A szörfrock pápája, aki a vízen járt és a zenén szörfözött. Dick Dale egyszerre volt tengerszelídítő és gitárvadító figura: az a fajta karakter, akitől vagányabb lett a szörf, de maga a rockzene is. Egyike volt azoknak az úttörőknek, akik létrehozták ezt a sajátos műfajt, amelyet később zenekarok tucatjai másoltak.
Gyors, instrumentális zene, ami Dale esetében általában a tengerpartot, a szörfözést, a bulizást és úgy általában véve a fiatalságot idézte meg, miközben új nyelvet adott az elektromos gitárnak. Később minden vadabb zenekar példaképének tekintette. Nem véletlen, hogy később olyan zenészek hivatkoztak rá inspirációként, mint Jimi Hendrix, Pete Townshend, Eddie Van Halen, Brian May, Reverend Horton Heat / James C. Heath, Stevie Ray Vaughan, a Ramones, a Misfits vagy a Cramps. Igazából a listát a végtelenségig folytathatnám, mert aki szereti az elektromos gitárt, az kicsit Dick Dale-t is szereti.
A surf rock divatja a hatvanas évek közepére kifulladt. A brit invázió, a pszichedélia és a korszak gyors kulturális átrendeződése elsodorta a műfajt, Dale pedig egészségügyi problémák miatt évekre eltűnt a nyilvánosság elől, és Hawaii szigetére vonult vissza. Sokak számára ekkor már egy letűnt korszak figurájának tűnt — a rocktörténet egyik fontos, de félreeső lábjegyzetének. Zenéje aztán a kilencvenes évek közepére újra megtalálta a közönségét, főleg azért, mert Quentin Tarantino a Ponyvaregény nyitányához Dale hipnotikus, Misirlou című felvételét választotta.
Dick Dale – Misirlou
A Rolling Stone minden idők száz legnagyobb gitárosát rangsoroló listáján Dick Dale a 31. helyre került. De a jelentősége ennél is lényegesen túlmutat. A dalaiból elsőre talán nem is sejlik fel, milyen hatással volt a modern erősítők és gitárok fejlődésére, pedig a korai, extrém hangerőre épülő megszólalása konkrét technikai fejlesztéseket kényszerített ki a hangszer- és erősítőgyártóknál — elsősorban a Fender esetében. Dick Dale nélkül ma valószínűleg másképp szólna a rockzene.
És ha eddig nem hallottál róla: ideje bepótolni. Dick Dale nagyjából kötelező tananyag a villanygitár-szakrockerképzőben. Az ő ismerete nélkül pedig sajnos nem állíthatjuk ki a rockerszakmunkás-igazolványodat — akármekkora punk, hardcore, metal vagy indie rajongó is vagy.
Dick Dale: The King Of Surf Guitar
Monsieur Monsour
Dick Dale 1937-ben született Bostonban Richard Anthony Monsour néven, libanoni apa és lengyel–fehérorosz anya gyermekeként. A család később a Massachusetts állambeli Quincybe költözött, ahol akkoriban jelentős libanoni közösség élt. Dale már egészen fiatal korától érdeklődött a zene iránt: zongorázott, trombitált, darabukán játszott, de kipróbálta az údot és az ukulelét is. Az ötvenes évek második felében kezdett el gitározni és bendzsózni, részben libanoni nagybátyja hatására. Kilencévesen tanult meg zongorázni, miután rendszeresen hallgatta a nagynénjét játszani, később pedig — a hetedik osztályban — trombitát kapott. Hank Williams zenéje annyira magával ragadta, hogy végül ukulelére váltott. Az első dal, amit megtanult rajta, a Tennessee Waltz volt.
Az arab cowboy
Dale eredetileg countryénekes szeretett volna lenni. Kisiskolásként teljesen autodidakta módon tanult meg countrydalokat játszani ukulelén és bendzsón, egy használati útmutató segítségével, mindenféle zenei képzés nélkül.
