Az ember, aki mindig képre volt töltve.
Gordon Parks élete előre nem látható kimenetelű döntésések sorozata volt, mely során minden egyes alkalommal az addig elért eredményeit tette kockára. El sem tudjuk képzelni, hogy a régi Amerikában ehhez mekkora állhatatosság kellett. Itt nem a hatvanas évekről beszélek, hiszen 1932-ben Parks már 20 éves volt.
Sokan vitatják a BLM mozgalom indulatait és hevességét, de ha meg akarjuk érteni, mit jelentett valójában a rasszizmus Amerikában, érdemes felidézni a világot, amelyből Parks indult. A délvidéki városok és falvak árnyékában nem volt ritka, hogy egy ember élete csupán annyit ért, amennyit a gyűlölet diktált. Gordon Parks-tól azt is megtudhatod, hogy horgásztak velük. Sok redneck komolyan azt hitte, hogy a fekete hús a legjobb csali. Bár illegális volt, néha lőttek maguknak egy négert. Amerika múltja annyira durva, amennyire elképzelni sem tudod. Ebből a valóságból emelkedett ki Gordon Parks, hogy a kameráján keresztül ne csak dokumentálja, hanem meg is értse: hogyan lehet a fényképezés eszközével szembeszállni az embertelenséggel.
A Choice of Weapons: Inspired by Gordon Parks (Trailer)
A Choice of Weapons: Inspired by Gordon Parks egy 2021-ben bemutatott dokumentumfilm, amely egy valódi reneszánsz ember életútját követi végig. Gordon Parks fotós, filmrendező, festő és zeneszerző volt, de leginkább arról ismert, hogy képein a fekete amerikaiak mindennapjait mutatta meg – őszintén, sallang nélkül, a maguk valójában. Egyszerre a fájdalom és a méltóság pillanataiban. Parks fotográfusként mindent és mindenkit megörökített: divatmodelleket és utcajeleneteket, Malcolm X-et, Gloria Vanderbiltet vagy éppen Muhammed Alit. Fényképei sosem pusztán fotók voltak, hanem történetek: drámák, sorsok, villanások, amelyek a jelenbe is üzennek. Nem véletlen, hogy ő lett a Life magazin első afroamerikai munkatársa. Saját szavaival élve: kétszer olyan jónak kellett lennie ahhoz, hogy egyáltalán segédként szóba kerülhessen.
Parks képeivel újragondoltatta, mit jelent feketének lenni Amerikában –
és mit jelent egyáltalán amerikainak lenni. A kamerát fegyverként
használta a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelemben.
És hogy mindemellett regényíróvá, valamint hollywoodi rendezővé is vált, csak tovább erősítette örökségét: az ő nevéhez fűződik például a Shaft, a blaxploitation műfaj egyik alapköve. Cikkünk a témáról ITT olvasható.
A doksit nem mesélhetjük el, mert akkor minek megnézni, de a fotókon és a sztorikon kívül van még jó néhány tanulsága. Többek között rávilágít arra is, hogy miközben a világ gyakran a fekete amerikaiakat sportolókként vagy zenészekként képzeli el, ők más művészeti ágakban is markáns és meghatározó jelenléttel bírnak. Parks ennek csupán egyik – igaz, kiemelkedő – példája. Hatása egész nemzedékekre terjedt ki: Spike Lee, Kareem Abdul-Jabbar, Nelson George, Jamel Shabazz (cikkünket róla ITT találod), Anderson Cooper és számtalan kortárs művész vallja, hogy Gordon Parks vállán állva látnak távolabbra.
A filmet John Maggio rendezte az HBO számára, producerei között pedig Alicia Keys és Swizz Beatz nevét találjuk. Miközben a dokumentumfilm Parks életét mutatja be, egyúttal történelmi áttekintés is az amerikai huszadik század közepéről. Nem véletlen, hogy a Rotten Tomatoes értékelése 86 százalékos – mi is csak ajánlani tudjuk.
„Megpróbáltam a gépet arra használni, hogy kijavítsam a dolgokat amiket fiatal fekete férfiként tapasztaltam Amerikában.„ – Gordon Parks
Gordan Parks a fotós, a filmes, a zenész az életművész
Gordon Roger Alexander Buchanan Parks (1912–2006) valóban végigélte a huszadik századot – és közben formálta is azt. Fotós, zeneszerző, író, költő és filmrendező volt, egy igazi polihisztor, aki egyszerre több művészeti nyelven szólalt meg.
Leginkább a Life magazinnak készített fotóesszéivel vált ismertté, amelyekben a szegénynegyedek mindennapjait és az afroamerikai közösség életét dokumentálta. Ugyanakkor a filmvilágban is maradandót alkotott: a félönéletrajzi The Learning Tree, valamint a Shaft és a Shaft’s Big Score rendezőjeként írta be nevét a filmtörténetbe.
