Egyszer volt kutyaválasztás Aspenben
Vagyis kétszer. Ezúttal (is) a legendás Hunter S. Thompsonról lesz szó, akinek realitása messze túlmutat a hétköznapi logikán. Ha nem tudod ki ő, akkor ITT vadászd le! Ennél mélyrehatóbb írást a hazai sajtóban aligha találsz róla, melyben már akkor ígéretet tettünk, hogy a tiszavirág-életű politikus Thompsonról mindenképpen írunk.
Thompson 1970-ben sikertelenül indult a Colorado állambeli Pitkin megye (Aspen) seriffi tisztségért. Igen, tényleg a falu jogi bikája akart lenni, és egyben az amerikai álomgyár kéményseprője. Ám a legérdekesebb az egészben, hogy majdnem megnyerte. Közös republikánus-demokrata antidemokratikus egységfront, összefogás kellett hozzá, hogy kiszorítsák. A speciális témájú doksi, a Freak Power: The Ballot or the bomb (Szavazólap vagy bomba) ezt a különleges eseményt dolgozza fel. Beszélhetünk-e valódi demokráciáról, ha esélyes az esélytelen, és a harmadik utas megoldás is nyerhet? Vagy a legendás metalcore zenekar, a Reflux albumát (The Illusion of Democracy) idézve: A demokrácia illúziója addig tart, amíg te is esélyes leszel? Ha neked is refluxod van már a politikától, nyugi, még jó helyen vagy és ez a cikk nem hozza fel a savat.
Freak Power: The Ballot or the Bomb | movie | 2020 | Official Trailer
Dumb és Dumber közül választhatsz
Ha netán nem emlékszel pontosan, honnan ismerős Aspen neve, ott játszódik a Dumb és Dumber (Dilibogyók) című örökbecsű vígjáték. Aspen mindig is kiváló hely volt: ma síparadicsomként és az amerikai felső középosztály turisztikai központjaként ismert. Elvileg itt a nagy coloradói fehér boldogságban minden rendben kéne hogy menjen. De ne feledjük, itt van a közelben South Park, igen az a Southpark, és Columbine (Bowling for Columbine) azaz a Kóla, puska, sültkrumpli helyszíne. E vidék sem mentes a szürrealizmustól, tragédiáktól és fegyverektől.
Cikkünk nem kíván átfogó képet nyújtani a jelenleg zajló amerikai választásokról, azonban kihallások lesznek, ezért még a cikk elején muszáj állást foglalnunk. Úgy tisztességes. A nagy médiumok jelenleg azt találgatják, hogy a demokrata világvége, vagy a Trump-apokalipszis következik-e. De arról ritkán hallani, hogy ebben az országban valaha egy harmadik erő is jelentős eséllyel léphetett volna színre. Mert mi közül is választhatsz: Dumb és Dumber közül, vagy ahogy a South Park mondja a „Gennyes tus és redvás szendvics” közül? Bob Hope szavaival élve: „Az államokban mindig ugyanazok nyernek, vagy a demokraták konzervatívabb oldala, vagy a republikánusok nyitottabb fele.” Ugyanazokba az iskolákba jártak, jól elvitatkozgatnak azon kinek milyen a golfpályán a hendikepje. Ez most nem vicc, konkrétan megtörtént Biden és Trump között. Ne izguljuk túl: itt sem világvége, sem nagy változás nem várható.
Ez a show része, meg a plebsz vércukorszintjének lifteztetése. Cirkusz és kenyér. Az NFL-döntő nagyobb jelentőséggel bír a plebsz számára, mint a szabadság mibenléte és a választások. A Corporate America mindeközben csupán a befektetései biztonságát szem előtt tartva figyeli az eseményeket. Kicsit elszöszölnek majd a kamatemelés körül. Nincs itt semmi látnivaló. It’s business as usual. Pontosan ezzel a jelenséggel foglalkozik Hunter S. Thompson és a róla szóló dokumentumfilm, Freak Power: The Ballot or the Bomb (A furák hatalma: Bomba vagy szavazócédula).