A kezdeti sikereken felbuzdulva vett egy használt, régi gitárt egy barátjától részletre, ráadásul olyan feltételekkel, hogy ha bejön neki, akkor végleg megveszi. Bejött. Megtanult a hangszeren játszani. Ennek mibenlétére később, a szörfrockos fejezetben részletesen is kitérek, azonban nem szabad elmenni azon tény mellett, miszerint akkoriban még nemigen voltak legendás gitárhősök. Nem volt könnyű elérni a lemezeket sem. Ezért Dale és még sokan mások nagyon egyedien, sajátos módon álltak a gitározáshoz. Tetejébe balkezes volt, és jobbkezes gitáron, nem rendes fogásban, hanem felülről fogva, fordított húrozással kezdett el játszani. Jóval később szerzett csak balkezes gitárt. Másrészről az arab poliritmusok ismeretében nála a gitár betöltötte a dobok szerepét is. Korai darabuka dobolása később hatással volt a gitárjátékára, különösen a gyors, váltakozó technikájára. Dale ezt „pulzálásnak” nevezte, megjegyezve, hogy minden általa játszott másik hangszer a darabuka dob technikáiból származik.
Az első években Dale ösztönösen alakította ki jellegzetes hangzását. Gene Krupa legendás dobos ritmusai, az arab zenei motívumok, a darabuka lüktetése és az óceán hullámainak monoton zúgása furcsa, de működő elegyet alkottak benne.
A napfény és a tenger hatása a gitárra, avagy megszületik Dick Dale
Mint említettem, Dale Quincy-ben nevelkedett, majd 1954-ben, a tizenegyedik osztály elvégzése után a család a kaliforniai El Segundóba költözött, miután apja állást kapott a Hughes Aircraft Companynál. (Fun fact: az A Tribe Called Quest egyik dala is megemlíti a várost.)
Dale már Kaliforniában érettségizett. 17 évesen ott kezdett el szörfözni, ami hatalmas szabadságérzetet nyújtott számára. Szülei gyakran meg is jegyezték, hogy Libanonban is van tengerpart. Mégis a kaliforniai napfény és pálmafák kellettek ahhoz, hogy az ősi arab kulturális hatás felerősödjön benne. Libanoni-amerikaiként továbbra is nagy érdeklődést mutatott az arab zene iránt, amely később jelentős szerepet játszott a surf rock kialakulásában. Elsősorban a szörfözés érzését akarta visszaadni a zenében: a hullámok erejét, sebességét és lüktetését. Közben helyi western- és rockabillybárokban lépett fel, ahol egy este találkozott Texas Tinyvel, aki azt mondta neki: a „Dick Dale” sokkal jobb név egy countryénekesnek, mint a Richard Monsour. A név rajta maradt. És vele együtt megszületett egy új korszak is az elektromos gitár történetében.
Let’s go trippin’, de alkohol nélkül
Dick Dale zenei kísérletezéseinek igazi otthont a balboai Rendezvous Ballroom bulijai adták. 1961 második felében a szörfzene még Kaliforniában is inkább szubkultúrának számított: egy szűk közeg zenéje volt, néhány tengerparti város saját világa. Az igazi országos szörfőrület csak később, a The Beach Boys berobbanásával érkezett meg, noha az egy mesterségesen generált hullám volt, ami meglovagolta az autentikus szörfösök körüli hangulatot.
A kezdetekben Dale egy helyi fagylaltozóban lépett fel, de a bulik annyira népszerűvé váltak, hogy a tömeg kinőtte a helyet. Ekkor kapott lehetőséget arra, hogy hétvégi szörfbulikat szervezzen a háromezer fős Rendezvous Ballroomban. A hely tulajdonosa és Newport Beach városa azonban csak szigorú feltételekkel engedélyezte az eseményeket: tilos volt az alkoholfogyasztás, és zakó–nyakkendő viselését írták elő a vendégeknek. A korabeli szörfösök ugyanis messze nem a későbbi reklámokban látott napbarnított figurák voltak, sokkal inkább a rockabilly és a korai motoros kultúra vadabb arcaihoz hasonlítottak – évekkel a punk megszületése előtt. A Dale-koncertek inkább sporteseményre hasonlítottak: a zenekar és a közönség együtt hajszolta magát a teljes kimerülésig. A fiatalok táncoltak, őrjöngtek, izzadtak, Dale pedig olyan hangerővel játszott, mintha a Csendes-óceánt próbálná túlüvölteni. Az ivás csak később következett, valahol máshol, levezetésként.
