2003 Bordeaux, Franciaország. Állok egy hatalmas busz ajtaja előtt egy fedett parkolóházban és várom, hogy kinyíljon a dupla ajtó. Táncturnénk egyik előadását követően várt rám egy utazás éjszaka, Bordeaux-ból Marseille-be. Úgy döntöttem elfogadom a francia színpadtechnikusok invitálását, a tánckari busz helyett velük utazom és a soron következő 2 szabadnapot velük töltöm.
Kopogtattam még egyszer és vártam. Bentről kiszűrődött valami lassabb ütemű, erőteljes basszus alapokra építkező rapszám, amelynek hangereje egy pillanat alatt „körbe ölelt” a kiáradó joint füsttel együtt, amikor is a dupla ajtó szisszenve kinyílt. Beléptem a belső térbe, amely valójában egy extravagáns módon kialakított nappali volt kanapéval, asztallal, hűtővel és tévével. Már az asztalnál ült a stáb és nyújtották felém a jéghideg Kronenbourg sört, amelynek deres volt az üvege.
De, ami a lényeg – gyönyörű tiszta hangzással dübörgött a hangfalból a Grave Dans la Roche raphimnusz a Snipertől, amit akkor hallottam először és amit még legalább 10x lejátszottak a kedvemért aznap éjjel. Tátva maradt a szám és azonnal mindent akartam tudni az együttesről, mert akkor még meg voltam győződve arról, hogy az I Am-nél, a marseille-i bandánál jobbat már nem fogok hallani a francia hiphop repertoárból.
Akkoriban már több éve tartott a rajongásom a francia rapért, a francia fociért, az ottani külvárosi életérzésért (ami magába foglalta a breaket, parkourt, grundfocit stb.), de minden igazából egy francia filmmel kezdődött. Egy kultikus mozival, amit a fiatal Mathieu Kassovitz rendezett és itt mutatkozott be Vincent Cassel is, akire ekkor egy hosszú és tartalmas színészpálya várt. A film címe La Haine, magyarul Gyűlölet. Van néha olyan film, amelynél már a megjelenés pillanatában lehet érezni, hogy kultikus, sokszor idézett alkotás lesz. A La Haine pontosan ilyen volt. Amikor a haverokkal megkaparintottuk végre VHS kiadásban Magyarországon is, addig néztük, amíg nem tudtuk kívülről a szövegeket.
A film minden egyes jelenete és dialógusa azt éreztette a fiatalokkal, hogy ez róluk szól. Elmosolyodtunk a film alatt, mert tudtuk – mi ugyanígy élünk/éltünk. Kicsit más kultúrában, más épületek között, de ezt leszámítva, azonosulni tudtunk a filmben látott képsorokkal: a háztetőkön gyülekező lakótelepi bandák amint sütik a hot-dogot, napfényben üldögélnek kiselejtezett kanapékon, szól a rap és órákig csak sztoriznak. Aztán tovább állnak és délután már egy üres lebontásra ítélt lakóház alsó terében breakelnek, majd este megy a menet a következő program felé, a városba egy bokszmeccsre, öten bepréselődve egy lepukkant BMW-be miközben üvölt a 3eme Oil a magnóból.
Egy „tengődős” nap, mi csak így hívtuk. Vagy „It Was a Good Day”, ahogy Ice Cube emlegette. Mert igen, ez az életforma, a céltalan sodródás az utcákon, már ősidők óta az amerikai gettókban is létezik, csak a tengerentúli életkép egy sokkal durvább és sötétebb tónust mutat. Comptonban, South Centralban vagy Inglewoodban nem vicc az élet, ott is megy a poénkodás, sztorizás egész nap a haverokkal, csak lehet, hogy másnap már két haverral kevesebb áll a sarkon.
Ez az életforma, a céltalan sodródás az utcákon, már ősidők óta az amerikai gettókban is létezik, csak
a tengerentúli életkép egy sokkal durvább és sötétebb tónust mutat. Comptonban, South Centralban
vagy Inglewoodban nem vicc az élet, ott is megy a poénkodás, sztorizás egésznap a haverokkal,
csak lehet, hogy másnap már két haverral kevesebb áll a sarkon.
