Afrika bekopog az afrobeattel, de ne siessük el. Maradjunk ritmusban. A 21. század egyik legnagyobb kihívása, és egyben kérdése Afrika. Míg a világ figyelme gyakran Kínára szegeződik, maga Kína is Afrikában kutatja jövőjének aranytartalékait, miközben a kereskedelmi struktúrák is főként a nyersanyag-exportőr szerepkörébe szorítják. Afrikát azonban lehetetlen megérteni Nigéria nélkül. Nigériát pedig nem érdemes megérteni afrobeat nélkül – és afrobeatet sem lehet elképzelni Fela Kuti nélkül. Itt a zene nem pusztán művészet: nyelv, lélegzet, életforma. A következő nagy globális kulturális robbanás szinte bizonyosan Afrikából indul majd, és jó eséllyel Nigéria vagy Dél-Afrika lesz az epicentruma.
Valójában ez már megtörtént. Csak nálunk, magyaroknál minden kicsit később csapódik le. Elég, ha a dél-afrikai amapiano vagy a nigériai afrobeat újhullámos, popos változataira gondolunk: ezek a hangzások már világszerte hódítanak. Éppen ezért érdemes néhány szóban megrajzolni az alapokat – és kontextusba helyezni Nigériát.
Nigéria több mint 220 milliós lakosságával Afrika legnépesebb, a világ hatodik legnagyobb népességű állama. A hivatalos nyelv az angol – praktikus választás a számos törzs és etnikum közötti nyelvi egység megteremtésére. Ennek is köszönhető, hogy az ország könnyedén kapcsolódik be az angolszász kulturális vérkeringésbe. Nem véletlen, hogy Afrika legnagyobb gazdaságaként gyakran emlegetik a kontinens óriásaként.
A hatalmas olajkészletek és export ellenére Nigéria a világ egyik legkorruptabb
állama, ami nem csupán gazdasági, de kulturális lenyomatot is hagy – különösen
a zenében. Az alkotók bőven merítenek a társadalmi feszültségekből,
az ellentmondásokból, a hétköznapok küzdelmeiből.
Nem túlzás kijelenteni: az elkövetkező évek zenei áttörése Afrikából érkezik majd. A dél-amerikai reggaeton hulláma után a globális média új hangokra éhezik – és most Afrikára figyel. Egyre több nigériai és dél-afrikai előadó ostromolja a nemzetközi slágerlistákat. Már korábban is írtunk a Bad Bunny-jelenségről és a nyugati média egyoldalú fókuszáról – valamint az amapiano globális térnyeréséről.
Ma már a számok sem azt mutatják, hogy az amerikai sztárok lennének a világ legnépszerűbb előadói. Bár az amerikai hiphop nem torpant meg, egyre inkább nosztalgiára épít – nehéz frisset alkotni. Az afrikai zene ezzel szemben üdítően eredeti, eleven, és valóban új hangzást kínál. És ha afrikai zenéről beszélünk, lehetetlen kihagyni az afrobeat-et – és annak spirituális atyját, Fela Kutit.
Kevés olyan művész van, akiről dokumentumfilmek, musicalek, színdarabok és koncertelőadások tucatjai szólnak – Fela Kuti ilyen. Legalább öt jelentős dokumentumfilm, két Broadway-musical, több színházi feldolgozás és számos más művészeti alkotás örökítette meg életét és örökségét. Ikonikussá vált személyisége nemcsak a színpadokon, de a popkultúra váratlan színterein is feltűnik: például a Grand Theft Auto IV videójátékban, vagy épp a Rock & Roll Hírességek Csarnokának 2021-es posztumusz jelöltjei között.
Fela Kuti azonban nem csupán zenész volt. Politikai aktivista, forradalmár, szókimondó társadalmi kritikus – egy ember, aki nem félt kimondani az igazságot. Kevés szupersztár mond markáns és mély gondolatokat a világról – ő pont ilyen volt. Többekkel együtt megalkotta az afrobeat műfaját, amely forradalmi módon ötvözte a nyugat-afrikai ritmusokat az amerikai funk és jazz zenei világaival.
Nem véletlenül tartják Nigéria legnagyobb hatású zenei újítójának. Népszerűsége csúcsán egész Afrikát meghatározó kulturális és politikai erővé vált. Nemcsak szórakoztatott, de választásokat is képes volt befolyásolni – nem egy kormány számára jelentett valódi kihívást. Hangja a társadalmi igazságtalanságok ellen emelkedett fel, dalaiban bátran bírálta a korrupciót, az elnyomást, és az erőszakos rendszereket.
Az ő története nem a ragyogás és siker konstans diadalmenete. Élete egy hullámvasút volt, tele magaslatokkal és sötét mélypontokkal – börtönbüntetések, rendőrségi zaklatások, megfigyelések és fizikai támadások kísérték pályáját. De mindez csak még eltökéltebbé tette abban, hogy hangja ne csak szórakoztasson, hanem mozgósítson is. Afrikában nem lehet kicsiben gondolkodni – ezért most következzen egy hosszú cikk erről Fela Kutiról.
The ENTIRE Story of Fela Kuti’s Afrobeat
A család, aki megreformálta Nigériát
„Annak a fának, melynek nagyok a gyümölcsei, mélyek a gyökerei”- Marcus Mosiah Garvey
Fela Kuti életét lehetetlen csupán zenei karrierje felől értelmezni. Az ő története szorosan összefonódik Nigéria történelmével. Nemcsak ő, de egész családja – nagyapjától kezdve édesanyján, édesapján és testvérein át egészen Nobel-díjas unokatestvéréig – kulcsszerepet játszott a modern Nigéria formálásában.
Fela teljes nevén Fela Anikulápó Abami Eda Olufela Olusegun Oludotun Ransome-Kuti. Nemcsak a neve hosszú, hanem a családfája is rendkívül gazdag és jelentőségteljes. 1938. október 15-én született Abeokutában, egy olyan felső-középosztálybeli családban, amely a gyarmati elnyomás ellenére is művelt és befolyásos volt, és nem utolsó sorban elkötelezett a társadalmi haladás iránt.
Édesanyja, Funmilayo Ransome-Kuti, igazi úttörő volt – nemcsak Fela életét adta, hanem egész életét a szabadság és az egyenlőség szolgálatába állította. Radikális antikolonialista harcosként szembeszállt a brit gyarmati hatalommal, és feminista hangként a patriarchális törzsi struktúrák ellen is fellépett. Számos „elsőség” fűződik a nevéhez: ő volt Nigéria első diplomás fekete nője, és az első nő az országban, aki nemcsak jogosítványt szerzett, de rendszeresen vezetett is.