A Let’s Go Trippin’t sokan az egyik legelső valódi szörfrock-felvételnek tartják. Ezt követte a Jungle Fever és a Surf Beat, amelyeket Dale saját kiadóján, a Deltone Recordson keresztül jelentetett meg. Első albuma, a Surfers’ Choice 1962-ben debütált, immár a Capitol Records országos terjesztésében. Igazából a popszörfrock-láz Daletől függetlenül terjedt el. Fura kimondani, de az eredeti hangzás végül a poposított másolatokon keresztül vált széles körben ismertté. Mire Amerika felfedezte magának a szörfrockot, addigra a műfaj már reklámképes életérzéssé szelídült. Dale közben feltűnt az The Ed Sullivan Showban és különféle B-kategóriás, de ma már kultikus hangulatú szörfös filmekben is, ahol ekkoriban már a legendás Misirlou szólt.
Később így emlékezett vissza a dal első élő előadására: „Még élénken él bennem az első este, amikor eljátszottuk [a Miserlout]. Direkt a végére hagytam, amikor már mindenki fáradt és készen volt. Lassan kezdtem, aztán hirtelen változtattam a tempón, és csak elkezdtem nyomni, amilyen gyorsan csak bírtam. Recsegett-ropogott minden és… hátborzongató volt. Az emberek felkeltek a padlóról, igazi őrület lett úrrá rajtuk. Azt hiszem, ez volt a szörfös stomp kezdete. A rendőrök igazoltatni kezdtek, és nem hitték el, hogy mindenki józan, annyira átszellemült volt mindenki, ezt a zene okozta.”
Második albuma már magabiztos címet kapott: King of the Surf Guitar. És nehéz lenne vitatkozni vele.
Külön érdekes, hogy Dale egész életében szinte teljesen kívül maradt a rockzenéhez társított klasszikus önpusztító életmódon. Egészségügyi okokból nem ivott alkoholt és nem használt drogokat, 1972-ben pedig a vörös hús fogyasztását is abbahagyta. Emellett több mint harminc éven át kenpót (harcművészet és küzdősport) gyakorolt, ami jól illeszkedett ahhoz a fegyelmezett, fizikális szemlélethez, amellyel a zenéhez is közelített.
Dale később azt mondta: „Hatalmas erőt éreztem szörfözés közben, és ez az erő egyszerűen
átkerült a gitáromba. Megpróbáltam elképzelni, hogy lehetne ezt a zene nyelvére lefordítani.
Az arab szúfi és egyéb révülő zenék segítettek megérteni a hatásmechanizmust.”
Játékstílusa a szörfözés során szerzett tapasztalatait tükrözte, és az óceán erejét kis arab ritmika segítségével vetítette ki az emberekre. Dale és a Del-Tones bandája előadta a Secret Surfin’ Spot mindkét verzióját az 1963-as, Frankie Avalon-os Beach Party című filmben.
Annette Funicello and Frankie Avalon: Beach Party (1963)
Aztán a banda a My First Love, a Runnin’ Wild és a Muscle Beach dalokat az 1964-es Muscle Beach Party című filmben is játszotta. Ezek akkor nagyon megdobták Dale és bandája ázsióját. Hirtelen sztárok lettek, a kaliforniai szörfvilágon túl is.
