Két ok, hogy miért ne bombázd le Amerikát
Andrew Callaghan és John Wilson munkássága
Ugyanez a két ok arra is, hogy miért bombázd le Amerikát
Callaghan Channel 5-ja és a How to with John Wilson olyan szeletet mutat meg az Államokból, amit nem biztos, hogy akartál látni. Ennek ellenére szeretni fogod, de félni is fogsz kicsit.
Az emberiség megérett az emberiségre?
Félve osztom meg ezt a cikket, mert azt fogod hinni, megérett az emberiség a kihalásra. Remélem, kedves olvasó, nem rendelkezel tömegpusztító fegyverrel vagy nem szoktál otthon a kert végében a fészerben vírust tenyészteni vagy a pincében uránt dúsítani.
Vannak ezek a teljesen rossz sztereotípiák az amerikai emberekről, hogy végtelenül suttyók, közhelyesek és nem tudnak viselkedni. Miközben ez nem igaz, hiszen ott vannak a világ legkomolyabb cégei, egyetemei, katonásaga és katonai elhárítása, és elhárítás elhárítása. Ennek ellenére az összes rossz beidegződésedet meg fogom erősíteni. Ha valaki látott, „only in Russia, meanwhile in Russia, a normal day in Russia” videókat, akkor készüljön fel ennek az amerikai változatára. Aztán lehet ez csak yin és yang, nem csak az intelligencia, hanem annak a hiánya is eloszlik a világban. Most USA mutatja meg hogy mije van, vagyis mije nincs neki.
Első rész
Teljes gázzal, vagy teljesen gáz?
All Gas No Breaks + Channel 5 = Andrew Callaghan
Andrew Thomas Callaghan egy fiatal amerikai videóblogger, aki leginkább az All Gas No Brakes című YouTube-sorozatáról ismert. Saját bevallása szerint semmihez sem ért, és nem is tudja pontosan mit csinál.
Gimi után egy 70 napos stoppolós utazást tett keresztül-kasul Amerikán és akkor fogant meg az ötlet a fejében, hogy szubkulturális vagy bármilyen más jelenségeket fog kutatni. Ezalatt az idő alatt Callaghan interjúkat készített a dark net piac silk road (selyemút) szereplőivel, az Occupy Seattle tüntetőivel és a Juggalo (amerikai hiphopbóhoc szubkultúra) kultúráról.
Callaghan később New Orleansba (Louisiana állam) költözött, újságírást tanult a Loyola Egyetemen, és mellette portásként dolgozott.
Amikor éjszakai portásként dolgozott New Orleansban a Bourbon Streeten egy teljesen más világ nyílt meg előtte. Néha vicces, néha pokoli történetek bontakoztak ki a kurvák, drogosok, rendőrök, gengszterek és turisták találkozásaiból. Felmondott a munkahelyén, és a város utcáin interjúkat kezdett készíteni az emberekkel. Viccesen azzal a nyitánnyal, hogy a legsötétebb titkaikról akar velük beszélni, ezek voltak a Quarter Confessions néven futó korai próbálkozásai.
2019-ben Callaghan kiadta az All Gas, No Brakes: A Hitchhiker’s Diary című memoárját, amely egy 70 napos stopposutazásról mesél, amelyet két évvel korábban 19 évesen tett. Ezek az apró szálak az életében összeértek és ebből lett az: All Gas No Brakes (Teljes gázzal fék nélkül).
Az egész gáz, de nincsenek fékek (fake arcok) – fordítanám félre harmadikos koromban, és lehet véletlenül a sorozat igazi értelmét fognám meg. Annak ellenére ugyanis, hogy teljesen vállalhatatlan figurák hozzák a teljesen vállalhatatlan dolgaikat, Andrew nem egy Hajdú Péter, nem alázza meg őket, hagyja beszélni a figurákat. Callaghan zsenije abban van, hogy tudja hova kell menni. Na meg a titkos összetevő, a turkálóban vásárolt öltöny: a lényeg, hogy legyen benne válltömés, hisz az tekintélyt parancsol. Legalábbis bongyor hajú riporterünk ezt így gondolja.
Még egy lényeges mondat, bár az egész cikkben végig szörnyülködök az amerikai állampolgárokon, mégis azt mondom, jó amerikai állampolgárnak lenni, mert láthatóan ki merik fejezni magukat, nem félnek attól, hogy holnap kirúgják őket vagy hogy ez bármilyen következményekkel járhat. Igen, ez egy nagyszájú, néha teljesen dilettáns ország, de szabad ilyennek lenni. Ez azért felszabadító, meg egyben lebéklyózóan ijesztő is.
