Fegyvere a kamera és nem fél használni. Az ember, aki mindig képre volt töltve. Gordon Parks élete előre nem látható kimenetelű döntésések sorozata volt, mely során minden egyes alkalommal az addig elért eredményét kockáztatta. El sem tudjuk képzelni, hogy a régi Amerikában ehhez mekkora állhatatosság kellett. Most nem a hatvanas évekről beszélek, hiszen 1932-ben már 20 éves volt. Tudod milyen az igazi rasszizmus? Azt hiszed túltolják a feketék? Black Lives Matter… túl sok. Na figyelj! Akkor Gordon Parks-tól megtudhatod, hogy horgásztak velük. Sok redneck komolyan azt hitte, hogy a fekete hús a legjobb csali. Bár illegális volt, néha lőttek maguknak egy négert. Amerika múltja annyira durva, amennyire elképzelni sem tudod.
A Choice of Weapons: Inspired by Gordon Parks
New York, dráma, zene, politika, művészet, életrajz, divat, újságírás, történelem.
A Choice of Weapons: Inspired by Gordon Parks egy 2021-es dokumentumfilm, amely Gordon Parks fotós, filmrendező, festő, zeneszerző, tehát egy reneszánsz ember életét követi nyomon. Parks leginkább a fekete amerikaiak mindennapi életet ábrázoló ikonikus portréiról ismert, melyeken az embereket őszintén, a maguk hétköznapi valójukban, fájdalmukban és dicsőségükben mutatja meg. Gordon Parks mint fotós a divattól a street és portréfotóig Malcolm X-ig, Gloria Vanderbiltig és Muhammed Aliig mindenre lőtt. És talált is. Történetet, drámát, pillanatot. Amit elhoztunk most a jelenbe. Parks a Life magazin első afroamerikai munkatársa volt. Ahogy ő mondja, neki kétszer olyan jónak kellett lennie, hogy egyáltalán valaki segédje lehessen. Lenyűgöző képeivel azonban megkavarta a hagyományos elképzeléseket arról, hogy miként is élnek a feketék, és hogy ki az igazi amerikai. Fényképezőgépét fegyverként használva harcolt a társadalmi igazságosságért. Az, hogy végül regényíróvá és hollywoodi filmrendezővé fejlődött, már csak hab a tortán. Ő rendezte a Shaftet minden idők egyik legjobb blaxploitation filmjét. Cikkünk a témáról ITT olvasható.
A doksit nem mesélhetjük el, mert akkor minek megnézni, de a fotókon és a sztorikon kívül van még egy pár tanulsága. Kimondva-kimondatlanul él egy egy olyan sztereotípia a tenger innenső oldalán élők fejében, hogy a feketék leginkább sportolók, vagy zenészek. A film feltárja, hogy milyen magas arányban képviseltetik magukat egyéb művészeti ágakban. Parks csupán egy közülük, habár egy egész nemzedéket inspirált. Spike Lee, Kareem Abdul Jabbar, Nelson George, Jamel Shabazz (cikkünket róla lásd ITT) Anderson Cooper és számos kortárs fotós meséli el, hogy úgy érzik Gordon vállán állnak. Miatta látnak többet a világból.
A filmet John Maggio készítette az HBO számára; de Alicia Keys és Swizz Beatz is producere volt a doksinak. A Parks életútját bemutató dokumentumfilm valójában egy alapos történelmi áttekintés a korszakról. A Rotten Tomatoes 86%-os-ra értékelte, mi is csak ajánlani tudjuk.
Megpróbáltam a gépet arra használni, hogy kijavítsam a dolgokat amiket
fiatal fekete férfiként tapasztaltam Amerikában.” – Gordon Parks
Gordan Parks a fotós, a filmes, a zenész az életművész
Gordon Roger Alexander Buchanan Parks (1912-ben született és 2006-ig élt, szóval tényleg végig élte a huszadik századot). Fotós, zeneszerző, író, költő és filmrendező. Elsősorban a Life magazinnak készített fotóesszéi miatt vált ismertté, melyekben feltárta az ország szegénynegyedeinek életét és az afroamerikaiak sorsát, valamint a Shaft, Shaft’s Big Score és a félönéletrajzi The Learning Tree című filmek rendezőjeként emlékeznek rá.
