„Nem kell felirat. A képek magukért beszélnek.”
Jamel Shabazz pontosan emlékszik arra a pillanatra, amikor egyszer s mindenkorra tudatosult benne, hogy az utca válik majd fotóművészetének fő témájává.
Mindez 21 éves korában (1981) történt Brownsville-ben, Brooklynban. Egy elhagyatott parkolóban figyelt fel néhány fiúra, akik rongyos matracokon ugráltak. Ekkor döbbent rá, hogy a mindennapi élet váratlan és megismételhetetlen pillanatait akarja lencsevégre kapni. Meg is tette! A többi hiphoptörténelem. Már csak azért is, mert a The Roots az „Undun” albumuk borítóján ezt a fotót használta. Kevés fotós büszkélkedhet olyan portfólióval, amely ennyire hitelesen örökíti meg a korai hiphopkultúrát: a rajongókat, breaktáncosokat, helyi gengsztereket, fiatalokat, és úgy általában véve Brooklyn színes életét. – A történethez hozzátartozik, hogy édesapja, aki rendezvényfotósként kereste kenyerét, szerette volna fiát is ez irányba terelni, így az ifjú Jamel már viszonylag korán megismerte a záridő és fény játékának tudományát.
„Nem vagyok tökéletes férfi, de igyekszem a legtöbbet kihozni magamból, azzal amim van” – idézi Jamel Shabazz Mos Def szavait az Umi Says című számból. Nem egy közismert slágerből, és nem is Mos Def legismertebb dalai közül – és éppen ez a lényeg, ebben a cikkben nem lesznek sztárok. Így még most az elején el is sütöm az összes a sztárpatront.
Nas és KRS-One, akik személyesen is ismerik Shabazzt, többször hangsúlyozták, hogy
ő akkoriban nem csupán egy fotós volt, hanem a szcéna valódi szereplője. Egy közülük.
Abban az időben, amikor a hiphop – különösen a korai hardcore hiphop – kezdett leválni a bulizene világáról, egyfajta küldetéstudatot öltött magára. A közösség tagjai szinte mind ismerték egymást. Míg Chi Modu és Ricky Powell többnyire hírességeket, zenészeket vagy partikat örökítettek meg, Shabazz az utcát fotózta, melynek ő maga is szerves részét képezte.
Shabazz 1960-ban született egy olyan időszakban, amikor Brooklyn gyorsan változó társadalmi és kulturális színtér volt. Apja jó érzékkel az egyre veszélyesebb társaságokba keveredő fiát ráveszi, hogy vállaljon katonai szolgálatot. Nem csupán azért, hogy fegyelmet tanuljon, hanem hogy világot is lásson. Így történt, hogy 1978-ban a tizennyolc éves Jamel Shabazzt Németországba, Stuttgart közelébe vezényelték. Apja tanácsára mindig magánál tartotta a fényképezőgépét. Jamel így emlékezett vissza erre az időszakra: „A fényképezőgép számomra egy eszköz lett, amely segített kapcsolatot teremteni az emberekkel. Gyakran próbáltam elképzelni New Yorkot – a metrókat, az utcákat –, hogy megőrizzem a józan eszemet. Mikor hazatértem, elhatároztam, hogy dokumentálom az életem minden apró részletét. A kamera számomra iránytűvé vált, amely a legkülönfélébb utakra vezetett. Az embereket vonzotta a fényképezőgép látványa, hiszen akkoriban még nem volt mindenki kezében egy okostelefon, és ez lehetőséget adott arra, hogy képet kapjak az amerikai valóságról – még ha abban a pillanatban nem is értettem teljesen, mit látok. A színeket és ízeket sokszor csak akkor veszed észre, amikor eltűnnek vagy megváltoznak.”
Gordon Parks munkássága mély nyomot hagyott Jamel Shabazz művészetében. Cikkünk róla ITT olvasható. Parks, aki afroamerikai identitását és közössége küzdelmeit dokumentálta, példaképként szolgált Shabazz számára. Emellett a Vietnámból hazatérő veteránok történetei is nagy hatással voltak rá, formálva igazságkereső szemléletét és társadalmi érzékenységét. Bár a fényképezés végigkísérte Shabazz fiatalságát, az igazi elismerés csak negyvenes éveiben érkezett el számára. Magyarán nem ebből élt, miközben ő készítette (többek között) a város legautentikusabb streetfotóit. 1983-ban állást kapott javítótisztként a hírhedt Rikers Island-i börtönben, majd később szociális munkásként is dolgozott.
