Athena: egy lázadás pszichológiája

A káosz emberi és ördögi oldala, avagy görög tragédia a francia külvárosban
Athena címmel debütált Gavras új filmje a Netflixen. Egy külvárosi lakótelepen kitört lázongás történetét meséli el. A film 24 órát dolgoz fel. A dráma napnyugtával kezdődik és napnyugtával ér véget. A kameramunka 10/10. A ritmusa tanítani való. Tulajdonképpen egy külvárosi operát látunk, abban a tekintetben, hogy minden egyszerre mozog, mégha nem is énekelnek benne. Ezt a filmet a látvány miatt érdemes megnézni. A hitelességre később rátérünk.

Gavras számos alkalommal elmondta, hogy majdnem két hónapig próbálták a filmet, mintha egy táncdarabot vagy egy operát próbálnának. Egy kis kamerával rohangáltak, a főszereplők pedig úgy tettek, mintha robbantások, füst és statiszták volnának körülöttük. Így tudta csak megnézni a rendező, hogy a „káosz koreográfia” ritmusa kamera és a színészek között működik-e. Jelentem működik. Olyan mintha ott lennél. A filmben nincs CGI, mindent a valóságban csináltak. Mondjuk lenne egy-két kérdésem a végével kapcsolatban, hogy tényleg nem CGI-e, de az biztos, hogy majdnem minden analóg. A tervezés nagyon katonás volt és precíz. Úgy tudom használható tippeket nem is a külvárosi srácok, hanem az akciókat megjárt rendőrök adtak, hogy kell káoszt teremteni a kamera előtt.

A film egyik erénye, hogy visszaadja az állandó bizonytalanságot, a disszonáns rezgést, miközben
senki sem tudja az események végkimenetelét, mégis mindenki próbál keménynek mutatkozni.

„Azt hiszik fontosak”, pedig csak szembe mennek a forgalommal
A film másik nagy erénye, hogy nem jók és rosszak harcát látjuk, hanem embereket elcseszett szituációkban. Nagyon jók a mondatok is, de inkább csak az elején.
„A fiatalság lángokban áll” ; „Azt hiszik fontosak.” Akár a film címe is lehetne.

„Ne aggódj anya, hamarosan hazamegyek.”

A zseniális kameramunka mellett jól skiccelték fel, ahogyan látjuk az adott szituációt, a rendőr, a dealer, a lázadó, a segíteni akaró katona szemszögéből is.
A háttérben ott sejlik, hogy tán a szélsőjobboldal tagjai azok, akik álruhában hergelik az indulatokat. A rendőrnek is van egy 4 éves gyereke, őt épp szülinapi zsúrról rángatják be. A lázadó fiatalok szemszögét is érdemes megfigyelni. „Mostantól nem leszünk áldozatok.” Különösen jól végig vitt szál, amint életkortól függetlenül a gyerekeket állandóan hívogatják a szülők. A felnőtt „gyerekek” az elején még válaszolgatnak, aztán annyira komplex lesz a szitu, hogy már inkább nem. Tragikus.

Érdekesség, hogy szinte névtelenül és alig észrevehetően több híres francia rapper is statisztál a filmben. A marseille-i SCH és Soprano, valamint a párizsi Oxmo Puccino. De tényleg nagyon kell keresned őket. A franciáknak belsős poénból a sok rosszéletűt mind a vallásos, szelíd arabok közé tették. Ez szintén még a kiemelendő részhez tartozik, hogy nálunk a média sok esetben a vallásos muszlimokat és a lázadást egybemossák. Ellenben az igazság az, hogy a vallásosak a csendes kisebbség az identitás nélküli, identitást kereső tömegben.

Modern görög tragédia vagy a banlieue külvárosi dráma?
A rendező szerint ez egy görög háborús tragédiainterpretáció. A koncepció, amelynek középpontjában három egymással és a világgal is háborúban álló fivér hadakozik. Pontosabban négy fivér, mert a legkisebbet megölik. A film legeslegvégéig nem tudni, hogy kik.

„Szerintem görög tragédia. Úgy döntöttünk, hogy a testvérek bensőséges fájdalmáról szólunk, ahol fájdalmuk, dühük és gyászuk átterjed a városrészekre, majd az egész nemzetre – gyakran így kezdődtek a háborúk. A filmben a hazugság konfliktusok felé taszítja az embereket, mint azt ismerjük a trójai háború óta, Ferenc Ferdinánd főhercegtől Colin Powellig. A terület (a banlieue) termékeny ezekre a konfliktusokra, de valójában a történet kibontakozásának módja volt számunkra a kulcs.” – mondta Gavras a CNN-nek adott interjúban.

Ezt azonban nem sikerült megugrani, ugyanis a költészet csak vizuális szinten van jelen a filmben. Ráadásul a történet alapját képező szálat jobban kidolgozhatták volna. Ez szájbarágós lett, egy Tarantino szintű párbeszédíró, egy dramaturg ilyen téren ráfért volna a műre. A film ettől függetlenül természetesen a mindenképp megnézendő kategóriába sorolható.