Fela édesapja, Israel Oludotun Ransome-Kuti, anglikán lelkész, elhivatott pedagógus és a Nigériai Tanárok Szakszervezetének első elnöke volt. Ő is aktívan részt vett a nemzeti függetlenségi mozgalomban, hitével és oktatói munkásságával igyekezett formálni egy új Nigériát.
Nem meglepő hát, hogy Fela dühében és csalódottságában valódi mélység volt, amikor szembesült azzal, hogy az ország, amelyért szülei annyit áldoztak, hova jutott a katonai rezsimek, hataloméhes tábornokok és a korrupció uralma alatt. Fela zenéjében – túl a ritmusokon és dallamokon – ezek a sérelmek, igazságtalanságok és történelmi terhek szóltak újra és újra.
Ez nem csupán egy zenész élettörténete, hanem egy egész nemzet lelkiismeretének története – egy család, amely az igazság, az oktatás, az egyenlőség és a szabadság jegyében formálta a jövőt. És egy fiú, aki ezt az örökséget nemcsak továbbvitte, hanem hangszerré és mozgalommá formálta.
Fela Kuti személyén túl a családja is megkerülhetetlen – ha meg akarjuk érteni, miért vált ő a zene és a politikai ellenállás ilyen különleges, erőteljes alakjává. Az örökség, amelyből táplálkozott, egy egész nemzedék történelmét hordozza.
Édesanyja 1946-ban megszervezte az Abeokutai Női Zavargásokat, egy hatalmas erejű tiltakozáshullámot a gyarmati adózási rendszer és a nők társadalmi elnyomása ellen. Fela testvérei közül Beko Ransome-Kuti és Olikoye Kuti egyaránt orvosként dolgoztak, és egészségügyi reformjaikkal váltak országszerte ismertté és elismertté.
És ott van unokatestvére is: Wole Soyinka, az első fekete afrikai, aki elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Ebből a környezetből érkezett Fela Kuti – egy családból, ahol a társadalmi felelősségvállalás nem választás volt, hanem életforma. Nem túlzás azt állítani: ősei forradalmárok voltak – szellemi, kulturális és politikai értelemben egyaránt. Fela Kuti neve nálunk még nem cseng ismerősen. Pedig megérdemelné. A Melbourne Herald Sun találóan fogalmazott 2011 februárjában:
„Képzelj el egy embert, aki olyan, mint Che Guevara és Bob Marley összegyúrva – és akkor talán megérted, ki volt Fela Kuti.”
Kuti számára a zene a maga sajátságos kifejezésmódján túl fegyver is volt. Eszköz a társadalmi igazságtalanság elleni harcban, médium a változás kivívására. Az afrobeat éppen ebből a harcos, kompromisszumot nem tűrő szellemiségből született: egy hang, amely a véres utcai összecsapásokból, a katonai rezsimek brutalitásából, és a nép iránti rendíthetetlen hűségből táplálkozott. Egy hangzás, amely egyszerre volt újító zenei nyelv és politikai kiáltvány.
Zeneforradalom
1958-ban a fiatal Fela Kuti Londonba utazott, hogy szülei kívánságának megfelelően orvostudományt tanuljon. Ám hamar kiderült: ő más utat választ. Az orvosi egyetem helyett a Trinity College of Music falai között találta meg valódi hivatását. Ott kezdett el komolyan zenével foglalkozni, választott hangszere pedig a trombita lett – egy kevéssé ismert, mégis fontos részlet róla: Fela kiváló jazz-trombitás volt.
A brit főváros nemcsak zenei tanulmányai színtere volt, hanem az első zenekari kísérleteké is. Itt alapította meg a Koola Lobitos nevű együttesét, amely a nyugat-afrikai highlife zene ritmusait ötvözte az amerikai jazz improvizatív világával – ez a korai fúzió később az afrobeat előfutárává vált. A zenekar tagjai között volt a tehetséges dobos Bayo Martins, valamint a zongorista Wole Bucknor, akinek pályája egészen különleges fordulatot vett. A zene helyett a haditengerészetet választotta, és később ő lett a nigériai Navy Band vezetője – akinek irányítása alatt ez a katonai zenekar meglepő módon nemzetközi ismertségre tett szert.
Koola Lobitos: It’s Highlife Time (1965)
Mielőtt továbbhaladnánk Fela Kuti életének következő állomására, illik megemlékezni azokról a zenésztársakról is, akik vele egy időben, hasonló erővel és elkötelezettséggel formálták a nigériai zenei életet. Peter King és Segun Bucknor neve kihagyhatatlan, ha a modern nigériai zene történetéről beszélünk – és bár Fela neve mára ikonikussá vált, ők is legalább annyit tettek a műfaj fejlődéséért.
Segun Bucknor: Love And Affection
Vissza Felához. 1960-at írtunk, amikor Fela Kuti feleségül vette Remilekun (Remi) Taylort. Házasságukból három gyermek született: Yeni, Femi és Sola. Közülük Femi Kuti később maga is világhírű zenész lett – karrierjében apja zenei öröksége, de saját hangja és üzenete is markánsan megjelent.
1963-ban, alig három évvel Nigéria függetlenné válása után, Fela visszatért hazájába. Újra otthon, de immár tapasztalt zenészként és tudatos művészként kezdte meg második nagy korszakát. Ekkor csatlakozott a Nigériai Broadcast Company-hoz, ahol rádiós producerként dolgozott és tanult – ez az időszak fontos szerepet játszott abban, hogy később milyen tudatosan használta a médiát és a nyilvánosságot politikai üzenetei közvetítésére. Kevesen tudják, de ezekben az években Victor Olaiya híres zenekarában, az All-Stars együttesben is játszott. Ez az együttműködés kevésbé ismert, de annál fontosabb mozzanata volt korai karrierjének.
Victor Olaiya & His Al Stars: Olaiya’s Victories
Fontos megérteni, hogy Fela Kuti zenei világát egy hatalmas inspirációs háló és kivételes zenésztársak együttműködése hívta életre – olyanoké, akik nem csupán kísérőzenészek voltak, hanem önálló alkotók, saját jogon is meghatározó művészek.
Közülük is kiemelkedik Tony Allen, aki sokak szerint legalább akkora név az afrobeat történetében, mint maga Fela. Sőt, bizonyos körökben talán még nagyobb is. Allen, a mesteri dobos, nemcsak Fela zenei elképzeléseinek kivitelezője volt, hanem társalkotó, ritmikai újító – valóságos géniusz a dobok mögött. Tony Allen amolyan Keresztelő Szent János, Jézus/Kuti mellett az afrobeatbe. Ő is van akkora apostol, mint Fela Kuti. Le ne írja kommentbe valami izgága túlokos, hogy Szent János nem volt apostol, mert vízbe merítem.
