Barion Pixel

Giallo: Az olasz horror (+ a 20 legjobb vérvörös sárga film)

Szombathelyi Ferenc

2022.03.08.

10.5 perc

A Zone Europa tévécsatorna volt annak idején az első olyan adó, ami kínálatával a képernyő elé szögelt és olyan minőségi játékfilmes tartalmakat közvetített, amire talán azóta sem volt példa tv-s környezetben. A csatorna tematikáját kizárólag az európai filmek köré szervezte és ezzel lehetőséget biztosított olyan filmek terjesztésére is, amik egyébként nem kaptak volna még ekkora publicitást sem. Örök hála érte.

Így az európai filmek bárki számára elérhetővé váltak és szabadon lehetett rajongani értük, már akit érdekelt az ilyesmi. Többek között ez az élmény is közrejátszott abban, hogy megismerjük az európai filmművészetet, és így jutunk el az olasz horrorig, thrillerig és krimiig is, vagyis az olasz giallo-ig. És ez nem logikus.

A „giallo” szó olaszul sárgát jelent, ami az olcsó és misztikus puha sárga fedelű krimikre utal elnevezésében. A kis sárga füzeteket Arnoldo Mondadori adta ki könyvsorozatként 1929-ben és ez volt az első olyan olasz könyvsorozat is, amit teljes egészében a detektív és krimi regényeknek szenteltek.

A giallo mint műfaj egyfajta gyűjtőnévként is értelmezhető, ami magában foglal mindent ami olasz horror, krimi, thriller, vagy slasher és rendelkezik rejtélyes misztikus detektív elemekkel.

A giallóban sok esetben a horror is, mint pszichológiai horror nyer értelmet és a thriller jelleg is inkább a hatáskeltésről és fokozásról szól, mint a tényleges ijesztgetésről. A giallo bontakoztatta ki és emelte fel az 1940-től létező fogalmat is, a sexploitation filmet, ami direkt módon közvetítette az explicit szexualitást és az indokolatlan meztelenkedést.

1938-tól a fasiszták által bevezetett Alfieri-törvény megakadályozta a hollywoodi filmek importját, így az olaszok saját filmipart hoztak létre, azzal a céllal, hogy legyőzzék a hollywoodi stúdiókat. Így az MGM, a Warner Brothers, a Twentieth Century Fox és a Paramount valóban be is szüntették filmjeik olaszországi forgalmazását.

Ilyen sokrétű műfaji tarkasággal dolgozik tehát a „giallo all’italiana” (ahogy az olaszok nevezik) merítve a horrorból, thrillerből, bűnügyekből, misztikumból, erotikából. A magával ragadó atmoszféra mellett fontos, hogy az alkotások végig fenntartsák a feszültséget, ezért a titokzatos „gyilkos kilétét” az utolsó felvonásig homály kell, hogy fedje. A giallo műfaj az 1960-as években kezdett el kialakulni és a 70-es években érte el virágkorát. Persze azóta is készülnek ilyen jellegű filmek, ám inkább nosztalgiákat idézve emlékszünk vissza a sárga hangulatokra, amik azóta inkább szubkultúraként jelennek meg, minek nyomait örökké jegyzi az egyetemes filmtörténet is.

A sötét minden színe (Sergio Martino, 1972)
Mélyvörös (Dario Argento, 1975)

Torzó (Sergio Martino, 1973)

Nővérek (Brian De Palma, 1972)
A kilencfarkú macska (Dario Argento, 1971)

Az önmagában is legendássá vált olasz horror, már a mozgóképgyártás kezdeteitől bontakoztatta szárnyait, így a későbbi modern horror zsánereknek, mint a giallo, volt honnan táplálkozzanak. Ilyen referenciapontok voltak például, az 1911-es L’Inferno (A pokol), – ami Dante Alighieri híres Pokol című művének egy korai némafilmes adaptációja volt – , vagy az 1917-es Rapsodia satanica és az 1925-ös Maciste all’inferno. Bár a giallo-t egy underground műfajként értelmezik, sok neves olasz rendező használta inspirációs forrásként. Brian De Palma (Nővérek), John Carpenter (Halloween), vagy Dario Argento (Sóhajok / Suspiria) is, akik filmjeinkben mind alkalmazták a giallo eszközeit.

