Valahol Oroszországban, az Északi-tenger partján egy vad, sziklás tájra feleségek, férjek érkeznek gyerekeikkel piknikezni, megünnepelni barátjuk születésnapját. Kipakolnak az autókból, elkezdődik a készülődés. A nők krumplit, hagymát pucolnak, előkészítik az ebédhez szükséges eszközöket, a férfiak pedig szertartásszerűen sorba állítják a műanyag poharakat, megtöltik vodkával, rágyújtanak és készítik elő fegyvereiket a célba lövéshez. Láthatóan így engedik ki a gőzt az északi orosz emberek. A csomagtartóból pedig előkerülnek a régi szovjet párttitkárok portréi – hiszen célpontok is kellenek a célba lövéshez. Kolja, a 40-es éveit taposó férfi, a történet főszereplője az ünnepelt felé fordul és nevetgélve kérdezi: -„A maiak közül nincs valaki?” Barátja csak elmosolyodik: – „Nekik még nem jött el az idejük, még nincs meg a történelmi távlat. Várjuk ki amig falra akasszák őket…”
A felidézett jeleneten kívül, a film több pontján is megfogalmazódott hasonló üzenet az orosz politika, rezsim és társadalmi lét felé. Andrey Zvyagintsev filmje, a Leviathan az orosz kisember kilátástalan küzdelméről szól, amelyet az agresszív helyi hatalom ellen folytat. Lépésről lépésre kísérhetjük figyelemmel az elszánt és egyben kétségbeesett, kemény vidéki embert, amint saját békéjéért való küzdelemben, egyre több megalázás és meghurcolás éri.
Kolja kemény férfiember, nekem eleve az orosz férfitípusról a megingathatatlan kemény lélek jut eszembe, a szigorú, rendíthetetlen nyers erő. Soha nem felejtem el, amikor fiatal táncművészként készültem a diploma bemutatóra, egy férfi szóló variációval és a balettmesterem a szünetekben jókat anekdotázott orosz, ukrán és kazah balettművészekről. Sokszor velük is példálózott, amikor „nyavalyogni” kezdtem volna. Hasonlóan szikár, „oroszos” figura volt ő is – az is beleégett az emlékezetembe, amikor egy próbán, a forgás-ugrás variációnál magam alá fordult a bokám (rá egy órára már szép gipsz is került rá) és állt felettem derékra tett kézzel és csak ennyit mondott: „Balázskám ne dagonyázz a földön, nem ezért jöttünk. Ideje felkelni és kezdeni elölről, mert a mai mutatványod eddig szánalmas…”
A Leviathanról olvastam még a megjelenésekor valamelyik kritikában, hogy a filmen belül talán eltúlzott és karikatúraszerű az orosz emberek mértéktelen ivászatának, vodkázásának ábrázolása és ez talán klisészerű ebben az amúgy remek filmben. Én ezzel nem értek egyet. A sztorik amelyeket a balettmesterem is mesélt, igazolják hogy mindez nem túlzás. Csak hogy egyet említsek: amikor az Operaházban vendégszereplő orosz sztár balettművészeknek elfogyott a vodkájuk, automatikusan intézkedtek, hogy repülővel szállítsák az utánpótlást. A legenda igaz, bírják a vodkát kegyetlenül, ez van. És igen, tényleg kemény emberek és nem csak a férfiak, az orosz nők szintén. Elég felidézni azt a pillanatot az orosz Mojszejev együttes előadásából, amikor egy harci jelenetben egy kucsmás, harcos karakter a térdén forgott körbe a színpadon, majd forgás közben ahogyan lerepült a kucsmája, kibomlott a szőke, dús női haj. Ott döbbent rá mindenki, hogy valójában egy kőkemény orosz táncosnő szólóját nézte végig. Szóval, tátott szájjal hallgattam minden sztorit az orosz táncosokról, vagy épp a Mojszejev együttes legendásan kemény táncpróbáiról. (Az említett jelenet 7:50-nél)