Shabazz az évek során önkéntesként is aktívan tevékenykedett, számos olyan szervezet munkájában részt vállalva, amelyek célja a fiatalok inspirálása és a társadalmi felelősségvállalás előmozdítása volt.
Lost and Found – Jamel útja a siker felé
A talált tárgyak kifejezés nem igazán adja vissza azt az érzést, amit Jamel Shabazz fotói keltenek. Inkább ahhoz hasonlítható, amit a Volt egyszer egy Kalifornia cikk kapcsán írtunk: ezek a képek sokáig szinte csak azok számára voltak ismertek, akik szerepeltek rajtuk. Külvárosi arcok, breakesek, dealerek – szóval nem az elit.
A ’90-es évek végén Jamel Shabazz meghozta a döntést: profi fotós lesz. Órákat töltött könyvesboltokban és folyóiratokat lapozgatva, más fotósok munkáit tanulmányozva, galériákat látogatva. Közben lassan felismerte, hogy amit csinál, az valójában nem is rossz – sőt. Furcsa ezt így hallani tőle, hiszen mára zseniális fotósként tartják számon, de akkoriban ő maga sem volt tisztában a saját jelentőségével.
Ekkor merte először bemutatni munkáit a Vibe és a Source hiphop magazinoknak. Meglepetésére a szerkesztők totál elképedtek: senkinek – ismétlem, senkinek – nem volt olyan alaposan dokumentált fotósorozata a hiphop korai időszakáról, mint neki. Mindezek tetejébe még az időzítés tökéletesnek bizonyult. A Source magazin éppen egy jubileumi lapszámon dolgozott, amely az old school rap divatját mutatta be, így Shabazz képei tízoldalas terjedelmet kaptak benne.
Bár a hiphopkultúra és a portréfotó szakértőjeként elismerték a hozzáértők, Shabazz soha nem részesült olyan figyelemben és dicsfényben, mint azok a fotósok, akiket a New York-i utcai élet nagy krónikásaiként ajnároztak.
Shabazz látszólag egyik napról a másikra vált városi alkalmazottból elismert profi fotóssá. Ez azonban nem hozott számára kiemelkedő anyagi sikert – inkább azt az elégtételt, hogy végre abban a közegben dolgozhatott, amelyben a legjobb volt. Ahogy ő maga fogalmazott:
„Elkezdtem áttérni a nagyon negatív, gyűlölködő légkörben végzett munkáról a művészet és az önmegvalósítás talajára.”
Sorozatokat készített a fekete közösségekről és olyan városrészekről, ahová – szó szerint értve – fehér ember alig merészkedett. Munkássága mély társadalmi érzékenységről tanúskodott: fókuszába a hajléktalanság, a prostitúció, a drogfüggőség, valamint a vietnámi és második világháborús veteránok történetei kerültek.
Shabazz portréin a szereplők gyakran magabiztosan és büszkén pózolnak, mintha ösztönösen éreznék, hogy egy nagyobb történet részei. A fotóin nem csupán arcokat látunk, hanem sorsokat, identitásokat, egy egész korszak lenyomatát.
„Mindig is az emberek szemeiben keresem a történeteiket. Egy kép nemcsak azt mutatja
meg, hogy miként néz ki valaki, hanem azt is, hogy mit érez.” – vallotta egy interjúban.
Az elmúlt évtizedben Jamel Shabazz világszerte több tucatnyi egyéni kiállításon van túl, olyan beszédes címekkel, mint Men of Honor, A Time Before Crack, Pieces of a Man és Represent. Munkásságának jelentőségét tovább növeli a róla készült dokumentumfilm, a Jamel Shabazz: Street Photographer, amely hitelesen mutatja be azt az egyedülálló látásmódot, amellyel megörökítette a hiphopkultúra és az afroamerikai közösségek mindennapi életét. Egy 2023-ban folytatott hosszabb beszélgetés keretében még többet megtudhatunk Shabazz munkásságáról.
The Jamel Shabazz Story: Street Photography Visionary
Jamel Shabazz munkássága könyvek formájában is maradandó lenyomatot hagyott a vizuális kultúrában. Minden kiadványa egy-egy korszak vagy közösség hiteles krónikája, amelyek időtlen betekintést nyújtanak New York és a hiphopkultúra világába.
- Back in the Days (2002) – Ez a könyv az 1980 és 1989 közötti képeket gyűjti össze, és kifejezetten a feltörekvő hiphopkultúra dokumentációjaként szolgál. Egy igazi időutazás a műfaj aranykorába, amikor a divat, a zene és az életérzés összefonódott az utcákon.