1969-ben Fela Kuti zenekarával együtt az Egyesült Államokba indult egy turné keretében, amely végül sorsfordító tíz hónappá nyúlt Los Angelesben. A nyugati zeneipar szívében eltöltött hónapok alatt a zenekar új szintre emelte saját hangzását. Az ott készült felvételek később The ’69 Los Angeles Sessions címen jelentek meg.
Fela Kuti: The ’69 Los Angeles Sessions
Forradalmi ébredés – Los Angeles, fekete öntudat és az afrobeat születése
Az Egyesült Államokban töltött idő nemcsak zeneileg, hanem politikailag is mély hatást gyakorolt Fela Kutira. Los Angelesben találkozott először közvetlenül a Black Power mozgalom eszméivel, és erősen inspirálták a Fekete Párduc Párt radikális kiállásai, a faji egyenlőségért vívott harcuk, valamint az, ahogyan a zenét és az aktivizmust össze tudták kapcsolni.
Nem sokkal később azonban egy amerikai koncertpromóter bejelentése nyomán az amerikai Bevándorlási és Honosítási Hivatal tudomást szerzett arról, hogy Fela és zenekara munkavállalási engedély nélkül tartózkodik az Egyesült Államokban, így a zenészek kénytelenek voltak elhagyni az országot.
Ám amikor Fela hazatért Nigériába, már nem az a Fela volt, aki korábban elutazott. Egy új gondolat, egy új ritmus született meg benne – és ezzel együtt egy új név is: Africa ’70. A zenekar új korszakba lépett, ahogy a dalszövegek témái is áthelyeződtek a szerelem és szórakozás világából a társadalmi kérdések, politikai kritikák és afrikai identitás hangsúlyosabb megjelenítése felé.
Ekkor nevezte el saját stílusát afrobeatnek – egy komplex és eredeti zenei ötvözetnek, amelyben megtalálhatók a yoruba ritmusok, az apala hagyomány, az amerikai funk és jazz, a highlife, a salsa, a calypso, sőt még az afro-kubai zenei elemek és a pszichedelikus soul is.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni Tony Allen szerepét ebben a zenei forradalomban. Kuti dobosaként húsz éven
át formálta és stabilizálta az afrobeat karakterét. Sokak szerint a zenetörténelem egyik legjobb dobosa volt.
A Recorder egy cikkében találóan így írt róla: „Ő volt a dobos, akit csak négy másik tudott pótolni.”
A BBC legendás műsorvezetője, Gilles Peterson pedig úgy fogalmazott: „Sikerült egyesítenie a ritmus két nagyon különböző területét: a szvinget és a hipnotikus törzsi hatást.” Ez a kettősség – az ösztönös lüktetés és a technikai precizitás – az, ami az afrobeatet igazán egyedivé teszi.
Tony Allen: Wolf Eats Wolf
Tony Allen dobolása játéka nem követte a nyugati popzene jól ismert, 2/4-es backbeat ütemeit – ahol a hangsúly szinte mindig a második és negyedik leütésre esik –, hanem egészen más úton haladt. A hard bop világából táplálkozva egy összetett, kevert stílusban játszott, amelyben a ritmus nem egyszerűen követhető volt, hanem rétegezett, organikus és kiszámíthatatlanul izgalmas.
Allen gyakran tartott fenn erőteljes downbeatet – vagyis hangsúlyos első leütést –, amit nem ritkán dupla lábdobütéssel emelt ki. Ezáltal olyan érzést keltett, mintha a zene két ritmusban lüktetne egyszerre: egy látható (vagy inkább hallható) keretrendszerben, de közben belül egy szabadon lélegző, improvizatív ritmusépítmény is működött. Ez a poliritmikus megközelítés egyesítette az ösztönös afrikai ritmusokat a nyugati jazz komplexitásával – nem véletlen, hogy Fela Kuti kompozícióiban hallható zenei párhuzamokat találunk olyan ikonikus művészekkel, mint Miles Davis, Sly Stone, vagy az afrofunk korai úttörője, Orlando Julius. De Tony Allen nincs még egy.
Kuti zenekara különösen híres volt arról, hogy két baritonszaxofont is használt – míg a legtöbb zenekarban egy is ritkaságszámba ment. Ez a hangszerelési döntés nemcsak a mélyebb tónusokat emelte ki, hanem vastagabb, teltebb zenei textúrát eredményezett – és ez a fajta rétegzettség gyakori megoldás az afrikai és afrikai ihletésű zenei stílusokban.Az afrobeat hangzás szíve azonban kétségkívül a gitárokban rejlik. Mindig két vagy több gitáros játszott egyszerre, akik repetitív, ám ritmikailag rendkívül komplex mintákban szólaltatták meg a nyugat-afrikai highlife-stílusú akkordmeneteket és dallamfordulatokat. Ezek nem díszítések, hanem strukturális alapkövek – egyfajta zenei gerinc, amelyre minden más épül.
És ami igazán különlegessé teszi az afrobeatet: a zenekar létszáma, a tömegesség, az energia,
az együtt lélegző hangzás. Kuti zenéje egy szinte rituális élmény, egy zenei orgia,
ahol minden hangszer, minden zenész bekapcsolódik a közös szertartásba.
Ebben a zeneformában különösen gyakoriak a refrén-válasz típusú kórusrészek, amelyeket Kuti gyakran használt – mintegy kollektív párbeszédet teremtve a közönséggel. Szövegei egyszerűek, képletesek, de sosem felszínesek: társadalmi üzenetei mélyen ülnek, még akkor is, ha nyelvezete könnyen befogadható.
Dalai legendásan hosszúak – gyakran 10-15 percesek, nem ritkán 20-30 percig tartanak, míg élő előadásai néha 45 percig is kitartanak egyetlen számmal. Ez a hosszúság és a hagyományos rádiós formátum teljes figyelmen kívül hagyása volt az egyik oka, hogy Fela zenéje Afrikán kívül sosem vált tömegtermékké. Nem voltak rövid, rádióbarát változatok, nem is akart ilyet. Számára a zene olyan volt, mint egy áradó folyó – gát nélkül, szabadon.
Fela Kuti: Teacher Don’t Teach Me Nonsense
Általában egy dal úgy épült fel, hogy az első 10-15 perc egy hangszeres, improvizatív jam szakasz, amelyben a zenészek egymásra hangolódtak, csak ezután kezdődött el a „fő” rész, amikor Kuti megszólalt – többnyire pidgin angol nyelven, de időnként yoruba nyelven is. Néhány felvételen a dalokat két részre osztották: az első az instrumentális szakasz, a második az énekkel és dalszöveggel kibomló rész.
