„Nem kell felirat. A képek magukért beszélnek.”
Jamel Shabazz pontosan tudja azt a pillanatot és képet, amikor eldöntötte, hogy az utcát fogja fotózni.
Ez 1981-ben történt Brownsville-ben, Brooklynban. 21 éves volt és édesapja, aki rendezvényfotósként kereste a kenyerét, szerette volna, hogy fia esküvőket fotózzon. Ezért tanítgatta az ifjú Jamelt a záridő és fény játékának tudományára. Egy elhagyatott parkolóban lekoszlott matracokon ugráló srácokat vett észre és rájött, hogy a változó élet véletlen pillanatait akarja megörökíteni. A többi hiphoptörténelem. Már csak azért is, mert a The Roots az „Undun” borítójának használta ezt a képet. Nagyon kevés fotósnak van ilyen portfóliója a korai hiphoprajongókról, breakesekről, a helyi gengszterekről, fiatalokról, és úgy egyáltalán Brooklynról.
A Shabazz sztori
„Nem vagyok tökéletes férfi, igyekszem a legjobbat kihozni magamból, ahogy tudom azzal, amim van.”
Idézi Jamel Mos Defet az Umi say-ből. Nem egy slágerből, és nem is Def leghíresebb számai közül. Itt van a lényeg is, ebben a cikkben nem lesznek sztárok. Most elsütöm a sztárpatronokat.
Nas és Krs one, aki személyesen is ismerte, többször elmondták, hogy Shabazz a szcéna valódi szereplője volt. Nem egy fotós, hanem egy közülük.
Akkoriban a hiphopnak, a korai hardcore hiphopnak amikor kivált a buli zenéből, volt egyfajta küldetéstudata, és akit ez érdekelt tudott egymásról. Míg Chi Modu, vagy Ricky Powell gyakran sztárokat, zenészeket, bulikat fotózott, Shabazz nem az utcát fotózta, hanem maga volt az utca.
Jamel Shabazz a New York állambeli Brooklynban született és nőtt fel. Apja jó érzékkel az egyre veszélyesebb társaságokba keveredő fiát ráveszi, hogy menjen el katonai szolgálatra, mert így világot is lát. 1978-ban a tizennyolc éves Jamel Shabazzt a németországi Stuttgart mellett helyezték el. Apja biztatására mindenhová magával vitte a fényképezőgépét. Jamel erről így mesél:
„Az 1970-es évek végén Németországban teljesítettem katonai szolgálatot. Gyakran próbáltam elképzelni New Yorkot – a metrókat, az utcákat – hogy megőrizzem a józan eszemet. Amikor hazajöttem, úgy döntöttem, dokumentálom életem minden aspektusát. A kamera iránytűvé vált számomra, amely különböző utakra vezetett. Ez vonzotta az embereket, hisz akkor még nem volt mindenki kezében egy okostelefon, és lehetővé tette számomra, hogy képet kapjak arról, mi történt Amerikában, amit akkor még én sem fogtam fel, csak utólag. A színeket, ízeket csak akkor veszed észre, ha eltűnnek, vagy átalakulnak. Ez egy alap Canon AE-1 gépem volt, amelyet mindenhova vittem.”
A fényképezés Shabazz életében szinte egész fiatalságán átívelt, de csak 40 éves korára érte el a hírnév szele. Nem ebből élt, miközben ő készítette (többek között) a város legautentikusabb streetfotóit. 1983-ban felvették javítótisztnek a hírhedt Rikers Island-i börtönbe. Aztán dolgozott szociális munkásként is. Az évek során Jamel önkéntesként is tevékenykedett, és sokféle szervezettel dolgozott, amelyek középpontjában a fiatalok inspirálása volt a társadalmi felelősségvállalásra.
Lost and Found
Jamel útja a siker felé
A talált tárgyak nem adja jól vissza azt, amit Jamel fotói keltettek. Kicsit hasonló mint amit a Volt egyszer egy Kaliforniában írtunk, ezekről a képekről szinte csak azok tudtak, akik szerepelnek rajta, külvárosi arcok, breakesek, dealerek, szóval nem az elit.
Jamel a 90-es évek végén úgy döntött, hogy profi fotós lesz. Órákat töltött könyv- és folyóiratboltokban, más fotósok munkáit nézte, és galériákba is járt, közben rájött arra, hogy tulajdonképpen nem rossz, amit csinál. Fura ezt így hallani tőle, miközben zseniális fotós, de ezt ő nem tudta magáról. Akkor merte bemutatni munkáit a Vibe meg a Source hiphop magazinoknak. Meglepetésére a magazinok hanyatt estek a dolgaitól, senkinek, még egyszer leírom, senkinek nem volt ilyen jól dokumentált sorozata a hiphop korai időszakáról.