Andrew 2021. március 9-én bejelentette, hogy távozik az All Gas No Brakes show-ból. 2021 áprilisában Callaghan új műsort indított a Patreonon és a YouTube-on Channel 5 néven. A The New York Times 2021. március 23-i cikkében Callaghan szerződésének részleteire derült fény.
A Doing Things Media szerződést írt alá vele, amely 45 000 dolláros fizetést és útiköltség-térítést biztosít számára az All Gas No Brakes márka szellemi tulajdonjogáért cserébe. Callaghannek meghatározott mennyiségű tartalmat kellett előállítania, azonban kreatív szabadságot kapott. Ezen túlmenően a bemutatóra felállított Patreon további 20%-ot fizetett ki Callaghannek, 20%-ot a stábnak és 60%-ot a Doing Things Mediának. A Doing Things Media számára kényelmetlenné vált egyes epizódok politikai kontextusa, ezeket le is törölte a csatorna. 2020 végén Callaghan megpróbálta újratárgyalni a szerződését, amely 2022 februárjában járt le. Callaghant és legénységét először kizárták a közösségi média fiókjaiból, majd 2021 márciusában kirúgták.
Andrew ezt így kommentálta: „20 éves koromban írtam egy könyvet All Gas No Brakes címmel a stoppolásról az Amerikai Egyesült Államokban. 21 évesen felvetettem egy videó alapú road show ötletét egy produkciós cégnek, aki kölcsönadott egy lakóautót, hogy videókat készítsek, és fedezzem fel Amerikát alulnézetből. Elkápráztatott a lehetőség, úgyhogy aláírtam egy munkaszerződést anélkül, hogy elolvastam volna. Megtanultam a leckét. Köszönöm, hogy támogattál az elmúlt években. Ez még nem a vége… Ez csak a kezdete a csapat fényes, független jövőjének. Szeretlek titeket.”
Második rész
Hogyan s miként ebben a furcsa nagyvilágban?
How to with John Wilson
Nem tudom mikor néztetek utoljára olyan videót bárhol, bármilyen képernyőn és felületen, amiről egész egyszerűen nem tudtátok eldönteni mit is láttok.
A John Wilson tanácsai pontosan ilyen zavarba ejtő élmény. Az ötös csatornás Callaghannél és Wilsonnál is nem lehet pontosan eldönteni mi is a keret. Videónapló, comedy-újságírás, szocio-szórakoztatás, kulturális trash-antropológia? Mindez egyszerre. Ha Callaghan és Wilson között különbséget kéne tenni, akkor Wilson lenne a művészibb.
Tulajdonképpen ő New York életrajzát írja. Hasonló dokumentarista, mint a fotós Ricky Powell, akiről már írtunk. Callaghan a középnyugatot és a dirty south-t járja be, Wilson New York emberlabirintusát veszi számba. Videói kiérleltebbek és egészen különleges élményt nyújtanak. Igazából minden nagyvárosról lehet ilyet csinálni, ha nagyon figyelsz. Wilson nagyon figyel. New York persze hálás terep, hiszen elképesztő mennyi exhibicionista, csendes őrült és nem annyira csendes őrült járja az utcákat. De nem is ez a lényeg, hanem a napi kis szívatások, a hétköznapi harcmodor, hogy túléld a napot, ezt mutatja meg, a kis lifehackeket.
John Wilson holisztikus létfeltáró nyomozóirodája
John Wilson megpróbál tanácsokat adni nekünk, miközben saját személyes problémáival foglalkozik. A 20 perces oktatóanyag stílusban megszerkesztett epizódok, amelyeket főként New York City utcáin forgattak, különböző témákat fednek le, a kis beszélgetésektől az épületállványzatig. Míg kezdetben minden epizód a cím témájára összpontosít, Wilson vizsgálatai során emberekkel találkozik, és olyan beszélgetéseket kezdeményez, amelyek előre nem látható irányba vezetnek. Például a Bevásárlás című epizód először a termékellenőrző robotok, majd végül a Mandela halálával kapcsolatos összeesküvéshez vezet. Sosem tudhatod kivel találkozol.
Miközben súlyos pénzeket ölnek sablonos filmekbe és sorozatokba, jön egy kissé hektikus
dokumentumfilmes, aki az utcát járva olyan dolgot csinál, ami teljesen megváltoztatja azt,
ahogy eddig a filmezésről gondolkodtál. Utcai videózás, ami egyfajta vizuális költészet is.
Egy férfi az autóban ülve egy mellette ülő nő lábujjait szopogatja. Mentősök elejtenek egy hullát egy lakásból kijövet a lépcsőn. Egy nő malacot sétáltat az utcán, de pont akkor, amikor a rendőröket szídja a videós. A pillanat furcsa varázsa láthatóan nem megrendezett. Ilyen, és ehhez hasonló apró jelenetekből áll össze a John Wilson tanácsai (How to with John Wilson) című sorozat egy-egy epizódja, amit még maga az alkotó sem tud kategorizálni. Dokumentumsorozat? Személyes videóesszé? Dokuszatíra? A nagyvárosi állatember természetfilmje?
