Harminchárom nap és kilencvennyolc kutya. Kilencvennyolc kutya és harminchárom nap. Végeredményében ennyi volt a különbség a norvég Roald Amundsen javára brit riválisa, Robert Falcon Scott ellenében a Déli-sark meghódításáért vívott versenyfutás során, mely versenyfutást sokkal inkább tekinthetjük végsőkig kiélezett, drámai küzdelemnek, mintsem valamiféle agyonromantizált, pátoszos versengésnek a kor két kiemelkedő kalandora között.
A huszadik század elejére világszerte kiszolgáltatott helyzetbe kerültek a földrajzi felfedezők. Az ember lassan, de biztosan a Föld minden apró szegletét bejárta addigra, pusztán néhány, stratégiailag jelentéktelennek vélt zuga maradt a bolygónak, ahova még nem tette be a lábát fajunk egy-egy eltökélt képviselője. Azt követően pedig, hogy az amerikai Robert Peary 1909 áprilisában hivatalosan elérte az Északi-sarkot, mindössze az „egy szem” Dél-sark árválkodott fehér foltként a térképeken. (Peary esetében valószínűsíthető, hogy csak megközelítette a sarkpontot, de nem érte el. Megközelítőleg 8 kilométerrel elszámolhatta magát.)
„Nem fér a fejembe, miért mondják az angolok,
hogy a kutyák haszontalanok ide lent”
Számtalan tanulmány született arról, hogy miként tudta a kezdetleges eszközökkel nekivágó norvég megelőzni ellenfelét, aki ráadásul nála hamarabb, illetve modernebb felszereléssel érkezett meg az Antarktiszra. Scott például három motoros szánt is vitt magával, bár ezek a masinák sokszor hátráltatták őket az előrehaladásban, tudniillik, gyakorta felmondták a szolgálatot a mínusz 50 fok alatti hőmérsékleten.
Amundsen ezzel szemben a felszerelés és az élelem szállításához kizárólag grönlandi kutyákat használt. Egyáltalán nem véletlenül. Korábban dolgozott velük, tudta, tapasztalta, mennyire szívósak, na meg ellenállóak a metsző hideggel, zord időjárással szemben, miközben jól bírják az éhséget, szomjúságot. Ne valamiféle cuki ölebeket képzeljünk tehát el: a grönlandi ebek félvadak, majdnem teljesen vadak voltak. Folyamatosan acsarkodtak egymással, sőt, alkalomadtán még a legénység tagjainak is nekitámadtak. Scott éppen ezért nem igazán bízott bennük. Szánjait pónikkal húzatta nagyobb munkabírásuk, illetve terhelhetőségük miatt. De mivel a jégmezőn nem sok legelni való akadt, a lovak angliai takarmányát cipelniük kellett magukkal, az amúgy sem könnyű felszerelés mellett. A kutyák viszont vadásztak, vagy az emberek által elejtett pingvinek, fókák húsát, rosszabb esetben bőrét, csontjait ették.
A két felefedezőcsapat szinte egyidőben érkezett meg a Déli-sarkhoz 1911 januárjában. Scott január negyedikén kötött ki, míg a norvégok hajója, a Fram tíz nappal később, január 14-én.
Amundsen öt felfedezőtársa és ötvenkét kirobbanó erőben lévő eb kíséretében indult a sarkpont felé október 18-án. A négy, egyenként 250 kilogrammos szán szabályosan hasított a jégen, hála a befogott kutyáknak.
Mire Scott három héttel később elhagyta táborát máris cirka 240 kilométeres hátrányban volt. A norvégok az előzetes terv szerint haladtak, sőt, még extra pihenőket is beiktathattak a négylábúaknak. A grönlandi kutyák tökéletesen beváltak; kétszer olyan gyors tempót diktáltak, mint Scott a lovakkal, motoros szánokkal. Ennek megfelelően igyekeztek megbecsülni az állatokat. Naponta háromszor adtak nekik innivalót, valamint egyszer, még a legnagyobb nélkülözés közepette is kaptak enni.
„Búskomorság és végtelen szomorúság lengte be a helyet”
Ahogy Amundsenék egyre közelebb értek a sarkponthoz, egyre kevésbé volt szükségük a nagylétszámú szánhúzó falkára. Ekkor jött el az egész expedíció egyik, hanem legemberpróbálóbb része. Hozzávetőlegesen 300 kilométerre voltak a végcéltól, amikor a kutyák egy részét leölték, hogy visszafele a húsokból ehessen ember és állat egyaránt. A túlélés szempontjából roppant fontos lerakatot létesítettek itt, ám a marcona férfiak alig tudták magukat túltenni az eseményeken. A rosszemlékű, vértől áztatott helyet Mészárszéknek nevezték el.
Azok, kik megmaradtak…
Amundsenék 1911. december 14-én jutottak el a sarkponthoz. Oda és vissza, nyolcvankilenc nap leforgása alatt 3000 kilométert tettek meg kutyaszánjaikon. Scott és expedíciója viszont tragikus véget ért. A brit felfedező a visszaút során végkimerültségtől szenvedve, két társával együtt sátrában megfagyott.
A norvégok kilencvennyolc kutyájából mindössze tizenegy élte túl a két évig tartó kalandot, köztük volt Obersten, azaz az Ezredes, Amundsen személyes kedvence is. Hiába azonban a történelmi tett. A megmaradt szánhúzókat Ausztrália felé haladva kitették Argentínában, ahol hamarosan mind elpusztult, esetleg eladományozták őket. Egyedül Obersten költözhetett Norvégiába. Őt legalább hősnek kijáró tisztelettel fogadták: oklevelek, kitüntetések garmadáját kapta, miközben a kutyakiállítások sztárjává vált.
