Is That Black Enough for You?!?
A Netflix egyik erőssége, hogy a nagyközönség elé specifikus filmeket is eljuttat, a dokumentumfilmeknek kimondottan jót tesz, ha fényt kapnak. „Ez elég fekete neked?!?” címmel egy igaz filmtörténeti érdekesség került fel a platformra. A lényeg, hogy végigveszi a XX. században az afroamerikaiak lehetőségeit a filmiparban. Ez elsőre akár száraz szakmázásnak is tűnhet, de hé, ezeket a filmeket közönségnek szánták. Megállnak a maguk lábán. Akit érdekel Amerika, nem csak a fekete Amerika, bármilyen Amerika, és szereti a krimit, a humort és a zenét, nézze meg a doksit. Kap pár igen jó filmtippet. Ha szereted a funkot, akkor ezt a cikket meg mindenképp pörgesd át.
Black Film Matter
Fekete piac és fehér por
Ha az az átfutós fajta cikkolvasó vagy, adom a térképet. Az elején kis kultúra. Közepén egy csomó blaxplotation filmtipp, és funkzene a javából. A vége ugyanez, nem bírtunk leállni. We got the funk.
A doksi egy briliáns enciklopédikus tanmese a fekete moziról. Az interjúk őszinték és szórakoztatóak. Tulajdonképpen a fekete mozi történetét követi nyomon, elsősorban a ’70-es évekre összpontosítva, archívumokkal és új interjúkkal a korszak számos kulcsszereplőjével. Sok minden van lefedve, és felfedve, de leginkább megmutatva. A lényeg, hogy a korai időkben is voltak fekete színészek, de arra voltak kárhoztatva, hogy kócos fejű bugrisok legyenek a jól öltözött elegáns fehérek mellett. A másik sablon, hogy a fekete színész vagy gengszter, vagy zenész, a fekete színésznő meg prosti vagy táncosnő vagy mindkettő egyszerre – csak ezeket a lehetőségeket kapták. Sok színésznek ebből lett elege.
Zendaya arra hívja fel a figyelmet, „hogy a feketék is, mint mindenki, „minden” szeretnének lenni. Gyakori frusztráció, hogy nem játszhatnak sci-fiben, westernben vagy bármi másban. Csak azt akarjuk, hogy mint színészek minél többen létezzünk mindenféle karakterben, formában. Annyi történetet kell elmesélnünk magunkról.”
Harry Belafonte:
„Egyetlen filmet sem bántam meg, amit visszautasítottam.” […] „Mindenekelőtt művész vagyok. Egy iskolából jöttem ki Marlon Brandóval, Walter Matthau-val, Rod Steigerrel, és Tony Curtis-szel. Nem fogok mást tenni, mint amit érdemesnek tartok megtenni.” […] „Örülök, hogy ezt a Belafonte nevű dolgot a láthatáron tényleg nem lehet baxxtatni. Mert bármikor, amikor valaki jött és ultimátumot adott, hogy ezt vagy azt csináljam, így vagy úgy, azt mondtam: „Baxxd meg inkább elmegyek és énekelek Párizsban.”
Virágozzék ezer virág – a hatvanas évek, elindul valami
De ennek az volt a következménye, hogy Belafonte, aki valójában egy tehetséges színész volt, végül zenészként lett igazán ismert. A feketéknek sok alkut kellett kötniük. A Martin Luther King vezette erőszakmentes polgárjogi mozgalom jegyében ugyanis a hatvanas évek elsővonalbeli amerikai filmjeiben a fekete hősök jellemzően kerülik az erőszakot, a morcosabb fekete karakter kötelező jelleggel elbukik.
A hatvanas évek végére Hollywood egyetlen igazi fekete sztárja Sidney Poitier volt.
A megbilincseltek című filmje Tony Curtis-szel 1958-ban forradalmi alkotás volt. Börtönfilm, de példabeszéd is az együttélésről, nem véletlen kapott két Oscart is.
A Nézzétek a mező liliomait! (1964) és az In the Heat of the Night (1967) című krimi szintén remekművek. Ezek a filmek ma is frissek, nyugodtan kezdj bele.
Aztán Poitier filmbeli karakterei egyrei egysíkúbbá váltak, és a legkevésbé sem tükrözték az afroamerikai jellemet. A Tanár úrnak szeretettel, és a Találd ki, ki jön ma vacsorára (1967) orvos-vőlegény figurája mentes minden emberi gyengeségtől. Poitier maga a megtestesült szent, az erény mintaképe, és hiányzik belőle minden, ami hitelessé tehetné a karakterét. Poitier tetejébe tanár, orvos vagy nyomozó, makulátlan öltönyökben grasszálgat, vagyis középosztálybeli fekete, aki vajmi keveset mondhat a fekete többség sanyarú helyzetéről.