- The Last Sunday in June (2003) – Egy évtizednyi fotót tartalmaz a New York-i Pride eseményeiről, megörökítve az LMBTQ+ közösség ünneplését, küzdelmeit és identitásának sokszínűségét.
- Sights in the City, New York Street Photographs (2017) – Négy évtizednyi utcai fotográfia gyűjteménye, amely az egyszerű hétköznapi pillanatokból épít grandiózus képet a város lakóiról és dinamikájáról.
- City Metro (2020) – Az 1980 és 2018 között készült fényképeken keresztül bepillantást nyújt a New York-i metró életébe, amely nem csupán közlekedési hálózat, hanem a város lüktető szíve is.
A hiphop elkezdődött, a képek Jamel Shabazznál voltak
Amikor a fotók mennyiségéről kérdezik, Shabazz csak ennyit mond:
„Egyszerűen nem tudom megszámolni. 20 éven keresztül majdnem minden nap fotóztam. Még én sem láttam mindent a mai napig.”
És tegyük hozzá: mindezt még a filmes korszakban, amikor minden egyes kockának ára volt – a nyersanyag, az előhívás, a papír mind költséget jelentett. Egyetlen felvétel sem volt magától értetődő vagy könnyelmű kattintás. Nem lehet azt mondani, hogy Jamel ne fektetett volna a jövőbe
„Azt hiszem, alkimista vagyok. Lefagyasztom az időt és a mozgást.” – mondja Shabazz.
Az a finom, mégis meghatározó átmenet, ahogyan a hiphop lassan eltávolodott a poposabb tánczenétől és egy nyersebb, keményebb hangzásvilág és vizuális stílus felé fordult, talán észrevétlen maradt volna – ha Jamel Shabazz nincs ott, hogy mindezt megörökítse. Képei ablakot nyitnak a ’80-as évek elejének virágzó hiphop kultúrájára, amikor a műfaj nemcsak zenei, hanem társadalmi és vizuális forradalommá is vált.
A 35 mm-es film a pillanat halhatatlanságának kétdimenziós ígéretét hordozta – amit a viharos utcai élet nem tudott garantálni.
Jamel Shabazz fotói ennek az időszaknak az élő lenyomatai, és talán nincs is ikonikusabb felvétele, mint az 1981-ben készült „Rude Boy”, amely a korai hiphopstílus egyik legmeghatározóbb szimbólumává vált.
„Kerral egy hustler volt” – meséli Shabazz a kép főszereplőjéről. „Igazi simamodorú, okos és humoros fickó, akiben szerintem rengeteg lehetőség lett volna, ha jó helyre születik.”
A fotón Kerral csíkos öltönyben és arany ékszerekkel teleaggatva pózol a kamera előtt – egy karakteres, magabiztos jelenlét, amely tökéletesen tükrözi a korszak energiáját. De a története tragikus fordulatot vett: néhány évvel a fénykép elkészítése után egy félreértés következtében meggyilkolták. Rosszkor volt rossz helyen – akárcsak később Big L.
A stílus, és ami mögötte van
„Nem kell felirat, a festményeknél sem szeretem.” – mondja fotósunk. Viszont azt érdemes tudni, hogy nem puszta véletlen, hogy ennyire megnyíltak neki az emberek.
Shabazz számára a fotózás nem csupán művészet vagy dokumentáció volt – sokkal személyesebb jelentéssel bírt, ugyanis gyermekkorától kezdve beszédhibával küzdött, ami megnehezítette számára, hogy idegeneket szólítson meg. Mégis, a fényképezőgép egyfajta hidat képezett közte és a világ között.
„Elkezdtem a fotózást vizuális gyógyszernek tekinteni. A fotókat megmutattam azoknak, akikről készültek, és ettől kicsit fontosnak, értékesnek érezték magukat.”
Ez a gesztus különösen nagy jelentőséggel bírt abban az időszakban, amikor még nem léteztek okostelefonok és digitális kamerák, és az emberek számára ritka lehetőség volt, hogy magukat viszontláthassák egy professzionális vagy akár csak gondosan megkomponált fotón. Shabazz képei így nemcsak pillanatokat örökítettek meg, hanem önbizalmat is adtak azoknak, akiket lencsevégre kapott – visszatükrözték őket úgy, ahogyan talán még sosem látták önmagukat.