Míg Franciaországban éjjel settenkedve lopnak kocsit a fiatalok, Comptonban nemes egyszerűséggel lelövik a sofőrt fényes nappal egy piros lámpánál, majd kirángatják a kormány mögül és úgy hajtanak el a kocsival. Más. Lényeges a különbség és talán pont ezért is tetszett annyira a Gyűlölet és a francia külvárosi lét bemutatása – mert bár a filmben látott karakterek is egy kilátástalan helyzetben, célok nélkül élik mindennapjaikat a párizsi külvárosban, mégis az egész filmet átjárja egy megnyugtató, pozitív atmoszféra. Persze ez is a rendezői koncepció része. A főszereplő karakterek emelt fővel, humorral állnak hozzá a szürke létükhöz. Nagyrészt végig viccelik azt az egy bizonyos napot is, amelyre a cselekmény fókuszál, de a háttérben baljós mantraként időnként elhangzik a visszatérő bölcsesség: „Egy ember zuhan le a háztetőről és mondogatja magában – eddig minden rendben van, eddig minden rendben van – nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés”.
A néző is ezt érzi időnként, mintha egy alapvetően vidám vonaton ülne, de lehet, hogy ez a járat egy baljós vég felé tart?
A Gyűlölettel minden francia fiatal azonosulni tudott és a film óriási közönségkedvenc lett. Szerintem az egyik varázsereje a hitelességében rejlik, életszagú, manír és mindenféle túlzásoktól mentes lenyomata a francia fiatalok mindennapjainak, belesve egy-egy pillanatra a francia rendőrség vonalai mögé és a sznob belvárosi réteg életterébe is. A varázserő birtokosa pedig Matieu Kassovitz azáltal, hogy pontosan ezen a környéken nőtt fel és jól ismerte ezt a közeget. A film fő mozgatórugója és háttéreseménye egyébként egy, a való életben is megtörtént esetet vesz alapul.
A rendező számára nagyon fontos cél volt, hogy a filmjén keresztül figyelmet kapjon világszerte – de elsősorban Franciaországban – a kilátástalanságba sodort fiatal generáció sorsa és mellette a rendőri brutalitás, a rendőri túlkapások sorozata.
A rendező ezt a drámai emléket emelte be filmjébe, tette meg alap konfliktusnak és a főszereplőnek, Vincentnek és az egyre jobban kibontakozó dühének ez a tragikus esemény a mozgatórugója. A film egy átlagosnak tűnő napját mutatja be kronológiai sorrendben három jóbarátnak Vincentnek, Hubertnek és Saidnak. Ez a nap mégis más, mint a többi. A külvárosi fiatalok előző napon átéltek egy kemény összecsapást a rendőrökkel, amely során a barátjukat Abdelt összeverték a rendőrök és kómában fekszik a kórházban. Elindul a nap és a gyűlölet, a forrongó düh, amely a srácokban dolgozik, egyre csak növekszik az idő előrehaladtával.
A céltalannak tűnő tévelygésük különböző állomásait sorra mutatják be a jelenetek és bár ezeket a szituációkat, epizódokat humor és eszméletlen jó dumák fogják össze, a film egyes pontjain vészjósló történések vetítenek elő egy lehetséges drámai végpontot. Ilyen fordulat például, amikor Vince megmutatja Hubertnek és Saidnak a pisztolyt, amit talált, melyet egy rendőr hagyott el az előző napi tüntetések folyamán. A feszültség csak nő, csak nő a játékidő előrehaladtával – nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés.
Napjainkban, amikor éppen azokkal a haverokkal dumálok, akikkel a legtöbb időmet töltöttem 25 évvel ezelőt, többször is elhangzanak teljesen spontán idézetek a Gyűlöletből. Hiszen ez a film egy, a sok régmúltra jellemző kapocs közül, ami összeköti generációnkat. Csonka Pici szinkronjátéka (Vincent Cassel magyar hangja) szintén kultikussá vált a magyar fiatalok körében. Nálam például akkora rajongás volt Csonka Pici szinkron zsenialitása felé, hogy egyetlen egyszer sem kockáztattam a több mint száz alkalom közül – amikor a Gyűlöletet újranéztem, hogy eredeti nyelven indítsam el. Ki van zárva.