Gordon továbbá a divat és a glamourfotózásban is jeleskedett. Ha megnézed a filmjeit, a ruháit, valójában még egy címkét lehetne ráaggni. Stylist. Mondjuk inkább úgy: stílusos.
Parks volt az egyik első fekete amerikai aki, aki filmet rendezett a hollywoodi rendszeren belül, és segített létrehozni a „blaxploitation” műfaját. A National Film Registry szerint „az első fekete rendező játékfilmes, akit egy nagy hollywoodi stúdió finanszírozott”.
Mielőtt azonban mélyrehatóbban belemennénk életének részleteibe, mindenképp érdemes egy kis kulturális kitekintést tenni.
„Furcsa növények az ágon, négerek lógnak a fákon.”
Southern trees bear strange fruit
Blood on the leaves and blood at the root
Black bodies swinging in the southern breeze
Billie Holiday: Strange fruit
Billie Holiday száma jól érzékelteti azt a hangulatot, ami a Délen és az Államokban uralkodott. Mi leggyakrabban az ötvenes, hatvanas évekkel foglalkozunk, de milyen lehetett az élet a harmincas években. Hát, ha fekete voltál, elég blues-os vagyis nem túl vidám. Nem volt ritka, hogy szórakozásból kötöttek fel valakit vagy véletlenül rossz négert lincseltek meg. Arról nem is beszélve, hogy orvosi kísérleteket folytattak a feketékkel a beleegyezésük nélkül. Ezek az ügyek sosem lettek feltárva. Most meg megy a szánom-bánom, majdnem 90 évvel az események után.
Korai öröm
Parks a kansasi Fort Scottban született. Szegregált általános iskolába jár. A gimnáziumában azonban már feketék és fehérek is voltak, mivel a város túl kicsi volt a szegregált középiskolákhoz, de a fekete diákok nem sportolhattak, és nem vehettek részt az iskolai társasági tevékenységekben sem. Gordon jó tanuló volt és érdeklődő, de ez nem volt elég. Egy alkalommal elmesélte, hogy a tanára azt mondta neki, hogy az egyetemmel kapcsolatos dédelgetett álma pénzkidobás és értelmetlenség lenne. Legyen inkább szakács vagy pék, akkor tud enni – ezt javasolták neki.
Amikor Parks 11 éves volt, három fehér fiú a Marmaton-folyóba dobta, mert azt hitték nem tud úszni. Úgy csinált mintha elmerülne, hogy ne kövessék tovább. Édesanyja tizennégy éves korában meghalt. Utolsó éjszakáját a családi házban töltötte édesanyja koporsója mellett virrasztva, hogy szembenézzen saját halálfélelmével. Nem sokkal ezután a minnesotai St. Paulba küldték nővéréhez és annak férjéhez. Sógorával gyakran vitatkoztak, majd Parks-t végül is 15 évesen kitették az utcára. A túlélésért küzdve bordélyházakban dolgozott, énekesként, zongoristaként, majd buszsoförként és pincérként is tevékenykedett.
1929-ben rövid ideig egy elit úri klubban, a Minnesota Clubban dolgozott. Ott végre titokban sok könyvet olvashatott. Erre az időszakra tehető, hogy elmerült a zenében is, ami aztán az egész életét végigkísérte. Parks jazz-zongoristaként is fellépett. A bordélyházas korszakában meglehetősen fiatalon komponált dalokat Larry Funk és zenekara számára.
Fények és képek
Huszonnyolc évesen kezdett érdeklődni a fotózás iránt. Parks-ot megdöbbentették a migráns munkásokról készült fényképek. Az, hogy lehet így is fotózni. Első fényképezőgépét, egy Voigtländer Brillant-ot, 12,50 dollárért vásárolt egy zálogházban. A fotósok, akik Parks első filmtekercsét előhívták, megtapsolták a munkáját, és arra biztatták, hogy keressen divatfotó-megbízásokat környékbeli női ruhaüzletekben. Ezek a ruha és divatfényképek felkeltették Marva Louis figyelmét, aki Joe Louis nehézsúlyú bokszbajnok felesége volt. Arra ösztönözte Parks-t és feleségét, kezdjenek portréfotó-vállalkozásba.