Fő hangszerei közé tartozott a szaxofon és a billentyűs hangszerek, de gyakran játszott trombitán, gitáron, sőt alkalmanként dobon is. Ám zsenialitásának egyik legérdekesebb vonása az volt, hogy soha nem volt hajlandó kétszer ugyanúgy eljátszani egy dalt. Ha egyszer rögzítette, továbbment – és ezzel újabb akadályt állított a nyugati zeneipar sztenderdjei elé. Fela Kuti nem alkalmazkodott – és pont ez tette őt korszakalkotóvá. Másként gondolkodott a zenéről, mint a stúdióbarát, rádióhosszúságra vágott nyugati modellek. Számára a zene élő volt, lüktető, időtlen – és szabad.
Harc a zombikkal – amikor a zene hadüzenet
Ne feledjük: a ’70-es évek Nigériája messze nem hasonlított a korabeli londoni, berlini vagy párizsi „hetvenesekhez”. Nem békét és felszabadult önkeresést jelentett, hanem káoszt, katonai elnyomást, tömeges korrupciót – és legfőképp: félelmet. A legtöbben elnémultak. Ezzel szemben Fela következetesen megkérdőjelezte a rendszer uralkodó narratíváit. Dalai – bár első hallásra lüktető, táncolható afrobeat kompozíciók – valójában éles politikai kommentárok, szatirikus tükörképek egy beteg társadalomról. Számos szerzeménye a paródia és a szatíra műfaji határait feszegeti, hol groteszk humorral, hol könyörtelen iróniával támadva az államhatalmat.
Fela két alaptémája rendre visszatér:
– az igazság keresése egy igazságtalan világban
– és a politikai-szociális ébredés ösztönzése a nép körében.
Ez a forradalmár és próféta szerep nemcsak egy póz volt számára. Őszintén és szenvedéllyel vállalta, minden következményével együtt. Még a nevét is megváltoztatta: Anikulapo lett belőle, amely szó szerint azt jelenti:
„Aki a halált a zsebében hordja.”
Vagy ahogy ő maga értelmezte:
„Én vagyok a saját sorsom ura. Én döntöm el, mikor jön el a halálom ideje.”
Egy olyan korban és helyen, ahol a rendszer ellen szólni életveszélyes volt, Fela a teljes létét ajánlotta fel a harcért. És bár ő maga túlélte a legkeményebb éveket, sokan haltak meg körülötte – barátok, családtagok, zenésztársak. A kérdés örök: ha más korban, más politikai berendezkedésben él, vajon ugyanígy politizált volna?
A válasz valószínűleg igen. Mert bár zenéje gyakran szólt bulikról, nőkről, örömökről, mégis minden mozdulatából átsugárzott egy mélyen tudatos világkép.
Az 1970-es évek legelején Fela Kuti megvalósította azt, amit sokan csak álmodni mertek: létrehozta saját államát az államon belül. Ez volt a Kalakuta Köztársaság – egyfajta önálló kommunaként működő enklávé, amely a szabadság, a közösség és az ellenállás szigete lett a katonai diktatúra uralta Nigériában.
A Kalakuta nem csupán lakóhely volt, hanem egész ökoszisztéma: egy nagyobb farm és telek, amelyen belül hangstúdió, koncerthelyszín, diszkó, lakóépületek, sőt egy ingyenes egészségügyi klinika is működött. A közösség tagjai zenészek, technikusok, családtagok, művészek, aktivisták és kívülállók voltak – mindazok, akik hittek Fela eszméiben, és együtt formálták a köztársaság szellemiségét.
Fela később fennhangon függetlennek nyilvánította Kalakutát a nigériai államtól – ez természetesen nyílt provokáció volt a katonai rezsim felé. Maga a név, Kalakuta, sem volt véletlen. Gúnyos utalás a hírhedt Kalkutta nevű börtönrészlegre Lagos egyik fogdájában – egy sötét, félelmetes helyre, ahol a rendszer ellenségei „eltűntek”. Fela maga is raboskodott itt többször is, így volt saját élménye is.
A név mögött azonban mélyebb szatíra is rejlik: „Börtönköztársaság, ahová bezárnak minket.”
A Kalakuta Köztársaság azonban nemcsak metafora volt, hanem működő, önellátó közösség is. Lemezkiadás és értékesítés zajlott itt, koncertek, politikai beszédek, szellemi élet – egy miniatűr ellenálló állam az elnyomás árnyékában. Ez a kis köztársaság azonban nem maradhatott sokáig érintetlen. A rendszer figyelte, jegyzetelt – és amikor elérkezettnek látta az időt, lesújtott. Erre a későbbiekben még külön is kitérünk.
Fela Kuti állandó, nyílt rendszerkritikája nem maradt következmények nélkül. A katonai rezsim szemében nemcsak kellemetlen volt – hanem veszélyes. A Kalakuta Köztársaság ellen egyre gyakrabban indultak rajtaütések, házkutatások, vegzálások – néha indok nélkül, máskor mondvacsinált vádakkal. Fela azonban nem hátrált meg, sőt: egyre mélyebb spirituális dimenziót adott ellenállásának.
Ekkoriban kezdett erősebben elköteleződni a joruba vallás és annak spirituális-mágikus hagyományai iránt. Ez a törzsi alapú, többistenhívő rendszer szoros kapcsolatban áll a természet, az ősök és a láthatatlan világ tiszteletével – és Fela ebben az életszemléletben nemcsak vigaszt, hanem megerősítést is talált. Az ősi afrikai hitvilág visszahódítása egyben ellenállás is volt a gyarmati múlt keresztény normarendszerével szemben.
Ugyanakkor ezt az időszakok megannyi pletyka lengte körül. Adott egy világsztár – tehetséges, karizmatikus, befolyásos –, akit fiatal nők vettek körül, aki együtt élt zenészeivel, szellemi tanítóként tekintettek rá, miközben rituálék, szertartások zajlottak. A szóbeszéd hatalmas orgiákról szól, pszichoaktív szerek használatáról, egyfajta féktelen szabadság kultuszáról – és ezek középpontjában természetesen maga Kuti állt.
Ám az idő – és az utólagos visszatekintések – más fényt vetnek ezekre a történetekre. Ha a Kalakuta valóban szekta lett volna, a történeti feldolgozások, interjúk, dokumentumfilmek tucatjai már régen feltárták volna annak sötét oldalát. E helyett az derült ki, hogy ez a közösség működött, hogy az emberek szabadon mozoghattak, turnéztak, jöttek-mentek. A Kalakuta Köztársaság nem börtön volt, hanem inkább egy alternatív társadalmi kísérlet, egy törékeny, de működő önálló világ.
Az 1970-es évektől egészen haláláig Fela Kuti nemcsak zenész, hanem politikai szereplő is volt – méghozzá a legkíméletlenebb kritikusa annak a rendszernek, amely körülvette. Afrikában – különösen Nigériában – a korrupció, a szegénység és az elnyomás már nemcsak társadalmi problémák voltak, hanem a mindennapi élet légköre. A nigériai kormánytisztviselőket nyíltan bírálta, különösen a nép kizsákmányolása, a rendőri brutalitás és a korrupció miatt. Rendre hangoztatta: a gyarmati múlt öröksége nem múlt el, csak új ruhát öltött – a helyi politikai elit vált az új elnyomóvá.