Gavras és a Kourtrajmé
Romain Gavras Párizsban született, filmes családban nőtt fel. Michèle Ray-Gavras francia újságíró, valamint Constantinos Gavras görög-francia filmrendező legfiatalabb fiaként. Húga, Julie Gavras és testvére, Alexandre Gavras szintén filmesek. A rendező apja, Costa-Gavras szintén készített egy komoly politikai thrillert a „Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája” címmel.

Romain a kilencvenes évek végén gyerekkori barátjával, Kim Chapironnal megalapította a Kourtrajmé filmes kollektívát. Chapiron szintén híres francia rendező lett. Kourtrajmé többek között olyan szó szerint gerillamarketinges graffitis húzásokat csinált, hogy a 2006 környéki párizsi tüntetések, lázongások alatt, a gettófiatalokról képeket csináltak, és a gazdag környékeken kiplakátozták hatalmas poszterekként. Utalva arra, hogy ez nem csak az ő problémájuk, ez mindenkié. Ezenkívül híres embereket, sportolókat vittek be a lázongók közé, hogy csillapítsák a kedélyeket.

World is a Ghetto? Milyen a banlieue milieu?
A bánliő miliő olyan, ahol bármi megtörténhet. Ugye az a nehéz, hogy szembe jön veled, pontosabban fut szembe veled egy fiatal srác melegítőben, nem tudod, hogy most ő menekül, ki akar rabolni vagy csak edz éppen. Ez egy ilyen vidék.

Franciaországban a külvárosi életet bemutató filmek szinte alműfajjá váltak (a filmekben) az elmúlt 30 évben. Ez a kultúra a fősodor. Általában szocreál típusú filmként kezelik. A „Banlieues” évtizedek óta a francia szocreál mozi alapját képezi. Mathieu Kassovitz 1995-ös kultikus filmje, a La haine (Gyűlölet) megnyitotta a gettótűzcsapot. Aztán jöttek sorban a tényleg jobbnál jobb filmek: Le ville est tranquille (Robert Guédiguian); Jacques Audiard 2015-ös Arany Pálma-díjas filmje, a Dheepan; Les Miserables (Ladj Ly); Girlhood (Celine Sciamma); Gagarine (Jérémy Trouilh).

Ezek tényleg jó filmek és kellően árnyaltak. Nem a leegyszerűsített „szegény ártatlan gettógyerekek és a gonosz rendszer” képletet látjuk. Ebből a szempontból az Athena inkább látványfilm. Az előbb felsorolt filmek mélyebbre visznek. Jobban megérted a motivációkat. És számomra pont ez hiányzik ebből a filmből. Ami az Omar Sy fémjelzett Életrevalók című film elején van. 10 perc alatt megérted a motivációkat. Egyben az is egy érdekes dolog, hogy most minden nagy csatorna (HBO, Amazon, Netflix) berendel magának egy kis forradalmi lázongást. A jómódú gyerekek a szegény gyerekek nyomorából filmet csinálnak. Ahogy A.J.P Taylor angol történész mondta:

„Az a tipikusan külvárosi proletár düh jellemezte, ami klasszikusan a belvárosi felsőközéposztály sajátja.” Ezt csak azért jegyzem meg, mert a rendezők karaktereket akarnak és játszanak a kis sakkbábuikkal, de másnak ez nem egy színház. Mert azért az is ott van, hogy amit a Gyűlölet 1995-ben bemutatott, az jóformán ma sem változott. Semmi nem lett megoldva. A felső középosztály szeretné valamilyennek látni ezeket a srácokat, és van is pénze és lehetősége ezt megvalósítani. A díjakat és az azzal járó lehetőséget és pénzt ők veszik át.

Gettóklipek pro és kontra – kis Athenák a valóságban
Na, ez van, ha a gazdag gyerekek gettóklipet csinálnak a gettógyerekeknek. Azt látják, amit te is akarsz tudat alatt látni, hogy vadak és tele van adrenalinnal. De ezzel együtt a legrosszabb sztereotípiáid erősítik meg.

Mafia K’1 Fry – Pour ceux

Sokan nem tudják, de a francia a második legnagyobb hiphoppiac a világon. Nem, nem a spanyol, ők a reaggetónba szerelmesek, mondjuk abból meg az egész világot lenyomják. Lásd a Bad Bunny-s cikkünk a témáról.

A végére következzen egy olyan klipgyűjtemény, ami szintén a banlieue-t mutatja meg, a maga valójában, ahogy belülről látják az ott élők. Egyáltalán nem lesznek jó fejnek és vagánynak ábrázolva. Ménélik példának okáért nem tartja viccesnek, hogy a környék leromlása miatt az öreg, régi fehér francia arcok elköltöznek. A legtöbb probléma persze a drog és a rossz társaság miatt van. De érdekes azt is látni, hogy mennyire egybefolynak a világok. Az utolsó klip, az Onizuka egy 35 perces minifilm, melyből világosan látszik, hogy egyre fiatalabbak keverednek bele, és minden smétlődik. Semmi sem fekete vagy fehér, de nem is arab. Próbáltam minden rapkorszakból válogatni.