Maszatolás nélkül
Ezek a szeressük egymást gyerekek lózungok nem jelentettek megoldást a feketéket érintő társadalmi-gazdasági problémákra. A fekete mozgalom által kiharcolt jogegyenlőségi kérések szinte semmilyen eredményt nem hoztak. Martin Luther Kinget lelőtték. Igazából a feketék összes politikai vezetőjét lelőtték. Malcolm X-et pont úgy, mint a Black Panther pártot-mozgalmat vezető Huey P. Newtont. Ezek tények, nem túlérzékeny paranoiák. Aminek egyenes következménye az 1966-os példa nélküli zavargási hullám, a fekete társadalom megosztottá vált az erőszakmentes mozgalom és a szeparatizmus között.
A moziba járó feketék saját hősöket akartak látni. Nem mellékszereplői, hanem főszereplői
akartak lenni a saját életüknek. A fekete „hős” célja már nem a társadalom lelkiismeretének
felébresztése, hanem az őt megillető hely mindenáron történő kiharcolása.
Olyan világban létezünk, ahol sokszor a fekete jazz-zenészeket fehérek játszották barna arcúra sminkelve. Mi van!?
Készült pár alapfilm, amit mindenki elfelejtett, ami az amerikai társadalom rabszolgatartó mocskos múltját boncolgatta egy olyan országban, ahol a Ku-Klux-Klán akkor még vígan vonulgatott. Az 1959-es Shadows, a ’69-es Slaves és a teljesen őrült és fura című kísérleti film Symbiopsychotaxiplasma: Take One jelzi, hogy van még puskapor a feketék fegyvereiben. Ez még csak a kezdet.
Megszületik a „Cool” fekete
Cool, hot, fly – mindegy is, a lényeg, hogy hatalmas afro frizurája legyen. Erőszak, korrupt zsaruk, szex, drog és funk. A blaxploitation fekete filmjei megteremtették az afroamerikai szuperhőst.
A blaxploitation (black exploitation, a feketéket kiaknázó alkotások „gyűjtőneve”) alig ismert hazánkban. Persze sokan ismerik Shaft magánnyomozót, de nem a „nagy” Shaftet, Richard Roundtree-t, hanem csak a „kicsit”, Samuel L. Jacksont. Hasonlóképp a magyar mozinézők többsége Pam Griert általában Jackie Brownnal azonosítja, holott volt ő már Foxy Brown. Aztán ne felejtsük el Foxy Brown rapperinát se. Ha megkérdezel Magyarországon 100 embert, abból 80 a Jackie Brownt vagy a rapper Foxy Brownt ismeri, nem az eredeti Foxy Brown-filmet.
Tulajdonképpen ezzel össze is foglaltam a doksit, hogy a feketék kulturális poénjai egyfelől nem kerültek be a köztudatba, másfelől legfeljebb koppintva. Meg lehet-e azt csinálni, hogy egy másik film filmzenéjével indítom a filmemet? Úgy látszik igen. Tarantino legalábbis meglépte. Hányan tudják, hogy ez valójában egy blaxploitation krimi zenéje, az Across 110th Streeté. Hiába mondja Tarantino, hogy ezt mindenki tudja. Nem tesó, ezt te is most tudtad meg. Pont ezzel van a baj, hogy sok rendező összelopkodja mások poénjait.
Bobby Womack: Across 110th Street.
A Tarantino-féle megoldás.
Az évtized alatt hihetetlen, de több mint kétszáz blaxploitation-filmet forgattak. Bár többségük tényleg trash volt, de jó néhány akad köztük, ami valami fura bájt tartalmazott. Ezért is kell megnézni Eddie Murphy-vel a Dolomite életét elmesélő filmet (A nevem Dolomite). Sok film a feledés homályába veszett, de volt, ami valóságos kultfilmmé nőtte ki magát. Aminek beállításait, poénjait, zenéit mások később koppintották. ODB egy egész klipet szánt a Dolomite imádatának. Köszi Dirty, imádjuk!
Ol’ Dirty Bastard ft. Kelis – Got Your Money
Ha tudni akarod mi a funk, ne a Hófehér Jaguárt, hanem Fekete Cézár-filmzenét és James Brownt hallgasd!