Fela Kuti különösen dühítőnek találta, hogy egy olyan ország, mint Nigéria –
a világ egyik leggazdagabb olajkészletének birtokosa – mégis mélyszegénységben
élő nemzetként vegetál. Miközben a politikai elit fényűzésben élt, az emberek többsége
áram, ivóvíz és alapvető egészségügyi ellátás nélkül küzdött a túlélésért.
Több mint 200 alkalommal tartóztatták le. A legsúlyosabb ítéletet 1984-ben kapta, amikor 20 hónapos börtönbüntetésre ítélték – koholt vádak alapján, természetesen. A börtön csak egy dolog volt – de testi bántalmazás, rendszeres rendőri és katonai erőszak, vagyonelkobzások, koncertek ellehetetlenítése és a zenekar tagjainak zaklatása is mindennapos részei lettek életének. És ennek ellenére sem hallgatott el. Nem tompult el, nem menekült, nem húzódott vissza.
Fela Kuti: Zombie
1977 – az év, amikor a hatalom megmutatta a valódi arcát
1977 nem csupán egy újabb év volt Fela Kuti életében – hanem a végpont és a kiindulás metszéspontja, a személyes tragédia, a politikai megtorlás és a művészi válasz katartikus találkozása. Ebben az évben jelent meg a mára legendássá vált Zombie című album, amelyben Kuti nyílt szatírával illette a nigériai hadsereget. A „zombi” metaforáját használva a katonákat gondolkodás nélküli, vakon parancsot teljesítő eszközökként mutatta be – nem emberekként, hanem gépként, amelyet az állam irányít.
A lemez óriási sikert aratott a nép körében, de annál nagyobb dühöt váltott ki a katonai rezsimből. Válaszul a hatalom nem kritikát, hanem megtorlást küldött – több mint 1000 (!) katonát vezényeltek a Kalakuta Köztársaság ellen. Egy egész ezredet – egy zenész és a közössége ellen. A rajtaütés minden képzeletet felülmúlt. Fela Kutit brutálisan megverték, több feleségét – akik vele éltek a Kalakutában – megerőszakolták, a közösség több tagját pedig kegyetlenül bántalmazták. És történt valami, amit a mai napig a nigériai történelem egyik legsötétebb pillanataként emlegetnek: idős édesanyját, Funmilayo Ransome-Kutit – a nemzet első diplomás nőjét, élő legendát – egyszerűen kihajították a harmadik emeleti ablakon. A 78 éves asszony két hónapig kómában feküdt, majd belehalt a sérüléseibe.
A rajtaütés után a Kalakuta Köztársaság porig égett. A hangstúdió, hangszerek, felvételek,
filmnyersanyagok és minden dokumentum – köztük egy tervezett filmprojekt is –
végleg megsemmisült. Egy egész világot töröltek el, egyetlen éjszaka alatt.
Fela utólag úgy nyilatkozott, hogy valószínűleg belehalt volna a verésbe, ha egy magas rangú parancsnok nem lép közbe, és nem utasítja az őröket a kínzás befejezésére. A válasz azonban nem maradt el – de nem erőszakkal, hanem azzal, amit Kuti a legjobban tudott: szimbolikus erejű gesztussal és zenével. Anyja koporsóját személyesen vitte a lagosi Dodan laktanya bejáratához, ahol Olusegun Obasanjo tábornok, az akkori államfő rezidenciája állt. A koporsóval a felelősséget és a szégyent akarta visszaadni annak, akitől jött.
És jött a zene is: két felkavaró, megrendítő szám:
– „Coffin for Head of State” – egy zenei gyászbeszéd és vádirat az állam ellen
– valamint „Unknown Soldier”, amely a hivatalos vizsgálat groteszk eredményére utalt: miszerint egy ismeretlen katona pusztította el Kalakutát – így senkit nem vontak felelősségre.
Fela Kuti – Unknown soldier
1978 – a legszaporább év
A Kalakuta Köztársaság porig égése után Fela Kuti és zenekara a lagosi Crossroads Hotelben talált menedéket. A pusztítás nemcsak fizikai, de közösségi értelemben is mély sebet ejtett: sok zenésztárs hajléktalanná vált, a közös élet, munka és alkotás tere megszűnt. Ebből a szétszóródásból Fela nemcsak egy új zenei korszakot, hanem egy radikális közösségi újrateremtést is elindított – a maga különös módján.
1978. február 20-án, egyetlen napon 27 nővel kötött házasságot. Ez a lépés nem pusztán provokatív gesztus volt, hanem komplex társadalmi üzenet és védelmi stratégia is. Akik ismerik az „Abami Eda” (azaz „különös lény”) becenéven is emlegetett Fela Kuti életét, tudják: nála a szokatlanság sosem volt öncélú – mindig egy rendszerkritikus gesztus, egy személyes válasz a környezet abszurditására.
A joruba hagyomány szerint a közösségi felelősség akkor is érvényes, ha formabontó keretekben jelenik meg. Amikor egy nő veszélybe kerül – legyen az anyagi vagy társadalmi szempontból –, a közösség férfi tagjainak kötelessége megvédeni őt, akár házasság által is. Fela e szerint cselekedett: amikor a stúdió és a Kalakuta megszűnésével a női zenekari tagok elveszítették megélhetésüket, felajánlotta számukra a házasság lehetőségét – nem mint romantikus vagy testi köteléket, hanem mint társadalmi védőernyőt.
Egy papírlapon körbekérdezte, ki szeretne házasságot kötni vele – és mind a huszonhét nő aláírta a nevét. A házasságkötésre titokban került sor, Lagos Anthony nevű városrészében, a Parisona Hotelben, tizenkét Ifa-pap áldásával. Bár egyes szülők ellenezték az esküvőt, a rituálé nem egyéni birtoklásról, hanem kollektív összetartásról szólt. A nők többsége táncos, énekes vagy hangszeres zenész volt – Fela közeli alkotótársai, nem háremtagok.
A házasságkötésnek több célja is volt: egyrészt a Kalakuta elleni támadás évfordulójának megemlékezése, másrészt a női tagok jogi és közéleti védelme a hatóságok hamis vádjaival szemben, miszerint Fela nőket rabolt el és tartott fogva.
A házasságok később egy sajátos struktúrává alakultak: Fela 12 egyidejű feleség rotációs rendszerét vezette be – saját ritmusa, saját rendje szerint élt, ahogy mindig is.
