A dokumentumfilmezés meglehetősen komoly műfaj. Nem pusztán azért, mert a kézzelfogható valóságot hívatott visszaadni, hanem azért is, mert a nézők legtöbbször feltétel nélkül elhiszik a látottakat, sőt, valamilyen úton-módon még azonosulnak is velük. Éppen ezért nem csak komoly, hanem roppant veszélyes is egyben. Hiszen mi van akkor, ha egy doku készítői mégsem a tömény valóságot interpretálják nekünk, miközben a jó öreg fikcióról még az apróbetűs részben sem ejtenek egy árva szót.
A legelső jól megkomponált áldokumentumfilmek nagyjából az ötvenes évek elején kezdtek beszivárogni a családok otthonaiba viccesnek szánt etűdök formájában. Akkoriban nagyjából mindent elhittek a nézők, amit a celluloid elbírt, így aztán voltak olyanok, akik a spagettitermő fa létezését sem vonták kétségbe, csak hogy az egyik legbizarrabb példát említsük 1957-ből.
De nem kell olyan messzire menni – legalábbis időben, hogy az emberi hiszékenységet beárazhassuk. Az 1999-ben bemutatott, The Blair Witch Project (magyarul: Ideglelés) annak ellenére hozta a frászt a nézőkre, hogy a legtöbben tudták, előre megrendezett kamu az egész. Mivel azonban a filmben erre semmiféle utalás nem történt, sokan elkezdtek kőrakásokat építgető erdei boszorkányokról fantáziálgatni unalmukban. A film helyszínéül szolgáló Maryland-i Black Hills erdőség rögvest valamiféle furcsa zarándokhellyé vált, ami a helyi hatóságoknak (és lakóknak) nem kis fejtörést okozott – többen eltévedtek ugyanis a sötét erők által egyáltalán nem bitorlott, de annál nehezebben járható, dimbes-dombos terepen.
A két említett sarokkő, a Spagettiszüret és az Ideglelés között történt azonban egy s más áldokumentumfilm ügyileg, amit most hosszabban boncolgatunk.
1980-ban járunk, az áldokuk létezése különösebben senkit sem lep meg, habár ez nem feltétlen tűpontos megfogalmazás. Ruggero Deodato, Cannibal Holocaust című filmje tudniillik alaposan átírta az addig ismert játékszabályokat. Az olasz rendezőt börtönbe is csukták a film premierjét követően, de erről majd később.
A Cannibal Holocaust, nem kell hozzá nyelvzseninek lenni, hogy kitaláljuk, kannibálokkal operál. Deodato különös érdeklődést mutatott a Brazília őserdeinek mélyén, teljes elszigeteltségben élő bennszülöttek iránt. (Mondjuk ebben nem feltétlen volt köszönet.)
A film főszereplője, Robert Kerman (Monroe professzor) egy sosemvolt amazonasi expedíció felkutatására indul az úgynevezett zöld pokolba, de a négy eltűnt fiatal helyett csak azok megcsonkított maradványaira és néhány filmtekercsre bukkan. Utóbbiakat sikeresen kicsalja a kannibáloktól, majd visszatér New Yorkba, ahol az expedíciót támogató tévécsatorna előhívja azokat. Na persze azért, hogy minél hamarabb műsorra tűzhessék őket, nem kis nézettséget remélve. Csakhogy a felvételeken nem a bennszülöttek viselkednek vadember módjára, hanem a négy magáról teljesen megfeledkezett, modern konkvisztádort játszó dokumentumfilmes. A csatorna vezetőit mindez cseppet sem rázza meg eleinte – még a gyilkosságokra, nemi erőszakra is cinkosan legyintenének – egyedül Monroe moralizál a látottakon. És ezzel el is érkeztünk a film egyetlen, valóban értékelhető részéhez. A professzor bő egyórányi játékidő után felteszi a költői kérdést: Biztos, hogy az őslakosok a primitívek? Biztos, hogy ők a felelősek a történtekért?
A sztori nagyjából ennyi; éppen annyira banális, mint amennyire egyébként elgondolkodtató. A nyugati felsőbbrendűség velős kritikája is lehetne, csak sajnos a megvalósítás félresiklott valahol a jóízlés és
Szodoma-Gomora határán. Deodato talán túlságosan sokkolni akart, de túltolta. Nem kicsit, nagyon.
Szimplán az az érzésünk támad, mintha elvesztette volna a józan eszét a rendezői székben ülve
– pont, mint filmjének szereplői a dzsungelben.
Deodato meg volt győződve arról, hogy a nézőkre csak valódi erőszakkal lehet igazán hatni. Hozzászoktak már a kegyetlenkedéshez, kellett hát valami plussz.
A már-már indokolatlanul realisztikusan ábrázolt szadista jelenetek mellett igazi vérre, szenvedésre volt szükség. A filmben összesen hat állat brutális legyilkolását mutatják be, méghozzá premier plánban. Tették mindezt azért, hogy a többi gyomorforgató rész valóságosnak tűnjön. Hátha az agy majd összemossa a valódi halált a megrendezettel. Egy teknőst, egy ormányos medvét, két mókusmajmot, egy malacot, egy kígyót, illetve egy pókot öltek meg a forgatások alatt. Némileg árnyalja a dolgot, hogy ezeknek, mármint az ehetőknek a húsát a helyiek között osztották szét. (Állatkínzásért később pénzbüntetésre ítélték, egy interjúban pedig elmondta, hogy az állatok megölését bánja egyedül a filmmel kapcsolatban.)
Szinte hihetetlenül hangzik, de a Cannibal Holocaust bemutatója után Deodatót tíz napra letartóztatták gyilkosság vádjával. 1980-ban! Természetesen elengedték, de az alkotás így is feketelistára került. Majd’ negyven országban tiltották be, míg néhol „csak” a cenzúrázott változatott vetíthették. Mégis hozott vagy 2 millió dollár hasznot a megjelenését követő első tíz napban…
Mára már mindenütt feloldották a tilalmat, habár túl gyakran azért most sem futhatunk bele a tévét kapcsolgatva, vagy esetleg az aktuális moziműsort böngészve. És milyen jól van ez így.
Néhány Cannibal Holocaust fun fact. (Már ha e film esetében lehet ilyesmiről beszélni.)
- Deodato a nagyközönség számára ismeretlen színészekkel dolgozott, akiknek a szerződésébe belefoglalta, hogy egyetlen hivatalos eseményen sem jelenhetnek meg a film bemutatójától számított egy évig
- Ő maga rúgta fel végül a megállapodást azzal, hogy a bírósági tárgyalására az egyikőjükkel ment el, bizonyítva, hogy nem ölték meg a színészeket
- Rengeteg amatőr baki szúrja ki a néző szemét két öklendezés közben
- Sergio Leone egy Deodatónak írt levelében a film második részét realista remekműnek titulálja, ugyanakkor figyelmezteti, hogy a jövőben még bajba kerülhet miatta
- Igaza lett