Egyik szülinapomra a meglepetés maga Csonka Pici Vincent Cassel jelenete volt: barátaim megkérték, hogy a házibuli közepén hívjon fel és a távolból, telefonon élőben adja elő az egyik legjobb Vincent jelenetet. És ő megtette. Ráadásul egymás után kétszer, mert amikor először lement a kis „előadása” azt gondoltam, hogy csak egy magnófelvétel lejátszása volt, nem lehetett élő performansz és csak abban a pillanatban esett le, miután boldog szülinapot kívánt. Hát ennyire jó fej ember Csonka András, innen is köszönöm neki!
Ez a bizonyos jelenet pedig:
Mindenképpen ajánlom a filmet mindenkinek, aki fogékony az ilyen jellegű, társadalmi életképeket, témákat bemutató filmekre. Korszakos film, ami teljesen hitelesen mutatja be, és ad betekintést a francia külvárosi életérzésbe. Az én francia kultúra szeretetemet pedig szépen elindította, amelyet pedig tovább erősített, hogy akkoriban 6-7 éven át minden évben 3 hónapot tölthettem el különböző francia városokban és 3 hetet fixen Párizsban.
Lettek haverjaim, közös „tengődés” élményeim, francia barátnőm – volt tehát kikkel beszélni a francia rapről és természetesen a Gyűlöletről. A 90-es évek végéig, szinte csak és kizárólag amerikai hiphopot hallgattam, aztán rányitottam egy ajtót egy teljesen új rapkultúrára, amely az őszinteségével és sallangmentességével teljesen megfogott. Ezeknél a rappereknél nem látsz Bentley-ket, nem tolják a kamerába az ékszereket, szőrmebundákat, náluk nem divat a „virítsd a lóvét” szlogen. Egyszerű pulóverekben nyomják a verzéket az utcán, vagy üldögélve egy szakadt Peugeot-ban, vagy éppen a gyrosos előtt a sarkon, a zseniális zenei alapokra. Egyébként a francia rapfilozófiát mintegy önvallomásként bemutatta egy klipben az írásom elején már említett Sniper is.
A Sniper-klip és a Gyűlölet egyaránt rávilágít arra, hogy a francia hiphop közegnek és az ebben a kultúrában felnővő fiataloknak van humoruk és végig vállalják mosolyogva az öniróniát. Az amerikai gettó korkép a 90-es években teljesen más világot mutatott, de erről a témáról majd később írnék, mert ezzel kapcsolatban is vannak személyes emlékeim, tapasztalataim.
Ők is gyakran zuhannak le a magasból és talán szintén nincs baj a zuhanás közben, de az ő leérkezésük sokkal keményebb.
Francia külvárosi életképek a 113 klipjében.
Fun-Fact özön
– Mathieu Kassovitz, a rendező félig magyar. Nagyapja Kassovitz Félix, magyar karikaturista. Édesapja Peter Kassovitz, 1956-ban menekült ki Franciaországba.
– A filmben ő a skinhead, akit elvernek (zsidóként skinheadet alakítani – van humora).
– Sokan nem tudják, de az Amelie csodálatos életében ő a férfi főszereplő, Amelie pasija.
– A La Haine-ben mindenki a saját igazi nevén szerepel. Vincent Cassel/Vincent, Said/Said Tagmaui, stb.
– Egyébként Said (kezdet phia) is innen vette a művésznevét.
– Vincent Cassel a színész tesója, az Assassin rapcsapatból Rockin Squat.
– Vincent Cassel nem csupán egy színész, hanem ennek a kultúrának a nagykövete, és igaz rajongója, ebben élt. Egy 1988-as felvételen az akkor még teljesen ismeretlen NTM-el és az előbb emlegetett ASSASSIN –el gengel, és beatboxol. Tehát a Gyűlölet világát teljesen élte, nem csak eljátszotta.
– Hubert /Űber, a főszereplő srác szerepelt Enyedi Ildikó Simon Mágusában
– Két klip, amit egészen biztosan a La Haine ihletett: Az IAM klip mintha a film egy jelenete lenne, de Oxmo száma is erről a lefojtott robbanás közeli külvárosi létről beszél.
