és a Rogers Place közelében található Horseshoe Parkhoz ment, hogy megakadályozzon egy újabb, bandák közötti összecsapást. A történet részleteiről eltérnek a beszámolók, de abban megegyeznek, hogy fegyvertelenül, békítő szándékkal érkezett. Nem hallgatták meg. Rátámadtak, csővel megütötték, majd többen brutálisan bántalmazták. A visszaemlékezések szúrt és vágott sérülésekről is beszámolnak. Benjie belehalt a támadás során szerzett sérüléseibe.
A történelmi válaszút: bosszú vagy béke
A gyilkosság után a küszöbön állt egy újabb bandaháború veszélye. A megtorlást követelők mozgósítani kezdték az embereiket, a Ghetto Brothers körül pedig fegyverek gyűltek. Carlos „Karate Charlie” Suarez első reakciója a bosszú volt. Benjamin „Yellow Benjy” Melendez későbbi elmondása szerint viszont éppen azzal veszett volna el minden, amiért Benjie dolgozott, ha a halálára újabb háborúval válaszolnak.
A fordulatban Benjie édesanyjának, Gwendolyn Benjaminnak is fontos szerepe volt. Amikor a banda vezetői felkeresték, békét kért tőlük. Lorine Padilla visszaemlékezése szerint azt mondta: „Nem akarok háborút. Békét akarok. A fiam a békéért halt meg.”
A Ghetto Brothers vezetői végül a tárgyalást választották. Benjie halála így nem egy újabb megtorló hadjárat kiindulópontja lett, hanem annak a békekezdeményezésnek az ösztönzője, amely a Hoe Avenue-i találkozóhoz vezetett.
A Hoe Avenue-i gyűlés – 1971 decembere
Yellow Benjy és a Ghetto Brothers vezetői a megtorlás helyett béketalálkozót szerveztek. Napokkal Black Benjie meggyilkolása után több tucat rivális banda képviselője gyűlt össze a dél-bronxi Hoe Avenue Boys Club tornatermében. Elnökök, alelnökök és hadurak érkeztek, sokan a társaságuk jelvényeivel díszített farmermellényben. Ott voltak többek között a Black Spades, a Savage Skulls, a Turbans és a Seven Immortals képviselői is.
A teremben tapintani lehetett a feszültséget. Egymással háborúzó társaságok vezetői ültek le néhány
méterre egymástól, egy meggyilkolt békeközvetítő halála után. Melendez később arról beszélt, hogy
folyamatosan a résztvevők kezét és ruháját figyelte: attól tartott, valaki fegyvert ránt, és minden összeomlik.
A Ghetto Brothers azonban világossá tette, hogy békét akar. A beszélgetés az egymás elleni sérelmektől lassan eljutott a közös gondokig: a leromlott lakásokig, a hiányzó szolgáltatásokig és a magukra hagyottságig. Ez egészen elképesztő pillanat lehetett. Olyan fiatalok próbáltak kiutat találni az erőszakból, akikről kívülről sokan már lemondtak.
A paktum – béke a bandák között
A találkozó fegyverszünethez vezetett. A hozzá kapcsolódó megállapodás egyik fontos vállalása az volt, hogy a részt vevő társaságok tagjai egymás területén is viselhessék a saját jelvényeiket anélkül, hogy emiatt megtámadnák őket. Nem a környékek és a bandák szűntek meg, hanem az átjárást próbálták biztonságosabbá tenni. A későbbi közvetítői munka célja pedig az volt, hogy egy-egy konfliktusból ne automatikusan újabb bandaháború legyen.
Na de mi köze ennek a hiphophoz?
A fegyverszünet nem varázsolta biztonságos hellyé Bronxot. Viszont megnyitott olyan utcákat és kapcsolatokat, amelyeket addig az ellenségeskedés zárt le. Könnyebbé vált más környékekre átmenni, bulikra járni, meghallgatni egy másik DJ-t, találkozni más táncosokkal és writerekkel. Az ötletek az emberekkel együtt kezdtek szabadabban mozogni.
A block partyk, a tánc és a graffiti nem ekkor születtek, és nem is váltották fel egyik napról a másikra az utcai erőszakot. A békekezdeményezés azonban hozzájárult ahhoz, hogy ezek körül új közösségek alakulhassanak.
Alig két évvel később, 1973. augusztus 11-én Cindy Campbell és testvére, DJ Kool Herc bulit rendezett az 1520 Sedgwick Avenue közösségi termében. Ezt az estét szokás a hiphop jelképes születésnapjaként emlegetni. A Hoe Avenue-i találkozó nem egyetlen oka volt annak, ami ott megszületett, de fontos része annak a történetnek, amely odavezetett.
A Hoe Avenue-i gyűlés története mellé szinte magától odakívánkozik Walter Hill 1979-es kultikus filmje, a The Warriors, amelyben New York bandái ugyancsak egy nagy találkozóra gyűlnek össze. A párhuzam kézenfekvő, a film azonban Sol Yurick már 1965-ben megjelent regényén alapul, ezért a valódi gyűlést nem nevezhetjük egyszerűen a történet közvetlen ihletőjének. A bronxi békekezdeményezést a korábban említett Rubble Kings részletesen is feldolgozza.
Több mint ötven évvel a tragédia után a város is emléket állított Black Benjie-nek. 2023. június 2-án a dél-bronxi East 165th Street és Rogers Place kereszteződésénél ünnepélyesen felavatták a Cornell „Black Benjie” Benjamin Way emléktábláját. A hely, ahol békíteni próbált, és ahol halálosan bántalmazták, azóta az ő nevét is viseli.
Béke!