A szertartás látványában is emlékezetes maradt, ugyanis Fela Kuti rövid, teátrális beszédét követően naira bankjegyeket ragasztott újdonsült feleségei homlokára, amivel a joruba hagyományokat és sajátos humorát egyszerre idézte meg. Ezután házassági anyakönyvi kivonatokat osztott ki mind a 27 nőnek. A szertartást követően a nászút is méltóan szokatlanra sikerült: Fela mindannyiukat magával vitte Ghánába – ahová akkor még szabadon léphetett be.
1986-ban, röviddel egy börtönbüntetéséből való szabadulása után, Fela hivatalosan is elvált mind a 27 feleségétől. Indoklása egyszerre volt pragmatikus és ironikus: a házasság „túl sok féltékenységet” szült. Ennek ellenére nem űzte el őket otthonából – többen közülük haláláig, 1997-ig vele maradtak, barátként, családtagként, alkotótársként.
1978 eseményei nem értek véget a házassággal. Abban az évben két különösen emlékezetes koncertre is sor került. Az elsőt Accrában (Ghána) tartották, ahol a Zombie előadása alatt zavargás tört ki – olyannyira, hogy a ghánai hatóságok kitiltották Felát az országból. A forradalom lángját vitte magával – és ott is lángra lobbant, még ha nem is az ő kezéből.
A második kulcspillanat a berlini jazztalálkozón (Berliner Jazztage) történt, ahol a már korábban megcsappant bizalom zenekara és közte végérvényesen megroppant. Pletykák szerint Fela a teljes koncertbevételt saját politikai kampányára akarta fordítani – és bár erről soha nem készült hivatalos elszámolás, az esemény tömeges kilépést eredményezett a Africa 70 tagjai körében. Tony Allen, a zenekar társalapítója is otthagyta Felát.
De ahogy azt már korábban is láthattuk: Fela sosem állt meg. Miután Africa 70 szétesett, új zenekart alapított: Egypt 80 néven. Ez a formáció nemcsak zenei, hanem spirituális fordulatot is jelzett – egy új időszak kezdete, új hangzás, új szimbolika, de a lázadás, a ritmus és a politikai üzenet továbbra is ott pulzált minden dalban.
1979-ben Fela hivatalosan is politikai pártot alapított: a MOP-ot – azaz Movement of the People –, amelyet szándékosan választott e rövidítés miatt is, hiszen a „mop” angolul felmosórongyot jelent, és ezzel a gesztussal Fela jelezte: célja „feltakarítani” a korrupt, erkölcsileg elhasználódott nigériai politikai rendszert. A párt azonban hamar inaktívvá vált, mivel a kormánnyal való állandó konfrontáció ellehetetlenítette működését.
Kuti és a nők
Ha Fela Kuti magánéletéről beszélünk, óhatatlanul szembetaláljuk magunkat egy kényes kérdéssel: művészi szabadság vagy férfiuralmi ösztönök? Egyesek machó mítoszrombolónak, mások felszabadító poligám lázadónak tartják. Az igazság – mint oly gyakran – valahol a kettő között húzódik.
Fela egy másik korszak gyermeke volt, egy olyan társadalmi környezeté, ahol az afrikai férfiak számára sokkal szélesebb kulturális mozgástér állt rendelkezésre a nemi szerepek értelmezésében. Számos megjegyzése, kiszólása, amely ma már szexista kijelentésként hat, akkoriban a hétköznapi férfi retorika része volt – ez persze nem menti fel, de segít megérteni.
Ami biztos: Fela életében a nők nem mellékszereplők voltak. Koncertjein mindig is központi szerepet játszottak a női énekesek és táncosok, akiket később tiszteletteljesen Queens-nek, azaz királynőinek nevezett. Ők nem egyszerű kísérők voltak: a zenei élmény szerves részei, hangsúlyos jelenlétű alkotótársak, akik gyakran a dalok dramaturgiáját és erejét is meghatározták.
Az afrobeat koncertek önmagukban is túlmutattak a zenén: rituális élmények, testi-lelki eksztázisok, törzsi és spirituális átélési formák voltak, amelyeket Kuti saját szavaival Underground Spiritual Game-ként írt le. Ezek az előadások valóban szertartásszerű táncorgiákba hajlottak – nem vulgárisan, hanem a rítus intenzitásával.
Kuti szabadságeszméje a testre is kiterjedt. Számára a szerelem, a szexualitás, a vallás, a zene és a politika egyazon lázadó energia különböző formái voltak. A Queens tagjai gyakran fiatal nők voltak, de ez akkoriban nem volt központi vitatéma – a helyi média inkább Fela politikai nézeteivel és rendszerellenes kiállásaival foglalkozott. És ez önmagában is beszédes: a női jogok kérdése szinte fel sem merült, még a közbeszéd szintjén sem.
Fela Kuti tömeges házasságával végső soron jogi keretet adott azoknak a kapcsolatoknak, amelyekben már addig is együtt élt – ezzel pedig egy taktikus lépést is tett: a házasság révén megnehezítette a nigériai hatóságok dolgát, akik gyakran vádolták azzal, hogy nőket „rabol el” és „tart fogva”. A hivatalos házastársi státusz védelmet adott azoknak a nőknek, akikkel együtt élt és dolgozott – a nyilvánosság és a törvény előtt egyaránt. Ám mindeközben Fela egyértelműen vallotta a poligámia jogosságát is – nemcsak kulturálisan, hanem saját életszemlélete szerint is „logikusnak és kényelmesnek” nevezte. Egyik híres, provokatív kijelentésében így fogalmazott:
„Egy férfi eleve sok nővel jön össze. Még Európában is, amikor egy férfi nős, amíg a felesége otthon alszik, eljárkál, és más nőkkel fekszik össze. Be kellene hoznia a házba a nőket, hogy vele éljenek, együtt mind, és abba kellene hagynia a más nők után kajtatást.”
Nem csoda, hogy nézeteit gyakran bírálták hímsovinizmusként, különösen olyan dalai miatt, mint a Mattress vagy a Lady, amelyek látszólag az afrikai nők nyugati minták szerinti emancipációját gúnyolják. De a valóság ennél sokkal összetettebb.
Fela nemcsak a női szerepeket kritizálta, hanem az afrikai férfiasság általa erőszakosnak, aberráltnak nevezett megnyilvánulásait is. A „Gentleman” és a „J.J.D. (Johnny Just Drop)” című dalaiban kíméletlen gúnnyal figurázza ki azokat a férfiakat, akiknek csak a nőkkel nagy a szájuk, de semmit nem tesznek, hogy jobb hely legyen az országuk, akik hangosan kritizálják a Nyugatot, mégis vakon másolják – miközben hagyják elveszni saját kultúrájukat és értékeiket.