Annyit tudni csak biztosan, hogy egy 35 éves férfi kamerával járja New York utcáit, szinte mindent dokumentál, és közben emberekkel találkozik. Van köztük olyan, aki John Adams egykori amerikai elnök reinkarnációjának vallja magát, van, aki autó alakú koporsókat készít, és van, aki szagos bowlinggolyókat gyárt. Miközben szó sincs arról, hogy a műsor és készítője viccet csinálna ezekből az emberekből vagy az elkapott jelenetekből. Minden és mindenki érdekes, és valamilyen nagyobb narratívába illeszthető ebben a sorozatban.
A Wilson-doktrína
Rejtély, hogy John Wilson hogyan érte el, hogy zöld lámpát kapjon a HBO-nál, mert a műsor alapötletét még elmagyarázni is nehéz. Másfelől (ez nem nem bulvárű) míg Callaghan videói azonnal ütnek, Wilson lassan hat. Idő kell, míg a bűvkörébe kerülsz. Egyedül az epizódok struktúrája és a stílus állandó. Wilson egy-egy epizódot mindig egy látszólag banális, hétköznapi témával indítja. Hogyan találjuk meg a legjobb parkolóhelyet? Hogyan osszuk el a számlát társaságban? Hogyan készítsük el a tökéletes rizottót? Az átlagnéző nem tudja, hogy egyébként elképesztő filmes tudása van (The Delicate Art of Parking kanadai művészfilm, Ozu Jaszudzsiro, Jaques Tati-filmek apró kis fogásai nyernek értelmet itt).
Ezek a banális kérdések több, előre nem látott, sokszor abszurd fordulatnak köszönhetően létfilozófiai témákká változnak át egy alig félórás epizód közben. Van egyfajta lazaság-zen a sorozatban. A nagyvárost nem lehet elviselni, ha feszült vagy, a parkolási mizériát tárgyaló rész pedig a városi lét esetlegességének (nem fogsz mindig találni parkolóhelyet) megértésére, és az apró kis (parkolási örömök) értékelésére tanít.
Wilson egy-egy téma körbejárása közben azt is hagyja, hogy véletlen találkozások irányítsák saját, és így sorozata útját. Kamerája előtt látszólag hétköznapi emberek szólalnak meg, akikkel a boltban, útközben, vagy egy
Google-keresés közben találkozik – kizárólag olyan emberek érdeklik, akiket nagyon érdekel valami.
Wilson egy-egy téma körbejárása közben azt is hagyja, hogy véletlen találkozások irányítsák saját, és így sorozata útját. Kamerája előtt látszólag hétköznapi emberek szólalnak meg, akikkel a boltban, útközben, vagy egy Google-keresés közben találkozik – kizárólag olyan emberek érdeklik, akiket nagyon érdekel valami. Legyen valaki elvakult összeesküvéselmélet-hívő, kilakoltató, ingatlanos, Wilson ugyanolyan ítélkezés és előítéletmentes érdeklődéssel kérdezi őket. Persze sokszor ezek a jelenetek viccesek, a kamera előtt nyilatkozók pedig nevetségesnek tűnhetnek, de miközben nézed őket, nem megvetést vagy szánalmat, sokkal inkább empátiát érzel irántuk.
Hogyan éri el ezt a zavarba ejtő természetességet Wilson? Egyszerűen: ahol egy reality műsorban már elvágnák a jelenetet, a dokufilmes még bátran, hosszan mutatja alanyát, mert olyankor bukkannak elő a legigazabb grimaszok, mondatok. Callaghannek is ez az egyik módszere, hogy elvegyül, ott van az emberekkel, nem a menő tévés újságíró. Nagyon elszoktunk ezektől az apró, valóságot felvillantó pillanatoktól a tévében, amikor egy reakció, egy mozdulat nem feltétlen a kamerának vagy az előre megbeszélt szkriptnek szól.
Wilson a New York Times-nak fogalmazta meg, hogy „egyszerűen rosszul érzi magát attól, hogy az a rengeteg spontán érdekesség és trashnek titulált videó, amit a neten lát, pár pillanat elvágva, és eltűnik a semmiben.” Szerinte ezek a momentumok „túl értékesek ahhoz, hogy ne használjuk fel őket, és ne tanuljunk belőlük valamit a világról. Sok esetben egy jelenet mögött egy sokkal izgalmasabb dráma vagy sors van. Az az igazi történet.”
A John Wilson tanácsai az HBO Go-n elérhető, az első évad már teljes egészében nézhető, az új, második évad az ünnepek alatt ér véget.