A giallo filmek tipikus főhőse egy kívülálló utazó, egy magányos detektív, vagy egy fiatal nő, aki legtöbbször tanuként segíti a nyomozást és a gyilkos megtalálását. Felépítésében és szerkezetében sokszor használ elemeket az Olaszországban nagy múltra visszatekintő opera és dráma műfajaiból. Az úgynevezett „furcsa fenyegetés” szerkezettel pedig emlékeztet az Edgar Allan Poe és Agatha Christie művekre.

Erre a fajta szerkesztési elvre példa a Mario Bava 1970-es Hatchet for the Honeymoon (magyarul: Hentesbárd), ahol a fő teremtő eszköz, a narratív normák és műfaji szabályok figyelmen kívül hagyása volt. Ezért van, hogy előfordulnak a szürreális és bizarr elemek a filmben, illetve a színészi játék és a párbeszédek sem a realitás síkjain mozognak, ezért sokkal több jelenik meg az illúzió és a misztikum világából, mint más zsánerekben.

A giallo filmek leginkább olyan témákkal foglalkoznak, mint az elidegenedés, az őrület, vagy
a paranoia, ahol a főhős önmagában sokszor saját mentális épségét is megkérdőjelezi.
Ezeket a felismeréseket gyakran víziók, látomások, és hallucinációk kísérik.

A giallo egyedi technikai megoldásait és karakterét, a kritikusok is elismerték és dicsérték a vágásokat, a zenéket, az egyedi produkciós folyamatokat és a vizuális megjelenést, még ha az egyéb kritikai szempontok hiányoztak is a narratív és szerkezeti szabálytalanságok miatt. A gialloban nincs jellemábrázolás sem hihető párbeszédek vagy valósághű előadások. A narratívában megszűnik a koherencia és logika, helyettük a fantáziák, az illúziók, a szimbólumok, és a szürreális ábrázolások kapnak hangsúlyos szerepet.

Alexia Kannas írt az 1968-as La morte ha fatto l’uovo -ról (Halált tojt egy tojás), hogy „Bár a film hírnevet szerzett a legnagyobb narratív nehézségeiről (akárcsak sok művészfilm), esztétikai ragyogása megdönthetetlen”.

Vizualitását tekintve a giallo-t stílusos látványvilág és technikailag kimagasló operatőri munka jellemzi, gyakran alkalmaz erősen stilizált, élénk, esetenként szürreális színhasználatot is. Ezt jól megfigyelhetjük Dario Argento és Mario Bava filmjeiben is. A giallo vizualitása és hatása a későbbiekben a divat világában is megmutatkozik, ami leginkább az 1970-es években volt meghatározó.

A legelső filmre adaptált giallo-regény, James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című műve volt , amelyet 1943-ban Luchino Visconti rendezett. A giallo-irodalom mellett, még hatással voltak a giallo fejlődésére a német, francia, dán krimik is, az Edgar Wallace -történetek, amiket a Rialto Film német filmgyártó cég készített.

Az első igazi giallo filmet általában Mario Bava La ragazza che sapeva troppo / The Girl Who Knew Too Much (1963) című filmjét tartják, ami címével Alfred Hitchcock klasszikusára utal (The Man Who Knew Too Much).

A giallo stílusjegyeit leginkább megteremtő alkotás, Mario Bava Sei donne per l’assassino /Blood and Black Lace (Hat nő és a gyilkos) című filmje volt, ahol először jelentek meg az azóta emblematikussá vált elemek, mint a késes gyilkos alakja, az álarc, vagy a fényes fegyverek kesztyűs kezekben. (Amik mára kötelező képekké és szimbólumokká váltak minden horrornál és kriminél).