Érdemes hozzátenni, hogy más afrikai művészek – például a világhírű kameruni zenész és író, Francis Bebey – szintén feszegették ezeket a témákat.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy Fela Kuti nem egy marginális figura volt, hanem nemzetközi szupersztár
– Nigéria egyik legismertebb embere, aki saját hazájában egyfajta spirituális vezetőként és forradalmárként
is tekintélyt szerzett magának. Nevéhez nemcsak zene, hanem társadalmi szerepvállalás, ellenállás és
kulturális öntudat kapcsolódik – egyfajta afrikai Che Guevara volt, szaxofonnal a kezében.
És miközben a személyes életének egyes aspektusai vitát kelthetnek, Fela nem tett durvább dolgokat, mint bármelyik korabeli rocksztár – legyen szó Bob Marleyról, James Brownról, vagy bármelyik nyugati ikonról. A különbség talán az volt, hogy Kuti nem rejtőzködött, és nem a hedonizmus volt az első számú célja – hanem a társadalmi igazságosság és a politikai ébredés kivívása.
Ha valóban kizárólag egy nőcsábász lett volna, ahogy sokan sarkítva fogalmaznak, választhatott volna egyszerűbb utat is. Csak zenél, szórakoztat, elkerüli a hatalom kritikáját – és békében lubickolhatott volna a hírnévben és a szeretőkben. Ehelyett azonban sorozatosan szembement a katonai diktatúrával, hadurakkal, korrupt elnökökkel – olyanokkal, akik nemcsak a karrierjét, de az életét is fenyegették. És ez nem maradt következmények nélkül: megverték, börtönbe zárták, üldözték, újra és újra.
Persze amikor épp nem volt börtönben, élt a lehetőségeivel – nem tagadta, sőt, filozófiát csinált belőle. Az ő szemlélete szerint: „Ha megcsalod a feleségedet, legalább legyen annyi gerinced, hogy beviszed a házba a szeretődet is.”
Felmerül persze a kérdés: mi lett volna, ha egy nő hoz be egy másik férfit? Nos, erre Fela már aligha adott volna hasonló szabadelvű választ. Úgy tűnik Fela Kutinál is volt egy határ, amit még ő sem lép át. Tulajdonképpen tartósan „csak” 12(!) nővel élt egyszerre együtt. Na jó, mindenkinek máshol van ez a határ.
A sokat vitatott Kalakuta életmód ellenére semmilyen megbízható forrás nem igazolta, hogy súlyos visszaélés történt volna. Ha lett volna, az egykori zenészei, táncosai – akikkel később is összeveszett – aligha hallgattak volna. Másrészről, ha Fela Kutinak az lett volna célja, hogy csajokat abajgasson és manipuláljon a kommunájában akkor ezt nem úgy teszi, hogy folyton hangoskodik, felhívja magára a hatalom figyelmét. Mint tudjuk „a ragadozók a sötétben járnak”, nem szeretik a fényt, a nyilvánosságot. Kuti élete a média középpontjában zajlott.
Nem véletlen az Expensive Shit borítója sem. Ezt ide nem rakhatjuk ki, még mindig itt tart a FB. De ebben jó adag nők melletti kiállás is van.
Fela Kuti – Expensive Shit (1975) FULL ALBUM
A funk forradalom folytatódik
Aki azt gondolta, hogy Fela Kuti ötven körül lenyugszik, hát nem. 1980-ban megállapodást kötött a neves francia producerrel, Martin Meissonnier-rel. Ez új lendületet adott pályafutásának, és megnyitotta az utat a nyugati piacok felé. Az első együttműködésük gyümölcse 1981 februárjában látott napvilágot: Black President címmel jelent meg az új album, amely nemcsak zeneileg, de politikailag is hangos visszhangot keltett.
A lemez A-oldalán az I.T.T. című, kíméletlenül őszinte és kritikus szám kapott helyet, amely a multinacionális cégek és a hazai kollaboránsok összefonódását ostorozta (a cím az International Thief Thief – azaz nemzetközi tolvaj-tolvaj – gúnynév rövidítése volt). A B-oldalon a Colonial Mentality és a Sorrow, Tears and Blood szerkesztett változatai szerepeltek – ezek korábban csak Nigériában voltak elérhetők, így az európai közönség most hallhatta őket először.
A lemez megjelenése után Kuti gigászi léptékű európai turnéra indult: egy 70 fős (!) kísérettel járta be a kontinenst, heti négy koncerttel – igazi afrobeat-lavina söpört végig a városokon. A turné 1981. március 15-én vette kezdetét Párizsban, és már a nyitókoncert hatalmas buli volt, a becslések szerint több mint tízezer ember gyűlt össze, hogy részese legyen annak, amit Fela nem csupán zenének, hanem spirituális felszabadításnak nevezett.
A következő évben Jacques Flori francia filmrendező Lagosba utazott, hogy megörökítse az afrobeat atyjának lenyűgöző világát, és megalkossa azt a dokumentumfilmet, amely mára kultikus státuszba emelkedett: Music is the Weapon.
Fela Kuti: Music Is The Weapon | Full Music Documentary Movie
Fela Kuti a nyolcvanas évek elején új szintre emelte zenei és politikai aktivizmusát. 1983-ban, hosszú idő után ismét jelöltette magát a nigériai elnökválasztáson. Bár a választást nem nyerte meg – sőt, később hivatalosan el is tiltották a további indulástól –, ez az esemény jól mutatja Kuti eltökéltségét, hogy a zene mellett a politikai porondon is hangot adjon nézeteinek.
Ebben az évben hozta létre új zenekarát, az Egypt 80-at. A névválasztás nem véletlen: Fela ekkoriban már mélyebben foglalkozott az afrikai civilizáció gyökereivel, és meggyőződéssel vallotta, hogy az ókori egyiptomi kultúra – a tudomány, vallás, filozófia és matematika bölcsője – valójában afrikai örökség, és annak is kell tekinteni. Egy interjúban így fogalmazott:
„Tudatosítanom kell az afrikaiakban, hogy az egyiptomi civilizáció az
afrikaiakhoz tartozik. Ezért változtattam a zenekarom nevét Egypt 80-ra.”
Ezzel párhuzamosan megjelent az egyik legélesebb politikai kritikája, az I.T.T. – International Thief Thief, vagyis Nemzetközi Tolvaj Tolvaj című szerzemény, amely 25 perces, dühből és iróniából komponált zenei kiáltvány. A szám címében szereplő ITT (International Telephone & Telegraph Corporation) nemcsak egy multinacionális céget jelölt, hanem szimbólumává vált a külföldi és hazai politikai elit összefonódásának, korrupt összejátszásának. A dalban Fela név szerint is említi Moshood Abiolát, az ITT Corporation nigériai alelnökét, valamint Olusegun Obasanjo tábornokot, az ország egyik legismertebb katonai vezetőjét.
Fela Kuti: International Thief Thief (I.T.T.)