Lesz-e valaha esélye egy harmadik erőnek ebben, vagyis abban az országban? Ismerős?
Hunter S. Thompson Documentary BBC (1978)
Kevés író mondhatja el magáról, hogy legalább öt alkalommal adaptálták műveit filmre. Valószínűleg vágod a két legismertebb játékfilmet: az egyik az Ahol a bölény dübörög (1980), amely talán a legpontosabb látlelet a korszakról. Ebben Bill Murray kelti életre Thompsont. A másik a kultikus A Félelem és reszketés Las Vegasban (1998) egy vizuális agymenés, korszakos zsenikkel. A Monty Python-os Terry Gilliam rendezésében Johnny Depp és Benicio del Toro kirúg a hámból, eldobja a kötőféket. Ha megnézed, megérted az ámokfutás kifejezés értelmét.
Azok számára, akik mélyebben is megismernék Thompson életét, ott van a Gonzo: The Life and Work of Dr. Hunter S. Thompson (2008) vagy a For No Good Reason (2012) – sőt, a Rumnapló is figyelemre méltó. Thompson aspeni választási kampánya köré is épült két alkotás: a Freak Power: The Ballot or the Bomb, valamint az ezt feldolgozó játékfilm, Fear and Loathing in Aspen. Ez a kampány nemcsak egy különleges történet, hanem egy szimbolikus ügy, amely mélyebb betekintést nyújt Thompson világába és az általa képviselt értékekbe.
Bombák a szavazófülkére avagy demokráciadeficit
Hunter S. Thompson újságíróként részt vett az 1968-as chicagói Demokrata Konvención, ami után saját elmondása szerint mély undorral, de egyben harcos eltökéltséggel tért haza. Az események során erőszakosan elfojtott tüntetéseket, zavargásokat, korrupt politikusokat és túlkapásokra hajlamos rendőröket tapasztalt. Ne feledjük, ez még az az időszak volt, amikor sem mobiltelefonok, sem köztéri kamerák nem dokumentálták az eseményeket. Ha a rendőrök egy sikátorban elkaptak, nem volt ritka, hogy ok nélkül is elagyabugyáltak – sőt megalázás céljából akár le is vizeltek. Ez nem vicc, nézd meg a New Jersey Drive című filmet.
Visszatérve Aspenbe, a jómódú fehérek eme kis boldog szigetére, ahol szintén hasonlóan kirekesztő módszerek váltak bevett gyakorlattá. A helyi rendőrség és seriff direkt utazik a furább kinézetű alakokra, fiatalokra. Zaklatják és abszurd bűncselekményekkel vádolják meg őket, hogy eltávolítsák őket a városból. Az egésznek az apropója ez a country vasaltinges hillbilly turista ékszerdoboz imázs fenntartása. Itt ne legyenek hangoskodó fiatalok, csak zsíros, gazdag, jól fizető vendégek. Igyekszem hitelesen visszaadni a lényeget, mert számtalan kis elhallgatás és ferdítés rejtőzik a háttérben. Röviden összefoglalva, a helyi, nem véresszájú republikánus jelölt egy félmondatát, miszerint legyen rend, kicsit túltolták a rendvédelmi szervek. Hadd szórakozzanak ők is ugye! A demokrata jelölt szintén benne volt a turizmus körüli mutyikban, így az ilyen túlkapásokat szép csendben eltussolták. Nincs itt semmi látnivaló kérem szépen! Ebbe az állóvízbe dobott követ a harmadik erő(k) megjelenése.