De térjünk vissza a Leviathanra, amely a 2014-es Cannes filmfesztiválon bemutatkozott, majd a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában Golden Globe díjat és egy Oscar jelölést hozott az alkotóknak. Ez a film számomra egy kiemelt kedvenc. 2 évente egészen biztosan újra nézem, szeretek elmerülni a vad orosz tájban, figyelni az északi kisváros épületeit, bútorait, a karaktereket, egyszóval mindent. A rendező nem teszi kényelmessé a film befogadását, azaz minden gesztusra, mondatra figyelni kell, mert csak ezekből kikövetkeztetve jövünk rá az erőviszonyokra, ki kivel milyen kapcsolatban áll, milyen közös múltjuk lehet, stb…
Nagyon jó rendezői felfogásnak tartom azt is, amikor egyes jelenetek éppen tartanak a konfliktus felé, de azt a pillanatot, magát a konfliktust, amibe torkollik a jelenet már nem látjuk, ugorjuk és ránk van bízva nézőkre, hogy elképzeljük a következő jelenetekből, vajon mi is történhetett…
Kolja a Moszkvában élő és praktizáló ügyvéd barátját kéri fel a védelmére, fogytán az ideje hiszen Vadim, a velejéig korrupt polgármester egyre keményebb eszközökkel próbálja „jobb belátásra bírni” Kolját, azaz hogy végre mondjon le házáról és birtokáról. A polgármesternek sokkal izgalmasabb üzleti tervei vannak az ingatlannal, mint hogy Kolja csak úgy benne éldegéljen a családjával. Vadim szerint ő békés és korrekt megegyezést kínál és egyébként is, rohadt kis férgek Koljáék, húzzanak a francba végre – mondja már később, ahogy haladunk a cselekménnyel, amikor kezdi már elveszíteni türelmét. „És a kurva anyját neki” – ezt pedig már az irodájában fröcsögi vodka gőzösen, háttérben Putyin portréjával, amikor már végképp kiborul.
A harc szép lassan felemészti Kolját, elveszíti az állását, a vagyonát, a családját, a méltósága pedig kezd teljesen eltűnni a zsarnoki szorítások között. Ez a film többdimenziós, jóval több egy egyszerű hatalom-kisember harcnál.
Bár az alapok tényleg a korrupt rezsim nyomasztásának szituációjára épülnek, ez az alkotás jóval összetetteb mint aminek elsőre látszik. Azon a jeleneten keresztül, ahol is Vadim beszélget hosszasan a pappal, nézőként látjuk, hogy íme, az első személy akire a dühöngő polgármester hallgat, nos ezzel a jelenettel Zvyagintsev kellően tökös rávilágítani arra a tényre, hogy Oroszországban az ortodox egyház és a politika bizony kéz a kézben jár. Az orosz autokrata rezsim fontos háttérpillére az egyház. Ez Moszkvában és fent északon, az isten háta mögötti kisvárosban is pontosan ugyanúgy van. Az említett tartalmak láttán nem véletlenül támadhatott fel sok újságíróban a gondolat a Cannes-i bemutatót követően, hogy a rendező vajon tényleg vissza szeretne utazni Oroszországba? Biztos jó döntés?
Azóta eltelt pár év és látjuk mi történt. Soha nem látott szankciókkal sújtja a világ Oroszországot és a háború minden egyes hónapja évtizedekkel löki vissza az oroszokat az időben. Körvonalazódik egy újabb, a korábbinál még vastagabb vasfüggöny, amely teljesen elszigetei Oroszországot a világ többi részétől.
Andrey Zvyagintsev Leviathan filmjének nem volt helye, sugárzási ideje Oroszországban, ezentúl a világban sem lesz? A világ elzárja magát előle, mint orosz alkotó elől? Jelenleg beszélhetünk az orosz autokrata rezsimről és beszélhetünk az orosz társadalomról. Viszont a szankciók nem tesznek különbséget. Nem ezt érdemli Ukrajna, nem ezt érdemlik az orosz emberek és a világ sem. Reménykedjünk hogy minden jóra fordul. Ajánlom mindenkinek a fent említett filmet a nagyon tehetséges orosz rendezőtől, Andrey Zvyagintsevtől.