Dick Dale King of SURF Guitar music to Big Wave Surfing WIPEOUT
Dick Dale and His Del Tones: Secret Surfin’ Spot
Dick Daleand the Del Tones: Bongo Intro & Surfin’ And A Swingin’ (1963) Color Movie Clip – HD
A szörfrock országos népszerűsége végül rövid életűnek bizonyult. 1964-től megérkezett a brit invázió, és az amerikai slágerlistákat gyorsan elfoglalták olyan zenekarok, mint a The Beatles, a The Rolling Stones vagy a The Shadows és a többiek – persze nem érdemtelenül.
Dale-t ekkoriban vastagbélrákkal diagnosztizálták. Ez a lehető legrosszabbkor jött, mert nem tudott a zenélésre koncentrálni. Jimi Hendrix azt mondta ekkor: „Soha többé nem fogsz igazi szörfzenét hallani, ha Dale meghal.” Szerencsére felépült, bár a betegség egész életén át visszatérő problémát jelentett számára. Már önmagában az is kisebb csodának számít, hogy ilyen hosszú és aktív életet élt.
Dale később Hendrix előtti tisztelgésként feldolgozta a Third Stone from the Sun című dalát. Bár a betegségből felépült, több évre visszavonult a zenéléstől. A sors azonban továbbra sem bánt vele kíméletesen: 1979-ben egy kisebb szörfbaleset után súlyos fertőzést kapott — részben a szennyezett tengervíz miatt —, és kis híján elvesztette a lábát. Az eset annyira megrázta, hogy később aktív környezetvédő lett, különösen az óceánok védelmének ügyében.
Stevie Ray Vaughan & Dick Dale – Pipeline (1987)
Dick Dale tehetségét és hatását a szakma is csak viszonylag későn kezdte igazán a helyén kezelni. 1996-ban beválasztották a hollywoodi RockWalk legendái közé, 2000-ben pedig az Egyesült Államok Képviselőháza is elismerte kiemelkedő zenei teljesítményét, amikor bekerült a Library of Congress Hall of Records gyűjteményébe.
Dale háromszor házasodott. Első felesége, Jeannie a hetvenes években tahiti táncosnő és plakátmodell volt Hawaiin. Ketten együtt egy látványos zenei revüműsort is létrehoztak, amellyel végigturnézták Las Vegas, Reno és Lake Tahoe szórakozóhelyeit és kaszinóit. A sikeres fellépésekből származó bevételeket éjszakai klubokba és ingatlanokba fektették, így Dale idővel megvásárolhatta 17 szobás, háromszintes álomotthonát a Newport Beach-i The Wedge környékén.
A házasság azonban 1984-ben nyilvános és kifejezetten keserű válással végződött. Dale később azt mondta, hogy a vagyonának jelentős részét elveszítette — nagyjából úgy, ahogy az Bruce Springsteennel is történt a válása idején. Pedig ekkoriban már saját kis leszállópályája is volt a Mojave-sivatagban, Los Angelestől keletre, és rendszeresen repült a Piper Tri-Pacer gépével. A kifutópálya még a NOAA légiforgalmi térképein is „Dale” néven szerepelt.
A válást követően relatíve legatyásodott, persze csak az ő szemszögéből nézve. Ehhez jöttek az egyre súlyosabb egészségügyi problémák és a folyamatos orvosi költségek. Dale később többször is elmondta, hogy gyakorlatilag élete végéig kénytelen volt turnézni, mert másképp nem tudta volna finanszírozni a kezeléseit. Egy 2015-ös interjúban így fogalmazott: „Persze, szívesen otthon maradnék hajómodelleket építgetni vagy elmennék a feleségemmel Hawaiira, de ha élni akarok, akkor muszáj fellépnem.”
Számos egészségügyi problémája volt, beleértve a cukorbetegséget, a veseelégtelenséget és a csigolyakárosodást, vastagbélrákja is kiújult, amely elviselhetetlenül fájdalmassá tette a fellépéseket. Halála előtt szív- és veseelégtelenség miatt kezelték. 2019-ben vesztettük el a legendát.