1984-ben ismét összetűzésbe került a hatalommal, amikor a Beast of No Nation című dalában kemény szavakkal illette Muhammadu Buhari akkori katonai diktátor-elnököt, akit szó szerint így nevezett: állat, aki egy őrült testében él.
Ez a nyílt, provokatív kritika túl sok volt a rezsim számára – hamis vádakkal, valutacsempészés címén letartóztatták, és 20 hónapra börtönbe zárták. Ez volt Fela leghosszabb büntetése. A világ közvéleménye azonban nem volt vak: az Amnesty International, valamint több nemzetközi jogvédő szervezet is politikai elnyomásként értékelte az ügyet, nem valódi bűncselekményként. 1986-ban Ibrahim Babangida tábornok szabadon engedte.
A hatóságok azonban továbbra sem hagyták békén. 1993. január 21-én ismét letartóztatták – ezúttal gyilkosság vádjával. A vád szerint ő és zenekarának négy tagja meggyilkoltak egy villanyszerelőt. A vádat később ejtették, de a cél ismét egyértelmű volt: elhallgattatás, megfélemlítés, lejáratás. Fela ezúttal sem hátrált meg. Még ezekben a súlyos időkben is kitartott az igazságkeresés, a közösség, és az afrikai függetlenség gondolata mellett.
Fela Kuti a ’80-as és ’90-es években is aktív maradt: továbbra is albumokat jelentetett meg az Egypt 80 együttessel, és rendszeresen turnézott Európában és az Egyesült Államokban. Bár a színpadi jelenléte megmaradt, politikai megszólalásai egyre élesebbek lettek – nemcsak hazája, hanem a nemzetközi nagyhatalmak felé is.
1981-es amszterdami turnéja során például élesen bírálta az amerikai szervezeteket – köztük az ITT-t és a CIA-t –, amelyek szerinte pszichológiai hadviselést folytattak a fejlődő országok ellen, elsősorban nyelvi manipulációval. Felhívta a figyelmet arra, hogy a „harmadik világ”, a „fejletlen ország” vagy a „nem elkötelezett nemzet” kifejezések a kisebbrendűség érzetét táplálják, és mélyen beágyazódnak a nyugati kulturális felsőbbrendűség nyelvezetébe.
Kuti meggyőződéssel vallotta, hogy a nyugati civilizáció Afrika gyarmati kizsákmányolása révén alapozta meg saját jólétét, miközben a kontinensre nyomor, instabilitás és kulturális elidegenedés maradt örökségül. Úgy vélte, hogy az afrikai identitás újrafogalmazásának és önbecsülésének záloga a hagyományos vallások, nyelvek és életformák védelme, és ez a gondolat mélyen átszőtte zenei világát is. Számára az afrobeat nem csupán tánczenét jelentett, hanem közösségépítő erőt, politikai kiáltványt és kulturális öntudatot.
A kilencvenes évek elején Kuti zenei aktivitása fokozatosan visszaesett, az albumkiadások megritkultak, majd szinte teljesen leálltak. A sajtóban és rajongói körében is elterjedt a vélekedés, hogy komoly betegséggel küzd, ám erről hivatalos megerősítés sokáig nem érkezett.
Végül 1997. augusztus 3-án testvére, Olikoye Ransome-Kuti – aki neves orvos, egészségügyi miniszter és AIDS-aktivista volt – bejelentette, hogy Fela Kuti előző nap AIDS-szövődmények miatt kialakult szívelégtelenségben hunyt el. Halálhíre megrázta Nigériát és a világ zenerajongóit. Kuti azonban ebben is rendhagyó volt: egész életében tagadta az AIDS létezését, és özvegye is kétségbe vonta a hivatalos diagnózist. Azonban az orvosi tények és körülmények ezt később alátámasztották.
Kuti emléke azért ennél vidámabb. Zenei öröksége páratlan: évtizedeken átívelő életműve során elképesztő mennyiségű felvételt hagyott hátra, amelyek máig inspirációt jelentenek művészek, zenekedvelők és társadalmi aktivisták számára szerte a világon.
1998 óta minden évben megrendezik Lagosban, az Új Afrika Szentélyben a Felabration nevű fesztivált – egy egész héten át tartó, színes kulturális és zenei eseménysorozatot, amelyet lánya, Yeni Kuti álmodott meg és hívott életre. A rendezvény célja nem csupán megemlékezni Fela születésnapjáról, hanem élővé tenni azt a szellemiséget, amely őt hajtotta: a szabadság, az igazság, az önazonosság és a ritmus iránti szenvedélyt. A Felabration mára nemzetközi mozgalommá vált, és Magyarországon is megrendezésre kerül, ahol egyre többen ismerkednek meg Fela örökségével.
A zene égő fáklyája
Fela Kuti nemcsak a zenében, hanem a politikában és a globális popkultúrában is kitörölhetetlen nyomot hagyott. Érdemes megfigyelni a korszakát: mennyi ikonikus zenész vállalt nyíltan politikai álláspontot – John Lennon, Bob Marley, Gil Scott-Heron, Bob Dylan, és ott volt közöttük Fela Kuti is. Ma a legnagyobb sztárok közül már kevesen mernek ilyen bátran kiállni – különösen úgy, hogy ez valóban az életükbe is kerülhet. Kuti kivételes helyzetben volt, de a kiváltsággal együtt a felelősséget is vállalta. Afrocentrikus mozgalmának alapja maga a zene volt – és ezen keresztül terjedt, ütött, táncoltatott és lázadott. Hank Bordowitz Noise of the World című könyvében adott interjúban Kuti így fogalmazott:
„A zenének hatást kell gyakorolnia. Ha zenét játszol, és az emberek nem éreznek valamit, akkor nem csinálsz valamit jól. Erről szól az afrikai zene. Amikor hallasz valamit, mozdulnod kell. Azt akarom, hogy az emberek táncra perdüljenek, de gondolkodjanak is. A zene jobb életet akar felkínálni a rossz élettel szemben.Amikor olyasmit hallgatsz, ami igazabb életet kínál, és te magad nem élsz jobb életet, annak hatással kell lennie rád.”
2021-ben a Hulu McCartney 3,2,1 című dokumentumsorozatában Paul McCartney is visszaemlékezett Fela klubjában, a legendás African Shrine-ban tett látogatására: „A zene annyira hihetetlen volt, hogy sírtam. Életem egyik legnagyobb zenei pillanata volt, hogy ott lehettem.”
És talán zárszó helyett beszéljen a funk és az afrobeat maga – meg Bootsy Collins, a James Brown Band legendás basszusgitárosa: „James Brown zenekarában játszottam, és azt hittem, mi vagyunk a Föld legfunkybb zenekara. Aztán elmentünk Lagosba, hogy meghallgassuk Felát és az Africa 70-et, és rájöttem, hogy tévedtünk. A Föld legfunkybb bandája ők voltak.”
Fela Kuti – Open and Close (LP)