Hunter úgy döntött, ideje cselekedni és megváltoztatnia status quot, hogy véget vessen az egyre elfogadottabb rendőri brutalitásnak. A dokumentumfilmben végigkövethetjük, miként építi fel saját politikai mozgalmát, amely egy helyi kis választási kampányból végül országos szenzációvá duzzad. Nem alaptalanul, ugyanis 1970-ben olyan radikális javaslatokat tett, amelyek még egy San Francisco-i libsi melegágyásban sem számítanának dísznövénynek. Létrehozott egy platformot, amely a seriffi hivatal teljes átalakítását célozta, beleértve a rendőrség lefegyverzését, a környezetvédelmi bűncselekmények elleni szigorú fellépést, sőt, még a marihuána legalizálását is zászlajára tűzte. Ahogy Hunter és társai megküzdenek az aspeni politikai gépezet átalakításával, sorra hullanak ki a csontvázak a szekrényekből. A helyi hatalom belterjes és korrupt volt, a játszmák végkimenetelét előre eldöntötték.
Ez egy olyan korszak volt, amikor a rendőrség és az FBI civil szervezetekre és aktivistákra vadászott. Amerika persze nehezített pálya. Nagyobbak a tétek, de a fékek is. Hunter kampánya J. Edgar Hoover és a Nixon-adminisztráció célkeresztjébe került. Hoover, aki egészen 1971-ig az FBI élén állt (1972-ben hunyt el), utolsó leheletéig védte a rendet – a rendetlenektől és a vörösöktől. Akárhányszor ellenvéleményt fogalmazott meg valaki, hamar hazaárulóként és kommunistaként bélyegezték meg. Innen nézve nehéz nem demagógnak tűnni, amikor erről az időszakról beszélünk, hiszen az események szinte hollywoodi forgatókönyvbe illenek.
Előkerülnek a fegyverek, majd hamarosan halálos fenyegetések, robbantások, provokátor ügynökök
jelennek meg. Dumb és Dumber csendes kisvárosa Aspen egy ideológiai csatatérré változott
annak érdekében, hogy kiderüljön mit is jelent valójában az „amerikai álom”.
A home of the brave vagy a land of the free? Ki elég bátor ahhoz, hogy szabad merjen lenni? Az erős érdekek gyakran egyesülnek a demokrácia aláásása érdekében.
Az egy az kettő: The battle of Aspen
Valójában tényleg nem egyszer, hanem kétszer volt kutyavásár, azaz választási csata Aspenben.
Elsőként Hunter egy cikkben Napóleon Aspern-Essling-i csatájának parafrázisaként Joe Edwards kampányát vette górcső alá. Témája az 1969-es aspeni polgármester-választás volt, különös tekintettel Joe Edwards jogász, „motoros” és nonkonformista aspeni lakos jelölése. Joe Edwards, a 29 éves texasi ügyvéd és lelkes kerékpárversenyző, esélyesnek tűnt arra, hogy behúzza a választást, és a novemberi voksolás eredményeként ő legyen Aspen következő polgármestere. Edwards egy szerethető, közvetlen, jó humorú személyiség volt, aki szinte mindenki szimpátiáját elnyerte.
Egy harmadik erőt képviselt a szokásos republikánus-demokrata felosztás mellett. Mint a bevezetőben írtam, bárki indulhat, demokrácia van, de amint látható, hogy feltűnik egy új erő (Freak Power in the Rockies), azonnal szorosra zár a régi, úgymond egymás ellentétjét képező politikai elit.
Thompson, aki eredetileg csak újságíróként érkezett Aspenbe, hamar felismerte, hogy Joe Edwards kampánya nemcsak a hagyományos szavazóbázis elérésére törekedett, hanem arra is, hogy megszólítsa azokat a kiábrándult embereket, akik addig nem vettek részt a választásokon. Edwards igyekezett elnyerni a helyi „freak-furcsák,” bizalmatlanok és „lemorzsolódók” – vagyis a Freak Power, ahogy ők nevezték – támogatását is. Thompson végül maga is Edwards kampánymenedzsere lett, és cikkeiben egyre élesebben bírálta Aspen helyi, beágyazódott politikusait, akik saját rövidtávú haszonszerzésük érdekében gyakran feláldozták a választók életminőségét. Ezek a politikusok szinte módszeresen szervezték a káoszt, hogy a zavaros helyzeteket saját javukra fordíthassák.
