A rendező, akit inspirál a bosszantás. 1981-ben kapta meg az Oscar-díjat az első és mindezidáig egyetlen magyar animációsfilm rendezőként, A légy című alkotásért. Tulajdonképpen ez volt az első magyar film, ami Oscart kapott. A tavalyi Magyar Mozgókép Fesztiválon a Magyar Filmakadémia Egyesület Rófusz Ferenc kiemelkedő pályáját életmű díjjal ismerte el.
A Légy, mindössze háromperces rövidfilm különlegessége, hogy a szokványostól eltérő módon nem az állandó hátterek előtt mozog egy figura, hanem épp ellenkezőleg: a főszereplő, avagy a légy szemszögéből változik folyamatosan a háttér. Az ötletet a Pink Floyd Ummagumma albuma adta, a film története a zörejben jelent a művész szemei előtt.
Ez volt a világon az első, úgynevezett háttér-animációs rajzfilm, és utána sem készült sok ilyen.
Talán azért, mert roppant idő- és energiaigényes munka. Összesen 3600 hátteret kellett hozzá kézzel megrajzolni. Az eredetileg tervezett hat hónap helyett végül két év kellett a film elkészítéséhez. Az animációhoz hasonlóan a hangokat és a zörejeket is „saját kezűleg” állította elő a csapat. A lódobogást például kókuszdiók ütögetésével imitálták. „A legnehezebben a megfelelő légyhangot találtuk meg; sokat próbálkoztunk azzal, hogy egy igazi légy zümmögését magnóval felvegyük, ez azonban nem hozta meg a várt eredményt, így végül a filmzörejező Langler Ede vállalkozott arra, hogy szájával a légy repülésének hangját utánozza.”
A forgatókönyv már évekkel korábban, 1976-ban elkészült azonban a Művészeti Tanács nem hagyta jóvá.
Az eredeti filmterv, amikor a legyet agyoncsapják, nem kapott engedélyt. Így újra gondolták és az új forgatókönyv szerint a legyet nem csapják agyon, hanem berepült volna az őt hajkurászó ember szemébe, aki emiatt elesik, majd szemszögváltás után az ember szemével láthatjuk a legyet kiszállni a szabadságot jelentő ablakon. De persze így sem volt megfelelő. Nehezen ment át a film a vezetőség szűrőjén, újra és újra azt kérdezték: Ki akar lenni a légy? És ki az üldözője?
„A Légy forgatókönyvét 1976-ban adtam be először, de azt mondták, hogy nem jó a vége, hogy politikus. Ezért átírtam, átrajzoltam. Amikor ismét kidobtak, újra beadtam. Időközben még a Balázs Béla Filmstúdióba is elvittem, mert náluk inkább lehetett politikus, illetve rendhagyóbb dolgokat csinálni. De ők azzal utasítottak el, hogy nem látnak benne fantáziát. Még mindig őrzöm a levelüket. Hankiss Elemérnek, a Pannónia Filmstúdió akkori dramaturgjának köszönhetem, hogy két évvel később a film forgatókönyvét végül mégis elfogadták, mert amire ő rábólintott, azt átengedték.”
Akkoriban a kulturális vezetés teljesen esélytelennek tartotta az alkotást bárminemű minősítésre, míg az ottawai filmfesztiválon elsöprő sikert aratott. „Amikor az ottawai vetítés végén fütyülni és hujjogni kezdett a közönség, először azt hittem, megbukott a film. Csak a vastapsnál jöttem rá: a hujjogás náluk a tetszésnyilvánítás jele.”
„Vetítés után odajött hozzám Bill Little John, Walt Disney utolsó élő animátora, és magához ölelt. Azonnal meghívtak Los Angelesbe, így mielőtt hazautaztam, Hannah Barberaéktól a Disney-ig végigjárhattam egy csomó stúdiót.”
A Légy több filmfesztiválon is díjazott lett, de Rófusz nem kapott engedélyt a kiutazásra, hogy díjait átvehesse. Los Angelesbe, az Oscar-gálára sem kapta meg a kiutazási engedélyét, mert a két kanadai jelölt mellett esélytelennek tartották a magyar rendezőt. Végül Rófusz helyett a Hungarofilm vezérigazgatója, Dósai István vette át a díjat a műsorvezető Alan Arkin és Margot Kidder legnagyobb meglepetésére. Dósai zavaros köszönő beszéde bevonult az akadémiai díj legemlékezetesebb beszédei közé mikor közölte, hogy „Nem én vagyok az, sajnálom. Ő sajnos túl későn kapta meg a meghívóját. De köszönöm a nevében is. Csak egy szó: Még egy rövidfilm is lehet nagyszerű.”
Miután az ismeretlen férfi elvitte az aranyszobrocskát az akadémia biztonsági szolgálata riasztotta a Los Angeles-i rendőrséget, aki rátörte a hotelszoba ajtaját Dósaira, hogy visszavegye a díjat az illetéktelen kezekből. Rófusz két hónappal később vehette csak át az elismerést.
