Hunyjuk be a szemünket és képzeljük el, hogy egy feldolgozhatatlan tragédiát élünk át. Elveszítjük a férjünket/feleségünket. Meghal, nincs többé. Igen, ez feldolgozhatatlan, azonnal érezzük. Amikor elveszítjük a szüleinket, tudjuk hogy fájdalmas lesz, de valahogy annak is a tudatában vagyunk, hogy a szüleink halála az élet forgatókönyvének előre betervezett egyik szomorú mérföldköve, velejárója.
A felnőtté válás szomorú epizódja, amire egyszerre készülünk lelkileg és utasítjuk el a gondolatát is, de valahol tudjuk hogy lassan elérkezik. Viszont a testvérünk, a férjünk, vagy a feleségünk halála az már egy másik történet.
Nincs rendjén, mert még annyi, de annyi dolgot kellett volna megélnie – hiszen még olyan fiatal volt és annyira jók voltunk együtt. Nem is olyan rég, még együtt élveztük az életet, viccelődtünk reggelente, vártuk az estét, hogy újra átölelhessük egymást, de ez már nincs. Velünk marad az illata, a mosolya és reménykedünk hogy az emlék ne fakuljon, maradjon még éles, mert bár fáj minden pillanatban felidézni, de az emlékek hiánya még elviselhetetlenebb lenne. Mihez kezdünk magunkkal mostantól? Mikor reggelente fel kell kelni és valahogy úgy csinálni mintha érdekelne az életünk továbbra is, elindulni az átkozott munkahelyre mintha bármiféle motivációt is éreznénk a munkánkkal kapcsolatban és továbbra is kedvesen kellene kommunikálni az ismerőseinkkel mintha lenne kedvünk bárkivel is beszélgetni?
Ricky Gervais legutóbbi sorozata az After Life ebből az alaphelyzetből indít. Tony, a sorozat fő karaktere (Ricky Gervais) egyszerre érez tagadást, dühöt és teljes közönyt az élete és úgy általában minden és mindenki felé, miután elhamvasztotta feleségét, aki meghalt rákban.
Alapesetben lehetne ez a sorozat egy szívbemarkolóan kemény küzdelem története is, a gyász feldolgozásáról,
de nem Gervaisnél, aki szerint nincs az a téma, vagy tragédia amely mellé nem lehet humorral közelíteni.
Tony karaktere például nem úgy viseli a gyászt ahogyan illene, ahogyan a társadalom megszokta egy gyászoló embertől, nem kontrollálja magát. Nem akarja magát tartani, mert nincs hozzá kedve, igazából készül meghalni és itt hagyni ezt a siralmas életet. Amíg pedig kicsekkol, addig is teljes ízében megéli és hagyja kibontakozni szociopata oldalát.
Elküld mindenkit mosolyogva a büdös francba és kedvesen közli sokkoló véleményét mindenki arcába aki kommunikációt mer kezdeményezni vele. Lehet hogy mi is így tennénk? Tragikus sorsunk szemszögéből nézve megvilágosodnánk és egyenesen visszataszítónak találnánk a munkahelyünket, sőt, ezt még reklámoznánk is mosolyogva a tenyérbemászó kis főnökünk, munkatársaink megrökönyödött arcába nap mint nap? Szó nélkül mondanánk „nem”-et minden szülinapi és esküvői meghívásra és már hozzá is tennénk lendületből: mert nincs kedvünk! Nincs kedvünk illemből elmenni a nyomorult szülinapra és bazsalyogni az ottani félkegyelműekkel akik totál untatnak. Jó szórakozást!
Épp nem érünk rá, mert vár otthon egy jó adag kis kokain amit nyakon öntünk majd egy palack borral. Nem, nem kokóztunk még, de ideje ezt is kipróbálni, mert részünkről jöhet is a halál, tökmindegy.
Talán az After Life féle Tony Johnson karaktere hasonlít a legjobban, a való életben élő Ricky Gervaisre.
Ő az, aki tényleg magasról tesz rá, hogy ki mit szól a megbotránkoztató kijelentéseihez, nem
hajlandó puhítani stílusán annak érdekében, hogy megfeleljen a mai kor PC elvárásainak.
Ebből a szempontból ő is érdekesnek találja, hogy egy ilyen nyers stílussal bíró figurának teret adnak, hogy megnyilvánulhasson, hiszen 2010-től több ízben is házigazdája lehetett a Golden Globe gálának. Ha pedig ott járt – nem kímélte sem magát a díjátadót szervező HFPA – t, sem az ott megjelenő sztárokat (akik szerinte perverzek és drogfüggők), de kőkeményen kiosztotta és kifigurázta a stúdiók képviselőit is (iszlám államhoz hasonlítva őket).
Gervais szerint a mai PC világban, amikor nagyítóval radarozzák a közszereplők tweetjeit és posztjait – őt csak azért nem meszelték el a díjátadók műsorvezetői pozíciójából – mert szerinte a HFPA külföldi újságírói angol tudásuk híján, nem tudják olvasni a Twitter falát.