A nyugdíjba készülő polgármester, Dr. Robert „Buggsy” Barnard az utolsó 48 órában ördögi rádió- és tévéműsorokban figyelmeztette a lakosságot, félrevezető és félelmet keltő üzeneteket sugározva – szinte hivatalos dezinformációként. Thompson így számolt be az eseményekről: „Ellenőriztük a törvényeket, és megállapítottuk, hogy Barnard rádiós figyelmeztetései megsértették a választók megfélemlítéséről szóló törvényt, ezért felhívtam a kerületi ügyészt, és megpróbáltam fegyelmi eljárást kérni a polgármester ellen… de a kerületi ügyész csak ennyit mondott: »Hagyj ki belőle; gondoskodjon a saját választóiról.«” – Hunter S. Thompson..«”
Az aspeni polgármester-választás eredményei elképesztően szorosak lettek végül. Az 1969-es polgármester-választáson Edwards kis híján nyert a konzervatívabb jelöltekkel szemben. A demokrata és republikánus jelöltek koalíciójának a polgármester-választás során (a levélszavazatokkal és az állítólagos szavazatrögzítéssel együtt) csupán 6 darab szavazattal sikerült legyőznie Edwards-ot (bár még 5 hiányzó szavazat bekerülhetett volna Edwards neve mellé, de nem érkeztek be időben.) Thompson számára ez megerősítette azt a gyanúját, hogy mind Aspen, mind Amerika általában véve sokkal antidemokratikusabbak, mint azt elsőre gondolnánk.
Thompson seriff kampánya, avagy félelem és reszketés Aspenben
A következő évben, mivel polgármester-választást nem lehetett tartani, Thompson a szoros eredményt látva úgy döntött, hogy indul a seriffi posztért. Igen, Hunter S. Thompson békebíró akart lenni. Összehozta az agresszív radikalizmust a korábbi Freak Power kampánynál magasabb szintű szervezettséggel, több konfliktust és veszélyt vállalt, mint Edwards, sőt, nem riadt vissza néhány komolytalan pillanattól sem. Tisztában volt azzal, hogyan működik a bulvár, és pontosan tudta, mire kap rá a sajtó. Kísérleti platformját hat pontban foglalta össze:
„Tépjük fel a város összes utcáját légkalapácsokkal” és „Tegyük emberléptékűvé az utcákat”, ne az autósok szempontja legyen az első… „Minden nyilvános mozgás gyalog és kerékpárparkkal történne, amelynek az ellenőrzését a városi rendőrsége végezné.”
Nem akarok a magyar politikai közéletbe belemerülni, de rögtön Puzsér „Sétáló Budapest” terve jutott eszembe. El nem tudom képzelni, hogy anno ő vagy valaki a stábjából ne hallott volna erről.
„Népszavazással változtassuk meg »Aspen« nevét »Fat City«-re. Ez megakadályozná, hogy kapzsik, a táj erőszaktevői és más emberi sakálok hasznot húzzanak az »Aspen« névből…”
„A kábítószer-értékesítést ellenőrizni kell. Az első fellépésem seriffként az lesz, hogy a bíróság gyepén létrehozok egy platformot a botozásokhoz, hogy a tisztességtelen kábítószer-kereskedőket megfelelő módon megbüntessem. Továbbá egy gyógyszerraktárat is telepítek mellé. Évente ezek a dílerek az emberek millióit csapják be, és adót sem fizetnek. A seriffhivatal általános filozófiája lesz, hogy egyetlen gyógyszert sem szabadna pénzért adni, amit érdemes lenne szedni.”
Thompson javaslataiban egyszerre keveredik az irónia és a társadalomkritika: a kábítószer-kereskedelem szabályozását támogatja, miközben görbe tükröt tart a pénzért árult gyógyszerek és a kereskedők, valamint dílerek kizsákmányoló gyakorlata elé.