Dale titkai
Dick Dale több szempontból is úttörőnek számított. Az apai ágról hozott arab zenei hatások, a közel-keleti skálák és a hipnotikus dallamvilág önmagukban is különlegessé tették a játékát, de mint minden igazán nagy gitárfigurának, Dale-nek is megvoltak a saját rögeszméi és technikai trükkjei. Nem klasszikus nyugati skálákban gondolkodott, és már egészen korán rendszeresen használta a reverbet, amely később gyakorlatilag a szörfgitár-hangzás védjegyévé vált.
A balkezes Dale legendás staccatós pengetése részben abból fakadt, hogy hosszú ideig jobbkezes gitáron, fejjel lefelé játszott. Csakhogy ez nem a Hendrix-féle megoldás volt. Jimi Hendrix ugyan megfordította a gitárjait, de a húrozást is átrendezte. Dale viszont meghagyta a húrokat eredeti sorrendjükben, vagyis a vastagabb húrok kerültek alulra. Ez teljesen más karaktert adott a hangszernek: erősebb, harapósabb mélyeket és furcsán meleg magas hangokat eredményezett.
Dale harcokban edzett, aranyszínű Fender Stratocasterét, amelyet „A Szörnyeteg”-nek becéztek, hangos játékra tervezték, mivel hatalmas, .016, .018 és .020-as méretű, sima húrokkal, valamint .039, .049 és .060-as sodort húrokkal büszkélkedhetett. A húrok óriási feszültséget adtak, Dale pedig olyan erővel játszott rajtuk, hogy a legenda szerint nem egyszerűen elszakította, hanem szinte „elégette” őket a színpadon. Ebben szerepe volt az általa használt extra kemény pengetőknek is, amelyekkel brutális erővel támadta a húrokat.
Nem véletlen, hogy később a punk- és metalgitárosok is hősként tekintettek rá. Dale játékában már jóval a heavy metal megszületése előtt ott volt az a fizikai agresszió és kontrollált káosz, amit mások csak évekkel később kezdtek el keresni a rockzenében. A „Beast” ráadásul szinte puritán hangszer volt: nem volt rajta hagyományos hangszínszabályzó, csak egy fő hangerő és egy kapcsoló. Dale filozófiája egyszerű volt: ne finomkodjon a gitár — robbanjon be azonnal.
Dick Dale: Nitro (Live on KEXP)
A heavy metal egyik korai előfutáraként is gyakran emlegetik Dick Dale-t, elsősorban azért, mert megszállottan feszegette a hangerő és az erősítés technikai határait. A Fender alapítójával, Leo Fenderrel együttműködve Dale konkrétan hozzájárult az elektromos gitártechnika fejlődéséhez. Az ő brutális hangerőigénye miatt fejlesztettek ki olyan új erősítőket és hangfalakat, amelyek képesek voltak vastagabban, tisztábban és egyszerűen hangosabban szólni, mint bármi korábban. Többek között az első 100 wattos gitárerősítő megszületésében is szerepe volt.
Szintén Dale volt az egyik első zenész, aki tudatosan használta a külső reverb effektet, amely később a surf rock egyik alapvető hangzásjegyévé vált. Leo Fender állítólag egyszer így fogalmazott róla: „Amikor kibírja Dick Dale büntetését, akkor emberi fogyasztásra is alkalmas.”
A Guitar Player egyszer a metal ősének nevezte Dale-t nyaktörő sebessége és vad színpadi jelenléte miatt. A szörfrock műfaj közvetlen hatással volt egy másik SoCal-gitárosra, Eddie Van Halenre is. Az első dal, amelyet Van Halen elektromos gitáron tanult meg játszani, a The Ventures „Walk Don’t Run” című száma volt. Több Van Halen-slágerben (például a „Romeo Delight” és a „Top Jimmy” címűekben) is a szörfrock ritmikai és gitárkezelési öröksége hallható. Szintén Dale nevéhez kötik az elektromos gitáron játszott gyors tremolópengetés elterjesztését is, amely ma már a legkülönbözőbb műfajokban — az extrém metáltól a fúziós jazzig — teljesen természetes technikának számít. Az a villámgyors, monoton staccato váltogatás, amit ő játszott, hosszú éveken át szinte utánozhatatlannak tűnt. Mire a későbbi gitárvirtuózok megérkeztek, Dale már rég teljes sebességgel száguldott előttük.