Azt mondták neki, hogy az időzítés tökéletes: külön évfordulós számot adtak ki, az old school rapről, és 10 oldalas terjedelmet Shabazz képeinek. A többi tényleg hiphop- és fotótörténelem. Annak ellenére, hogy a hozzáértő emberek a hiphopkultúra és a portréfotó szakértőjeként ismerik Shabazzt, soha nem kapott olyan elismerést, mint azok az ajnározott fotósok, akik New York nyüzsgő utcai életét írták le.
Shabazz látszólag egyik napról a másikra a szerényen kereső városi alkalmazottból elismert profi fotóssá vált, de ez nem egy hatalmas anyagi siker volt, csak végre abban dolgozhatott, amiben a legjobb. „Elkezdtem áttérni a nagyon negatív, gyűlölködő légkörben végzett munkáról arra, hogy most önálló művészeti bemutatókat csináljak.”
Sorozatokat készített a fekete közösségről és néhány olyan környékről, ahová (szinte szó szerint értve) fehér ember nem mert menni. Bizonyos témákra fókuszáltam: hajléktalanság, prostitúció, drogfüggők, vietnámi veteránok, második világháborús veteránok. Az elmúlt 10 évben több mint kéttucatnyi egyéni kiállítása volt a világ minden részén: „Men of Honor”, „A Time Before Crack”, „Pieces of a Man”, „Represent”. Jamel Shabazz Street Photographer címen dokumentumfilm is készült róla.
Back in the Days (2002) című könyvében 1980 és 1989 közötti képek vannak, ez dokumentálja kimondottan a feltörekvő hiphopkultúrát. A The Last Sunday in June (2003) tíz év fotóit gyűjti össze a New York-i Pride eseményeiről. Látnivalók a városban: A New York Street Photographs (2017) négy évtizedes városi emberek fotózásának munkáit tartalmazza. A City Metro (2020) 1980 és 2018 között készült fényképeket tartalmaz a New York-i metrón utazókról. Bármit lehet ajánlani tőle, mind jó.
A hiphop elkezdődött, a képek Jamel Shabazznál voltak
A mennyiségre vonatkozó kérdésre Shabazz azt válaszolja: „Egyszerűen nem tudom megszámolni. 20 éven keresztül majdnem minden nap fotóztam. Még én sem láttam mindent a mai napig.” Tegyük hozzá, hogy mindezt a filmes időszakban, amikor ára volt a nyersanyagnak. Nem lehet azt mondani, hogy Jamel nem fektetett a jövőbe.
„Azt hiszem, alkimista vagyok” – mondja Shabazz.
„Lefagyasztom az időt és a mozgást.” Hát az sikerült.
Az apránként átcsúszás a poposabb tánczenéről valami sokkal durvább hiphophangzásra és kinézetre talán észrevehetetlen lett volna, ha Shabazz nem lett volna ott, hogy megörökítse. Munkái nézői számára ablakot kínál a 80-as évek elején virágzó hiphopkultúrába.
35 mm-es filmen a pillanat halhatatlanság kétdimenziós ígérete volt, amit a viharos utcai élet nem tudott garantálni. A korszak egyik legikonikusabb fotója, a „Rude Boy” (1981) szimbolizálja ezt a korai hiphopstílust. „Kerral egy hustler volt” – mondja Shabazz a fénykép témájáról. „Igazi simamodorú, okos és humoros fickó volt, akiben szerintem rengeteg lehetőség lett volna, ha jó helyre születik.” Kerral csíkos öltönyben és rengeteg arany ékszerben bohóckodott Shabazz kamerájának. Kerralt néhány évvel a fénykép elkészítése után egy félreértés következtében meggyilkolták. Rosszkor volt rossz helyen, mint Big L.
A stílus, és ami mögötte van
Brukelen style
„Nem kell felirat, a festményeknél sem szeretem.” – mondja fotósunk. Viszont azt érdemes tudni, hogy nem puszta véletlen, hogy ennyire megnyíltak neki az emberek.