A lány aki túl sokat tudott (Mario Bava, 1963)
Hat nő és a gyilkos (Mario Bava, 1964)

Ezek után számos film készült a giallo vonalán, és sok rendező alkotott ebben a műfajban krimi / thriller filmeket.  Antonio Margheriti, Umberto Lenzi ( 1969, Orgasmo) és Lucio Fulci (Una sull’altra, 1969), akik mind jelentőset teremtettek a műfajban és tettek sokat annak virágzásáért. Azonban Dario Argento filmje (L’uccello dalle piume di cristallo / Kristálytollú madár) volt az első, ami 1970-ben a giallót jelentős kulturális jelenséggé változtatta.

Kristálytollú madár (Dario Argento, 1970)

A giallo aranykora 1968 és 1978 között volt, a legtöbb filmet azonban az 1971 és 1975 közötti pár évben forgatták. A műfaj a 70-es évek elejére Spanoylországban is elterjedt, és olyan filmek készültek, mint a La residencia ( The House That Screamed , 1969), és a Los Ojos Azules de la Muñeca Rota ( Blue Eyes Of The Broken Doll, 1973), amelyek kifejezetten giallo sajátosságokkal rendelkeznek. Ahogy a krimi népszerűsége csökkent Németországban, a Rialto Film egyre gyakrabban kezdett együtt dolgozni olasz produkciós cégekkel és filmesekkel, mint Ennio Morricone zeneszerzővel vagy Joe D’Amato rendezővel, és operatőrrel. Dario Argento Suspiria című klasszikusa nem csak látványvilágával, a Goblin zenekar filmzenéjével is örökre emlékezessé vált és ugyanez mondható el a Profondo Rosso esetén is, melynek zenéjét szintén a Goblin zenekar szerezte.

A műfaj a 70-es 80-as években egyre népszerűtlenebbé vált és a filmes költségvetések is zsugordni kezdtek, így a giallo-ciklus a 90-es évek végére lecsengett. Dario Argento 2009-es Giallo című filmjével erre a korszakra utal, ahol maga a rendező is alkotott. A giallonak a mai napig van hatása horrorokra és slasherekre, illetve a design és a képzőművészet is nagy kedvvel merít a gialloból.

  1. Nővérek (Brian De Palma, 1972)
  2. Suspiria (Dario Argento, 1977)
  3. Mélyvörös (Dario Argento, 1975)
  4. Kristálytollú madár (Dario Argento, 1970)
  5. A halál éjfélkor állt be (Duccio Tessari, 1970)
  6. Lámpaláz (Michele Soavi, 1987)
  7. A kilencfarkú macska (Dario Argento, 1971)
  8. A nevető ablakos ház (Pupi Avati, 1976)
  9. Torzó (Sergio Martino, 1973)
  10. Trauma (Dario Argento, 1993)
  11. A lány aki túl sokat tudott (Mario Bava, 1963)
  12. Tenebre (Dario Argento, 1982)
  13. Álmatlanul (Dario Argento, 2001)
  14. Hét vérfoltos orchiea (Umberto Lenzi, 1972 )
  15. A pokol hét kapuja (Lucio Fulci, 1981)
  16. Fekete Dália (Brian De Palma, 2006)
  17. Üvegbabák rövid éjszakája (Aldo Lado, 1971)
  18. A fekete ruhás hölgy illata (Francesco Barilli, 1974)
  19. A sötét minden színe (Sergio Martino, 1972)
  20. Téboly (Alfred Hitchcock, 1972)

+ 1. A fekete hasú tarantula (Paolo Cavara, 1971)
+ 2. Berberian Sound Studio (Peter Strickland, 2012)

Kiegészítés:
A listában szerepelnek olyan filmek is, amik kevésbé sorolhatók klasszikus értelemben a giallo műfajába, azonban rendelkeznek a műfaj stílusjegyeivel, és mind látványvilágban, mind hangulatban merítenek a giallo eszközkészletéből (mint például a Trauma, vagy a Suspiria).

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Marley nyomában. Filmek, melyek a felszínt kapargatják, és doksik, amik mélyre ásnak

Danny Trejo, a legszerethetőbb rosszfiú

A vadon könyörtelen jeges szorításában

Legjobb animék a Netflixen

Jay az antiszínész, aki mindig önmagát alakítja

Wu-Tang: An American Saga – a Klán legendáriuma