Korábbi cikkeimben már említettem többször is – nagyon szeretem a szerzői filmeseket. Gervais igazi szerzői előadóművész aki ír, rendez, főszerepet játszik, de egyébként ha van kedve, standup-ol vagy gyerekkönyvet ír. Hallatja a hangját, mesélve a történeteit és nem hajlandó nyers modorán változtatni, mert szerinte az egy olyan megalkuvást jelentene, amin belül elveszne szép lassan ő maga is.
Nagyon későn, 40 éves korára futott be, de akkor valósággal berobbant a köztudatba a ma már kultikusnak számító Hivatal sorozattal, amely egy teljesen új formai és tartalmi megoldással lepte meg a nézőket.
Bemutatott egy angol kispolgári közeget, egy hivatalt, áldokumentarista megoldással, azaz egy operatőr kameráján keresztül, aki megörökíti David Brent (Ricky Gervais) hivatalának mindennapjait és persze bemutatja magát David Brent-et a főnököt, aki időnként kiszól, ripacskodik a kamerának, interjút ad, persze állandóan fényezve magát, bemutatva önön nagyságát és éles eszű meglátásait. Mindezt pózolva, modorosan, kínos viccekre alapozva, percenként elmerülve a szégyen mocsarában.
Számomra a legjobban a mellékszereplők feszengő, riadt tekintete maradt meg a legjobban, amint egy egy ilyen jelenetnél – amikor Brent éppen szénné égeti magát lassan, fokozatosan – ezek a mellékszereplők kínnal a fejükön, kétségbeesve néznek ki a kamerába.
A Hivatal egyszerűen briliáns és örökérvényű, társadalmi víziója ma is megállja a helyét. Hiszen nap mint nap lehet találkozni ilyen nárcisztikus bohócokkal – nem kell messzire menni, ( például ha csak úgy találomra előtörnek az emlékeim), csak be kell ugrani valamelyik belvárosi reklámügynökségbe, találunk hamar egy magyar David Brent-et bazsalyogva az íróasztala mögül, háttérben az ügynökség által megfinanszírozott reklámdíjaival. De benézhetünk egy rendezvényszervező céghez is, biztosan jönne velünk szembe egy-egy önimádó senior account – Brent fazon.
Szerintem Gervais-nek jót tett hogy 40 éves koráig sokat tapasztalt, sokat élt az angol civil szférában még ismeretlenként – így egy rendkívül sokat látott Ricky Gervais bontakozhatott ki szerzői filmesként, hogy elmesélje nekünk a kisemberek történetét az ő, nyers és pusztító iróniájával.
Az After Life – nak pedig jót tett, hogy a már 59-60 éves alkotó készítette, hiszen ez a történet azon túl, hogy vicces, szatirikus fekete komédia– rendkívül felemelő emberi történet is. Mélyen elgondolkoztat azon, hogy miért társas lény az ember és a szeretet legapróbb megnyilvánulásaival is, micsoda energiákat tudunk átadni embertársainknak. A három évad során, néha a szeretet megjelenítése giccsbe hajlik (főleg a 3. évad utolsó részében egy szentimentálisabb montázs megoldással), de ezeket a kis túlzásokat simán el lehet nézni, főleg a koncepcionális trollságokat követő feloldozás érdekében.
Ricky Gervais egy kuriózum a mai álszenteskedő világban és valahogy az az érzésem, hogy még csak most kezd rálépni a gázpedálra. A démon még csak most ébred…
Ricky Gervais mondta:
- Az alábbi kéréssel fordult a Golden Globe díjátadón a nézőtéren ülő színészekhez – Ne tegyetek itt politikai állásfoglalásokat, nem vagytok abban a pozícióban, hogy kioktassátok bármiről a közönséget. Lövésetek sincs a való világról, a legtöbben kevesebb időt töltöttetek az iskolapadban, mint Greta Thunberg. Tehát ha esetleg nyertek, sétáljatok fel a színpadra, fogadjátok el a kis díjatokat, köszönjétek meg az ügynökötöknek és Istennek, aztán takarodjatok a francba.
- Az emberek gyakran összekeverik a vicc tárgyát a vicc céljával, pedig nagyon ritkán ugyanazok.
- A hiedelmek nem változtatják meg a tényeket. A tényeknek, ha racionálisak vagyunk, meg kell változtatniuk a hiedelmeket.
- Azok akik kritizálnak téged, általában soha nem érték el azt, amivel rendelkezel. A legtöbbjük túlságosan félne ahhoz, hogy megpróbálja. Folytasd.
- A szélén lenni nem olyan biztonságos, viszont a kilátás jobb.
- Az igazság nem fáj. Bármi is az, nem fáj. Jobb tudni az igazságot.
- Van lehetőséged. Vagy továbbra is nyomorult vagy, vagy egyszerűen abbahagyhatod, hogy mindenkire haragudj, és elfogadd úgy, ahogy a dolgok vannak. Engedj meg magadnak élni.
- Ha van isten, miért tett engem ateistává? Ez volt az első hibája. Rendben, az első hibája a beszélő kígyó volt.
- Nem fogsz a pokolban égni. De mindenesetre légy kedves.
És a ráadás, egy tipikus Gervais féle reklám megoldás:
