Ha az elmúlt hónapokat nem egy tengerfenéken árválkodó kavics mikronnyi hajszálrepedésébe szorulva töltöttük, úgy bizonyára legalább egy, de inkább a kettő és annak tetszőleges szorzataival megegyező mennyiségű teóriába, spekulációba, mítoszgyártásba, keverésbe meg kavarásba fejelhettünk bele az interneteken a nem is olyan sokára mozikba lengő Pókember-filmmel kapcsolatban.
A jelenség ugyan minden, csak nem újkeletű, azért az elmúlt időszakban mégis ritkán tapasztalhattuk csak meg a bármiben is mindenféle összeesküvéseket és háttérjelentéseket látó, a 0,0000001-szeres sebességre állított mozgó képanyagokat miliméterről-miliméterre átvizsgáló célközönség és az irtózatos elváráscunami látványától kétségbeesetten verejtékező alkotói csapat csörtéjét.
Az egyik oldalon a mindent is akaró, de még azzal sem megelégedő befogadó, a másikon a kollektív elvárások és személyes ambíciók közti huzavonában kettérepedt alkotó, a kettő közt meg én, John Travoltaként értetlenkedve vala.
Ideális esetben a művész személyes tapasztalatokon, sajátos látásmódon és önazonosságon
alapuló ihletettségtől vezérelve igyekszik megfogalmazni üzenetét a választott
médiumon keresztül a hallgatójával, nézőjével vagy olvasójával.
Így ment ez jó sokáig, marha sokáig, évezredekig, amíg az addig állandósult folyamat ilyen-olyan módon el nem kezdett mutálódni, hogy ma már nem elég, hogy a szerepek, de a közlés módja és iránya se legyen egyértelműen meghatározható. Noha vannak még olyan szerzők, akik képesek köldöknézős víziójukat a filmvászonra, papírdarabra vagy kottasorra vinni, a filmes vonatkozású felütésem esetében megkérdőjelezhetetlen stúdiódominancia elsősorban financiális érdekei olyan gyorsan és gyakran csinálták, mint a nyulak, csak tolták és tolták, így aztán persze, hogy el is szaporodtak a nézői elvárásokhoz igazított precíziós, mindent is letesztelt és agyonelemzett mozgóképes labortermékek. Néhány kivételes pozícióban lévő sztárrendezőt (Tarantino, Nolan) leszámítva így a legtöbb mozgóképkészítő vagy szorgosan hallgatja és jegyzeteli a stúdió nézői elváráslistán alapuló diktátumát, vagy némaságra ítéltetik valamely művészmozi késő esti idősávjában.
A némiképp túlzásokba eső szemléltetés, ha nem is legelső, de egyik legemblematikusabb példája David Lynch kultikus sorozatának, a Twin Peaksnek az esete, amikor is a gyilkos kilétének fel nem fedéséből fakadó nézői elégedetlenség olyasvalamit eredményezett, amire sem előtte, sem pedig azóta nem volt példa.
Az öntörvényű zseni, a kócos filmisten, a cigarettafüsttől és tudatmódosítóktól sziporkázó elme behódolt a művészi koncepciójától elhidegült stúdió nyomásának, megválaszolva a Laura Palmer halálával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket, kinyírva, megerőszakolva, majd újra kinyírva ezzel a sorozatot.
Banálisnak tűnhet, mert manapság százával indítanak el és kaszálnak sorozatokat huss és pöcc alapon, de egy olyan korszakalkotó elme korszakalkotó sorozatának esetében, ahol egy lágy dzsesszzenére csettintgető, visszafelé beszélő öltönyös törpe központi karakter lehet, mindenképp említésre méltó mérföldkő.
A sorozat kérdéses részét követően nem pusztán Lynch, de a nézők is faképnél hagyták a projektet, az első évad rekordokat döntögető nézettségi adatai hirtelen halovány emlékképekként foszladoztak tova, az egyébként kiszolgált, magukat mégis cserbenhagyottnak érző rajongóknak pedig cirka 25 évet kellett várniuk a méltó befejezésre.
A Twin Peaks körül udvarlásán, leitatásán, felszedésén, lakásba történő felcsábításán, könyörtelen anális kihasználásán és faképnél hagyásán alapuló tragédia narratívája a kétezres évek beköszöntével és elterjedésével vált egyre gyakoribbá, mikor az újabb és újabb kommunikációs platformok megjelenésével, és a diskurzus körülményeinek megváltozásával minduntalan könnyebbé vált a nézők elvárásainak előzetes feltérképezése.
A Könyv írója, A Film rendezője vagy A Zene szerzője szépen lassan háttérbe szorult, helyét Az Iparos vette át,
aki a lehető legkockázatmentesebb módon képes megtalálni a legnagyobb közös szorzót a képletben.
A különböző promóciós anyagok a közzététel pillanatában reakciók ezreit képesek generálni, nem az van, hogy a készítők csinálnak egy képet, azt borítékba teszik, megnyalintják, felerősítik egy galamb lábára, elreptetik Józsihoz, aki megnézi, jól kifakad, ír egy mérges szmájlit a válaszlevélre, amit palackpostán juttat vissza a feladóhoz. A visszajelzés gyors, instant, pillanatok alatt megmikrózható és fogyasztható. Mára elértünk arra a pontra, hogy egy film és egy sorozat sem tekinthető befejezettnek, amíg nem rendelnek el a tesztvetítések kedvezőtlen visszhangjai miatt másfél hónapnyi, dollármilliókba kerülő utóforgatásokat, ha valami nem trendingel a Twitteren, az nem is létezik, amiről pedig semmi sem szivárog ki előzetesen, az olyan, mint Youtube-on a diszlájk gomb: Van, de minek?
Ebben a bolondokházában kéne a még maroknyi megmaradt művésznek megvalósítania minduntalan morajló, önazonosságon alapuló látásmódját, egyszerre kielégíteni művészi ambícióit és címzettjei merevedésképtelen elvárásait. Mert ha sok is a bizonytalanság, egy biztos: Sosincs olyan, hogy totális elégedettség, az abszolút elfogadás kizárt, a teljes lefedettség esélytelen. A nézői tudathasadás egyik legjobb példája az új Star Wars-trilógia első két része. Amikor valami ismerőset, valami melengetőt és behódolót kaptak, pontosan ugyanúgy ment a Caps Lock formátumú nyafogás, mint amikor az Utolsó Jedik esetében Rian Johnson valami személyes befogadáson és interpretáción alapuló váratlannal próbálkozott.
Nem úgy, mint Ridley Scott, aki pályája kezdetén még Alient, Szárnyas fejvadászt meg Thelma és Louise-t rendezett, ráadásul a mai napig folyamatosan szarik mindenkinek a fejére, az Alien: Covenant kapcsán azonban nyíltan elismerte, hogy kb. a rajongói fórumok hozzászólásai alapján pakolta össze az egészet. A fotelből jól odamondás azonban annyi féle, ahány száma, a variációs lehetőségek miatt folyton változó, miközben a művészi produktum omegája egy biztos pontból eredeztethető.
Alejandro G. Innáritu tette fel magának a kérdést egy interjúban, hogy vajon akkor is filmeket készítene-e, ha a Földnek egyetlen egy lakosa lenne, aki történetesen Alejandro G. Innárituként lett anyakönyvezve. Mert hiába az alkotói vágy, a közlési hajlam és a vízió, ha nincs egy olyan kollektív, amit valami egyénivel gyarapíthatnánk. Ez szül párbeszédet, ez lendít előre, ez teszi fel a válaszok felé mutató kérdéseket. Így volt ez ma, így lesz a jövőben is, csakúgy, mint a múltban.
A különböző művészi formák iránti rajongásomra épp ezért árnyékként vetül a trend, mely az elvárásokhoz igyekszik igazítani a művész koncepcióját, nem pedig a művész koncepciójához az elvárásokat.
A művészet eredetét tekintve a közlés iránti vágy egy bizonyos módon történő leképeződése kell, hogy legyen, minőségtől függően személyes, belső forrásból, a kollektív szellemi mérce megemelésének a reményével, nem pedig arctalan öltönyös szivarklubtagok matematikai számítások, statisztikák és elemzések mentén kialakított kémcsőkotyvaléka. Mert, ha még jobban átterelődik a hangsúly az óvatos méricskélések mentén történő építkezésre, onnan már csak egy apró lépés az, hogy szembe jöjjön velünk a hír, ami egy regényt író mesterséges intelligenciáról… Oh, wait!