Ezt követően Gordon erre az alkalmi, esküvői, családi fényképezésére szakosodott, de persze chicagói fotós munkája mellett szoció és streetképeket is készített városszerte. Nekilátott a város South Side fekete gettójának krónikájához. 1941-ben egy kiállítást tartottak ezekből a fényképekből, ami végül annyira jól sikerült, hogy 1942-ben megkapta a Julius Rosenwald-ösztöndíjat. Ezután felkérték, hogy csatlakozzon a Farm Security Administrationhöz (FSA), amely az ország szociális körülményeit tárta fel állami megbízásból Roy Stryker égisze alatt. Ez nagyjából annyit tett, hogy a munka címszó alatt azért bőven jutott idő művészkedni. A kormányzati fotózás jó megélhetést biztosított pár tehetséges fotóművésznek, akik nagy szerencsénkre érzékeny szemmel vették észre az igazi Amerikát.
„Ha ezt most bemutatjuk mindannyiunkat kirúgnak!”
A címben szereplő idézetet („Ha ezt most bemutatjuk…”) Gordon főnöke mondta, de hagyta, hogy tovább fotózzon.
Parks ekkor készítette el egyik legismertebb fényképét, az American Gothic, Washington D.C.-t, amelyet Grant Wood ikonikus Amerikai gótika című festményéről neveztek el. Parks „kísértetiesen hasonló” fényképén egy fekete nő, Ella Watson látható, mereven állva a falon lógó amerikai zászló előtt, egyik kezében seprűvel, a háttérben felmosóval. Ezek azok az emberek, akik egyben tartják a világot. A kisemberek, akik megfőznek neked, akik a kórházban ápolnak, akik vigyáznak a gyerekeidre, akik a szart takarítják a járdáról.
Amikor megtekintette a fényképet, Stryker azt mondta, hogy ez egyenes út a vádemeléshez, és az összes fotósát kirúghatják. De ennek ellenére parancsba adta, sőt sürgette Parks-t, hogy folytassa a Watsonnal való együttműködést, ami egy egész fényképsorozathoz vezetett a nő mindennapi életéről. Parks később azt mondta, hogy első képeit túlzásba vitte, a későbbi életképeit jobban kedvelte.
Parks legismertebb munkái ebben az időszakban:
Senki sem gengszter 24 órában
Miután véget ért a megbízatása a Háborús Információs Hivatalnál, Parks Harlembe költözött. Újra visszatért a divatvilág fotózásához. De akkor ő már egy illusztris név volt csinos portfólióval a háta mögött. Ennek ellenére ez egy áttörés, és bizonyos szempontból történelmi pillanat, mert egy fekete fecske is csinál nyarat.
Itt következik az, hogy Parks volt az „első fekete fotós” etc, mert tényleg ő volt az első fekete fotós. A korabeli rasszista hozzáállás ellenére a Vogue szerkesztője, Liberman felbérelte estélyi ruhaköltemények befotózására. Ebben az időszakban fejlesztette ki azt a jellegzetes stílust, hogy modelljeit mozgásban fotózza, nem pedig statikus pózokban. Ez idő alatt adta ki első két könyvét is, a Flash Photography (1947) és a Camera Portraits: Techniques and Principles of Documentary Portraiture (1948). Ne feledjük, író is, csak úgy mellesleg.
A nagy sztori mégis a Life magazin. Akkoriban a szakma csúcsa a Life volt. Ha oda bekerültél,
nem volt feljebb. Egy fiatal harlemi bandavezérről szóló 1948-as fotóesszé sorozata Parks
számára egy fotós és írói állást is szerzett Amerika vezető fotómagazinjában.