Parks nem csupán dokumentált, hanem stílust is teremtett. Divat- és glamourfotósként éppúgy otthonosan mozgott, mint a társadalmi témák feldolgozásában – filmjeiben és képein mindig ott volt a vizuális érzékenység, amely máig felismerhető. Ha ma új címkét keresnénk számára, talán azt mondanánk: stylist. Pontosabban, stílusos.
Parks azon kevés afroamerikai művészek közé tartozott, akik a hollywoodi stúdiórendszeren belül rendezhettek filmet. A National Film Registry megfogalmazása szerint ő volt „az első fekete rendező, akinek játékfilmjét egy nagy hollywoodi stúdió finanszírozta”.
Mielőtt azonban mélyrehatóbban belemennénk életének részleteibe, mindenképp érdemes egy tágabb kulturális keretbe helyezni történetét. Kezdve Billie Holiday híres dalának, a Strange Fruit-nak nyitósoraival. (röviden: Furcsa növények az ágon, négerek lógnak a fákon)
Southern trees bear strange fruit
Blood on the leaves and blood at the root
Black bodies swinging in the southern breeze
Strange fruit hanging from the poplar trees
Billie Holiday: Strange fruit
Billie Holiday legendás száma pontosan visszaadja azt a sötét, nyomasztó légkört, amely a harmincas évek Amerikáját jellemezte, különösen a déli államokban. Mi legtöbbször az ötvenes–hatvanas évek polgárjogi küzdelmeire összpontosítunk, de érdemes feltenni a kérdést: milyen lehetett a mindennapi élet a harmincas években, a nagy gazdasági válság idején? Hát, ha fekete voltál, elég blues-os vagyis nem túl vidám. A lincselések gyakoriak voltak – olykor puszta szórakozásból, máskor egy véletlen vagy mondvacsinált vád miatt. Ehhez társultak az embertelen orvosi kísérletek, amelyeket sokszor a beleegyezésük nélkül végeztek afroamerikaiakon, és amelyek közül számos ügy soha nem került teljes körűen napvilágra. Most meg megy a szánom-bánom, 90 évvel az események után.
Korai öröm
Parks a kansasi Fort Scottban született, egy szegregált világ peremén. Általános iskolai éveit feketéknek fenntartott intézményben töltötte, ám középiskolájában már fehérek és feketék is együtt tanultak – a város egyszerűen túl kicsi volt ahhoz, hogy külön intézményeket tartson fenn. Az integráció azonban korántsem jelentett egyenlőséget: a fekete diákok nem sportolhattak, és ki voltak zárva az iskolai társasági életből is. Parks jó tanuló volt, kíváncsi és ambiciózus, de ez sem volt elég ahhoz, hogy tanárai komolyan vegyék. Egyikük egyenesen azt mondta neki: az egyetemre készülni pénzkidobás, helyette inkább legyen szakács vagy pék – így legalább mindig lenne mit ennie.
1923 egyik napján három fehér fiú a kansasi a Marmaton folyóba lökte a 11 éves Gordon Parkst. Parks nem tudott úszni, teste a víz alá bukott, a sodrás vitte egyre tovább. Abban reménykedett, hogy valahol partot ér, jó messze innen. „Ússz, fekete fiú, vagy pusztulj el!” – kiabálták utána, miközben ő tehetetlenül sodródott a vízben.
Édesanyja tizennégy éves korában meghalt. Utolsó éjszakáját a családi házban töltötte édesanyja koporsója mellett virrasztva, hogy szembenézzen saját halálfélelmével. Nem sokkal ezután nővéréhez a minnesotai St. Paulba került, ám a feszültségek sógorával odáig fajultak, hogy 15 évesen az utcán találta magát. A túlélésért küzdve bordélyházakban dolgozott, énekesként, zongoristaként, majd buszsoförként és pincérként is tevékenykedett. 1929-ben rövid időre a tekintélyes Minnesota Club alkalmazta, ahol titokban könyveket olvasott – itt nyílt ki számára egy új világ. Erre az időszakra tehető, hogy elmerült a zenében is, ami aztán az egész életét végigkísérte. Ekkor kezdett el igazán a zenében is elmélyülni: jazz-zongoristaként lépett fel, és már fiatalon komponált dalokat Larry Funk és zenekara számára.
Fények és képek
Huszonnyolc évesen kezdett érdeklődni a fotózás iránt. A migráns munkásokról készült megrázó felvételek döbbentették rá arra, hogy a fotográfia nem pusztán illusztráció, hanem történetmesélés is lehet. Első gépét – egy Voigtländer Brillantot – 12,50 dollárért vásárolta egy zálogházban. Amikor első filmtekercsét előhívatták, a laborban dolgozók megtapsolták, és arra biztatták, próbáljon meg munkát szerezni a környékbeli női ruhaüzletekben, mint divatfotós. Ezek a képek végül felkeltették Marva Louis figyelmét, Joe Louis nehézsúlyú bokszbajnok feleségéét, aki arra ösztönözte Parkst és feleségét, hogy indítsanak portréfotó-vállalkozást.