„Dósai elvtárs, a Hungarofilm vezérigazgatója egy adott társasággal minden évben ki szokott utazni. Mint később megtudtam, 1981-ben engedélyt kért az Amerikai Filmművészeti Akadémiától, hogy ha esetleg mégis a Légy nyer, átvehesse a díjat. Kérését azzal utasították vissza, hogy azt csak az alkotónak adják oda, de ha az illető nem tud megjelenni az ünnepélyes átadáson, máskor is érte mehet.
Margot Kidder kihirdette az ünnepségen, hogy a Légy nyert, de rögtön hozzátette, hogy én nem lehetek jelen. Ekkor fölállt Dósai, és elindult a színpad felé.
A nézőtéren ülők közül néhányan, akik ismertek, nyomban látták, hogy az nem én vagyok. Margaret Kidder azonban ezt nem tudta, így gyanútlanul odaadta a szobrot Dósainak, aki mondott pár köszönő szót, majd eltávozott. Igen ám, de akik ismertek, szóltak az ünnepség végén, hogy a pasas imposztor. Ha jól tudom, a rendőrség a szállodában vette vissza Dósaitól a szobrot.”
A nemzetközi sikerek ellenére itthon továbbra sem kapott kellő elismertséget, de támogatást sem.
Filmtervei sorra dugába dőltek. Ezalatt az időszak alatt az egész estés animációs filmek helyett
csupán két rövid film készült el a Gravitáció és a Holtpont című animációs filmek.
A Holtpontnak (1982) köszönhetően végleg elkönyvelték rendszer ellenes művésznek. Itt ismét az élet utolsó pillanatait ábrázolja, egy kivégzését. Ezúttal a főszereplőt egy lőosztag elé állítja. Közvetlenül azelőtt, hogy lelövik, az elítélt szeme lesiklik a cipőjére, ahol egy legyet pillant meg. Ezúttal a rovar menekül meg és az ember az esélytelen. A filmet a kommunista Magyarországon betiltották. Ez lett volna Rófusz utolsó filmje a Pannónia Filmstúdió, vagyis a magyar nemzeti animációs filmstúdió számára mielőtt Németországban folytatja pályáját.
„Egy az egyben a Doors-részletet játszottuk be a film alá, miután kiderítettük, hogy jogdíjat csak a zenei részletek után kell fizetni, mi pedig csak szöveges elemeket használtunk. Ám hamarosan raportra hívtak azzal, hogy a vezényszavak oroszul hangzanak el a filmben, és úgy hitték: mi manipuláltuk a Doors-számot. Többször meghallgattam a bakelitlemezt, és meg voltam róla győződve, hogy angolul szólnak a vezényszavak. Miután az ELTE angol tanszékét is megjártam, hogy igazolást szerezzek minderről, bevittem a lemezt, és rájöttek: teljes mértékben megegyezik a film alatt hallhatóval. A Holtpontot soha többet nem vetítették sehol, de – egy üveg whiskyért – még el tudtam hozni egy 16-os kópiát a laborból.”
A Gravitáció (1984) központi témája Newton törvényére épül, mely szerint az alma csak olyan messze eshet a fájától, amennyire a fizika törvényei engedik. Miközben az önrendelkezésre és az életben való elakadás okozta frusztrációra összpontosít.
„A Gravitáció eredeti forgatókönyvében, amelyet még a Légy előtt adtam be, de csak utána csinálhattam meg, az emberi fejekhez hasonlító piros, de fonnyadt, rohadt almák sorra leesnek a fáról, majd széttaccsannak a földön. Van azonban köztük egy egészséges. Ez letépi magát, de amikor leesik, ez is széttoccsan, mert belül ő is ugyanolyan rohadt, mint a többi. Nem kellett nagy ész hozzá, rögtön kiszúrták, s faggattak, hogy miért piros az alma, mit akarok ezzel üzenni, végül kidobtak. Amikor azt javasoltam, hogy akkor legyen minden zöld, azt felelték, hogy nem lehet, mert az nyilas szín. Végül kék színűek lettek az almák, de akkor meg azt akarták tudni, hogy mit üzenek a Május 1. mozi harmadik sorában ülő Józsi bácsinak. Kínunkban Sipos Áron barátommal kitaláltuk, hogy állítsunk emléket Newtonnak, s legyen Gravitáció a film címe. Ezt már nem lehetett megvétózni. Akit inspirált a bosszantás, mint például engem, az mindent ki tudott verekedni.”
„Fázisrajzolóktól meg kulcsrajzolóktól nemigen fogadtak el ötleteket, csak animátoroktól. Ezért az első filmem után felbátorodtam, és rendszeresen beadtam a saját ötleteimet, bár az elején nekem sem volt sok esélyem. Egyesek fel is adták, amikor elutasították őket, mert nem volt bennük elég harciasság. Engem viszont, megmondom őszintén, inkább inspirált, ha kirúgtak egy ötlettel. Minthogy filmjeinkben mindig megpróbáltunk elrejteni valamilyen üzenetet, nagyon sok mindennek stimmelnie kellett. Nem volt elég ügyesen ráncigálni a ceruzát. A megfelelő pillanatra is szükség volt, mert a Művészeti Tanács tagjai alaposan szétszedték a forgatókönyveket, nehogy később probléma legyen velük. Ezért olyasmit is belemagyaráztak, ami az alkotóknak eszébe sem jutott.”