Shabazz, aki egészen kicsi korától fogva beszédhibával küzdött, ezért számára eleve nehéz dolog volt, hogy megszólítson egy embert. „Elkezdtem a fotózásomat vizuális gyógyszernek tekinteni. A fotókat megmutattam azoknak, akikről készültek, és ettől kicsit fontosnak, értékesnek érezték magukat.” (Ez még a telefonok és digitális eszközös kínálta lehetőségek előtt volt.)
Aki egykor nehezen tudott beszélni, elkötelezte magát amellett, hogy kameráját használja, hogy beszélgetéseket kezdeményezzen idegenekkel Brooklynban. East Flatbush környékén fényképezett leggyakrabban, aztán Lower East Side és Manhattanben, Harlemben.
Vannak egészen maffiás találkozásai: egyszer találkozott egy nehézsúlyúbb gengszter Fredo Diazzal és társaival, felkérte őket, hogy pózoljanak egy képen, amibe beleegyeztek. A következő években Diaz magánál tartotta a fénykép másolatát.
Ha Ricky Powell New York szeme, Jamel Shabazz a New York-i hiphop szeme. Ilyen volt a régi New York, kilátástalan, de jó kiállású, és volt saját stílusa.
Shabazz kijelenti: „Az én utam soha nem arról szólt, hogy fotós szeretnék lenni. Az elsődleges vízió az volt, hogy megmentsük népünket.” Küldetése az volt, hogy mozgósítsa azokat, akiket a Fekete Párducok „lumpen proletariátusként” emlegetnek – gengsztereket, striciket és szexmunkásokat –, akik a leginkább ki vannak téve a munkaerő-kizsákmányolásnak, a kábítószer-függőségnek és a hajléktalanságnak. Ezek azok a deklasszált elemek, akik egyáltalán nincsenek tisztában a lehetőségeikkel.
Shabazz sok gyerekkori barátja keveredett bele ebbe a gettó félvilágba. Gyorsan megtanulta, hogy hogyan vegye fel a kapcsolatot az utca emberével, különösen azokkal az emberekkel, akiket el akart érni. Maga is tulajdonképpen követte az a stílust, amit ma már mindenki természetesnek érez, de akkor nagyon gettó volt. Sportcuccok, baseballdzsekik, Kangol sapka stb. Mondjuk az nem gyenge, hogy a visszailleszkedést segítő tartótisztként neki is aranyfoga volt. Inkább nézted volna valami dealernek, mint fotósnak és szociális munkásnak. De tegyük hozzá hogy KRS One DJ-je és társa Scott La Rock is szociális munkás volt. Így is ismerkedtek meg.
„Azt hiszem, egyesek egyfajta ügyeskedőnek, seftesnek tartottak” – mondja Shabazz. „És ez meglepő módon nyitottabbá tette az embereket felém, amikor megláttak.” Azonnal láthatták, hogy Shabazz érti a helyi szlenget és stílusgazdaságát, hogy egy közös nyelvet beszél. Bennfentes volt. Ez a bennfentes státusz hozzáférést biztosított Shabazznak a belső énjükhöz – ez az intimitás tükröződik alanyai testtartásában és pózában.
Shabazz úgy fotózta le őket, ahogy látni szerették volna magukat.
„Nem arról volt szó, hogy lopva megörökítsünk egy tudatlan alany ellesett pillanatát; az illetővel való együttműködésről szólt.” Shabazz úgy akarta lefényképezni a fekete és latin fiatalokat, hogy lehetővé tegye számukra, hogy alakítsák azt, ahogyan az utókor látni és megérteni szeretné őket.
Évekig nem tudta teljesen megmagyarázni, miért akart összekötő kapcsolatot kialakítani a fényképezett emberekkel.
„A munkámat gyakran divatként és hiphopként határozzák meg. De azok az emberek, akit
te most menőnek látsz, akkor egy szűk körben voltak csak menők. Még a feketék között is.”
De az öltözködés csak a felszín, mondja Shabazz. „Ez azonban ennél mélyebb. A népem lelkébe néztem, és általában az embereké. Amikor hazajöttem a hadseregből, az Egyesült Államokat két válság sújtotta: az AIDS és a crack. Munkám új aktualitást kapott, különösen S szenvedélybetegek körében. Elkezdtem a fotózásomat vizuális gyógyszernek tekinteni. Hordtam magammal a kész képeimet is, sorsokról meséltem, hogy az utcán a fiatalokat bevonjam és alternatívát mutassak a választásaikhoz. Fényképeim segítettek beszélni velük arról, hogy mi történik, a drogokról és egyéb akadályokról az úton.”