Ettől kezdve Parks egyre inkább az alkalmi és családi fényképezés felé fordult, ám Chicagóban végzett munkája mellett sosem mondott le arról, hogy szoció és streetképeket is készítsen városszerte. Nekilátott a város South Side fekete gettójának krónikájához. 1941-ben egy kiállítást tartottak ezekből a fényképekből, ami végül annyira jól sikerült, hogy 1942-ben megkapta a Julius Rosenwald-ösztöndíjat. Ezután felkérték, hogy csatlakozzon a Farm Security Administrationhöz (FSA), amely az ország szociális körülményeit tárta fel állami megbízásból Roy Stryker égisze alatt. Ez nagyjából annyit tett, hogy a munka címszó alatt azért bőven jutott idő művészkedni. A kormányzati fotózás jó megélhetést biztosított pár tehetséges fotóművésznek, akik nagy szerencsénkre érzékeny szemmel vették észre az igazi Amerikát.
„Ha ezt most bemutatjuk mindannyiunkat kirúgnak!”
A fenti idézet Gordon Parks főnöke, Roy Stryker szájából hangzott el, mégis hagyta, hogy Parks folytassa a munkát. Ez azt mutatja, hogy a művész gyakran kockázatot vállalhat a társadalmi igazságok bemutatásáért.
Parks ekkor készítette el egyik legismertebb fényképét, az American Gothic, Washington D.C.-t, amelyet Grant Wood ikonikus Amerikai gótika című festményéről neveztek el. Parks kísértetiesen hasonló fényképén egy fekete nő, Ella Watson látható, mereven állva a falon lógó amerikai zászló előtt, egyik kezében seprűvel, a háttérben felmosóval. Ezek azok az emberek, akik látszólag láthatatlan munkát végeznek, mégis fenntartják a társadalom működését. A kisemberek, akik megfőznek neked, akik a kórházban ápolnak, akik vigyáznak a gyerekeidre, akik a szart takarítják a járdáról.
A kép láttán Stryker hozzáfűzte, hogy ez egyenes út a vádemeléshez, és az összes fotósát kirúghatják. De ennek ellenére parancsba adta, sőt sürgette Parks-t, hogy folytassa a Watsonnal való együttműködést, ami végül egy teljes fotósorozat létrejöttét eredményezte a nő mindennapi életéről. Parks később azt mondta, hogy első képeit túlzásba vitte, a későbbi életképeit jobban kedvelte.
Parks legismertebb munkái ebben az időszakban:
Miután befejezte munkáját a Háborús Információs Hivatalnál, Parks Harlembe költözött, és visszatért a divatfotózáshoz. Ekkorra már nem volt ismeretlen név: tekintélyes portfóliót tudhatott maga mögött, és ez a visszatérés egyben áttörést is jelentett. Egy fekete fotós helyet kapott ott, ahol addig szinte elképzelhetetlen volt: a legnagyobb presztízsű divatlapok világában. A Vogue szerkesztője, Alexander Liberman a korabeli rasszista előítéletek ellenére bízta meg Parkst estélyi ruhaköltemények fotózásával. Ez nemcsak karrierje mérföldköve volt, hanem történelmi pillanat is: ő lett a magazin első fekete fotósa. Ebben az időszakban dolgozta ki jellegzetes stílusát is: modelljeit mozgás közben örökítette meg, nem pedig merev pózokban. Ez a dinamizmus tette képeit frissé és újszerűvé, és különböztette meg őt kortársaitól. Továbbá ez idő alatt adta ki első két könyvét is, a Flash Photography (1947) és a Camera Portraits: Techniques and Principles of Documentary Portraiture (1948). Ne feledjük, író is, csak úgy mellesleg.
A nagy dobás mégis a Life magazin. Akkoriban a szakma csúcsa a Life volt. Ha oda bekerültél,
nem volt feljebb. Parks számára az 1948-ban készült fotóesszé – amely egy fiatal harlemi
bandavezér életét mutatta be – nemcsak figyelmet hozott, hanem egy állást is.
Ettől kezdve nem csupán fotósként, hanem íróként is a Life munkatársa lett.