Ez így leírva egyszerűen hangzik, de annál bonyolultabb. Gordon hosszú hónapok alatt tudott közel férkőzni ezekhez az arcokhoz. Tulajdonképpen velük lógott, és bizonyos szempontból bűnrészes is volt, vagyis bűnpártolásért akár börtönt is kaphatott volna, hiszen velük mozgott. A kamerát nem olyankor vette elő, ha akció volt vagy bűncselekmény történt, hisz az felhasználható lett volna a srácok ellen. De neki is kitekerhették volna könnyen a nyakát. Ellenben megörökítette a magánéletüket. Ahogy Parks mondta „senki nem gengszter 24 órában”. Képzeld azt a már-már vígjátékba hajló szituációt, ahogy egy gyilkost (aki pár nappal előtte elvágta valaki torkát) az anyja vagy barátnője szigorúan megfedd, hogy széthagyta a büdös zokniját vagy hogy mosson fel. És ő behúzott farokkal, szinte papucsként sietve megteszi, amire kérték.
Parks több mint 20 éven keresztül készített fényképeket olyan témákról, mint a divat, a sport, Broadway, a szegénység és a faji szegregáció, valamint portrékat Malcolm X-ről, Muhammad Aliról és Barbra Streisandról. Ő lett az Egyesült Államok egyik legprovokatívabb és legünnepeltebb fotóriportere.
.
Film és egyéb hívságok
Az 1950-es években Parks tanácsadóként dolgozott különböző hollywoodi produkcióknál. Később a Nemzeti Oktatási Televízió megbízásából dokumentumfilm-sorozatot rendezett a fekete gettókról. A Learning Tree című félig önéletrajzi regényének filmadaptációjával 1969-ben már kacsingatott a rendezés felé. A filmet szülővárosában, a kansasi Fort Scottban, forgatták. Parks írta a forgatókönyvet és komponálta a film zenéjét is, barátja, a zeneszerző Henry Brant közreműködésével.
Érdekes, hogy sok filmrajongó nem is tudja, hogy Parks egy legendás fotós. Úgy vélik, filmrendezőként egy erős közepes. Gordon nagy dobása egyértelműen a Shaft volt, ami elképesztően nagy sikert aratott. Parks további alkotásai közé tartozik a Shaft 2, The Super Cops (1974) és a Leadbelly (1976), Huddie Ledbetter blueszenész életrajzi filmje. Ezen kívül ugye nem kell mondjam, hogy Spike Lee Malcolm X-es filmjében is kulcsszerepet vállalt mint fő-fő munkatárs. Ugye ő találkozott is Malcolm X-el, képeket is csinált róla.
Az 1940-es évek óta Parks könyveket ír a fényképezés művészetéről és mesterségéről. Ez a második vagy sokadik karrier végül 15 könyvet eredményezett. Számos verseskötet szerzője is, amelyeket saját fotóival illusztrált, és három kötetnyi emlékiratot írt: Choice of weapons (1966), Hangok a tükörben (1990) és az A Hungry Heart (2005).
1981-ben Parks a fikció felé fordult, és miről írhat egy fekete rendező és szociofotós, nem találod ki, az írekről. Az ír bevándorlókról írt könyvet, hogy miként jutnak felfelé a társadalmi ranglétrán, hogyan harcolnak a megbecsülésért a viharos 20. század eleji New Yorkban. Egyfajta New York bandái a regénye.
Gordon Parks elképesztően színes életművet hagyott maga után. Nem mondta, de festett is. Parks fotózással kapcsolatos absztrakt olajfestményeit egy 1981-es kiállításon mutatták be a New York-i Alex Rosenberg Galériában „Gordon Parks: Expansions: The Aesthetic Blend of Painting and Photography” címmel. 1970-ben Parks közreműködött az Essence magazin megalapítáásában, majd annak szerkesztői igazgatója volt a megjelenésének első három évében. Életművét áttekintve egyáltalán nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy szakácskönyvet is adott ki, és már-már a humor kategóriáját súrolja, hogy félamatőr kosárlabda játékos is volt.
Gordon Parks élete megfilmesítésért kiált. Ha nem lenne elcsépelt, azt mondanám: Gordons Parks a fekete ötven árnyalata. Jött egy ember a semmiből, és minden akart lenni egyszerre, ami végül sikerült is neki.