„A vadászatot és a horgászatot meg kell tiltani minden nem rezidens számára, kivéve azokat, akik megszerezhetik egy rezidens aláírását – akik ezután jogilag felelősek lesznek minden olyan szabálysértésért vagy visszaélésért, amelyet az általuk hitelesített nem rezidens követ el. Ezzel a megközelítéssel, ha több száz vagy akár több ezer egyént teszünk személyesen felelőssé az itt élő állatok, halak és madarak védelméért – egyfajta de facto vadrezervátumot hoznánk létre, a szükségszerűen kényszeres szigorú korlátozások nélkül. Ezzel egyben megakadályozzuk azt is, hogy ezek a vérszomjas stréberek minden ősszel itt hemzsegjenek, és hogy mindent lelőjenek, amit látnak.”
Thompson itt arra mutat rá, hogy a gazdag vadászok gyakran megfordultak Aspen környékén, és gyakorlatilag bármit lelőhettek – a hatóságok pedig mindezt szó nélkül hagyták, feltéve, ha kellően mélyen nyúltak a zsebükbe.
„A seriffnek és helyetteseinek nem lenne szabad fegyverrel járőrözniük. A közelmúltban minden városi zavargást, lövöldözést és vérengzést (amelyek lőfegyverrel történtek) mentálisan instabil, viszkető ujjú rendőrök idéztek elő a félelem őrületében.”
„A seriff hivatalának elsőrendű politikája az lesz, hogy szigorúan felelősségre vonja mindazokat, akik bármilyen formában szennyezik a környezetüket.”
Thompson megígérte, hogy elbocsátja a konzervatív megyei tisztviselők és bürokraták többségét, és ennek látványos demonstrálásaként kopaszra borotválta a fejét. Ezzel szándékosan fordította vissza a republikánus jelölt gúnyos frázisait, aki előszeretettel élcelődött a hippik és rockerek megjelenésén. Thompson így humoros módon „hosszú hajú ellenfelemként” hivatkozott rá, nem kis derültséget okozva a kampány során. Sajátos stílusához híven még a drogkérdésekben is tett „engedményeket” – ünnepélyesen megígérte, hogy seriffként nem fogyaszt meszkalint munkaidőben. De hogy mi lesz az ayahuascával? Nos, arról már nem esett szó.
A kampány során egy különösen nyugtalanító fenyegetés érkezett a városházára, amelyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az eset hátterében ugyanis az állt, hogy egy közeli bányából nagy mennyiségű dinamitot loptak el – és a névtelen fenyegető azt írta, hogy csak akkor fogják felhasználni a robbanóanyagot, ha Thompsont megválasztják. Az aggasztó helyzet következtében Thompson háza és kampányközpontja a választások éjszakáján szinte egy paramilitáris katonai táborhoz hasonlított. A helyi rendőrség, az FBI és a kampánycsapat egyaránt fegyverekkel és zseblámpákkal járőrözött a környéken, mindenki készültségben volt. A bizalmatlanság légköre uralkodott: a rendőrök gyanakodva figyelték Thompson embereit, Thompson csapata pedig a rendőröket, míg mindannyiukat az FBI tartotta szemmel – és persze a média sem maradt ki, hiszen újságírók lesték minden mozdulatukat.
Végül a „Thompsont seriffnek” kampány alulmaradt, részben annak a republikánus-demokrata megállapodásnak köszönhetően, amely során bizonyos kulcsfontosságú körzetekben elkerülték az egymással való versengést, így minden „nem Thompsonra” leadott szavazat egyetlen jelöltet támogatott. Thompson veresége ennek ellenére nem volt szégyenteljes, és figyelemre méltó, hogy mindössze 173 szavazattal maradt alul. A vereség után rezignáltan nyilatkozott: a The New York Times-nak adott interjúban így fogalmazott: „Ha Aspenben nem nyerhetünk, akkor sehol sem győzhetünk.” Így zárult le Hunter rövid, de emlékezetes politikai karrierje – lépésről lépésre, tégláról hasistéglára.