Senki sem gengszter 24 órában
Papíron egyszerűnek tűnik: „fotózz le egy bandavezért.” A valóságban azonban ez hosszú hónapok bizalomépítését jelentette. Parks nem kívülről figyelte őket, hanem velük élt, velük mozgott – és ezzel bizonyos értelemben maga is kockázatot vállalt. Jogilag akár bűnpártolással is megvádolhatták volna, hiszen jelen volt, amikor ezek az emberek mozogtak, döntéseket hoztak. Ugyanakkor nagyon is tudatosan tartózkodott attól, hogy a kamerát bűncselekmény közben emelje fel: nem akart bizonyítékokat szolgáltatni ellenük, és persze a saját biztonságát sem kockáztathatta.
Amit viszont megörökített, az a magánéletük. Parks szavaival: „senki sem gengszter napi 24 órában.” És valóban, képei mögött ott rejlik az a szinte ironikus pillanatkép, amikor egy férfi – aki napokkal korábban kegyetlen gyilkosságot követett el – otthonában a saját anyjától vagy barátnőjétől kap szigorú fejmosást, amiért széthagyta a zokniját vagy nem törölte fel maga után a konyhát. A kemény tekintetű bandavezér ekkor lehajtott fejjel, szinte engedelmes gyerekként hajtja végre a kérést.
Több mint két évtizeden át Parks lencséje előtt vonult fel Amerika teljes spektruma: a divat világa és a sport, a Broadway fényei és a szegénység árnyai, a mindennapi életet meghatározó faji szegregáció. Portréi olyan ikonokat örökítettek meg, mint Malcolm X, Muhammad Ali vagy Barbra Streisand. E sokszínű életmű nyomán Parks az Egyesült Államok egyik legprovokatívabb – és egyben legünnepeltebb – fotóriporterévé vált.
Film és más kísértések
Az 1950-es években Gordon Parks tanácsadóként tűnt fel különböző hollywoodi produkciókban, majd a Nemzeti Oktatási Televízió felkérésére dokumentumfilm-sorozatot rendezett az amerikai fekete gettókról. 1969-ben már kacsingatott a rendezés felé, ugyanis saját félig önéletrajzi regényét, The Learning Tree-t adaptálta vászonra. A filmet szülővárosában, a kansasi Fort Scottban forgatták, Parks nemcsak a forgatókönyvet írta, hanem a zenét is komponálta, Henry Brant zeneszerző barátja közreműködésével.
Érdekes ellentmondás, hogy sok filmrajongó számára Parks neve inkább rendezőként ismert, miközben fotográfusként vált legendává. A kritikusok gyakran közepes filmrendezőnek tartották, mégis egyetlen cím elég volt ahhoz, hogy bevonuljon a filmtörténetbe: a Shaft (1971), amely a blaxploitation műfaj egyik meghatározó darabjává vált, és óriási közönségsikert aratott. Későbbi munkái közé tartozott a Shaft’s Big Score! (1972), The Super Cops (1974) és a Leadbelly (1976), amely a blueszenész Huddie Ledbetter életét dolgozta fel. Parks kapcsolata Malcolm X-szel is meghatározó volt: személyesen ismerte, fotózta őt, később pedig kulcsfontosságú munkatársként vett részt Spike Lee Malcolm X című filmjében.
Az 1940-es évektől kezdve Parks nemcsak képeket készített, hanem könyveket is írt a fotográfia művészetéről és mesterségéről. Ez a „második karrier” végül tizenöt kötetet eredményezett, köztük technikai munkákat és esszéket. Emellett verseskötetek szerzője volt – gyakran saját képeivel illusztrálva –, és három emlékiratban is feldolgozta életútját: A Choice of Weapons (1966), Voices in the Mirror (1990) és A Hungry Heart (2005).
Sokoldalúsága mindig új irányokba vitte. 1981-ben például regényíróként mutatkozott be, s talán meglepő módon nem az afroamerikai tapasztalatról, hanem az ír bevándorlók küzdelmeiről írt – arról, hogyan keresték helyüket és társadalmi felemelkedésüket a huszadik század eleji New Yorkban. A történet atmoszférája inkább New York bandái–ra emlékeztet, mint klasszikus bevándorló-regényre.
Mindez csak része volt annak a sokrétű életműnek, amelyben a fotográfia mellett festészet is helyet kapott. Absztrakt olajképeit 1981-ben a New York-i Alex Rosenberg Galéria mutatta be Gordon Parks: Expansions: The Aesthetic Blend of Painting and Photography címmel. 1970-ben alapító szerkesztőként vett részt az Essence magazin létrehozásában, amely a fekete amerikai kultúra és identitás egyik fontos fóruma lett. Életművét áttekintve egyáltalán nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy szakácskönyvet is adott ki, és már-már a humor kategóriáját súrolja, hogy félamatőr kosárlabda játékos is volt.
Gordon Parks élete megfilmesítésért kiált. Ha nem lenne elcsépelt, azt mondanám: Gordons Parks a fekete ötven árnyalata. Jött egy ember a semmiből, és minden akart lenni egyszerre, ami végül sikerült is neki.