Bigidi blaxploitation vagy sexplotation? Baadasssss…
A stílus első nagy durranásának tartott Sweet Sweetback’s Baadasssss Song (1971) maga a nyers erőszak és szexualitás. Hősének nem csak karizma és karizmatikus karaktere van, hanem egyenesen a szexiparban dolgozik. A film írója, rendezője és producere Melvin van Peebles által megformált Sweetback egy puncimágnes, fekete dzsigoló. Aki nem zavarba jön, hanem zavarba hoz. Ezekben a filmekben előbb-utóbb lesz valami igazságtalanság, utána a főhősnek menekülnie kell, bár éles az embervadászat, nincs elviccelve, azért közben arra is jut idő, hogy a hölgyek is át legyenek mozgatva. Sweetback nem a szavak embere, talán ha tíz sort mond az egész film alatt. Ellenben mindenféle pisztolyt tud használni, a hölgyek nagy örömére és a rendőrök bánatára. Kicsit karikírozom, de valóban, talán ez a korszak egyik legeredetibb filmje.
A legismertebb viszont kétségkívül a Shaft.
A shaftelők
A Roundtree által megformált fekete magánnyomozó kitűnően egyensúlyozik a gettó íratlan és a fehérek írott szabályai között. Sweetbackhez hasonlóan Shaft is, ha nyomoz, akkor a nők szemében ellenállhatatlan, a férfiak számára legyőzhetetlen. Igazából a feketék azért imádták ezeket a filmeket, mert az igazi társadalmi drámákat nem akarták látni, azt ismerték otthonról. Azt akarták látni, hogy királyak, vagányak. Az a helyzet, hogy ezek a filmek, karakterek, zenék tényleg azok. Kicsit hímsoviniszták, de a jó ügy érdekében a megfelelő fekete pisztoly a megfelelő pisztolytáskába kerül, legyen az akár fehér vagy fekete.
A másik ok, amiért a Shaft alapfilm lett a gettóábrázolás. A gettó, ez a szegregátum csak feketék által lakott városrész önálló világ. És nem csal a film, tényleg ilyen volt. Fehér ember itt olyan ritka, mint a fehér holló, és a mégis idetévedő „fehér pofákat” könnyen kellemetlen meglepetés érheti, lásd Die Hard 3 (Bruce Willis és a tábla). Innen nem ment ki a csendőrszázad. Járulékos veszteség vagy. Lásd az Apacserőd Bronxban című örökbecsűt, ahol a rendőrök az őrsön húzzák meg magukat, tényleg csak akkor mennek ki, ha ég az egész tömb. A feketék többsége lepukkant bérházakban, magas bérleti díjak mellett, alacsony életszínvonalon kénytelen élni. Lásd Crooklyn (Spike Lee gyerekkorát feldolgozó film).
A feketék filmjei nem csak az afroamerikai közösségnek szólnak. Elsőként reagáltak a hatvanas-hetvenes években végbemenő változásokra. A fehér középosztály fokozatosan elhagyta a belvárost és az elővárosokba, a „suburbiába” költözött. A belvárosban terjeszkedik a bűnözés, a prostitúció és a kábítószer. Soha Amerika ilyen vad és veszélyes nem volt, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Se előtte, se utána. Nem véletlen, hogy a Taxisofőr is 1976-os film. Akik viszont nem taxival, hanem hatalmas Cadillac-kel utaztak, a stricik és a dilerek.
A superfly-arcok
A superfly eredetileg egy drága, jó minőségű kokain volt, de hamar szinonimája lett mindennek, ami menő és vagány. A Superfly (1972, Gordon Parks Jr.) antihőse igazi utcai gengszter: díler, aki még egy utolsó nagy dobásra készül, hogy aztán végleg kiszálljon. Ismerős a sztori. Egyszerre harcol a rendőrökkel és a maffiával.
A Superfly mutatta meg hogyan öltözködnek a fekete bűnözők, elsősorban stricik és dílerek. Snoop Dogg, de az összes rappernek ezek a filmek stílusbibliák.
A Superfly kötelező darab a hiphoprendezők körében. A Camp Lo egész stílust épített erre az időszakra. .
Innentől kezdve lesz gengszterviselet a legnagyobb melegben is a bunda, miközben a csajok egy szál semmiben ropták a funky-ra.
Ezen filmek tanulsága szerint csak a bűnözők és a szerencsés kevesek, a zene vagy a sport által innen kikeveredők élnek jól. Ezekben a filmekben a feketéknek többnyire az aljamunka jut: rikkancsok, cipőpucolók, utcaseprők, esetleg taxisok. Ivan Dixon el is mondja hírhedt filmjében, ha a feketék át akarják venni a hatalmat, csak annyi a dolguk, hogy egy overállt felöltenek és partvist a kezükbe vesznek, és máris láthatatlanná válnak és bejutnak bárhová. Hiszen továbbra is ők a kulimunkások. Az 1973-as legendás film, amiről beszélünk a The Spook Who Sat By the Door (A kísértet, aki az ajtó mellett ült) iszonyat nagy botrányt váltott ki. Az is csoda, hogy elkészült. A film arról szól hogyan kéne a feketéknek egy forradalmat megszervezniük. A CIA innentől kezdve figyeltette Dixont és ez a film a karrierjébe került. Nagyon kemény film. Féltek tőle, és mindenhol betiltották.