Rock and roll suli: szörfóra kezdőknek és haladóknak. A szörfrock két arca.
A szörfzene, szörfrock, szörfpop vagy szörfgitár – attól függően, ki hogyan nevezi – a szörfkultúrából kinövő rockzenei műfaj volt, amely különösen Dél-Kaliforniában vált népszerűvé. Aranykora nagyjából 1958 és 1964 közé tehető, bár maga a stílus szerencsére soha nem tűnt el teljesen. Az autentikusabb vonala a mai napig él underground zenekarok és megszállott gitárőrültek kezei között.
A szörfrocknak a kezdetektől kétféle iránya volt. Az első az instrumentális szörf, amely gyakorlatilag egy kontrollált gitárkamikaze: gyors, agresszív, sokszor teljesen őrült tempójú hangszeres zene, ahol a cél a hullámok erejének és zuhanásának megidézése. Ez volt Dick Dale territóriuma. A másik irány a vokális szörf volt, amely inkább a tengerparti életérzést, a nyári szabadságot, az autókat, a csajozást és a napsütéses kaliforniai álmot csomagolta könnyebben fogyasztható popdalokba. Lágyabb gitártémák, vokálharmóniák és rádióbarát szerkezetek jellemezték. Ennek a vonalnak a legismertebb alakjai a The Beach Boys és Jan and Dean voltak.
Jan & Dean: Surf City
Népszerűsége csúcsán a szörfzene a lánycsapatokkal és a Motown soul–R&B előadóival versengett az amerikai popkultúra vezető zenei irányzatának címéért. A korszakban sokszor egyszerűen csak „California Soundként” emlegették ezt az életérzést és hangzást. A Motownról, valamint a blaxploitation zenékről már írtunk, a kaliforniai hangzásról az Echo In The Canyon szemlézésében szintén szót ejtettünk.
A műfaj későbbi szakaszában egyre több zenekar kezdett dalokat írni autókról, csajokról és a dél-kaliforniai fiatalság idealizált életéről. Ebből nőtt ki a később „hot rod rockként” ismert irányzat. A szörfrock végül szinte észrevétlenül beleolvadt a modernebb rock and roll különböző ágaiba. Dick Dale azonban egészen más oldalról érkezett. Ő az instrumentális rockból fejlesztette ki saját szörfhangzását, amelyben közel-keleti dallamok, szúfi révülő zenék, népzenei motívumok és mexikói mariachi pengetési technikák is keveredtek. Regionális slágere, a Let’s Go Trippin’ 1961-ben gyakorlatilag berobbantotta a szörfőrületet Kaliforniában, és zenekarok egész generációját inspirálta.
Országos sikerré azonban akkor vált a műfaj, amikor a rádióbarát, vokális popdalok elkezdték átvenni az instrumentális szörfrock hangzásvilágát. A közönség így már nemcsak a hullámok sebességét hallotta ki a gitárokból, hanem konkrét történeteket is kapott a tengerparti életformáról.
Dale később elég pontosan fogalmazta meg a különbséget: „Más szóval, az a zene nem szörfös zene volt. A szavak, a dalok témái tették szörfös dalokká őket… Ez volt a különbség. Az igazi szörfözős zene instrumentális volt, lehetőleg vad és gyors — bár persze léteztek lassabb darabok is.”
Dick Dale – Let’s Go Trippin’
Na, de ki találta ki és ki tette híressé?