Megelégelve az itthoni nehézségeket végül 1984-ben Németországba szegődött „vendégmunkásnak” ahol muzsikus engedéllyel működhetett a filmszakmában.
„Akkoriban szigorú szabályok írták elő, hogy mikor és mennyi kemény valutához juthatnak a magyar állampolgárok. Amikor valamelyik országban megvették a Legyet a Pannónia Filmstúdiótól, a film ugyanis az ő tulajdona volt, nekem megengedték, hogy harminc napon belül befizessem az államkasszába a vételár 25 százalékának megfelelő összeget forintban. Cserébe viszont ugyanannyit átutaltak a bankszámlámra kemény valutában. De ha nem volt éppen annyi pénzem, hogy megvegyem az államtól a dollárban befolyt jogdíj engem illető részét, az is a Hungarofilmé lett.”
„Elismerésben nem volt hiányom, hiszen több díjat is nyertem velük, viszont a jövedelmem ugyanolyan alacsony maradt. Az apparátus ugyanis úgy gondolta, hogy számomra rangon aluliak a bérmunkák, pedig azokkal végre többet kereshettem volna. Három év elteltével rájöttem, hogy hiába van kocsim, a fizetésemből nem tudok benzint venni bele. Eközben a feleségem otthon nemcsak a saját gyerekünkre vigyázott, hanem öt másik gyerekre is, hogy legyen miből megélnünk. Szerencsémre a németek pont akkor vásárolták meg az egyik egész estés filmötletemet, amelyet egy barátommal közösen írtunk.”
Németországból négy év elteltével Kanadába vette az irányt, elsősorban a szakmai fejlődés érdekében. A Nelvana rajzfilmstúdióban dolgozott két évig. Majd önállósította magát, és megalapította saját stúdióját a Super Fly Films-et. Saját cége mindaddig remekül futott, míg a komputeres animálás ugrásszerű fejlődése miatt elérkezett a hogyan tovább kérdése. 2001 óta újra Magyarországon él és alkot.
„Mindjárt az elején adtak egy gépelt oldalt, amelyet a feleségem fordított le. Annak alapján kellett reklámfilmet készítenem a Toyota-kampányhoz. Mivel mindent magam csináltam, másfél hónapon át naponta 16 órát dolgoztam. Akartak nekem asszisztenst adni, akár ötöt is, de nem fogadtam el, mert nem tudtam magam angolul megértetni velük. A kollégáim körében kitört a pánik. Attól féltek, hogy ezentúl tőlük is ezt követelik.
Ugyanabban az évben készült a Road Warrior, amelyet az állam rendelt meg. Valahogyan gátat akartak vetni a rengeteg balesetnek, amit a száguldozó biciklisták okoztak a városi autóforgalomban. Különben ezt a filmet ugyanazzal a technikával készítettem, mint a Legyet. Egy rétegen volt minden: a háttér is meg a karakter is. A mai napig nem utánoz senki. Borzalmas munka volt 480 különböző rajzot elkészíteni hat hét alatt. A filmnek egyébként akkora sikere lett, hogy egész nyáron ott volt a buszmegállókban a karakterről készült poszter. Sőt megnyertem vele az év reklámfilmjének járó díjat is.”
A 2011-es Ticket című alkotásában újra a személyes szemszög jelenik meg, ugyanaz a szédítő képvilág mint a Légyben.
Ez a jegy egy különleges eseményre szól, egy ember életére. Ami lehet bármelyikünk élete, születéstől a halálig mutatja be tettek, szokások és események sorozatát a főszereplő szemszögéből, a kamerán, azaz a saját szemén keresztül. Míg a korábbi munkáiban az élet utolsó pillanatával találhatjuk szembe magunkat, a Ticketben kiszélesedik a perspektíva és a halált életünk teljességének tükrében láthatjuk, percről percre közeledve a véghez, rámutatva a kérdésre: Mi értelme ennek az egészek?
A film szlogenje: az élet értelme az értelmes élet. Szeretné felrázni
a közönségét: Ébredj fel, és tegyél valamit az életeddel!
Az utolsó vacsora (2021) Leonardo da Vinci falfestményét eleveníti meg és kelti mozgóképpé.
Jelenleg egy Hieronymus Bosch interpretáción dolgozik, melynek filmterv részleteiből megjelent egy rövidke anyag.
„Rendkívül aktuálisnak érzem Bosch – több mint ötszáz éves – triptichonjának üzenetét. A társadalom morális romlásával, az élvezetek hajszolásával eltűnik a teremtett világ szépsége, tisztasága; a mértéktelen fogyasztásra ösztönző korszellem romlásba taszítja az embereket és pusztulásba hajtja a világot. Bár Bosch harmadik képe hátborzongató vízió, a filmem végén felcsillan a remény, az újjászületés, az újjáteremtés esélye.”