A fehéren fekete nő
Fura, hogy pont a nem gyengén macho blaxploitation volt, aki legitimálta a női hősöket a vásznon.
Pam Grier, aki a Coffy (1973) és Foxy Brown (1974), majd a Jackie Brown című filmekben az egyik első női hős volt, aki szembeszállt az alvilággal, de ezzel egyben a férfiak társadalmával is. A Cleopatra Jones meg egyenesen egy női James Bond. És a feministák elfelejtették ezt a filmet, itt a fegyver, és nem használják. Cleo nem viccel, szétcsap mindenkit.
Komolyabb darab az 1972-es életrajzi film, a Lady Sings the Blues. Diana Ross a tragikus sorsú Billie Holiday szerepében varázslatos alakítást nyújt. A film öt Oscar-jelölést hozott össze. Sajnos abban az évben jött ki a Keresztapa is, nem volt esélye. Micsoda év! Micsoda filmek!
Funktasztikus filmzenék
Lehetetlen a blaxploitationről beszélni úgy, hogy ne szóljunk a zenéről. Ha felsorolnánk kik írtak zenét a hetvenes évek fekete filmjeihez, igencsak impozáns névsor kerekedne ki.
Csak felületesen: a Sweetback zenéjét az Earth, Wind and Fire szerezte. Shaftét Isaac Hayes, aki ezért Oscar-díjat kapott. A Superfly legendás dalait Curtis Mayfield írta. A Coffy zenéjét Roy Ayers szerezte. James Brown a Black Ceasaron dolgozott, Barry White nevéhez a Together Brothers köthető. Bobby Womack Across 110th Street OST-jét már említettük. Pont Marvin Gaye maradna ki a sorból, ne vicceljünk, a Trouble Man hangulata az ő mesterműve.
Laikusoknak mondom ez a lista annyira gyémántot vágóan kemény, hogy hagyd is. Soha eddig semmilyen stílus, zsáner filmzenéje a közelében sincs.
Mire vége lett az évtizednek, a blaxploitation fogalmát kiterjesztették a zenére is, és ahogy minden fekete muzsikánál, a funk esetében is megjelentek a fehér zenészek. Így lett Bee Gees, a funkból meg diszkó és a kúlból zseléshajú Travolta. Egyfelől a filmekből kiveszett minden eredetiség, másfelől a kezdetben független fekete műfajt beszippantotta Hollywood.
A piaci szemléletéről híres álomgyár rájött, hogy gazdasági szempontból nem fontos önálló célközönségként kezelnie a feketéket, így az afroamerikai színészek fokozatosan mellékszerepekbe kényszerültek. A blaxploitation ma már csak nosztalgia.
A hiphop köszöni szépen
Két filmet a végére muszáj megemlítenem külön.
The Education of Sonny Carson (1974) és Killer of Sheep (1978) mindkettő kilógott a sorból nyersesége és hitelessége okán.
The Education of Sonny Carson szerintem az a film, aminek a legtöbb mondatát használták rapszámhoz skitnek. Ez egy hiphop idézet-Biblia. Vagy 10 példát tudnék, de így is hosszú a cikk, visszafogom magam. A film sztorija egy gettógyermek élete és az utcai bandák világa, nagyon sok amatőr, de valós szereplővel, aki magát játszotta.
Na, egy Wu skit: „A Sólymok és a Lordok készülnek az összecsapásra”. Ghostface Killah feat. Raekwon – 260
A Killer of Sheep a Los Angeles-i Watts negyedben játszódik, egy vágóhídi dolgozónak az életét mutatja be. A Nemzeti Filmkritikusok Társasága minden idők „100 alapvető filmje” közé választotta. Mivel azonban a film megfelelő jogi engedély nélkül készült, a filmet soha nem mutatták be hivatalosan moziban, és nem tették elérhetővé videón sem. Csak kevés múzeumban és filmfesztiválon volt látható. Igazi különlegesség. Mos Def is innen vette a borítót.
Mos Def: Auditorium
A lista megáll a nyolcvanas éveknél. De mi majd folytatjuk a legjobb gettófilmek elemzésével.
Tik. Tik. Boom. Blaxploitation.