Aki egykor nehezen tudott megszólalni, végül a fényképezőgépet használta arra, hogy kapcsolatokat teremtsen és beszélgetéseket kezdeményezzen Brooklyn utcáin. Shabazz leggyakrabban East Flatbush környékén fényképezett, majd később Manhattan Lower East Side negyedében és Harlemben is megörökítette a városi élet karaktereit.
Fotózásai során gyakran sodródott veszélyes helyzetekbe, és nem egyszer találkozott a maffia világának szereplőivel. Egy alkalommal összefutott a nehézsúlyú gengszterrel, Fredo Diazzal és társaival. Amikor megkérte őket, hogy álljanak össze egy fotóra, a váratlan kérés ellenére beleegyeztek. A következő években biztos, ami biztos alapon Jamel mindig magánál tartotta a fénykép másolatát.
Shabazz egyértelművé teszi: „Az én utam soha nem arról szólt, hogy fotós szeretnék lenni. Az elsődleges vízió az volt, hogy megmentsük népünket.” Küldetésének érezte mozgósítani azokat, akiket a Fekete Párducok „lumpen proletariátusként” emlegetnek –, vagyis azokat, akik a társadalom peremén éltek, és a leginkább ki voltak téve a munkaerő-kizsákmányolásnak, a drogfüggőségnek és a hajléktalanságnak. Ezek azok a deklasszált elemek, akik egyáltalán nincsenek tisztában a lehetőségeikkel.
Shabazz számára a gettók világa nem egy távoli, egzotikus jelenség volt – sok gyerekkori barátja maga is ebben a közegben nőtt fel, vagy sodródott bele. Gyorsan megtanulta, hogyan lépjen kapcsolatba az utca emberével, különösen azokkal, akiket el akart érni. Ráadásul ő maga is azokat a stílusjegyeket viselte, amelyeket ma már természetesnek tartunk, de akkoriban igazi gettó megjelenésnek számított. Sportcuccok, baseball-dzsekik, Kangol sapka – Shabazz külsőre nem lógott ki abból a világból, amelyet dokumentált. De talán a legbeszédesebb részlet: visszailleszkedést segítő tartótisztként neki is aranyfoga volt. Bár tegyük hozzá, hogy KRS-One DJ-je és társa Scott La Rock is szociális munkás volt. Így is ismerkedtek meg.
„Azt hiszem, egyesek valamiféle ügyeskedőnek, seftesnek tartottak” – mondja Shabazz. „És ez meglepő módon nyitottabbá tette az embereket felém, amikor megláttak.” A környezete azonnal érzékelte, hogy Shabazz érti a helyi szlenget, tisztában van a stílusgazdaság dinamikájával, és ugyanazt a nyelvet beszéli, mint azok, akiket fotózott. Bennfentes volt. Ez a bennfentes státusz hozzáférést biztosított Shabazznak a belső énjükhöz – ez az intimitás tükröződik alanyai testtartásában és pózaiban. Úgy fotózta le őket, ahogy látni szerették volna magukat.
„Nem arról volt szó, hogy lopva megörökítsünk egy mit sem sejtő alany ellesett pillanatát; az illetővel való együttműködésről szólt.”
Shabazz nem pusztán dokumentálni akarta a fekete és latin fiatalok életét – célja az volt, hogy lehetőséget adjon nekik arra, hogy tudatosan formálják azt, ahogyan az utókor látni és megérteni szeretné őket.
Évekig maga sem tudta pontosan megfogalmazni, miért volt számára ennyire fontos a kapcsolat, amit az alanyaival kialakított. „A munkámat gyakran divatként és hiphopként határozzák meg. De azok az emberek, akiket ma menőnek látsz, akkoriban csak egy szűk körben számítottak annak – még a feketék között is.”
Az öltözködés azonban csak a felszín volt. „Ez ennél mélyebb. A népem lelkébe néztem, és úgy általában véve az emberekébe. Amikor a hadseregből hazatértem, az Egyesült Államokat két pusztító válság sújtotta: az AIDS és a crackjárvány. Fotográfiája új értelmet nyert, különösen a szenvedélybetegek és az utcán élők körében. Elkezdtem a fotózásomat vizuális gyógyszernek tekinteni. Hordtam magammal a kész képeimet is, sorsokról meséltem, hogy az utcán a fiatalokat bevonjam és alternatívát mutassak a választásaikhoz. A fotók segítettek párbeszédet kezdeményezni a fiatalokkal – a drogokról, a társadalmi akadályokról, és arról, hogy van kiút.”