Kétségkívül Dick Dale a szörfrock Mozartja, de vele egy időben a környéken a Rendezvous-bulik hatására máshol is rendeztek hasonló partikat. Dale idősebb volt, hangosabban, gyorsabban játszott, nagyobb közönséget vonzott be, de a The Bel-Airs azt állítja, hogy ők voltak az első szörfrockerek. Eddie Bertrand és Paul Johnson ugyanis együtt tanultak meg gitározni. Johnson így nyilatkozott Bertranddal való kapcsolatáról: „A gitártanulás nálunk páros élmény volt, nem magányos gyakorlás. Úgy tanultunk meg játszani, hogy együtt zenéltünk: az egyikünk akkordozott, a másik vitte a főtémát. Ez lett a Bel-Airs hangzásának alapja. Nem Dick Dale hatására csináltuk a számainkat.”
The Bel-Airs: Mr. Moto (1962)
Érdekesség, hogy akkoriban messze nem Dale és bandája volt a legismertebb. Valószínűleg a leghíresebb szörfrock sound a Surfaris Wipe Outja volt. Az akkori Billboard Hot 100-on a 16. helyezést ért el.
The Surfaris: Wipe Out (1962)
Szomorú kimondani, de tény, hogy akkoriban az Astronauts, a Surfaris, a Trashmen, de még az ausztrál Denvermen is híresebb volt, mint Dick Dale és bandája. Valójában az ő igazi nagy korszaka meglepő módon a stílus lecsengése után az utókornak volt köszönhető. Ponyvaregény ide, zsenialitás oda, a Trashmen slágerét ma is többen ismerik, mint Dick Dale-t. A Surfin’ Birddel a negyedik helyet érték el a slágerlistákon a Beach Boys előtt.
The Trashmen: Surfin Bird – Bird is the Word (1963)
Coloradóból származó űrhajósok: The Astronauts: Surf Party
Ma már szinte senki nem emlékszik a Rivieras-ra, pedig 1964-ben az ötödik helyet értek el a California Sun című számukkal.
Az ausztráliai Sydney-ből származó Atlantics tagjai nem kizárólag szörfzenészek voltak, de jelentős mértékben hozzájárultak a műfajhoz, erre a legeklatánsabb példa a Bombora című slágerük 1963-ban. Szintén Sydney-ből érkezett a Denvermen, akiknek a Surfside lírai instrumentális dala a slágerlisták első helyére került. Ezek az előadók a Beach boys, Jan & Dean akkor mind híresebbek voltak, mint Dick Dale és a Del Tones.
The Atlantics: Bombora (1963)
The Denvermen: Surfside
Szörfrockrakétákat még, még!
A stílus nem tűnt el teljesen, máig él. Nagy hatása volt a psychobilly-re és a punkzenére is. Stílus szempontjából a Csendes-óceán másik partján zenélő Takeshi Terauchit és aktuális bandáit mindenképp muszáj megemlíteni. Ledzsenderi fazonok.
Takeshi Terauchi & His Blue Jeans |Album: Manatsu No Umi O Buttobase!!
Reverend Horton saját maga jogán is egy zseni, de simán oda adná a fél karját egy Dick Dale-szólóért. Reverend Horton Heat: Psychobilly Freakout
Beszéljen a név: B*tch Boys: Gotchya!
A Los Straitjackets klipjei és színpadi megjelenése is magáért beszél. Los Straitjackets: Space Mosquito
A Messer Chups zenei őrületei mind merítenek a szörfrock korszakából. Messer Chups: Magneto (The Open Stage Berlin)
Az újabb generáció közül a Sufrajettes, a Lucianos, a Man or Astro-man, de a lassú szörfrockban utazó Summer Salt is méltó módon viszi tovább az örökséget. A listánk messze nem teljes, csak azt szerettük volna megmutatni, hogy mennyire élő és virulens a műfaj. Mindenkinek jó szörfözést, rockozást és szörfrockozást kívánunk. Dick Dale nyugodj békében! És köszi!
The Surfrajettes: Britney Spears Toxic Surf Cover
Lucianos: Think Twice Before Cheating
Man Or Astro-Man?– Full Performance (Live on KEXP)
Summer Salt: One Last Time
